Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. Joculatorok és hangszeres zenészek

3. Joculatorok és hangszeres zenészek

Emlékezünk, hogy az Árpád-kori joculatorok (igricek) – amennyire az adatokból megítélhető – általában a hivatásos (vagy félhivatásos) világi éneklés gyakorlói voltak. Joculatornak lehetett hívni a honfoglalás mondáinak megéneklőit éppúgy, mint az énekes mulattatókat. A XIV–XV. században e szavak jelentése inkább az utóbbiak felé tolódik el: a joculator vagy historio olyan énekes (esetleg énekes-hangszeres), mulattató, aki lakomán vagy vásárokon, udvarnál vagy népsokadalmakon, előkelők házánál vagy búcsújárásokon, itthon vagy külföldön – bárhol, ahol pénzt remélhet – tréfás, olykor gúnyos, vagy éppen durva dalokkal, bohóckodással, mutatványokkal szórakoztatja közönségét. Az „igricség és pakocsás beszéd”, vagyis a közönséges, hatásvadászó tréfák és viselkedés az, ami miatt például a „huszonnégy szepesi plébános testvérülete” megtiltja tagjainak (már a XIII. század végén), hogy házukba histriót, vágánst, táncost vagy táncosnőt, vagy másfajta joculatort beengedjenek. De még a XIV. században is szólnak oklevelek „joculatorok földjéről”, „Igrictelekről”, a korábbi, szabályozott jogállású többféle szerepre alkalmas énekesrendek, -csoportok, -családok emlékeként.

Az efféle másodlagos forrásokban azonban az előző századokhoz képest számban is, arányban is feltűnően megnő a hangszerek, hangszeresek említése. Ezen kívül hangszerekről, hangszeres zenélésről említést tesznek alkalmi beszámolók, levelek, számlák, egyházi és városi rendelkezések, jegyzőkönyvek, végrendeletek, szótárak – az illető hangszer természete szerint. Vagy inkább helyesebb lenne hangszercsoportokat mondani, hiszen talán a kortársak sem különítették el és nevezték meg világosan a húrosok, rézfúvósok egyes fajtáit – nekünk mindenesetre szinte lehetetlen eldönteni, melyikre gondolnak egy-egy esetben.

E hangszeresek mondhatni legelőkelőbb csoportja a trombitásoké és kürtösöké, akiket rendszerint együtt emlegetnek a dobosokkal. A király és főurak udvartartásának, reprezentatív ünnepségeinek állandó szereplői. Játszanak koronázás, királyi esküvő alkalmával, tekintélyes vendégek fogadásakor, urukkal vonulnak, ha az külföldi útra indul. (Így például a trombitások a királyi kísérettel tartanak, amikor Zsigmond vendégeivel vadászatra vagy vizafogásra megy – előbbi alkalommal tizenhat sípos és trombitás tart vele; kürtösök, trombitások kísérik Zsigmondot franciaországi látogatására is, éppígy Mátyást 1485-ben, a cseh királlyal való jihlavai találkozójára.) A zene itt a hatalom jelképeként jelenik meg, a zenészek díszes ruhája, jelmeze is a felvonulás fényét emeli. Érthető, hogy az állandó készenlét és rendkívüli szolgálataik egyaránt méltánylást érdemelnek: az előbbit a nekik adományozott, olykor róluk nevezett falvak (pl. Kürtös, Dobos helynevek), az utóbbit a számukra rendelt ajándékok mutatják. A hangszeres zenészeknek bizonyára ez a legrendezettebb családja, s ezt nemcsak az udvari fegyelem, de a háborúban való szerepük is indokolja: hiszen ők hangszerjeleikkel a sereg vezénylői, harsogásukkal övéik bátorítói és az ellenség rémítői (mint ezt a nándorfejérvári csata leírásában olvassuk); praktikus is, szimbolikus is, hogy a hangszerükre függesztett zászlók egyben a kisebb egységek gyülekezési, tájékozódási pontjait adják. Hasonló a helyzet a főúri seregeknél is (mint az egri, esztergomi püspöki számadáskönyvekből kiderül). De jut nekik békésebb szerep is: arról olvasunk például, hogy Budán az előkelők lakomáin az ebéd fogásainak behozatalát trombiták és dobok harsogása jelenti be.

