Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. A gregorián ének helyzete a késő középkorban

5. A gregorián ének helyzete a késő középkorban

A Mátyás udvarában élt zenéről és zenészekről szóló hírek után meglepő, hogy egyetlen hangjegyes forrásunk kapcsolódik ide, ez pedig egy gregorián karkönyv, a gyönyörű írással és illuminációkkal díszes Mátyás-Graduále. De ha ez maradt, érdemes lenne közelebbről szemügyre venni, s összevetni a kor többi hasonló kódexével, remélve, hogy a zenetörténeti fejleményekről így is nyerünk valami újabb információt.

Első megállapításunk tehát az, hogy a tiszta humanista ízléssel elkészített énekkönyv több száz gregorián dallamot tartalmaz. Ha a Mátyás-kori udvari kápolnáról elmondható, hogy a polifon egyházi zene nem szorította ki a régi gregorián dallamokat, ez még inkább igaz a többi helyre nézve. Sőt inkább még a gregorián kultúra előnyomulásáról beszélhetnénk. A templomokban éneklő karpapok, káplánok és diákok száma növekszik; az iskolák az énektanítás törzsanyagaként továbbra is a gregorián zenét ápolják, s a régi rend szerint napjában olykor többször is átvezetik diákjaikat az énekes szertartásokra. A növekvő számú adat e tekintetben egészen egységes, akár országrészek, akár településtípusok szerint csoportosítjuk. A XVI. század elejéről már kisvárosi és falusi használatban volt, illetve arra íratott kódexeink is vannak: a teljes repertoárt megörökítve, s szemmel láthatólag jól meghasznált állapotban.

A főmisék és vesperások éneklése változatlanul az egész kórus dolga (kivéve egy-két felvidéki várost, ahol a középkor végén kezdik német minta szerint a hétköznapokon csak turnusonként énekeltetni a diákokat), sőt a hajnali Mária-misék, a mindennapos gyászmise, az egyes oltárokhoz rendszeresített, továbbá az alapítványi misék – persze már csak kisebb létszámú énekesgárdával – tetemesen megnöveli a templomban naponta felhangzó gregorián ének időtartamát. Mohács után Szaniszló fehérvári prépost – az állapotok romlását panaszolva – úgy emlékezik vissza, hogy korábban hajnaltól déli tizenegyig zengett a templom. Számításunk szerint egy egyszerű városi templomban is legalább napi három-négy órán át hallhatott gregorián éneket a betérő hívő. Ehhez járulnak még a temetések, rekordációk, a céhek és testvérületek ájtatosságai, nagyrészt szintén gregorián énekkel.

A növekvő számú és nagyságú iskolák révén a gregorián gyakorlati, technikai, sőt elméleti ismerete egyre többek, köztük növekvő számú világi réteg számára is az elemi tudáshoz tartozik. Sőt, amikor Mohács után Szapolyai János a budai várba érkezik, s a pusztulást abban is látnia kell, hogy a kápolnában nincs vecsernye, noha másnap Mindenszentek ünnepe lesz, Szapolyai – talán az udvar tekintélyét is mentendő – beharangoztat, kilöveti a jelzőágyút, majd egy öreg pap és saját káplánjának vezetésével ő maga és a kíséretében levő urak [!] éneklik végig a szertartást.

A gregorián e – mondjuk így – előadói térnyerésén kívül beszélhetünk „kompozíciós” gyarapodásról, a repertoár bővüléséről is. Ez persze inkább egyes műfajokat érint; hozzáadást – ennyiben arányváltozást – jelent, s nem a klasszikus alapanyag kiszorulását. A mise ún. változó részeiben (Introitus, Graduale, Alleluja, Offertorium, Communio) az Alleluja kivételével továbbra is az I. ezredtől örökölt tételek élnek tovább. Az Alleluja-készlet rohamos növekedése azonban a XIV–XV. században éppúgy korjelenség, mint az ún. állandó miserészek (Kyrie stb.) itt-ott már szinte mértéktelen gyarapítása. Hasonlóképpen bővül az amúgy is betoldás jellegű „prózák”, vagyis sequentiák választéka, főleg „szentviktori” stílusú verses darabokkal – anélkül, hogy a régebbi, szabadverses, notkeriánus repertoárt kiszorítaná. Sőt gazdagodnak még egyes recitatív műfajok is annyiban, hogy a régi, egyszerű tónusok mellé az ünnepekre gazdagabb melizmatikájú, felvirágzott dallamú változatok terjednek el (prefációk, egyes olvasmányok).

36. ábra - Esztergomi Capitulare, XIV. sz. vége

kepek/36abra.png


Az eddigi készlet a zsolozsmában is változatlan marad, de a naptárban növekszik a szentek ünnepeinek száma, s ezek többsége új, többnyire verses zsolozsmaciklust hoz magával. Itt-ott a régi tételek is megbővülnek költött szövegű betoldásokkal, ún. tropusokkal, habár ezek alkalmazásában a magyar gyakorlat – környezetünkkel, pl. a csehekkel összehasonlítva – tartózkodónak mondható.

Az új tételek persze már nem a gregorián klasszikus zenei stílusát használják, hanem az 1000 óta terjedő, túláradó dallamosságú új stílust. A gyarapodásnak három forrása lehetséges: csekélyebb számban hazai új kompozíciók (pl. új Kyrie-Gloria stb. sorozatok):

37. ábra - Futaki Graduále

kepek/37abra.png


azután új szövegekre alkalmazott régi dallamok (pl. Alleluják) végül külföldről átvett tételek (pl. rímes zsolozsmák). Az egyes tételek azonban nem egyforma szerepet kapnak. Legtöbbjük csak egy-két forrásban szerepel, divatdarabnak mondható, az illető hely vagy éppen másoló érdeklődését, külföldi kapcsolatait tükrözi. Ezekre az előírások is így utalnak: „saját zsolozsma, ha megvan a könyvedben”. Néhány közülük szélesebb körben elterjed, vagy éppen beépül a hazánkban általános szokásrendbe.