Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

9. Az anyanyelvű népének

9. Az anyanyelvű népének

A magyarországi gregoriánrepertoár egyik legszebb, s e változatot nézve legegyénibb darabja, a Te Deum, szép magyar fordítással, végig hangjelezve olvasható-énekelhető a XVI. század eleji Peer-kódex 146–154 folióiról (hanglemezen: Magyar Gregoriánum. I/B/8.). Nem ötletszerű fordítói kísérletről van szó. A szöveget könyvborítóra írva másutt is megtaláljuk; a fordítás és dallam e kombinációja tovább él a következő századok protestáns énekeskönyveiben is; egy származékát ma is éneklik Erdélyben. Maga a Peer-kódex is világi ember számára másolt könyv, s szinte sugallja, hogy a magyar Te Deumot első lejegyzett népénekünknek tartsuk. Bár az irodalomtörténészek többnyire csak a verses, nem-liturgikus szöveg esetében gyanakszanak nép által énekelt középkori irodalomra, a Peer-kódex szép darabja ennek az előítéletnek cáfolata. A Te Deum tehát, melyet nemcsak a liturgiában zengtek, hanem a legkülönfélébb ünnepi alkalmakkor – koronázás, esküvő, csatagyőzelem, bevonulás, születésnap, családi ünnepek – is elhangzott, a gregorián alaprepertoárból vált népénekké, s néhány mai népzenei példa (pl. a csángók magyar Kyriéi) azt sejteti, hogy karrierje nem magában álló. De tudunk-e más középkori népénekről?

A legkorábbi fennmaradt példa csak egy szöveg: „Krisztus legyen reményünk, kirelejszon”. A Zsigmond-kori többszólamú töredék lapszélén áll, magyarul, németül, csehül, lengyelül felírva, ahogy egy felvidéki városban ismerhették, sőt úgy látszik, húsvétkor egyszerre – ki-ki a maga nyelvén – énekelhették. A szöveg nyelvállapotából úgy ítélik, hogy a XIV. század később leírt hagyatéka lehet. Dallamát is könnyű meglelni korabeli európai és kissé későbbi magyar kottákból.

44. ábra -

kepek/44abra.png


Néhány föltehetően énekelt, de dallam nélküli leírt ájtatos XV. századi (vagy XVI. század eleji) szöveg után az említett Te Deum következik, majd a Nádor-kódex (1508) három, elég gyatrán fölírt kottás népéneke („Idvözlégy idvösséges hostya; Idvözlégy istennek szent anyja; Binösöknek kegyös segédség”), végül egy ferences prédikációskönyve befirkált verspár: „Bátya, bátya, mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére” – egy gregorián zsolozsmazáró fohász dallamára alkalmazott futó ötlet.

Ezzel vége is középkori anyanyelvű kottás feljegyzéseink sorának. Szerencsére olyan szöveges adatokkal folytathatjuk, melyek dallamát többnyire könnyű rekonstruálni. Nem sok, talán tíz-tizenöt darabról van szó, melyet a későbbi könyvek és a népzenében tovább élő dallamok segítségével mintegy huszonöt-harmincra kitoldhatunk. Említsünk meg néhányat a fontosabbak közül:

A Winkler-kódex egy kedves latin karácsonyi kanciót (rímes-ritmikus, liturgián kívüli vallásos éneket) fordít le magyarra és egészít ki sok érzelmes strófával. „Ur Jézus nevébe kezdetik szent ének…”, majd 12. versként illeszti be az Európa-szerte ismert strófákat: Dies est laetitiae = Vigasságnak ez napja, mert király születék… Hagyományunkban bírt előkelő rangját mutatja, hogy egészen a XVIII. század végéig a karácsonyi énekek legtekintélyesebb darabja volt. A versforma a mindenfelé népszerű vagánssornak (vagyis a mi kanásztánc-ritmusunknak) 13-as szótagszámú, érdekesen továbbfejlesztett változata: 7+6, 7+6, 7+7,+6, 7+7+6. Dallamát háromszólamú feldolgozással egy XV. század végi antifonáriumunk is tartalmazza, de fenntartották későbbi énekeskönyveink is, legkiegyensúlyozottabb alakjában pedig népzenénk.

