Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

11. Népzenénk középkori rétegei

11. Népzenénk középkori rétegei

Egyes népdalok, népszokások, népzenei típusok vagy stílusok koráról nyilatkozni mindig kockázatos. Ha stíluskritika, összehasonlítás vagy éppen negatív érv (hogy ti. nincs más kor, amelybe az illető dallam beleillene) ki is jelöl egy legvalószínűbb kort, akkor is tudjuk, hogy az azóta eltelt idő is nyomot hagyott minden dallamon. Az pedig szinte reménytelen, hogy a datálást pontosítsuk. Ennek ellenére sem mondhatunk le a népzene történeti hasznosításáról, mert a zeneélet sok területéről csak innen várhatunk információt. Népzenénk valószínűleg középkori rétegeiről vázlatos képet adva nem állítjuk biztosan, hogy e példák mind XIV–XV. századiak, még kevésbé tudjuk e korszak kronológiáján belül elhelyezni őket. Nem egy mögött ott lehet régebbi, kora középkori előzmény. Mégis itt érdemes tárgyalni őket, mert valószínűleg a késő középkorban virágzott ki az a szokáskultúra, melynek híradói ezek a dallamok.

De milyen szokáskultúráról van itt szó? Népzenénk középkori rétegei a középkori népzenéről (vagy éppen parasztzenéről) adnak-e képet? Okunk van azt állítani, hogy ennél többről tanúskodnak, egy általánosabb középkori zeneélet egyenetlenül fennmaradt emlékei. Udvarok és városok, iskolák és falvak egyaránt éltek olyan anyanyelvű zenével, melynek fenntartásához nem kellett kottára támaszkodni, egyszólamúságában is alkalmas volt a hozzá kapcsolódó társadalmi szokásoknak szolgálni. Nem okvetlenül illiterátusok zenéje lehetett, de mégis musica illiterata – leírásra nem szoruló zene. Tehát azon a világi zenén kívül, mellyel képzett énekesek, lantosok, orgonisták szórakoztatták uraikat, volt egy közgyakorlati zene is. Ennek is megvoltak a hivatásos művelői, de a régebbi értelemben: olyasféleképpen, mint ma egy népi lakodalom vőfélye, mint a népi hangszeres muzsikusok, mint a halottvirrasztók előénekesei, vagy mint a speciális énekanyagot fejben hordó énekes koldusok hivatásosak. Ennek a zenei közgyakorlatnak véletlenszerűen fönnmaradt emlékeit bányássza ki a népzenetudomány, s néhány „lelet” felmutatása talán érzékelteti e hajdani zeneélet gazdagságát.

a) Középkori szerelmi líránknak úgyszólván semmi emléke nem maradt fönn. XVI. századi szerzők – köztük Sylvester János – emlegetik a „virágéneket”, dicsérve nyelvezetét, kárhoztatva egyes témáit, de csupán egy soproni töredék (1490 körül) tartott fenn két sort – elég arra, hogy sajnálkozzunk a veszteségen, de kevés ahhoz, hogy belőle következtethessünk: „Virág, tudjad, tőled el kell mennem, és teíretted kell gyászba ölteznem” (Mindenesetre ugyanazt a 4+6-os sorképletet olvassuk benne, mint Vásárhelyi András Mária-énekében!) A lakodalmi népszokásban, a párosítóban, a Szentivánéji énekciklusban azonban fennmaradtak olyan dalok, melyek alighanem a középkorra mennek vissza, s elveszett virágénekeinkről adnak sejtelmet. Még efféle refrének is felbukkannak: „Virágom, véled elmegyek, virágom, tőled el sem maradok”, vagy: „Szerelmes virág, kincs, kincs, nagyobb kincs, kinek szíve bánatba nincs”. Ide sorolhatók például a Hess légy, ne szállj rám, a Tavaszi szél vizet áraszt-féle párosítók, vagy a Köttettem, köttettem három koszorút lakodalmas is.