Találkozunk rézfúvósokkal városi alkalmazásban is. A budai jogkönyv például a XIV. században előírja a városi zenészeknek az úrnapi körmeneten való játékot; 1494-ben Pozsonyban is ágyúdörgés és trombitaszó kíséri a körmenetet. A rézfúvók jeladó funkciója elsődleges a városi toronyőröknél (a XIV. századtól fogva: Selmecbánya, Kassa, Buda, Sopron, Pozsony), de az adatok szerint a városi ünnepségeken, polgárok lakodalmán, céhlakomákon is zenélnek, persze külön borravaló ellenében. Hozzájuk kapcsolható a „Hajnalnak” nevezett muzsika is, s hogy e gyakorlatnak külföld felé is kisugárzása lehetett, azt a lengyel toronyzenészek „hejnal”-ja bizonyítja.

Szintén a hangszeresek előkelőbb rétegéhez sorolhatók az orgonisták, egyszemélyben többnyire orgonaépítők. A templomi orgonákra első biztos adataink a XIV. századból valók (Esztergom, Szeben), de igazán a XV. században, a városok meggazdagodásának következményeképp lesz használatuk általános. Sőt e korban nemcsak orgonaépítésről, de átépítésről, nagyobbításról, modernizálásról is olvashatunk. Az orgonaépítésben mint megrendelők, de mint orgonisták is jeleskedtek a ferences, pálos, domonkos szerzetesek. Ezeknél a tehetséges rendtagok orgonatanulásáról – olykor külföldön! – rendszeresen gondoskodtak. A XV. századtól a források név szerint is említenek orgonistákat. Ilyen például a győri székesegyház Szent Ferenc kápolnájának [!] orgonájához szerződtetett Gáspár mester (XVI. század eleje), aki a korális éneklésben is részt vett (külön dotációért), sőt külön szerkönyve volt, melybe maga írta a hangjegyeket. Papi és szerzetesi személyeken kívül világi orgonistákról is hírt adnak a személy- és családnevek, szerződések, kifizetési jegyzékek.

Az orgona nemcsak a nagy templomok hangszere. Kisebb, portatív orgonát a házi kápolnák istentiszteletén, sőt a házi zenélésben is használtak. Hunyadi János is vásárolt ilyen orgonát; Beatrix királyné 1482-ben Hainburgba költözve énekeseit és egy orgonát is magával vitetett. A házi zenélés igazi hangszere azonban a XV. századtól kezdve egyre inkább a clavichordium. Billentyűs hangszer lévén, elsősorban az orgonisták kezére illett. Szerepel végrendeletben; olvasunk clavichord tanításért kifizetett pénzről (Sopron, XVI. sz. eleje); egy Krakkóban tanuló magyar diák (Eperjesi Gáspár) clavichord tanári mellékfoglalkozásáról is.