45. ábra - Dallam: Heves megye; Szöveg: Winkler Kódex népi dallamhoz illesztett középkori szöveg!

kepek/45abra.png


Három kódexünkben is olvasható, majd a középkor után is minden jelentős katolikus énekeskönyvben megtalálható Vásárhelyi András ferences Mária-éneke: Angyaloknak nagyságos asszonya. A tizenhat versszakos, szépen fogalmazott – talán kissé bőbeszédű – ájtatos ének szerzője (aki „Pestnek városában, ugyanottan szent Péter utcájában” szerezte a verset „születet után… ezerötszáz és nyolc esztendőben”), „törököknek megnyomorítója” és „magyaroknak megoltalmazója” címekkel köszönti Máriát. Elemzést érdemel a versforma: négy sor, végig rímelve, minden sorban 4+6 szótaggal. Ez a képlet úgy látszik, ősi európai epikus szkéma, hiszen nemcsak középkori latin verses életrajzokban és zsolozsmákban használják, de mai francia népdalokban, szerb hősi énekekben, a bolgár epikában és a középkori latin liturgikus drámákban is igen kedvelt. Valószínűleg a verses zsolozsmák adták a közvetlen indítást a formaválasztáshoz. Mindenesetre a XVI–XVII. századi népénekkincsben az egyik legtöbbször választott alak lesz, Balassi is használja, sőt Kodály a népdalok közt is megtalálta: A bóhási kertek alatt, kata. Vásárhelyi András énekéhez két dallam is fennmaradt a későbbi hagyományban; mindkettő lehet középkori.

Telegdi Miklós esztergomi püspök 1577-ben kiadott evangéliummagyarázó könyvének függelékébe fölvett nyolc középkori magyar népéneket is. Így vezeti be: „Énekek, melyeket szoktunk az ünnepekbe, prédikáció előtt és prédikáció után énekelni.” A kutatás sokszorosan átvizsgálta ezt a nyolc éneket, s számos bizonyítékkal megerősítette, hogy középkori tételek feljegyzésének tekintendők. Hogy csak egy-két érvet említsünk: Telegdi jelentős szerepet játszott már 1560-ban, mikor a nagyszombati zsinat az eretnekségek elkerülése végett megtiltotta olyan énekek éneklését, melyekről nem bizonyos, hogy az elődöktől száz esztendővel azelőtt jóváhagyatott, vagy az egyházi hatóságtól ezután jóvá nem hagyatik. Valóban, ugyanezek az énekek, ugyanilyen funkcióban, a következő évtizedek és évszázadok minden jelentős katolikus kéziratos és nyomtatott énekgyűjteményében benn találhatók, sőt legtöbbjük – közös örökségként – a protestáns gyűjteményekbe is belekerült. A hat karácsonyi és két húsvéti énekhez dallamot ugyan nem ad Telegdi, de majd mindegyiknek dallama megállapítható a későbbi hagyományból.

A néphagyomány olyan énekeket is fenntartott, melyek középkori feljegyzésekben nem maradtak ugyan ránk, mégis valószínűleg visszadatálhatók a XV–XVI. század fordulójáig (esetleg még korábbra). Az érvelést most mellőzve ilyenként említjük például a Csordapásztorok kezdetű karácsonyi éneket, az A pünkösdnek jeles napján kezdetű pünkösdit, vagy az Ó fényességes szép hajnal kezdetű ádventit.

Az említett s az ide nem férő többi példa alapján az anyanyelv népének szerepéről és keletkezéséről is elgondolkodhatunk. Számos disputa volt már erről; a múlt században szinte hitvitává fajult a kérdés, volt-e anyanyelvű népének a reformáció előtt? Énekelték-e a kódexek magyar nyelvű himnuszfordításait, vagy csak imaszövegek voltak ezek? A huszitáknak kell-e köszönnünk „cantilénáinkat”? S ha volt anyanyelvű ének: népének volt-e az, vagy a kolostorlakóknak, a latinul nem tudó apácáknak volt-e rá szükségük?

Az Árpád-korból ilyen énekeket bizonyítani nem tudtunk. A Mária-siralom ügye, mint emlékezünk, vitatott, s ha esetleg magyar nyelvű ének példája lehetne is, népéneké aligha. A felsorolt, később feljegyezett énekek egyike-másika azonban a XIV. században már hangozhatott hazánkban (pl. Krisztus feltámada). Nagyobb arányú fejlődést viszont valószínűleg csak a XV. század végétől állíthatunk, s ennyiben a késő középkori anyanyelvűség és a reformáció anyanyelvi buzgósága egymáshoz szorosan csatlakozó jelenség.

