Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Új adatok a zenei életről

2. Új adatok a zenei életről

Említettük, hogy a zenére vonatkozó, ránk maradt források száma a XIV–XV. században megnövekszik. Ám még így is kevés, főként pedig egyenetlen e forrásanyag ahhoz, hogy a zeneélet egészéről – vagy egy-egy utalás alapján éppen csak sejthető nagy területéről – képet formálhassunk. A hangjegyes forrásokat számba véve: elég sok gregorián kotta maradt ránk ahhoz, hogy legalábbis a fő tendenciákat megállapíthassuk; a többszólamú emlékek csak feltételes következtetésekre jogosítanak; az anyanyelvű egyházi éneknek jóformán csak létéről adnak hírt a fennmaradt kották; a világi zenére vonatkozóan szinte kizárólag a népzenétől remélhetünk valami hallható információt.

A zenei életről viszont más forrásfajták tájékoztatnak – persze magáról a zenéről semmit –, így oklevelek, elszámolások, jelentések, ünnepségek leírásai stb. Olyanok tehát, melyekben a zenélésről csak valami más kapcsán, mellékesen esik említés.

Az oklevelek egy része alapítványokat rögzít: a város valamely polgára (néha egy céh vagy vallásos testület) pénzt hagy az egyházra, azzal a kikötéssel, hogy halála után érte (vagy rokonáért, a testület tagjaiért stb.) a hét bizonyos napján szertartást végezzenek, meghatározott énekkel, éneklőkkel. Énekelje e misét – mondjuk – négy diák a tanítójával; a mise végén még énekeljék el ezt vagy azt a Mária-éneket stb. Mit tudunk meg az alapítványokból? Ezeket mindig a templom és iskola rendes főistentiszteletén kívül, többnyire valamelyik kápolnában tartják. A gregorián énekgyakorlat e korban még tovább növekszik, mögötte új kezdeményező erők, új igények állnak. Nem az egész diáktestületet érintik ezek az alkalmak, hanem külön pénzzel honorált kisebb csapatot. Mivel többnyire néhány ismétlődő („votív”) miséről van szó, nem kellett kiemelkedő tehetségűeknek lenni, de valószínű, hogy a tanító, a mester szívesebben énekelt együtt a biztos énekesekkel, nem zárható ki, hogy olykor könnyű többszólamú darabokat is. A cím szerint említett tételek azonban közismert gregorián tételek (legtöbbször a Salve Regina = Üdvöz légy, Királynő), vagy újabb hangvételű, divatos latin tétel, mint betét, függelék (pl. Ave verum Corpus = Üdvöz légy, igaz Test). Az alapítványok többsége északi városainkról beszél, talán csak azért, mert itt inkább fennmaradhatott az okleveles anyag, de talán a polgári életforma függvényeként.

Elszámolások más összefüggésben is említik a diákok rendkívüli énekes szerepét. Külön pénzt kapnak a várostól, a templomtól vagy egyesektől, mert halott mellett zsoltároznak, temetésen vagy nagyhéten a szent sír mellett énekeltek. Mindezekről főként a XV. században hallunk, s ugyanígy a diákoknak vallásos tárgyú, látványos előadásokon való részvételéért fizetett összegekről. A nagy ünnepeken előadott színjátékok, az úrnapi körmeneteken való megjelenítések (Buda, Bártfa, Eperjes) bizonyára énekes szerepeket is kínáltak, s bár tárgy szerint a vallásos történetek pontos szemléltetését célozták, epizodikus világi motívumok is helyet kapnak benne.

Az énekes diákok említése az elszámoltatásokban leggyakrabban rekordációkhoz kapcsolódik. A diákok kisebb csapatokban az ünnepek közeledtével vagy ünnepi alkalmakkor (pl. születésnap, bíróválasztás, neves vendég látogatása) megjelennek, énekszóval hirdetik az ünnepet és köszöntik az érdekelteket. Mit énekelnek? Cím szerint itt is csak gregorián tételeket említenek, de olvashatunk többszólamú darabról is, bizonyos utalásokat pedig anyanyelvű kanciókra (verses énekre) is lehet értelmezni. Rekordáló diákokkal nemcsak Budán és a többi jelentős iskolavárosban, hanem vidéki kisvárosokban, sőt falvakban is találkozunk – még többszólamban éneklőkkel is. Sőt rekordációkban nem csak diákok vettek részt: a XVI. század elején Magyarországon tartózkodó lengyel Zsigmond herceg elszámolási könyvében alacsonyabb sorsú klerikusoknak, különféle hivatásos zenészeknek, sőt rekordáló parasztoknak kiutalt adományok is szerepelnek. A dolog természete szerint csak az udvari vagy városi előkelőknél végzett rekordációkról maradt feljegyzés, de valószínűnek tartjuk, hogy – a helyi adottságok szerint – az énekes köszöntés szokása szélesebb körű lehetett. A XVI–XVIII. századi kollégiumokon keresztül e szokás korunkig fennmaradt: az ünnepi kántálások, névnapköszöntők nemcsak a szokást, de talán egy-két középkori dallamot is fenntartottak (pl. Csordapásztorok, Újesztendő vígságszerző, Megjöttünk mi jó este; 1. a Magyar Népzene Tára II. kötetében).