Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

6. Könyvkultúra és hangjegyírás

6. Könyvkultúra és hangjegyírás

A gregorián kultúra terjedésének legbeszédesebb tanúja a pusztulások után is fennmaradt kottaállomány. Nem is csak az a mintegy harminc megmaradt XIV–XV. századi kódex (melyről hamarosan beszélni fogunk) s az a több száz töredék, mely mind egy-egy elveszett énekkönyvet jelent, hanem különösen két forráscsoport: az egyszerű kezektől származó, de elsőrangú kottaképet mutató igénytelen kis kódexeké – melyek nyilván az egyszerű városi vagy falusi plébánia szükségletét elégítik ki –, s még inkább a másik: a XV. század végétől kezdve tucatszámra jelentkező hangjegyes följegyzés, beírás, „firka” misekönyvek üres soraiba, lap aljára, könyvtábla belsejébe. Ezek nem kottamásolók mesterművei, még csak nem is szakzenészek munkái, hanem maguknak a használóknak, egyszerű papoknak, tanítóknak, diákoknak a kottaírásai: fürge, de egészen biztos kezű gyorsírások, sokszor a gregorián dallamok helyi változatát rögzítve.

Ez az ún. kurzív íráskultúra pedig nem gyökerezhetett másutt, mint a lényegében egységes célkitűzésű, módszerű iskolahálózat belső munkájában. Módszeréről már beszéltünk, azt is említettük, hogy a rendelkezések (pl. a XIV. századi váradi statutum) külön időt biztosítanak a kottaírásra. A XV. század végéről egy iskolai zenei jegyzetfüzet is fennmaradt: Szalkai Lászlóé, a későbbi esztergomi érseké (kiadta Bartha Dénes: Szalkai érsek zenei jegyzetei… Bp. 1934.). Most, 1490 táján a mátészalkai varga fia még csak tizennégy éves iskolás gyermek a sárospataki városi iskolában, tehát olyan típusú iskolában, mely minden városban megtalálható volt, itt-ott több is. Tanára azonban egy krakkói egyetemet járt mester, Kisvárdai János, aki a nagyjából mindenütt általános tananyagot nyilván magasabb színvonalon tudta leadni. Szalkai persze értelmes, jó tanuló, de nem kiemelkedő zenei tehetséggel vagy érdeklődéssel. Első meglepetésünk: a jegyzetben található sok száz zenei szemléltető példa (gregorián tételkezdet) kottaírása; semmiféle gyerekes kottarajzolgatásnak nincs nyoma, gyors, zeneileg intelligens, gyakorlott kézre valló kottázás, ugyanaz, melyet az említett kottás bejegyzésekben láttunk. Másik meglepetés: a gyakorlatra építő, igényes, elég terjedelmes elméleti összefoglalás. Rövid zeneesztétikai, a zene rendeltetését tárgyaló bevezetés után a hangrendszert ismerteti, a regiszterek, hangközök, moduláció bemutatása után bő és gyakorlatias hangnemelméletet közöl. Ha nem is ezen a nívón, de lényegében ezeket az ismereteket az alsó fokot elvégző más diákok is elsajátították. A Szalkai-jegyzet utalásai, s egy nemrég előkerült értekezéstöredék mutatja, hogy a többszólamú, menzurális zene elmélete is látókörükön belül került. Ilyen traktátust – külföldi minták alapján – a középkor végén ki is nyomtatott a körmöcbányai Monetarius István.

Most térjünk vissza a Mátyás-Graduáléhoz, s vegyük szemügyre külső megjelenését. Az előző korok kódexeivel ellentétben ez díszes kiállítású és nagyméretű karkönyv. Az énekeskönyvek méretnövekedése külföldön is, nálunk is két okra vezethető vissza: egyik ok (a XIV. századtól) az az igény, hogy egy könyvbe kellő távolságból többen belelássanak, tehát mondjuk hat-nyolc könyv kihelyezésével (vagy kisebb kápolna esetén egyetlen kódex segítségével) minden énekes kottához jusson. A másik ok (a XV. században) az a törekvés, hogy egy-egy kultuszhely saját hagyományát reprezentatív díszkódexekben örökítse meg. A gyakorlati használat és egy közösség öntudatának szimbolikus megjelenítése egymástól alig elválasztható tényezője az ilyen díszkódexek előállításának. Jellemző, hogy éppen Mátyás és a Jagellók korában, s éppen a humanista szellemű főpapok meg a gazdagabb városok hozzák meg a nem kis anyagi áldozatot ilyen díszkódexek beszerzésére (pl. Bakócz Tamás Esztergomban, Pruisz-Filipecz János Váradon, Thuz Osvát Zágrábban, Kassa városa). Humanista vonás náluk a régi források tüzetes átvizsgálásával kapott gondos, hibátlan textus (így nyomtatják ki 1480 után az esztergomi, zágrábi, pécsi liturgia szöveges emlékeit is), meg a humanista ízlést tükröző képzőművészeti kiállítás. Viszont a hagyományőrzés, tartalmi konzervativizmus jele, hogy éppen a gregorián tradíció megőrzésére vigyáznak. (Hasonló gesztus pl. Gosztonyi László győri püspöké, aki a kor egyik legtekintélyesebb tudósánál, a párizsi Johannes Glichtoveusnál megrendeli, majd kinyomatja a magyarországi liturgikus szövegek, köztük énekszövegek humanista módszerű magyarázatát.)

