Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

12. Adatok a világi zenélésről

12. Adatok a világi zenélésről

Az eddigiekben kizárólag egyházi zenéről volt szó. Ennek egyik oka az, hogy – mint utaltunk rá – a román korban főként a gregorián ének képviseli hazánkban az igényes műzenét. A másik – emezzel összefüggő – ok: a világi zenéről e századok egyetlen hangjegyes dokumentumot sem hagytak ránk. Amit világi zenéről mégis mondhatunk, azt közvetett írásos említésekből és a mai népzenéből kell kikövetkeztetnünk.

Az első ilyen említés a „Symphonia Hungarorum” közismert esete. Szent Gellért püspök legendája elmondja, hogy a szent férfiú iskolamesterével, Waltherral együtt vándorútja közben egy majornál száll meg, s éjszaka különös hangra figyel föl: valami éneklésnek és egy monoton mormogásnak a „kétszólamúságára”. Hallod-e – kérdezi Walthert mosolyogva – a magyarok szimfóniáját? Majd pedig, nyilván élvezve a primitív zenének és a rá alkalmazott tudós terminusoknak az ellentétét, így kérdezi a mestert – akinek illik jártasnak lennie minden zenei jelenségben – miféle modulamen (dallamalkotás, dallamvezetés) az, mely olvasásomból felriasztott? Afféle carmen, világi dal ez – válaszol Walther, de aztán kimegy utánanézni a hangok okának. Kiderül, egy szolgálóleány dalol, miközben a kézimalmot hajtja. A püspök pénzt küld számára, míg dicsérő szavakat mond a munkát vigasztaló zenéről.

Az elbeszélés tele van rejtéllyel. Az első kérdés: a Gellért koránál jóval későbbi elbeszélés hitelessége. Azután – ha mégis mindenestől hitelesnek vesszük: Walther és Gellért számára nyilván nem volt fontos eldönteni, valóban magyar-e a szolgáló, vagy mint a korban gyakori, idegen ajkú. És mit jelentsen a „szimfónia” szó: összhangzást, jól hangzást vagy tekerőlantot (a dallam és a malomzúgás állandó mély hangjára gondolva), vagy egyszerűen: zeneművet (persze kissé ironikusan használva a szót)? Végül is soványnak bizonyul az adat: többet nem olvashatunk ki belőle, mint hogy Gellért hallott egy szolgálólányt – természetesen anyanyelvén – énekelni.

A következő, sokszor megforgatott tanúvallomás Anonymusé, a névtelen krónikaíróé. Ő azért adja nemzete elé annak történetét, hogy ne csak parasztok, énekmondók csacska énekei alapján szerezzen róla tudomást. Ám úgy látszik, ez a mondat sem több, mint a műveltek közhelyszámba menő – más nemzeteknél is kimutatott – dicsekvő nyilatkozata. Olykor Anonymus mégiscsak az énekmondókra hivatkozva adja elő értesüléseit. Az is az ő története, hogy a Lech-mezei csata vezérei a vereség után megszégyenülve, koldusként, „gyászmagyarként” járták volna az országot, és saját magukról költött énekekben mondták el életüket. E tudósítás egyetlen valószerű elemet hordoz: a hősi éneknek ősi, keleten és nyugaton egyaránt ismert modora, hogy az elbeszélést a hős szájába adja, az ő nevében, első személyes alakban mondja el az eseményeket.

