Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

8. A középkori többszólamúság

8. A középkori többszólamúság

A gregorián kultúra elterjedése nem jelenti azt, hogy a többszólamúság a királyi udvaron kívül ismeretlen lett volna. Az a feltevés ugyan megdőlt, hogy a sokat emlegetett Elvinus Perotinusék orgánumát tanulni ment volna Párizsba, s „sem a francia organum, sem a moter, sem a rájuk következő Ars Nova művelésére nem tudunk idézni hazai nevet vagy hangjegyes emléket” (Rajeczky Benjamin a Magyarország Zenetörténete I. kötetében). De a pálosok konstitúciója már a XIV. században tiltja a diszkantot (szoprán) és a „burdóban való éneklést” (tehát a bonyolultabb többszólamúságot). Az egri ordinárius (szertartásirányító) könyv áldozócsütörtökre ötszólamú responzóriumot ír elő, a XVI. század elejéről való Sándor kódex a mennyei örömök hasonlataképpen idézi a tenorral, diszkanttal, kontratenorral való éneklést. Méliusz Juhász Péter vádja, hogy a pápisták „a zsolozsmát, primát, vecsernyét ordítással, diszkantálással, sípolással” tartják, utólagos igazolása a többszólamú – sőt hangszerrel kísért – istentiszteletnek. Liturgián kívüli adatok is vannak: a Zsigmond lengyel herceget köszöntő énekesek „in mensuris”, tehát több szólamban énekeltek, méghozzá nem is csak a budai Nagyboldogasszony templom, hanem kisvárosi egyházak, iskolák énekesei is.

Hangjegyes forrás azonban kevés maradt fenn, s az is késői. A XIV. századból több igen érdekes töredékünk is volna, de éppen ezek magyar eredete nem állítható biztonsággal. A XV. századból két terjedelmesebb többszólamú gyűjtemény töredékeivel rendelkezünk, a század elejéről a Zsigmond-kori töredékkel, a század második feléből a Kassai töredékkel. Mindkettő felvidéki, s együttvéve csaknem harminc tételt (vagy tételrészletet) tartalmaznak. Kiegészítik őket gregorián kódexekben található hosszabb-rövidebb többszólamú bejegyzések. Legcélszerűbb mindezek anyagát zenei stílusok szerint csoportosítva áttekinteni, megkísérelve az egyes stílusok előadói környezetét és funkcióját is felidézni.

a) A többszólamúság magjának számítható az a technika, hogy egyes tételek melizmatikus szakaszait együtt énekelték ugyanazon dallamok kiszótagolt, tropizált szövegével. Valamiféle hangszínpolifónia lépett fel tehát, melynek várakozásteli hatását feloldotta, amikor a tropus végeztével a két szólam találkozott, közösen fejezték be a tételt. E technikát egy pálos forrás írta le pontosan, de nyomait több kottában is megtaláljuk.

38. ábra - Pálos Antifonále MR 8

kepek/38abra.png


b) Egyes gregorián dallamok díszesebb előadásmódjának tekintették azt a technikát, mellyel egy adott dallamot – eleinte talán csak rögtönzésszerűen – két-háromszólamú (kvintekre, oktávokra épülő) dúsabb hangzásba öltöztették. Az alaphelyzet: a legmélyebb szólam fölé helyezett kvint és oktáv; az adott dallam mozgása szerint, párhuzamos és ellenmozgó szakaszok váltogatásával elmozduló kvintek, itt-ott faux-bourdon jellegű „szextakkordok” szólalnak meg, gyakori szólamkereszteződésekkel (vö.: Zágrádi Antifonále MR. b–c). Ezeket az „orgánum tételeket” gregorián kottával jegyezték le, ritmusuk az alapdallamhoz igazodott. A műfaj és az ünnepi alkalom határozta meg elsősorban, mely tételekhez alkalmazzanak ilyen többszólamú technikát. Elsősorban az olvasmányok (karácsonyi zsolozsma, evangélium passió) jöhettek szóba, továbbá néhány népszerű tropus (pl. karácsonykor: Procedentem sponsum = Az előlépő vőlegényt), alleluja, s egyéb tétel. Ezt igazában még nem is számították többszólamúságnak. A liturgiába szervesen beletartozó tételek a speciális előadásmódját elvileg bármely kórus felhasználhatta az ünnepélyesség kifejezésére. Találunk ilyen példát ferences karkönyvben (Alleluja Fuit virgo = Volt egy Szűz) székesegyházi kódexekben (Esztergom, Zágráb: olvasmányok), városi típusú gyűjteményben (Felvidék: Procedentem sponsum), falusi Graduáléban (Pata: kétszólamú tropusok), sőt az improvizált előadásra utaló rövidítéses lejegyzésmóddal egy erdélyi faluból is (karácsonyi Genealógia). Többségük inkább szolisztikus előadásmódot kíván (olvasmányok), de a Patai Graduále tropizált kétszólamú Sanctusát énekelhette az iskolás gyermekek egész kara is. Hogy mikor lehet e gyakorlat? Nehéz felelni. A többszólamúságnak e fajtája kétségkívül a legrégiesebb; Európában már az ezredfordulón vannak rá példák. Közép-Európában még évszázadokig szokásban maradt, s mi sem dönthetjük el, hogy magyarországi feljegyzései egy régi gyakorlat késői megörökítését jelentik, friss átvételt vagy – s ez a legvalószínűbb – régebbi időtől fogva ismert, de szélesebb körben a középkor végén elterjedő előadási szokást.

