Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

9. A hangjegyírás a XI–XII. században

9. A hangjegyírás a XI–XII. században

Első hangjegyes feljegyzéseink a XI. század végéről valók. Három szerkönyvről van szó, melybe itt-ott rövidebb-hosszabb bejegyzéseket tettek. Mindhárom könyv úgy vészelte át a következő századok pusztításait, hogy a zágrábi püspökség kapta ajándékba három magyar egyháztól, hogy azok segítsék őt indulásában (Esztergomi Benedictional, a Szent Margit Sacramentarium egy bencés kolostorból, a Hartvik-Agenda valószínűleg Győrből).

A hangjegyzés még az európai kottázás első stádiumának megfelelően: neumaírás. Nem az egyes hangokat jelöli, hanem a dallammozdulatot, irányt. Nem mutat pontos hangmagasságokat és hangközöket, így tehát igazából nem is rögzíti a dallamot, csupán a memória támaszául szolgál. A három kódex a neumaírások különféle németországi változatait tartalmazza. Ez jelzi azt is, hogy a XI. században a döntő indításokat onnan kaptuk, de tükrözi azt is, hogy a hatás többfelől jött, heterogén. Ugyancsak német neumaírásokkal készültek azok a kódexek, melyekből csak töredékek maradtak fenn; nem is biztos, hogy mindegyik magyar eredetű.

Viszont biztosan magyar – Fehérvárról való – az első fennmaradt teljes énekkönyv, a zsolozsma énekeit tartalmazó Codex Albensis. A XII. század első felében írták, bár még szintén neumaírással készült, a repertoár, az összeállítás (szerkezet), s amennyire követhető, a dallamvariáns is azt mutatja, hogy a „magyar gregoriánum” fő vonásai már kialakulóban vannak. (Tartalmazza például a már említett jellegzetes adventkezdő antifonasorozatot, a karácsonyi bevezető Ave spes antifonát stb.) Írása is arra mutat, hogy e korban a sokféle neumaírásból már leszűrődött, s a kottaírók több generációjának kezében begyakorlottá vált egyfajta változat.

Következő jeles forrásunk a Pray-kódex (ebben olvasható a Halotti beszéd is), alig néhány évtizeddel fiatalabb a Codex Albensisnél: kottabejegyzései a XII. század végéről, a XIII. század elejéről valók. Mégis nagy meglepetéssel szolgál: benne találjuk az első, vonalrendszerre írt, ma is egyértelműen leénekelhető magyar hangjegyírást. A vonalrendszer bevezetése, a pontos hangközjelölés Arezzói Guido újítása a XI. század közepén. De csak lassan terjedt el, különösen éppen a német neumaírások területén, mivel a német írás nem is volt alkalmas arra, hogy az egyes hang helyét világosan megjelölje. (Németországban sokfelé még a XV. században is az elavult, csak emlékezettámogató, vonal nélküli kottát írják!) Hogyan térhettek rá a Pray-kódex írói e haladottabb szisztémára? E kérdésre a magyarországi hangjegyírás történetébe beillesztve lehet felelni; ezt a történetet – művelődéstörténeti, történelmi összefüggéseivel együtt – a közelmúltban Szendrei Janka kutatásai tárták fel.

A hangmagasság szerinti megkülönböztetésre („diasztematikus kottaírásra”) az első kísérletet a Hartvik-Agenda egy a XII. század eleji bejegyzésében lehet megtalálni. Erre persze a német neumaírás sem indítást, sem eszközöket nem adott. Mintákat, ötleteket a francia és főleg olasz kottaírás kínált, s éppen ez az a kor, melyben a magyar politikai és kulturális érdeklődés a latin országok felé fordul. A kísérletek e téren is három-négy évtizeden át, kottaíró műhelyek és iskolák tucatjaiban folyhattak, mígnem a „magyar notáció” megalkotásában összegeződtek. A Pray-kódex kottaírója tehát nem megalkotója, hanem használója egy akkor már húsz-harminc éves új módszernek.

A francia–olasz indítások azonban nem átvehető sablonokat kínáltak. Egyrészt a magyar íráshagyomány akkor már a kottaírók kezében levő technikát és látásmódot jelentett, melynek folyamatos írásmodorával ellentétben állt a „latin” országok szaggatott, pontokból álló modora. Viszont a német írásból is csak a kötött, folyamatos vonalvezetés igénye volt átmenthető, maga az írás – mint mondtuk – pontos hangjelölésre alkalmatlan. A kétféle adottság ismeretében önálló munkára kellett elhatároznia magát a műhelyek egyikének: új jelkészletet válogatni, mely vonalra alkalmazható, de megtartja az eddigi kötött írástechnikát.

Másrészt önállóságot követelt az is, hogy az olasz–francia íráselvekkel nem vehették át azok zenei anyagát is. A magyar dallamhagyomány nagyjából már megszilárdult; dialektusa is, változatrendszere is gyökeresen különbözött amazokétól. Meg kellett tehát fejteni e sok száz dallamból álló saját készletet, hangközről hangközre elemezni, s áttenni az új, most már pontosan olvasható kottába.

Ilyen horderejű munkához – úgy, hogy az egész ország számára normává váljék – csak Esztergomnak lehettek meg a személyi és anyagi lehetőségei. Ugyanaz a hely és ugyanaz a kor ajándékozta meg tehát az ország zenekultúráját a magyar notációval, mely az esztergomi liturgiának és dallamkészletnek is meghatározója volt. Sőt a kétféle reform össze is függött: a régi karkönyvek az új notáció megszületése után elavultakká váltak. A nagy költséget és munkát kívánó új leíratás előtt lehetett célszerű elvégezni a revíziós munkát, a magyar gregoriánból kiemelni az esztergomi gregoriánt.

A vonalrendszer bevezetése korszerű, de merész tett volt, mellyel megelőztük a környező országokat. Talán nem vakmerőség azt mondani, hogy zenekultúránk az európai fejlődés mögött legkevésbé III. Béla korában volt lemaradva.