Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

7. Hangjegyes forrásaink megoszlása

7. Hangjegyes forrásaink megoszlása

Első forrásunk a XIV. század elejéről való, az Esztergomi Missale Notatum (mely innen csakhamar átkerült Pozsonyba, ott őrzik ma is). Nemcsak szép, kiegyensúlyozott magyar notációja, hanem liturgiai rendje és dallamvariánsainak összessége is a központi magyar hagyomány legmegbízhatóbb tanújának mutatja.

E század közepéről való a Veszprémi Pontificale, hajlékony, kissé olaszos ízlésű magyar notációjával. Anyaga sajnos magában álló (püspöki szertartások), más forrásunkhoz nem viszonyítható, így nem értékelhető.

Valószínűleg valamely felvidéki városból való egy Graduálénk a XIV. század közepéről (Felvidéki Graduále). Hangjegyírása a metzigót notáció elég aprón írt változata. Tartalma nagyjából megegyezik például az Esztergomi Missale Notatuméval, de liturgikus rendje is, dallamvariánsa is olyan önálló vonásokat mutat, melyekhez inkább a cseh, lengyel, osztrák forrásokban találunk párhuzamokat.

Ugyanúgy metzigót notációt és sok tekintetben önálló (illetve német analógiákkal támogatott) zenei tartalmat látunk a Brassó-Szeben-vidéki (tehát szász városokból származó) kódexekben.

A XIV–XV. század fordulójáról való még néhány ferences- és domonkosrendi kottás szerkönyv, mind kvadrát hangjegyírással. Beosztásuk, liturgikus rendjük éppúgy idegen a magyar források közt (perszer a latin liturgia általános egységén belül), mint dallamváltozataik. S itt már nem apró különbségekről van szó, mint a Felvidéki Graduále esetében; nem is tartoznak a pentaton dialektuskörzet variánskörébe. (Négykötetes ferences antifonále, ferences graduálék, domonkos processzionále.)

A XV. század elejétől kezdve maradtak fenn Pozsony saját énekkönyvei: négy antifonále. Tartalmuk szinte hangról hangra egyezik az „esztergomi” kódexekével, de nem magyar, hanem metzigót notációt használnak.

Szorosabban is a központi hagyományhoz kapcsolható az a két díszes antifonále-kötet, melyet mai s az esztergomi székesegyház könyvtára őriz (XV. század közepe). Ezek a magyar-metzigót keveréknotáció első példái, de közel egyidős velük a Futaki Ferenc által írt, valószínűleg Budáról Isztambulba került Graduále (1463) is. Anyaguk ugyan egyezik a régebbi, megbízható forrásokéval, csakhogy bővebb; olyan újabb stílusú allelujákkal bővül a miserepertoár és verses officiumokkal a zsolozsma, melyek már divatdaraboknak minősíthetők, s nem is kerülnek be a közös magyar szokáskincsbe.

Az ilyen tételekkel való bővítés még jellemzőbb a század második felében írt kódexekre. Közülük kiemeljük a váradi egyház számára Pruisz-Flipecz János püspök által készíttetett hatalmas méretű díszantifonálét (eredetileg talán ötkötetes, minden éneket rögzítő sorozat megmaradt érsze). Cseh notációját már említettük; tartalmilag ismét a különösebb, szomszédaink és hazánk szokásainak keveredéséből előálló repertoár és dallamváltozat tűnik fel. Ugyanez mondható el például a szepesi káptalan antifonáléjáról és graduáléjáról (még a század első feléből), a XVI. század elejéről való kassai, kolozsvári, brassói graduálékról – mindegyik metzigót írású – és a cseh írású Ulászló-Graduáléról is.

Az esztergomitól némileg eltérő, de hosszú külön hagyományon alapuló rendet és dallamanyagot tartalmaznak a XV. század végén Thuz Osvát zágrábi püspök által leíratott antifonálék. Valószínű, hogy e sajátosságok – vagy azok egy része – nem is csak Zágrábnak, hanem az egész kalocsai érseki tartománynak a hagyományát tükrözi. Mindkét Thur Osvát-féle kódex metzigót-magyar keverékírású.

Ugyanazzal a notációval élnek a XV–XVI. század fordulóján az esztergomi hagyományt megörökítő legszebb kódexek: így a valószínűleg budai (de persze nem a királyi kápolnának készített) antifonále és psalterium, az esztergomi passióskönyv s a középkori magyar zene legmonumentálisabb emlékműve, a kétkötetes esztergomi Bakócz-Graduále.

A központi hagyományt tiszta magyar notációs kódexek is őrzik, így a pálosok Zágrábban lévő Antifonáléja (MR 8), Czestochowába került vegyes tartalmú énekeskönyve (Cantuáléja), továbbá néhány kisebb hely igénytelenebb, de annál jellemzőbb kiskódexe, mint pl. egy Graduále a nyitrai plébániatemplomból (XVI. század eleje), vagy már Mohács után készült Graduále Erdélyből és a gyöngyöspatai plébániáról.