39. ábra - Zágrábi Antifonále MR 10

kepek/39abra.png


40. ábra - Patai Graduále

kepek/40abra.png


c) Ugyanennek a technikának és hangközhasználatnak változata: szabad dallamhoz adott, ritmizált két- vagy háromszólamúság. A szöveg általában nem liturgikus. A kvintekre épülő tételek mellett találunk „modernebb” tercek és szextek párhuzamos menetére épülő darabokat is. Effélék a német, cseh, észak-olasz területeken is közismertek, de akad köztük olyan is, mely csak Magyarországról van följegyezve, talán hazai kompozíció. Az ilyenek többsége valószínűleg nem az istentiszteletek díszítésére szolgált, hanem rekordációkon, vallásos összejöveteleken fújhatták kisebb énekes csoportok.

41. ábra - Zsigmond-kori töredék

kepek/41abra.png


d) Ugyancsak liturgián kívüli anyag, s valószínűleg kisebb, zenei érdeklődésű literátus társaságok ájtatosságaira, összejöveteleire valók azok a három-négyszólamú tételek, melyeknek mozgékonyabb szólamvezetése, ritmikai színessége, olyakor kánon szerű szerkesztése polifonikus törekvésekre mutat, de mivel hangközhasználatuk is az előbbi csoportéhoz áll közel, s az átkötésekből, szinkópákból adódó ritmikai kiegészítéseket is kerülik, valóban szabad, differenciált mozgású dallamokat nem alakítanak, igen távol állnak a XIV–XV. századi nyugat-európai polifónia világától. De hiszen nem is hivatásos zenészekre számítanak elsősorban, hanem zenekedvelőknek nyújtanak jól énekelhető, mégis dúsabb hangzású anyagot. A stílus is, legtöbb darab is közép-európai jövevény hazánkban.

42. ábra -

kepek/42abra.png


e) Közelebb áll a kor polifonikus élvonalához egyes késői források néhány cantus firmus feldolgozása. Ismét liturgikus tételek, gregorián alapdallammal. Véleményünk szerint ezek ismét az istentiszteleti zenét díszíthették, olyan helyeken, ahol rendelkeztek képzettebb énekesekkel (mert hiszen inkább kamarakórusra vagy szolisztikus előadásra kell itt gondolnunk, semmint nagy énekkarra). A tenor által énekelt hosszú, egyenletes hangokban haladó gregorián dallamot mozgékonyabb kontratenor kíséri, és cizellált, ritmikailag is árnyalt diszkant szólam ellenpontozza.

43. ábra -

kepek/43abra.png


f) S van-e nyoma, hogy a XIV., illetve XV. század fejlett többszólamú stílusai is éltek hazánkban? Az Egyetemi Könyvtár egyik töredéke XIV. századi francia világi darabokat tartalmaz. Egy másik, a XV. század elejéről való töredék ugyancsak XIV. századi stílusú „kantiléna-misék” részleteit idézi. Kérdés azonban, hogy Magyarországon használták-e azokat a gyűjteményeket, melyből e darabok fennmaradtak. A Brassói Graduáléban a XVI. század elején bejegyzett két tétel a kor fejlett reneszánsz polifóniájának ismeretét tanúsítja abból a városból, melynek éppen ez időben neves, jól képzett orgonistái vannak. Ehhez a csoporthoz kell sorolnunk – kotta hiányában csak adatképpen – mindazt, amit a budai udvar, s egyes azt követő humanista főpapok környezetének zenei életéről megtudtunk.

Szabad-e összképet rajzolni e véletlenszerűen megmaradt adatok alapján a késő középkori többszólamú éneklésről? Talán annyit bátran leírhatunk, hogy igazán szilárd hazai talaja, folyamatos és széles körű gyakorlata lehetett hazánkban – a XIV., de biztosan a V. századtól kezdve – az egyszerűbb, együtt mozgó párhuzamokra épülő két-háromszólamúságnak, főként egyes gregorián dallamok organális előadásának. Ez a középkor végén talán ugyanúgy beletartozott az alaprepertoárba, mint a hagyományos gregorián dallamok. A „társas énekek” fönt jellemzett stílusa már olyan polgári vagy értelmiségi csoportokat föltételez, melyek a XV. században csak egyes városokban – s esetleg egyes kolostorokban – létezhettek. Végül a kor polifon nagyművészete képzett, hivatásos zenész előadókat kívánt, s ezeket elsősorban külföldről csábította ide a királyi vagy a főpapi mecénás pénze. Lassanként a hazai utánpótlás is kifejlődhetett volna (pl. a diszkantista fiúkból), de valójában túl kevés alkalmas hely akadt (ott sem elég hosszú, folyamatos zenei élettel), ahol megkapaszkodhatott, és réteggé erősödhetett volna a kifinomult magas művészetet fönntartók, művelők és élvezők csoportja.