Az ilyen díszkódexek megalkotása már iparművészeti remeklés. Nemcsak a színes rajzok, iniciálék, hanem a hangjegyek is megtervezett, gondosan megfestett alkotások. Előállításuk nem is gyakorló zenész vagy helyi kottaíró, hanem a XV. századtól önálló foglalkozássá váló könyvfestő vagy éppen műhely dolga. Az is általánossá válik, hogy az énekkönyvet drága pénzen idegen városban vásárolják, vagy idegen országban rendelik meg. Maga a Mátyás-Graduále is valószínűleg németalföldi munka.

De ez csak a kódexek egyik csoportja. A többi változatlanul a használók köréből kikerülő notátornak, az intézmény, a város vagy szerzetesrend kottaírójának, sőt gyakorló zenészeknek (orgonistának, énekesnek) keze munkája. A kétféle kódextípus így, egymás mellett élve fejezi ki azt, amit e zene a késő középkor számára jelentett.

Most tanulmányozzuk a Mátyás-Graduále kottáit, először a külső formát, majd a leírt dallamokat nézve. Ha összehasonlítjuk a XIV–XV. század többi forrásával, amazok megismerésén túl, fontos következtetések levonása következhet.

Azonnal szembetűnő tény: a Mátyás-Graduále a gregorián ún. kvadrát kottaírását használja. Föladta volna az ország saját kottaírását? Vagy csak azért idegen a kottaírás, mert külföldről rendelt kódexszel van dolgunk? Körültekintőbb vizsgálat azt mutatja, hogy Mátyás a cappellában idegen udvarokat, végső soron a pápai kúria szokásait akarta utánozni – szimbolikusan tehát egy sorba helyezni magát e tekintetben is a nyugat-európai udvarokkal. Nem is találunk kvadrátírást egyetlen más magyarországi világi egyházban sem Ellenben ugyanígy írnak a ferencesek – Mátyás kedvelt szerzetesrendje –, a kvadrátírás más változatait használják a domonkos, bencés, karthauzi szerzetesek is.

Nehezíti a tájékozódást, hogy a XIV. századtól kezdve még további gregorián hangjegyírás-fajták is megjelennek az országban: így egy lotharingiai írásfajtából kifejlesztett, erősen tagolt, „gótizált”, nagy alakú elemekből építkező modern notáció, az ún. metzigót hangjegyírás. Ezt a kottát látjuk pl. egy XIV. századi felvidéki Graduáléban, a XIV. század végétől kezdve a pozsonyi kódexekben, továbbá kassai, kolozsvári, brassói karkönyvekben.

A csehek XIV. században kifejlesztett saját, nemzeti jellegű hangjegyírása is megjelenik néhány magyar kódexben: a XIV. század végén csak szórványosan az északnyugati területen, a XV. század vége felé egy reprezentatív váradi könyvcsoportban – morvaországi megrendelés eredményeként –, végül a XVI–XVII. században – érthető módon – nagyobb számban, utólagos kottás bejegyzések révén.

S mi a magyar notáció sorsa? A XIV. században – úgy látszik – virágkorát éri: Esztergomban kialakul egy újabb, magas művészi fokon stilizáló iskolája (legjellegzetesebb darabja egy végig hangjelzett misekönyv: Missale Notatum a század első feléből), s töredékeinken számos változattal jelentkezik erdélyi, délvidéki, északkeleti műhelyekből, valamint pálos környezetből. A pálosok a XV–XVI. században is folytatják művelését, megpróbálnak belőle nagyalakú könyvírást fejleszteni (Pálos Antifonále MR 8).

Erre azonban nemigen alkalmas ez az inkább vonalas, mint tömbszerű elemekből építkező magyar notáció. Ezért útja – haladás és hagyományőrzés érdekes kombinációjaként – kettéválik. A napi folyóírásban megőrzi egyeduralmát, sőt visszaalakul fürge, kis alakú, rajzos gyorsírássá – szinte Árpád-kori állapotára. Ezzel voltaképpen egy fejlettebb, általánosabb íráskultúra szolgálatába áll. Ugyanakkor egyes műhelyek a magyar notáció szerkezeti elemeit megőrizve egyeztetik a metzigót könyvírás formájával, s így egy hagyományos elven nyugvó, de korszerű írásmódot fejlesztenek ki, az ún. metzigót-magyar keveréknotációt. Ezzel készülnek a magyar késő középkor legszebb és legjellegzetesebb nagy kódexei, így a Bakócz-Graduále Esztergomban, Futaki Ferenc Graduáléja és egy szép Antifonále (jelenleg: Pozsony Knauz 1) valószínűleg Budán, a zágrábi székesegyház XV. század végi kóruskönyvei.

Látjuk tehát, hogy a kép színesebbé vált, de nem zavarosabbá. Jól követhető logika van abban, melyik írásfaj mikor és hol (milyen körben, milyen intézménynél) jelenik meg. Ha most a főbb kódexek tartalmát is megvizsgáljuk, forrásaink egymáshoz való viszonya és a mögöttük álló intézmények s tájak kulturális irányzódása még világosabbá válik. E számbavétel módot ad arra is, hogy ne ide-oda cikázva, hanem időrendben haladva említsük meg legfontosabb zenei dokumentumainkat.