Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. A királyi udvar zenéje

4. A királyi udvar zenéje

A hangszeres zene fellendítésében, mint láttuk, a legjelentősebb részt a királyi udvar vállalta. Hasonlóképpen az udvar állt legközelebb ahhoz – legalábbis a XV. században –, hogy a vokális európai műzene élvonalához felzárkózzék. Nem kétséges, hogy a korszerű európai műveltség – s nyilván zeneművészet – irányába már az Anjou-ház ajtót nyitott. Adatok azonban csak Zsigmond király és császár óta szemléltetik ezt a törekvést.

Zsigmond – akinek nagyszámú és fényes hangszeres kíséretéről már beszéltünk –, újjáépíti a budai palotát, s újjászervezi a királyi „kápolnát”, s a hozzá kapcsolódó Szent Zsigmond prépostságot. E „kápolna” voltaképpen nem is maga az istentiszteleti építmény, hanem az a testület, mely 1430-ig a király segítségére álló oklevél-kibocsátó hatóság, 1430 után azonban a prépostság elsődleges feladata a királyi házi kápolna liturgikus és zenei ellátása. Kórusának első, név szerint ismert vezetője – Szigeti Kilián szerint – Péterfia Miklós, az esztergomi egyházmegye papja. A kórus létszáma ingadozó, de Mátyás korára eléri a 40 főt, s mint az ide látogató követek – köztük a pápai énekkar vezetője – leírja: létszámában is, színvonalában is vetekedik a pápai vagy a burgundi udvar karával. Ahogy Zsigmondot útjaira elkíséri cappellája (ott vannak a konstanzi zsinaton is), úgy Albert királlyal is együtt megy a cappella (mely levele szerint „udvarának ékessége és az istentisztelet gazdagítója”), s a csehországi királytalálkozókon is Mátyás énekesei emelik az ünnepi mise fényét. A cappella munkáját saját iskolája, orgonistája, fúvószenészei segítik. Dolga mindenekelőtt a liturgikus zenei szolgálat ellátása. A káplánok nyilván elsősorban a gregorián ének megszólaltatásában érdekeltek. De Mátyás idejében mind többet hallunk a rövidebb-hosszabb időre ide szerződött külföldi énekesekről és hazai diszkantista (szopránt éneklő) fiúkról, kikre természetesen nem a gregorián énekben van elsősorban szükség, hanem a korszerű gótikus, ill. burgundi, kora reneszánsz zene megszólaltatásakor. Ez az, amiről Beatrix esküvői miséje alkalmával a szász követ, mint „francia módra írt” kezdőénekről megemlékezik. Vagyis a királyi udvar ambicionálja, hogy a kor legfejlettebb, a nyugati udvarokban is honos műzenéje magas színvonalú előadásban megszólaljon. Mi sem jellemzőbb, mint azok a levelezések, melyeket Mátyás király egyes külföldi zenészek idehozatala, zenészeinek megtartása érdekében folytat nyugati uralkodókkal, a pápával stb. Bonfini, a szemtanú írja: a királyi kápolna számára Mátyás egész Galliából és Germániából szerződtetett énekeseket. Fülöp mester valószínűleg a burgundi stílus képviselője; G. Kurcz a bécsi egyetemen „Mátyás magyar király énekese”; a 80-as években dolgozhatott itt a neves flamand énekes és zeneszerző, Johannes Stockem, s talán Verjus (Jean Cornuel) és Erasmus Lapicida is. Itáliából jött hazánkba 1486-ban Sandrachino és még hat énekes; 1489-ben Mátyás Bisth nevű énekese ügyében ír ajánló levelet a pápának.