49. ábra - Nyitra megye, MNT II. 254

kepek/49abra.png


b) A Szentivánéji népszokás azonban nem egyes dallamokat, hanem valóságos énekciklust őrzött meg, legalábbis a hagyományt legtovább tartó zobori (Nyitra-vidéki) falvakban. A szentiváni tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó, hol egyházias színezetű (Keresztelő Szent János ünnepe), hol szerelemvarázslást gyakorló (nyári napforduló!) rítus a középkorban még nem mondható a mai értelemben népszokásnak. Szórványos említések szerint szélesebb (falusi, városi, egyházi főúri) körben egyaránt ismert lehetett. Mai zenei anyaga – általában kis ambitusú, régies, diatonikus dallamok – stílusában világosan középkori. Formailag érdekesen vegyes: van benne hívósor + refrén alakzat, ütempáros zene; gyakori a rímtelen, szinte prózai alkatú strófa; betétként a Virágok vetélkedésének középkori szövege is, hexachord terjedelmű táncdalok is beilleszkednek. Korábban láttuk, hogy még régebbi, talán honfoglalás körüli átvételek is helyet kaptak benne. Mindez azonban nem összevisszaságban kavarog a szokáskereten belül, hanem egységesítő dallammotívumok, refrének kötik össze őket, sőt az egymásutánban is mintha valami átgondolt alakítás sejtelme érződne. „Sorra véve a Szentiváni Ének anyagát, abban egyrészt olyan archaikus szokásdallamokat találunk, melyeknek a gregoriánnal való stílusrokonsága nem leszármazás, hanem valószínűleg még a háttérben levő közös alap jelének tekinthető […]; másrészt pedig a középkori énekelt világi lírának, szerelmi költészetnek nyomaira bukkanunk, olyan elegánsan és változatosan szervezett formában, hogy amögött gazdag szertartásos társasjáték körvonalai derengenek. Nem lehetetlen, hogy ebben a tudatos művészi alakítás is szerepet kapott.[…] A világi magas művészet – nem lehetetlen, hogy főúri udvar – mellett helyet kaphatott bene az egyház, sőt az iskola zenei hatása is.” (Szendrei Janka a Magyarország Zenetörténete I. kötetében).

50. ábra - Nyitra megye, MNT II. 222

kepek/50abra.png


c) Az említett „szertartásos társasjáték” nyomai Európában sokfelé megtalálhatók. Olyan stilizált mozgású, szimbolikus eseménysorozatú mikrodrámákra gondolunk, melyekben ember és világ, ember és ember, elsősorban szerelmi relációk jelennek meg érzékletes, szabályozott formában. Ismét inkább udvari vagy polgári forma ez (gondoljunk fejleményére, a XVIII. századi stilizált francia, német társastáncokra), semmint pusztán paraszti – habár a szertartásosságot kedvelő paraszti társadalom szívesen fogadhatta, alakíthatta és őrizhette e finom játékokat. A Szentivánéji népszokás egyes mozzanatain kívül főként fejlettebb gyermekjátékaink (hidas, vonuló, várkerülő, párcserélő játékok) és egyes táncfajták (pl. párnás tánc, ünnepélyes vonuló formák) őrizhetik ennek emlékét. Föltehető, hogy a hozzájuk kapcsolódó – többnyire dúr hexachord melodikájú, laza formájú – zenei anyag is középkori örökség.

d) Valódi dramatikus formák is fennmaradtak a népszokások között, sok esetben zenéjükkel együtt. A misztériumjátékok kegyes és dévaj elemeit őrzi a betlehemezés, melynek egyes körülményei arra mutatnak, hogy az előadásra szövetkezett legénytársulatok mögött a régi „kalandos”, koledás társulatoknak, konfraternitásoknak, kultikus férfitársulatoknak vagy énekes céheknek késő középkori hagyománya állhat. A betlehemes sokféle középkori zenei emléket is őriz, amilyen például az ütempáros vagy strófás zenei környezetbe helyezett „szó-mi” karácsonyi örömkiáltás; vagy egy-egy dallambetét (pl. „A Szűz egy fiat szült”, Bukovinában). A vidám farsangi színjátékok (pl. temetési paródiák) és a bennük felhasznált parodisztikus gregorián idézetek is középkori formákat őrizhetnek.