Anonymus szövege és más bizonyítékok alapján biztosan állítható, hogy énekmondók, epikus történeteket elrecitáló énekesek az Árpád-kor alatt mind a nép körében, mind a királyi udvarban működtek, általában a lakomák elmaradhatatlan szereplőiként. Témáik a honfoglaláshoz, a kalandozások korához fűződő mondákból, hősi tettek és csaták leírásából, jeles vezérek, majd egyre inkább a királyok nevezetes dolgainak (pl. Szent László-monda) elbeszéléséből adódtak. Az énekmondók tevékenységében a keleti és nyugati elemek találkozhattak, keveredhettek. A korábbi hagyományhoz képest inkább a téma és a világnézeti alap módosulhatott, semmint a stílus, forma, előadásmód. Ha ugyani az Árpád-kor okleveleiben feltűnő „regös” megjelöléseket, személyneveket látunk, a „regösfalvak” neveiben (pl. Regtelek, Regestó), pedig királyilag együvé telepített énekes csoportok emlékét, arra kell gondolnunk, hogy az ősi, honfoglalás előtti elnevezés továbbélése az énekmondó hivatás folyamatos gyakorlását igazolja. Ha volt is változás a tartalomban, fontosabbak lehettek azok a hagyományos elemek, melyek a névátvitelt indokolttá tették.

Az oklevelek személy- és helynévadatai más tekintetben is hiánypótló forrásként segítenek. Amint más szolgáló műveseket (pl. kovácsokat, nyergeseket stb.) általában egy faluba telepítenek le, s róluk nevezik el a falut (pl. Kovácsi), úgy a királyi udvartartást szolgáló zenészekről is hírt adnak a falunevek. Talán három csoportot különböztethetünk meg e szolgáló zenészek között. Egyik a fúvós és ütőhangszerek játékosai, akikre a felvonulásokon, ünnepségeken és hadi eseményeken várt nagyobb szerep („kürtös”, „dobos”, „sípos”). Második a fönt említett énekmondóké, harmadik pedig a lakomákon szórakoztató-mulattató zenét szolgáltató hangszereseké, illetve énekeseké (pl. gajdos). E második és harmadik csoport tagjait hívhatták szláv névvel igriceknek. (Igricfalva, Igrickarcsa, Igrici helységnevek). Ha a zenész foglalkozásnevek, megjelölések személynévként is elfordulnak, ez nem jelent mindig hivatásos szakzenészt. Amint a mai faluban is a szokásos földművelő vagy állattenyésztő foglalatosságon felüli tudás és alkalmi munka nyer elismerést a parasztmuzsikusok felfogadásakor (bálok, lakodalmak), úgy a korai középkorban is gazdálkodócsaládok állnak készen arra, hogy a rendelkezések szerint ellássák mindazt a zenészszolgálatot is, mely nélkül a királyi udvartartás díszét és tekintélyét vesztené. Éppen a zenének e reprezentációs értelme készteti a krónikásokat arra, hogy egy-egy jelentős alkalommal (koronázás, királyi látogatás) részletesen felsorolják a felvonult zenészeket is (lásd a következő fejezetet!) – de sajnos egy szót sem ejtve a játszott zenéről.

E fénynek és jelentőségnek fokmérője az udvarba látogató különböző rangú és rendű külföldi vendégek száma is. A külföldi származású királynék kíséretében éppúgy előfordulhattak külföldi zenészek, ahogy a világjáró muzsikusok sem kerülték el a magyar királyi udvart. Több trubadúrról és német minnesängerről tudjuk, hogy a magyar királynál időztek, így Gaucelm Faidit, Peire Vidal, Friedrich von Hausen, Neidhart von Reuental. Walther von der Vogelweide, az idősebb Reinmar stb. Noha közvetlen hatásukat a magyar zenére nem tudjuk kimutatni – s azt sem, hogy a magyar zene rájuk hatott volna –, vendégeskedésük mégis eszünkbe juttatja, hogy az udvarban helye volt a lovagkor olyasféle világi lírai zenéjének, melyet a trubadúrok képviseltek.

Az adatok természetén múlik, hogy csak az udvari zenés szokásokra következtettünk. Az énekmondás népi gyakorlatáról Anonymus beszélt a mulattatók és vándorzenészek jövés-menésére a legkorábbi források inkább tiltás formájában utalnak: a zsinati rendelkezések – elsősorban mutatványosok befogadását, hallgatását, főként a műsorukba keveredő durva vagy éppen obszcén motívumok miatt.