A korszerű nyugati műzene kultuszát csak fokozta Beatrix királyné zene- (és pompa-) szeretete. Külön énekkara volt, maga is jó hárfás. Egykori tanárja, Tinctoris, neki ajánlja zeneelméleti traktátusait. Beatrix Magyarországra érkezése, majd fehérvári esküvője, koronázása, budai bevonulása csodálatos találkozója a Beatrix által hozott zenészeknek (zenének) a Budán már élő különféle zenészekkel és zenékkel. A beszámolók lelkendező hangon írják le a gregorián és többszólamú egyházi zenét, a felvonulásokat és szertartásokat díszítő hangszeres muzsikát. Beatrix koronázásánál „oly számosan s oly igyekezettel fújtak a trombitások, hogy szavát sem lehetett érteni senkinek” (Schwandtner: Scriptores rerum hungaricarum, I. 521.). S nemcsak a bazilika falai közt szólt a zene, hanem az utcák is visszhangoztak a királyi, városi, meg az általános szokás szerint idecsődülő hazai és külföldi vándorzenészek játékától. (Hasonlóképpen fogják leírni a koronázások zenei kíséretét a következő félszázad hasonló alkalmaikor.)

De nyüzsögnek a zenészek az udvar mindennapi életében is. Már Zsigmond fontosnak tartotta, hogy olyan rangú énekes kísérje útjain – szinte baráti kapcsolatot tartván vele –, mint Oswald von Wolkenstein, a híres német minnesänger. Mátyás korában is hallunk neves külföldi művészekről (pl. P. Bono lantos), de nagyszámú hazai zenei szolgaszemélyzetről is, mely Mátyás újévi ajándékosztogatása alkalmával ugyanúgy tartja oda „hazai szokás szerint” sípját, dobját, hegedűjét, hogy Mátyás ajándékot dobjon belé, mint a fazekasok, pincemesterek, csizmadiák stb. mesterségük jelvényeit. A királyi lakomákon, a király művelt időtöltései közben hagyomány és divat, külföld és belföld találkozik. Ahogy Mátyás mindent elkövet, hogy udvara számára megszerezze a neves orgonistát, Paul Hofhaimert, úgy viszont Galeotto szerint az asztalnál feszült figyelemmel hallgatja azokat a lantkíséretes énekeket is, melyek a hősök tetteit hazai nyelven megéneklik.

Mátyás halála ugyan átmeneti visszaesést hozott, de a Jagellók alatt ugyanolyan fényben tündököl Buda zenei élete, mint Mátyás idején. II. Ulászló alatt itt működik a kiváló orgonista, Grympeck mester s a jeles énekes, a hazai Huszti Márton. II. Lajos alatt néhány évet tölt itt a sziléziai zenekultúra egyik legjobb képviselője, Thomas Stolzer. Folytatódnak a híradások énekeseknek, orgonistáknak, hangszerjátékosoknak adott pénzekről – mintha nem éppen a királyi kincstár teljes elszegényedésének éveiben lennénk, a tragédia küszöbén.

Még egy kérdés: mennyire volt példát adó Buda zenei irányzata és mecénási bőkezűsége? Bizonyos, hogy voltak követői. Már a század elején Firenze két magyarországi énekes fiú visszaengedését kéri, Baldassare Cossa bíborostól; Flandriai János mester tanítványai voltak, s nyilván átlagon felüli teljesítményt mutattak, ha Firenze ennyire ragaszkodott szolgálatukhoz. Vitéz János Francia Péter johannita váradi tartózkodásának meghosszabbítására kér engedélyt a pápától, mert az a váradi egyház kórusát bizonyos alkalmakkor vezeti és egyes fiúkat oktat: nyilvánvalóan polifon énekre (ezért „bizonyos alkalmakkor” és „egyes fiúkat”). Leginkább még néhány humanista főpap (pl. Hyppolit, majd Bakócz Tamás esztergomi érsekek, Janus Pannonius pécsi püspök) környezetében gondolhatunk efféle zeneszomjúságra. Mindenesetre nagyon elterjedt nem lehetett: a főurak ilyen igényéről semmi hírünk nincs, s valószínűleg a városok is megelégedtek egy bizonyos „közhasználati” zenével. Ez már összefügg azzal a gazdasági-társadalmi helyzettel, melyet fejezetünk elején fölvázoltunk. Habár e színes udvari zenei életben nagy szerep juthatott a hazaiaknak is, a magyarországi alapzat szák volta miatt nehezen vitatható e zenei élet „importált” jelzője.