Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. fejezet - III. Késő középkori zenénk

3. fejezet - III. Késő középkori zenénk

1. A zene életfeltételei

Az Árpád-kor vége történelmünkben nem egyszerűen dinasztiaváltást jelent, hanem több okból is reális korszakhatárnak tekinthető. Habár a korai források elenyésző száma, a későbbiek viszonylagos bősége olyakor optikai csalódáshoz vezet, mégis elmondhatjuk, hogy a XIV–XV. század zenetörténetileg is új fejlődési stádium. (Persze ez a két század sem tekinthető egységesnek, de tudományos és előadási okból mégis egységként, tematikus felosztásban tárgyaljuk.)

Kultúránk sorsát a tatárjárás, polgárháborúk, önkényeskedések anarchisztikus félszázada már-már kétségessé tette. Károly Róbert erélye, kiváló taktikai érzéke, gazdasági, katonai, politikai húzásai megállították a széthullási folyamatot. A XIV. század közepére a regenerált ország a kultúra terén is tanúsítja életerejét (építkezések, miniatúraművészet, krónikairodalom, szobrászat, egyetemalapítás stb.). Ez az ország azonban nem ugyanaz, mint volt az Árpádoké. Nemcsak az idegen uralkodóház (ill. a két évszázad alatt: uralkodóházak) által közvetített európai kapcsolatok, átvehető tapasztalatok, kiszélesedett látókör teszi ezt, hanem a belső élet hirtelen differenciálódása: a gazdasági tevékenységek, társadalmi rétegeződés, intézmény- és településrendszer, kulturális centrumok, művészeti stílusok terén egyaránt mutatkozó bonyolultabbá válás.

Az Anjouk gazdaságpolitikája meggyorsította a már nagyon is esedékes átalakulást: a bányászat és kereskedelem fellendülése, az ipar némileg gyorsuló fejlődése, a munkamegosztás, az árutermelés, az elosztás tekintetében új helyzetet teremtett. Ez együtt járt a városok megerősödésével, annál inkább, hiszen a királynak a gazdasági megszilárdítás munkájában éppúgy, int a feudális erők sakkban tartásának taktikai harcában támaszkodnia kellett a városok erejére. Csakhogy ezek a városok általában nem azonosak az Árpád-kori hagyományos központokkal. A bányászat, pénzverés éppúgy új területeket, új városokat léptet előtérbe, mint az északi-északnyugati szomszédainkkal megélénkülő kereskedelmi kapcsolatok. Ezek az új vagy növekvő jelentőségű városok jobbára a Felvidéken vagy Erdélyben találhatók (pl. Kassa, Eperjes, Pozsony, Kolozsvár, Szeben), gyakran többnyelvű vagy legalábbis idővel vegyes nyelvűvé lett lakosság által elfoglalt területeken. De az árubőség, a gazdagság relatív növekedése minden szinten érezteti hatását: a mezővárosokban, a hagyományos városokban és a falvakban is. Mindez persze a literátus, tehát értelmiségi – most már egyre inkább: világi értelmiségi – réteg számára is új és új alkalmazási lehetőséget jelentett.

A gazdasági fejlődés a kulturális élet kibővülésére is lehetőséget nyújtott. Az új városok gazdasági ereje, megerősödött öntudata, a növekvő lakosságú és tehetősebb kisvárosok, nagyobb falvak több és több lehetőséget kínálnak építkezések, iskolaalapítások vagy –bővítések, könyvíratás stb. számára, persze az eddigi s ezután is jelenlevő mecénások – a királyi udvar, a gazdag egyházi központok – mellé. Nem csak mennyiségi gyarapodásról van azonban szó. A sok szálú politikai és gazdasági kapcsolatok a kulturális javak cseréjét is gyorsították. A tárgyakban megjelenő kultúra, a fejekben vitt és hozott tudás, tájékozottság, stílusismeret, a külföldre szegődött vagy külföldről ide vándorolt művészek által közvetített repertoárok stb., mind egy sok színű kulturális élet táplálói.

Ahhoz azonban, hogy megértsük e két század zenetörténetét, a nyugat-európai fejlődéssel ellentétes vonásokra is rá kell töviden mutatnunk. A polgárosodás említett tényezői csak korlátozottan érvényesültek. Igazi nagy polgárvárosok (vagy kisebb, de nagy területet sűrűn benépesítő városhálózat) nem alakultak ki. Hátrányossá vált idővel az is, hogy a felhalmozódó viszonylagos gazdagság – mondjuk így – aranykincse nem alapozott meg igazi ipari kultúrát. Polgárvárosaink nem járnak együtt olyan értelmiségkoncentrációval, mint pl. a nyugati egyetemi városokban. Az udvari típusú kultúra voltaképpen csak a királyi háznál kap állandó helyet. A dinasztiális rokonsági kapcsolatokkal és egyéb csatornákon át beáramló új eszmerendszer, kulturális látásmódok, stílusok (így tehát zenei értékek is) elsősorban a királyi Budán verhetnek gyökeret. Időlegesen egy-egy főpap környezete emelkedik még közelébe, de főurainkra mint egy igényesebb műzenei kultúra mecénásaira általában nem számíthatunk. A zene a sűrű és hosszú ideig egyenletes, kedvező életfeltételektől, elég tehetős és hagyományszerűen művészetkedvelő mecénástól (ill. mecénástestülettől) jobban függ, mint szinte bármely más kulturális terület. Látni fogjuk, hogy zenetörténetünk fejlődésének sajátsága – más szempontból: lépésvesztése – nem is Mohácsnál, hanem már itt, a fölfejlődés és kivirágzás korszakában megragadható. Hazánk – mint Európa peremvidéki országai általában – természetesen már előbb sem sorolható megkülönböztetés nélkül Francia-, Német-, Olaszország mellé. Ám nyugaton nagyjából most jelennek meg azok az új zenei műfajok, technikák, zenélési módok, melyek szorosan kapcsolódnak az ott már elért, a polgárosodás felé fejlődő társadalmi feltételekhez.