e) Az ünnepeket hirdető vagy születés- és névnapokat köszöntő rekordációkról szóló történeti adatokról már beszéltünk. Ennek leszármazottja a házról házra járó legények (vagy manapság inkább már csak gyermekek) kántálója – számos olyan darabbal, melyet szöveg és dallam alapján csak a középkorból eredeztethetünk (pl. Csodapásztorok; Új esztendő, vígságszerző; a Gergelyjárás alaprétege; a névnapköszöntők közül: Megjöttünk mi jó este).

51. ábra - Bihar megye, MNT II. vö. 13.

kepek/51abra.png


f) Az iskola nem-liturgikus énekgyakorlatát még számos népszokásban kinyomozhatjuk. Az adománygyűjtő körutakra emlékeztető Gergelyjáráson kívül talán legérdekesebb az iskolai recitált versmondás nyomait őrző néhány elem. Tudjuk, hogy a verstani példák, memorizálandó szövegek tanulása a középkorban, majd utána a humanista iskolában recitáló, mondókaszerű dallammal történt. Az erdélyi betlehemesben hallható recitálás, de még a hozzá tartozó ütemes járás, bottal való verslábütés, verssorok végén való irányváltás is pontosan ezeket a versmondási szokásokat idézi. Hasonló előadási módra megy vissza az ádventi ostyahordozáshoz tartozó mondóka is – maga a szokás is régi iskolai eredetű. Az iskolai versmondás kölcsönhatásban fejlődött a késő középkori „rigmusmondók”, mesterdalnokok modorával. Valószínűleg ez a hagyomány áll a fönt említett betlehemes játékvezér-tónus, de a Nyitra vidéki lakodalom vőfélyversezetének „dallama” mögött is.

52. ábra - Csík megye

kepek/52abra.png


g) A középkori kisváros és falu szinte minden jelentős társadalmi eseménye és jelensége zenei megnyilvánulással kapcsolódott össze. Ma már megállapíthatatlan, hogy a néphagyomány számos zenei vagy félig zenei eleme közül melyik mennyiben tükrözi a középkori társadalmi-közéleti akusztikát (pl. a hirdetmények előtt figyelemkeltő, egyben hivatalosságot szimbolizáló dobszó és a hirdetési tónus; éjjeliőrök órakiáltása stb.). Összességükben azonban alkalmasak arra, hogy érzékeltessék: „a mai város zúgásával-dörgésével szemben a középkori város akusztikája zenei jellegű volt” (Rajeczky Benjamin a Magyarország Zenetörténete I. kötetében).

h) Vargyas Lajos kutatásai szerint balladáink legrégibb klasszikus csoportja a XIV. században járult hozzá népköltészetünk addigi repertoárjához. Minthogy e balladaszövegek nagy részéhez (téma, felépítés, részletmotívumok tekintetében) általában csak francia (vagy francia hatásra létrejött egyéb) párhuzamot talált, s a magyar és francia adatok között nincsenek közvetítő német adatok, Vargyas arra következtetett, hogy ezek közvetlenül Franciaországból jutottak be a magyar néphagyományba, föltehetőleg a vallon telepeseken keresztül. Így tehát a klasszikus balladák (mint például a Görög Ilona) is középkori néphagyományunkat (Vargyas szerint – a felső rétegektől ez esetben függetlenül – paraszti hagyományunkat) gazdagították. Zeneileg azonban csak néhány régies pentachord-hexachord dallamot hozhattak magukkal, mert a szövegek nagyobb része ennél régebbi népzenei típusokkal kapcsolódott össze. Az európai típusú, pentachordos dallamtípusok egyik legszebb példája a következő:

