Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

11. A kolostorok zenéje

11. A kolostorok zenéje

Mindeddig a kolostorokról és lakóikról egy szót sem szóltunk. Milyen hatásuk volt nekik a magyarországi zenekultúra kezdeteire?

Az első térítő nemzedékben ott voltak, s nem kis számban, Nursiai Benedek (VI. század) fiai, a bencés szerzetesek. A regensburgi Arnoldus rendtestvéreit üdvözölhette Anasztáz érsek szerzeteseiben, s az első magyarországi püspökök egy része is bencések közül került ki. Legnagyobb kolostoruk, a pannonhalmi, már állt István koronázása előtt. Bencés kolostorból származik a Zágrábba került három kódex egyike (Szent Margit Sacramentarium), és bencés másolat az a kézirat is, mely a XII. századi fordulatnak szerencsésen fennmaradt egyetlen korabeli tanúja: a Pray-kódex.

Néhány bizonytalan eredetű töredéket nem számítva nincs is több bencés zenei emlékünk egészen a XV. századig. Mit mondhatunk ily kevés anyag ismeretében énekükről?

Bizonyos, hogy legalábbis néhány nagyobb kolostorukban ugyanúgy elénekelték napról napra a szertartásokat, mint a nagyobb világi egyházakban. A XI. század végéről való pannonhalmi könyvtárjegyzék több kottás szerkönyvet is felsorol. E kolostorok iskolát is tartottak, elsősorban a kolostorba lépő ifjaknak, a rendi utánpótlás nevelésére. Bár a mondottak szerint az alapozás munkájában a bencések is részt vettek, a sajátos magyar énekrend kiformálása a „világi” egyházak szervezeti és liturgiai keretei között történt, nyilván a magyar hierarchia gyors megszervezése, az igazi missziós időszak lerövidülése miatt. Így a magyar liturgikus énekben bencés vonásokat kimutatni nehéz lenne. Inkább azt mondhatjuk, hogy a bencések követték – legalábbis a XI–XII. században – a világi egyházak zenei fejlődését. A bencés Pray-kódex Mezey László megállapítása szerint egy váci szerkönyv másolata, hangjegyírása pedig a magyar (esztergomi) notáció első fennmaradt emléke.

A XII. században két új, a király és főemberei által kegyelt szerzetesrend telepedik le hazánkban: a csiszterciek és a premontreiek. Tőlük semmi zenei emlék nem maradt az Árpád-korból, de néhány későbbi adat alapján föltehető, hogy kis közösségeik a rend külföldi mintái szerint énekelték a liturgikus dallamokat.

Ez pedig azt jelenti, hogy az ország határai között a „világi” egyházak által képviselt, autonóm módon fejlődő és jellegzetesen hazai gregoriánummal párhuzamosan olyan zenei szigetek létesültek, melyeknek importált és csak szűkebb körben érvényes, de ott intenzíven művelt zenei hagyománya a „fő vonallal” kölcsönhatásba nem került. (A premontreiek esetében ez kevésbé szigorúan érvényesül.) Arra sincs adatunk, hogy e rendek a magyarországi többszólamúság megindításában olyasféle szerepet játszottak volna, mint a nyugat-európai kolostorok.

Hasonló a helyzet a XIII. század két „modern” prédikálórendjének: az alapításuk után pár évvel már hazánkban is megtelepült és rohamosan elterjedő domonkos és ferences rendnek esetében. A ferencesek a pápai udvar, a „Curia” által használt liturgiát és éneket vették át, tehát egy itáliai dallamrendszerrel éltek. A domonkosok gyakorlata viszont – mit éppen Budán tartott nagykáptalanjuk szigorúan előírta – a párizsi liturgia alapján készült mintakottákhoz igazodott. Itt már valóban erős, kolostorok tucatjaiban élő, sőt a következő századokban – a bencések és ciszterek hanyatlásával egy időben – egyre erősödő hagyományokkal kell számolnunk, melyek gregorián éneke a magyar szokásoktól erősen eltért, s annak fejlődését nem is befolyásolhatta. Ennek szimbóluma volt hangjegyírásuk is: a magyar notációnak szinte ellenpólusaként ható kvadrátírás.

Nem jelenti e liturgiai és zenei-stiláris különállás, hogy más tekintetben ne lehetett volna hatásuk a magyar művelődésre, sőt zenei művelődésére is. A ferencesek – akik a természetkedvelő bencésekkel szemben a városokban építették föl sok-sok kolostorukat – a néphez való különlegesen közeli kapcsolatok által az anyanyelvű éneklés pártfogói lesznek a következő századokban. A domonkosok tudós rendje viszont a magasabb fokú iskolázás kötelességszerű kiépítésével, budai főiskolájának megalapításával és a külföldi tanulmányutak rendszerével a felsőfokú zeneelmélet elsajátítását teszi lehetővé magyarok számára. Fennmaradt egy olyan X. századi (Németországban másolt) igen részletes zeneelméletkönyv, melyet éppen a budai domonkos főiskolán használtak s egészítettek ki szemléltető rajzokkal, bejegyzésekkel.

Az anyanyelvű kultúra ügyével a domonkosok is kapcsolatba kerültek, főleg a rájuk bízott apácakolostorok és a magányos, özvegy világi nők számára létesített ún. begina-közösségek lelki gondozása során. (Gondoljunk Árpád-házi Margit életrajzának ilyen adataira!) Éppen domonkos környezetből származik, s talán éppen a begina-pasztoráció szolgálatára készült az a könyv az Árpád-kor legvégén, mely az Ómagar Mária-siralmat is tartalmazza. Mindmáig vitatott, éneklésre szánták-e ezt a csodálatos verset, a már említett párizsi Szent Viktor kolostor elöljárójának, Geoffroi-nak latin Planctusából készült fordítást. S kérdés, ha énekre szánta, a latinhoz ismert dallamok melyikére gondolt a költő. (Szabolcsi Bence dallamrekonstrukcióval is megpróbálkozott.) De ha igaz is, hogy a Siralmat ma csak irodalomtörténeti emlékként kezelhetjük, azt már jelzi a zenetörténet számára, hogy három század liturgikus énekeinek élményvilága a latin nyelv határán túlra is szeretne kiáradni. Ez a következő korszak eseménye lesz.

A domonkosok nagy szentje, Aquinói Tamás eszközölte ki 1270-ben a pápánál, hogy az esztergomi Özséb által alapított magyar (patrónusukról, Remete szent Pálról elnevezett) remeterendet Róma hivatalosan elismerje. Özséb esztergomi kanonok volt, s a pálosok csekély változtatással az esztergomi liturgiát és éneket vették át, őrizték, gyakorolták századokon át, s terjesztették el Magyarországon kívül létesített kolostoraikban is. E rend zenetörténeti jelentősége számunkra elsősorban az, hogy igazolja: alapításukkor az esztergomi dallamhagyomány már kidolgozott, s a későbbi forrásoktól lényegében nem különbözik. A XV. századi pálos és esztergomi kódexek dallamainak egyezése feljogosít minket arra, hogy e dallamformákat – más bizonyítékokkal megerősítve – legkésőbben a XIII. századra, a megszilárdulási szakaszt is hozzá számítva a XII. század végére visszavezessük.