Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

8. A XI–XII. század eseményei

8. A XI–XII. század eseményei

Sokféle, s részben későbbi adat alapján próbáltuk megrajzolni a gregorianum, a „cantus planus” helyzetét, a körülötte kialakult zenei műveltség kereteit. Nehezebb lesz most korról korra haladva követni változásait – nehezebb, mert zenetörténeti forrásanyagunk szegényes és egyenetlen. Olykor itt is összevetésekkel, későbbi adatok tanulságaival kell kiegészíteni a hiányos adatokat, s néha föltevésektől sem tartózkodhatunk. A fejlődés fő vonalai azonban így is megrajzolhatók.

Az első évtizedekben a térítés, alapozás és szervezés idejében István munkáját más-más tájakról érkező papok, szerzetesek segítik. Ennek megfelelően valószínűleg többféle liturgikus és énekhagyomány állhatott egymás mellett, mint a missziós területeken abban a korban ez gyakori. Vajon befolyásolta-e ezt a sokrétűséget az egyházszervezés gyorsasága, mely a sokféleséget egység felé terelte, a centrifugális erőket gyengítette, a tradíció többféleségének meggyökerezését megakadályozta? Nem tudjuk, hiszen e korból semmi dokumentumunk nem maradt. Amúgy sem folytatódhatott e szakasz töretlenül, a pogánylázadások zavarai után jóformán mindennek újra kellett kezdődnie.

A század vége felé azonban egyre érezhetőbbé vált a „centripetális” erő hatása. A most alakuló új püspökségek – így például a László király által alapított zágrábi is – Esztergomtól kérnek útbaigazítást és liturgikus könyveket. Az 1083. évi szentté avatások (István, Imre, Gellért) már a megoszláson felülemelkedés jelei és egyben eszközei. A László és Kálmán király alatt tartott zsinatok a liturgikus fegyelem kérdéseiről döntenek országos érvénnyel. A liturgikus szokások, az énekrepertoár és az érvényes dallamváltozatok tekintetében a XII. század elején kialakul egy mértékadó hazai irányvonal: válogatás és elhatárolás. Most sem egyformaságról van szó: korábbi szokások maradványaként számos egyéni vonás színezi az egyes püspökségek (és hozzájuk tartozó, növekvő számú plébánia) liturgikus és énekrendjét. De ezek már egy jellegzetes elvekkel és megoldásokkal felépülő „magyar” vonal változataiként érvényesülnek.

Sok jel mutat arra, hogy ez a tendencia az 1150–1180 közötti időben célhoz – és a hosszabb fejlődést nézve fordulóponthoz – érkezett. Esztergom ekkor áll talán tekintélyének csúcsán; nagy műveltségű, erős jellemű érsekek irányítják; papsága is jól képzett, közülük sokan franciaországi és itáliai iskolákban szereztek nagyobb látókört, a német határokon túlnéző, „latin” horizontot; a királyi udvar és az érseki szék egyaránt reprezentatív építkezésekben fejezi ki öntudatát: II. Géza és II. Béla uralkodásának idejében vagyunk.

Ám a látható, anyagi valóságnál nem kevésbé kifejezőképes az, amit élően megvalósítunk, cselekszünk – s akár énekelünk. A liturgia – s benne az ének – a kor eszmevilágában ugyanúgy identitásjelző lehet, mint a szavak, szimbólumok, jogok. Ez idő tájt kerülhetett sor a liturgia és a liturgikus ének „esztergomi reformjára”, mely a gyakorlatban már felsejlő magyarországi megoldásnak klasszikus formát ad. Ezt a századokra szóló formát csak a XIII. század végétől kezdve tudjuk dokumentálni, de következtetésekkel igazolható (s erre még visszatérünk), hogy kidolgozása Bánffy Lukács érsek vagy utódai alatt történt.

Miben állhatott ez a reform? A repertoár fixálása (tehát egy válogatás), felosztása (szerkezetadás) és a fő dallamvariánsok meghatározása: ezek együttese kellett ahhoz, hogy Esztergom tradíciója megkapja meghatározó arculatát. A fixálás középutat keresett a gazdaság és áttekinthetőség egyeztetésében; a liturgikus szerkesztés az ismétlődő tételek pilléreinek és a változók íveinek ritmusát jelölte ki, eldöntve azt is, milyen szerepet játszanak az egyetemes és a regionális énektételek; a variánsrögzítés pedig az ének stilisztikai-esztétikai karakterét formálta ki. Az esztergomi liturgia és énekrend megalkotása határozott ítéletet, ízlésirányt, gondolkodásmódot és „tudományos” ismeretanyagot eláruló, művészileg is értékelhető alkotás – a magyar kultúra ugyanolyan reprezentánsa, mint például román kori építészetünknek egy-egy kiemelkedő monumentuma.