Ha már orgonáról volt szó, említsük meg a harangokról szóló híradásokat (a XIII. századtól) nemcsak azért, mert ezek is elsősorban a templomokhoz kapcsolódnak, de azért is, mert kezelőik nevéhez olykor más hangszer neve is társul (pl. sikítő = sípos), s ez olyan egyházi és népzenei gyakorlatra mutat, amelyben „a templomok harangozói zeneszerszámokkal, hangszerekkel is bánnak” (Zolnay László). A XVI. századtól a zeneszerszámok említése meggyarapodik. A Dobos, Dudás, Gajdos, Hegedűs, Kobzos, Kürtös, Lantos, Sipos többnyire még nem örökölt családnevek, hanem foglalkozásjelölőnek számíthatnak. (A két lehetőség egyébként, a családban továbbörökített foglalkozásokra gondolva, sokszor egyet jelent.) Köztük persze a zenész státusát, zenélésének funkcióját és anyagát illetően egyaránt jelentős, ma már megállapíthatatlan különbségek lehettek. Lehetnek köztük falusi muzsikusok („szabadidős mellékfoglalkozásúak”, mint Rajeczky Benjamin nevezi), városi alkalmazásban levők, királyi, főúri, főpapi udvartartásba sorolható zenészek; vándormuzsikusok. A XVI. század elején hallunk először zenélő (citerás) cigányokról. A vonósok, lantosok elsősorban a lakomák, házi mulatságok szereplői, sőt tudunk a királynők udvartartásában szinte kamarazenélési igényt kielégítő zenészekről. II. Lajos feleségének, Mária királynénak – maga is kitűnő hangszerjátékos – saját lantosa, síposa, dobosa van. Látjuk, a síposok a harsogó ünnepi zenében is részt vettek; de a lakomák csöndesebb zenélésében éppúgy ott találjuk őket, mint a vásári muzsikusok közt. Talán nem is e szerepkülönbség a leglényegesebb, hanem divatokról is szó lehet. Kubinyi András, összegyűjtve a XIV–XV. századi zenészemlítéseket, s azokat hangszer és kor szerint csoportosítva úgy találta, hogy e két század alatt a zenészek száma rohamosan nő, mégpedig az egész ország területén, függetlenül vidéktől és nyelvtől; ugyanakkor a Dunától keletre a fúvósok arányszáma mindvégig nagyobb, míg a Dunántúlon a vonósok (s a XV. századtól kezdve a lantosok) arányszáma növekszik rohamosan, végül eléri a 60–70%-ot.

Nem alaptalan tehát a XV. századra egy az egész országot átfogó hangszeres zenészhálózatról beszélni, melynek falusi csoportjai természetesen a népzenével álltak szoros érintkezésben – lévén a tánc és lakodalom a két fő zenélési alkalom –, de a vásári sokadalmak városi és külföldi vándorzenészein keresztül technikában és műsorban is gazdagodhattak (Rajeczky Benjamin a Magyarország zenetörténete I. kötetében).

Hogy volt-e mindebben speciális magyar vonás? Nehéz megállapítani. Nyugati források egy alkalommal említik a magyar fajtájú dobot, másutt magyar hegedűről beszélnek; megesik, hogy külföldre Magyarországról hívnak dudást (e korban még nem népi hangszer), lehet, hogy valamiféle különleges játékmód vagy stílus kedvéért. Talán a hazai adottságokat és hagyományokat tükrözi a fúvósok (síposok és hadi zenészek) vezető pozíciója. Mindez azonban kevés és bizonytalan adat ahhoz, hogy a nemzetközi hangszeres gyakorlattal szembeállítható „magyaros” elemeket föltételezzük vagy kimutassuk.

Ahhoz ugyanis látnunk kellene, mit játszottak. Ám – egyetlen orgonadarabon kívül – semmi hangjegyes emlék nem maradt fenn. Bizonyos, hogy az orgonát nem az ének akkordikus kíséretére használták, hanem vagy a dallamnak (esetleg ékített) erősítésére, vagy az „alternatim praxisra”: egyik verset orgonával játszották, másikat énekelték. Az orgonán játszott részek éppenséggel jelenthették a gregorián dallam polifonikus feldolgozását, a közjátékok pedig a képzettebb orgonisták számára a lassanként önállósuló, instrumentális ihletésű orgonazene megszólaltatását is megengedték, mint például a budai ferencesek köréből fennmaradt, ismeretlen szerzőtől származó kis részlet:

35. ábra - OSZK Clmae 432.

kepek/35abra.png


Ami a többi hangszert illeti: együtteseiket nem szabad a későbbi értelemben „zenekarnak” tekinteni. A magasabb nívójú udvari formában a kor polifon zenéjének tetszőleges szólamelosztású megszólaltatására gondolhatunk (ahogy a Jagello-kor budai karnagya, Thomas Stolzer megjegyzi: kórusművében a szólamok görbekürtökkel is játszhatók). A mindennapi, főleg tánczene felidézéséről le kell mondanunk, hacsak hangszeres népzenénk zenetörténeti elemzése nem hoz felszínre középkori rétegeket.