53. ábra - Moldva

kepek/53abra.png


i) Kanásztánc-dallamaink legtekintélyesebb csoportjához közeli európai és műzenei párhuzamokat tudunk felmutatni. Magának a kanásztánc-ritmusnak is van megfelelője: a nyugat-európai ún. vágáns-sor (8+6, 7+6, 8+7 szótagváltozatok), mely szerencsésen szövetkezett a korábbi magyar ritmushagyományokkal. E kanásztánc-csoport az oktáv és a kvinthang, illetve a kvinthang és az alaphang között elhelyezkedő, kissé jellegtelen, inkább figuratív, mint dallamos motívumokat épít mintegy mozaiktechnikával két- vagy négysoros nagyobb, de laza formába. Leggyakoribb kadenciaképletek (vagyis az egyes sorokat záró hangok hangköztávolsága a legutolsó hanghoz képest): 5 1 5 vagy 5 5 1, vagy1 1 5, vagy 5 5 + refrén. Mulatószövegeik gyakran vaskos kifejezésekkel, gúnydalokkal az európai vágánsköltészet témáit, modorát idézik. Mindezek alapján joggal feltételezzük, hogy a mulattatók, joculatorok zenei anyagát örökítették ránk, s mivel itt vokális és hangszeres, mulattató és táncra való zene között – történetileg is, néprajzilag is – nehéz határvonalat húzni, egyben középkori tánczenénk maradékának is tekinthetők. De nem magában: a betlehemes pásztortánc, a pünkösdölés (szintén a középkorból dokumentált népszokás) táncszakaszai éppúgy középkori tánczenét őrizhetnek, mint mai hangszeres népzenénk egyes – de sajnos még elemzésre váró – típusai.

j) A siratás szokására a középkorból írásos adataink vannak (pl. Károly Róbert király siratása). Aligha volt lényegesen más e siratás „tónusa”, mint az, amelyet ma ismerünk. Véleményünk szerint e korban juthattak túlsúlyra az oktáv-ambitusú, általában dór jellegű siratók – a régi kis mozgások helyébe már sokszor nagyobb, dallamosabb ívekkel sóhajtozva. (S mint említettük: valószínűleg e korban válik le határozottan a siratórecitativóról a strófás típusok nagyobb száma.)

A zene alkatáról, funkciójáról egyaránt színes kép rajzolódott ki, még e kiragadott példák alapján is. Egyéni jellegű szerelmi líra és ballada, udvari, városi és falusi ünnepségek, az utcák mindennapja, a verset tanuló és a várost kántálva járó diákok, az éjjeliőrök és epikus énekmondók, mulattatók és színjátszók – e sokszínű zenének sokszínű társadalmi és életbeli befogadói, fenntartói. A föltételezett régi recitativo és a túlnyomórészt négysoros strófákkal él népzene is új lehetőségekkel gazdagodott: refrénes formák, szabad szótagszámú képletek, kis elemekből összeépülő mozaikszerkezetek, dalon inneni kifejezésmód új lehetőségei (kiáltás, rigmustónus) formailag bővítik a kifejezési készletet; a kis ambitusú folyondáros melodikájú modális (régies hétfokú) dalok, a pentachord-hexachord zene pedig hangnemi szempontból.

S ugyanennyit jelentett későbbi népzenénk számára a településhálózat, életrend, társadalmi viszonyok, világnézet és kifejezési nyelv, kalendárium és szimbólumok bizonyos állandósága vagy legalábbis nyugodt fejlődési üteme. Ezen az alapon formálódhatott ki a paraszti társadalomban is a zene és az élet gazdag rituáléja, a dallamtípusok és stílusok egymáshoz való viszonya, a népzenei tájak, dialektusok jellegzetes arculata.