Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. A gregorián örökség

5. A gregorián örökség

Az a zene, melyet Arnoldus Esztergomban Anasztáz szerzeteseitől és klerikusaitól hallhatott, természetesen a gregorián szertartási ének volt. A hazánkban is elplántált művelődési rendszer magával hozta ennek a klasszikus, nagy értékű repertoárnak a megismerését. Mielőtt magyarországi sorsáról beszélhetnénk, röviden jellemeznünk kell, mit foglalt magába, milyen zenei értékeket közvetített a magyar énekes számára. Annál inkább, mert hiszen a zene a tárgyi kultúrától eltérően nem kész tárgy, amit csak megcsodálnunk lehet, hanem – még ha csak mint puszta „átvételt” néznénk is – csupán lehetőség, amelyet az előadó zenész, az énekes tesz hatékony ténnyé. Mai fogalmakkal szólva: a gregoriánum, még ha semmi hazai „zeneszerzői” aktivitásra nem hagyott volna is teret, akkor is első nagy feladata, próbatétele és nevelője lett volna a hazai „előadóművészetnek”. Emlékezünk:

…Torkából az oroszlánnak drága lépesméz csepeg:

magyar szájból immár jönnek édes-szép dicséretek.

A gregorián: az ezredfordulónak még egyetlen magasrendű műzenéje. Gyökerei visszanyúlnak az időszámításunk kezdete körüli kor mediterrán zenekultúrájába. Végleges alakját valószínűleg három fázisban végrehajtott rendező-szerkesztő munkának köszönheti (a IV. század második felében; a VII. század elején, a nevet adó Gergely pápa indítására; a VIII. században Nagy Károly birodalmának művelt papjai által). Bár gondos válogatás, csiszolás eredménye, s egyes műfajokban rendkívül igényes kompozíciós tevékenységet bizonyít, s hasonlóképpen igényes énektechnikát föltételez, ugyanakkor számos olyan vonása is van, melyet mai fogalmak szerint népzeneinek kell neveznünk. Ősi dallamfordulatokat idéz, a szituációkhoz, szokásokhoz alkalmazkodó műfajokat kristályosít ki, de változékonyságában is egységes zenei nyelvre törekszik. S e nyelv – mint Kodály írja – „a Szent István-korabeli magyar fülének nem lehetett olyan vadidegen […], mint azt eddig általában gondolták” (Visszatekintés I. 133.). „Népzenei” vonása a gregoriánnak, hogy eleinte kizárólag az élő hang, a hagyomány konzerváló ereje, a gyakorlat gondoskodik megőrzéséről és tanításáról, sőt a kottaírás bevezetése után is az élő tanításé a főszerep.

Ezzel az életmóddal függ össze a gregorián variabilitása. Meglepő, hogy míg a lényegi vonásokat nézve Írországtól Magyarországig és Itáliától Dániáig annyira egységes e zenei anyag, részleteiben milyen élő, mozgékony, helyenként és koronként milyen változatosan megjelenő a dallammozgás. Ezt a variálódást nagyjából a népdalok változatkörének mintájára képzelhetjük el. Mint ahogy ott sem beszélhetünk egyetlen hiteles, s ahhoz képest romlott változatokról, úgy a gregoriánban is – és szinte minden egyszólamú zenében – a variálódás az élet jele, s az apró eltérések más-más zenei karaktert emelnek ki anélkül, hogy az alapgondolatot, a szerkezetet eltorzítanák. A variánsok csak első pillanatra tűnnek szeszélyes és lényegtelen felületi játéknak. A különböző országokból származó variánsok összehasonlítása azt mutatja, hogy egy-egy dallam jellemző variánsai összecsengő rendszereket alkotnak, és jelentősen megváltoztatják a dallam összképét, hangulatát – a szerkezeti azonosság ellenére.

A variálódásnak határt szab persze a tétel szövegének és a dallam hozzákapcsolódásának szent jellege, a gregorián műfajok adottságai, az egyes helyek saját hagyományának öntudatos őrzése, később pedig már az írásba foglalás is.

A variálást szabályozó rendszerként lép föl Európa két nagy gregorián dialektusa: az inkább Dél-Európára jellemző (majd Nyugat-Európában is befogadott, a mai hivatalos római kiadványokban is olvasható) diatonizáló és a Közép-Európára jellemző pentatonizáló dallamrendszer. Ugyanazok a dallammotívumok az előbbiben cizellált kis mozgásokkal, részletező ékítésekkel, a félhang lépések kihangsúlyozásával jelennek meg, az utóbbiban viszont a félhang nélküli pentatóniákban jól ismert három hangos, „triton” (vagyis nagyszekund + kisterc, kisterc + nagyszekund, nagyszekund + nagyszekund) alakzatok emelkednek ki és szerepelnek főhangokként. Ez nagyvonalúbb, a lényegi történéseket érzékeltető dallammeneteket eredményez. Magyarország – szomszédaihoz hasonlóan – e pentatonizáló dialektusban ismerte meg s fogadta be a „cantus planus”-t, a gregorián éneket:

14. ábra - magyar változat (Bakócz Graduále)

kepek/14abra.png


15. ábra - „római” változat (Graduale Romanum)

kepek/15abra.png