Mindennek ismeretében érdemes még egyszer visszatérnünk a Mátyás-Graduáléhoz. A kvadrátírásos kódex tartalma ugyanis a „magyar” hagyománytól legidegenebb vonásokat mutatja, s éppúgy a pápai kúriából terjedő liturgikus és zenei megoldásokat közvetíti, mint a ferencesek (e századból is elég bőven fennmaradt) énekkönyvei.

Most már megkísérelhetjük – sok száz, itt be nem mutatott töredék és kottás bejegyzés tanúságát is felhasználva – kottás forrásainkat az általuk képviselt hagyományok és törekvések szerint csoportosítani. A legbelső csoportot az ősi „magyar” hagyományvonal folytatói jelentik: Esztergom-Buda körzetéből és a régi művelődési területek tekintélyesebb (pl. Pozsony) vagy szerényebb (pl. Pata) kultuszhelyeiről. Ide sorolhatók a pálosok is, kik e vonalat mint rendi tradíciót viszik tovább. Valamennyi itt tárgyalt emlék magyar notációs vagy a XV. századtól kezdve metzigót-magyar keverékírású. Kivéve azonban Pozsony kódexeit, melyek – nyilván osztrák hatásra – metzigót notációval írják le az esztergomi típusú dallamokat.

Egy másik, ugyanilyen következetes magyar hagyományvonal lehetett a délvidéké (Kalocsa, Zágráb, Erdély), mely szintén magyar vagy keverék notációs kódexekben, töredékekben (sajnos nagyon kevés dokumentumban) jelentkezik.

A harmadik csoportot is a „fővonalhoz” kapcsolhatjuk. Az ország különféle vidékeiről származó kódexek (illetve inkább töredékek) lényegében a központi hagyományt folytatják, de kevésbé szigorúan, több – valószínűleg régtől való – helyi színezet fenntartásával. Ezek írása is magyar vagy keverék notáció.

Alapvonásokban (zeneileg és liturgiailag) a negyedik csoport sincs élet ellentétben a hazai tradícióval, de különböző fokban a szomszédnépi hatásoknak tág teret enged; esetleg csak a repertoárt gyarapítja átvett darabokkal, esetleg egész variánsrendszere német, lengyel – általában közép-európai – színezetű. Ezek a kódexek mindig metzigót – egy-két esetben cseh – notációval készültek, s a peremvidékekről, vagy az újonnan fejlődött, gazdagodó polgárvárosokból valók (pl. Kassa, Kolozsvár, Szepesség).

Végül a hazai tradíciótól legtávolabb áll – azzal semmiféle kölcsönhatásra nem képes – világ a diatonizáló, olaszos vagy franciás változatkört idéző ferences, domonkos, bencés kódexek csoportja. Ezek a kódexek mindig kvadrátírásúak.

A csoportosítást nem nehéz behelyeznünk a kor művelődésének összképébe. Jóval színesebb, differenciáltabb e kép, mint volt az Árpád-korban. Az erősebben fejlődő – sokszor vegyes lakosságú – városok, vidékek voltaképpen a polgárosodás ígéretét rejtik, s éppen ezek gazdag, gyakorlatilag elég önálló egyházai (pl. Kassa) önérzetes, a divatokra fogékonyabb, külföld felé nyitott, s nagyobb könyvrendelésekhez tehetős magatartása nyilatkozik meg a negyedik, „periferikus” forráscsoportban. A művelődési élet sokszínűbbé vált a szerzetesrendek megtelepedésével és fejlődésével – egyébként ez sem független a polgárosodástól és a viszonylagos gazdasági gyarapodástól: a rendek által hordozott zenei örökség is e sokszínűséget fokozza. Viszony Mátyás európai stílű udvartartásának egyik eleme a kuriális rítusú, kvadrátírású díszkódex(ek) használata, s mintha e törekvés túl szerény hazai bázisát mutatná, hogy világi egyházainkat nézve e kódex oly magában álló.

Mert e differenciálódásban is töretlen marad a hazai „fővonal”, a magyar gregoriánum fejlődése, beleértve annak egységét is, bizonyos helyi jellegű sajátságait is. Fejlődés és konzervativizmus mutatkozik akár abban a gesztusban, hogy e tradíciót korszerű, humanista ízlésű kódexekben megörökítik, de abban is, ahogy a gregorián műzenei műveltség „demokratizálódása”, terjedése a források másik típusában (kiskódexek, bejegyzések) tükröződött, s melyre a kutatás nem tud igazi európai analógiát felmutatni! Az elegancia és a „demokratizálódás” kettősségében megmutatkozó – maga mellett mást is megtűrő, de önmagát mégis öntudattal megtartó – konzervativizmus a magyar késő középkori zenekultúra társadalmilag meghatározott jellemzője.