Pontosabb lesz azonban a kép, ha nemcsak az énekek számát, hanem használatukat, jelentőségüket is nézzük. Van ugyanis néhány olyan darab, melyet Telegdi Miklós följegyzése és a későbbi hagyomány alapján valamiféle alaprepertoárnak tarthatunk. Ezek általában egyszerű stílusú, dogmatikus mondanivalójú latin tételek fordításai, többségük, ha nem is liturgikus, de a liturgia peremén élő műfaj (pl. karácsonyi sequentia fordítása, Benedicamus-tropus). Nem misére valók; Telegdi mondja is: „melyeket szoktunk… prédikáció előtt és prédikáció után énekelni”. Mondjuk így: gyülekezésre és zárásra való népénekek ezek, s e néhány darab a középkori magyar plébániákon az egész országban ismert lehetett. Más funkcióban ugyan, de ugyanúgy egy alaprepertoárhoz tartozhatott, mint a gregorián törzsanyag vagy az egyszerű organális többszólamúság. Zeneileg is régiesebb, kevésbé cizellált, inkább monumentális tételek; jellegben, hangnemben ősibb, komolyabb hangzásvilágot idéznek (pl. Gyermek születék Betlehemben; Úr Krisztus feltámada; Nekünk születék mennyei király; Feltámadt Krisztus ez napon).

46. ábra - Dallam: Cantus Catholici; szöveg: Telegdi M. CC-ból kiegészítve

kepek/46abra.png


A darabok másik csoportja olyan Európa-szerte ismert kanciós anyag, melyet a liturgiától független, de jól verselt, elegáns latin szövegekből fordítottak német, cseh stb. nyelvre. Egy-kettő megvan nálunk is (Vigasságnak ez napja; Dicséretes az gyermek).

S még többről feltételezhető, hogy ismerték (pl. In natali Domini = Születésén Istennek; Magnum nomen Domini = Úrnak nagy nevezete). Egy részük belekerülhetett az említett alaprepertoárba, más részük kisebb körzetben lehetett csak ismert.

A darabok harmadik csoportja már valóban kisebb közösségek, társulatok, a szerzetesek lelki gondozása alatt élő testvérületek énekanyaga. A „devotio moderna” (egy inkább érzelmekre hivatkozó vallásosság) lelki irányzatának stílusát mutató, lazább szövésű, terjedelmesebb és érzelmesebb ájtatos szövegekkel, modernebb hangzású, formailag olykor komplikált, dallamilag a dúr-zenéhez közeledő motívumokkal. Persze a határ nem lehetett éles e csoportok között. Európa-szerte ismert régi latin tétel magyar fordítása esetleg csak szűkebb kör használatára volt nálunk alkalmas (pl. a Patris Sapienta magyar fordítása: Atyának bölcsessége), viszont a „devótus” költészet egy-egy darabja idővel általánosan ismertté válva bekerülhetett a közmagyar énekkészletbe (pl. Angyaloknak nagyságos asszonya). Véleményünk szerint e folyamatban lehetett fontos a szerzetesek, főleg ferencesek munkája, míg az első csoportként említettek elsősorban a plébániai pasztorációhoz kapcsolódhattak. Arra egyelőre nincs bizonyíték, hogy a kódexekben olvasható himnuszfordítások – ha egyáltalán énekelték őket – túlléptek volna e legszűkebb kör használatán; de arra sincs, hogy a huszitizmus hatással lett volna anyanyelvű népéneklésünkre.

Hadd említsünk meg viszont még egy „áramlási utat”. A népszokások – minthogy a keresztény ünnepekhez kapcsolódtak, s tartalmuk is azzal telítődött – magukba olvasztották az ünnep egy-egy népénekét. De fordítva is: egy-egy keresztény mondanivalójú, ünnepélyesebb szokásdallam idővel bekerülhetett a templomi népénekanyagba. Sokszor nem is tudjuk megállapítani, honnan hová az út. Ilyen darabok például a Csordapásztorok vagy: A pünkösdnek jeles napján.

47. ábra - Mai népi dallamalak (Heves megye)

kepek/47abra.png