Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

10. Középkori epikus énekek

10. Középkori epikus énekek

Eltűntek-e teljesen epikus énekeink, melyeket egykor Anonymus megvetve bár, forrásul mégis felhasználhatott? Semmi nyoma sem maradt hősi énekeinknek, melyek fenntartották az egy-egy vezér vagy király nevéhez kapcsolt mondákat és a történelmi tudat elemeivel táplálták a továbbélő életet?

Bizonyos, hogy e korban sem tűntek el, habár jelentősen átalakulhattak. Följegyzetlenségükben azonban szinte semmi kiindulópontot nem hagytak a ma vizsgálójának. Tudjuk, hogy Mátyás asztalánál hazai nyelven énekelték az ősök dicsőségét. Tudjuk, hogy a kenyérmezei csata után a katonák „rögtönzött énekkel magasztalták vezéreiket”. Sok közvetett bizonyítéka van olyan mondák, történetek ismeretének, melyeket valószínűleg énekelt históriák terjesztettek. Följegyezve azonban csak néhány olyan szövegünk van, mely voltaképpen már nem is epikus ének, hanem csak annak valamiféle származéka.

Ilyen mindenekelőtt a Szent László királyról szóló dicsérő ének. Nem egyházi himnusz; Lászlót, a királyt oly sok – régebben még énekkel hagyományozott – érdekes történet hősét dicsőíti, már a Mátyás-kor eszméinek fényében. A szöveget a XVI. század elején jegyezték fel – több kódexben is –, dallamát a század második feléből származó adat alapján rekonstruálni tudjuk. Érdekes a versforma: szabadon ingadozó szótagszámai mögött egy 3+2 alapegységet sejtünk, az utolsós sorban egy szótaggal megtoldva: 3+2+1. Ugyanaz a forma, mely a históriás énekek közt oly népszerű lesz, s amelyet mindnyájan ismerünk a Mikoron Dávid nagy búsultában zsoltárparafrázisból, Kodály Psalmus Hungaricusából. A dallam – melyet népzenei stílusanalógiák segítenek értelmezni – valami európai epikus tónus változata lehet. Lényegében egyetlen mixolid nagyív, mely variálódva ismétlődik, tehát a kis egységekből tulajdonképpen epikus nagysort, ún. sztichikus (egysoros) formát alakít.

48. ábra - Dallam: Huszár Gál ék.; Szöveg: Peer kódex rekonstruált ritmus

kepek/48abra.png


Ugyanerre a dallamra énekelhették a Mátyás királyt dicsőítő, hasonló jellegű és versképletű éneket is. (Néhai való jó Mátyás király). Viszont nem maradt fenn dallam a Szabács Viadaláról szóló epikus énekhez (versképlete talán Vásárhelyi András Mária-énekénél említett epikus 10-esnek változata), de a többi – talán epikus műfajból származó – töredékes szöveghez sem. A Beriszló Péterről szóló siraloméneketegy valószínűleg himnuszból származó dallamra énekelték. (Itt említjük meg, hogy valószínűleg szapphikus himnuszból származó népénekdallamra énekelhették az első magyar szatírának, Apáti Ferenc frappáns Feddőénekének szövegét is.)

A sovány történeti adatsort hirtelen meggazdagítja egy következtetés, melyhez a népzene segít minket, s mely a középkori epika zenei „fővonaláról” ad sejtelmet. A népzene vizsgálatából – összehasonlító anyag segítségével – arra jutottunk őstörténeti fejezetünkben, hogy a sirató recitatív stílusának már a honfoglalás előtt élnie kellett, nemcsak siratás funkciójában, hanem epikus énekek dallamaként is. A XVI–XVII. századi históriás énekek dallamai közt viszont elég sok olyan strófát látunk majd, mely ennek az ősi recitatív stílusnak a megmerevedett, szilárd keretbe öntött változata. Még világosabb lesz e kép a népzenében, mely halottas, zsoltáros, széphistóriás, balladás, keserves szövegekhez kapcsolódva tartott fenn ilyen siratóból származó strófatípusokat. Márpedig nem valószínű, hogy egy eredetileg epikai funkcióban is használt motívumkészlet előbb a siratóba szorult volna vissza, majd abból ismét epikus jellegű (de most már strófás) anyagot fejlesztett volna ki. Inkább arra kell gondolnunk, hogy az eredeti „epikus” (és persze a vele együtt járó magasztaló vagy sirató) alkalmazás a középkoron át is megmaradt. Fönntartotta az eredeti recitatív formálásmódot, vagy pedig már ekkor kezdett kötött sorokba, majd kötött strófákba szabályozódni. Mindez a felszín alatt történt, s a XVI. századi históriás énekek csupán e búvópatak kibukkanását jelentik. Így visszakövetkeztetve: legrégiesebb sirató eredetű strófáink (főleg a 12-es parlandók) mögött valószínűleg középkori epikus szövegeket hordozó dallamokat kell sejtenünk. Ez a stílus lehetett a középkoron át a legáltalánosabb és leghagyományosabb, mondjuk így: közgyakorlati epikus modor. Persze vele együtt újabb és újabb dallamok is kapcsolódhattak epikai szövegmondáshoz, akár nyugati minták alapján. Talán ilyen lehetett a László-ének dallamköre, s ilyenek honosították meg a 4+6-osok versképletét is. A régebbi modor azonban vezető szerepét megtarthatta, hogy belőle egy új hajtás, a XVI. század strófás epikai zenéje sarjadhasson.