Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. Az iskola

4. Az iskola

Az Arnoldus által hallott esztergomi kórusban bizonyára még jó néhány külföldről hazánkba jött világi pap vagy szerzetes énekelhetett. De segítségükre a magyar egyház csak a kezdeteknél számíthatott. Az utánpótlást már neki magának kellett kinevelnie. Kérdéses, hogy az István-kori híres térítő püspöknek, Gellértnek későbbi életrajzában mennyi a hiteles elem, valószínű azonban, hogy éppen a két iskolai vonatkozású adat ezek közé tartozik. Egyik arról beszél, hogy az Itáliából jött Gellért, mihelyt elfogadja a csanádi püspökséget, magyar családok ifjainak nevelését, iskoláztatását vállalja föl. A másik adat szerint az iskola növekedésével már egy tanító nem tudja ellátni a munkát, s Fehérvártól kér egy másikat (mert „Fehérvárnak az időben híres volt az iskolája”), mégpedig akár a nyelv, akár a zene oktatására alkalmasat. Meg is nyeri e feladatra Walther mestert, a zenészt, kivel még majd lesz találkozásunk. „Akár a nyelv, akár a zene oktatására…” Mezey László kutatásai tették világossá, mennyire nem véletlen ez a szóhasználat.

Magyarország természetesen a Nyugat-Európában Nagy Károly óta általános iskolatípust honosította meg már István idejétől kezdve, s alapelvét nézve meg is maradt e pedagógiánál, lényegében a XVII. –XVIII. századig. A karoling iskola viszont az antik pedagógiai eszméknek célszerűen módosított új megvalósítása. Köztudomású, hogy abban a hét ars szabályozta a nevelést, mégpedig két fokozatban. Először (trivium) a szó állt a figyelem középpontjában, a fogalmi gondolkozásra és világos kifejezőképességre való nevelés. Ezt szolgálta – egyre magasabb és átfogóbb szintre lépve – a grammatika, a dialektika és a retorika. Ezután (a quadriviumban) a szám, az arány foglalta el a főhelyet, méghozzá rögtön alkalmazásával együtt: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a musica – vagyis az arányok tanára felépített zeneelmélet. Az első fokozatra, a szó birtokbavételére Nagy Károly korában nagyobb szükség volt, mint valaha. A barbárság előretörését, a szellemi hanyatlást megállítani, sőt a folyamatot visszafordítani olyan képzés segítségével lehetett, mely a gondolat-nyelv-betű egymásra ható hármasságában tette jártassá a növendéket. A betűtől a pontos és szép fogalmazásig vezető utat foglalta magában a grammatika, azt a célt tűzte tehát maga elé, melyet ma a „magyar nyelv és irodalom” tantárgy igyekszik elérni – csakhogy akkor ez az iskolázás Európa műveltjeinek közös nyelvén, a latinon történt.

A zene azonban e korban – s éppen az egyház számára – nem maradhatott a matematika hangzó illusztrációja. A gyermek tanulása első napjától kezdve bekapcsolódott az istentiszteletbe, ebbe az összművészetbe – tehát meg kellett kapnia a gyakorlatias bevezetést az énekbe, mely az istentisztelet természetes hangzóformája. A magasabb elmélet, a zene matematikai magyarázata továbbra is a felsőfokú képzésre tartozott ugyan, az elméletileg megalapozott, de gyakorlati rendeltetésű zenetanulás azonban az alsófok tantárgya lett (egy hasonlóan gyakorlatias alsófokú matematikával együtt). „Lectura és cantura” (vagy: grammatica és musica) tehát ennek az iskolának, a középkori magyar iskolának is kettős pillére – ebben foglalja össze Mezey kutatásának végeredményét.

Hogyan történt ez az iskolai zenetanulás? Először is azt kell újból hangsúlyoznunk, amit futólag már említettünk: a diákok életrendjének szerves része volt, hogy a kórusban – a felnőttekkel együtt, s ennek nevelés-lélektani hatása felmérhetetlen! – naponta legalább két alkalommal a templomban „publice” énekeljenek. Eleinte kevesebb, majd egyre több énekbe kapcsolódhattak be, de első perctől kezdve a teljességet – a teljes zenei repertoárt, a zene egész irodalmi és szokáskörnyezetét – észlelhették, sohasem pedagógia pótlékokat kaptak zene gyanánt. A régi pedagógia nem kedvelte a mesterséges gyermekkultúrát. Mindjárt a teljes kultúrával szembesítette a gyermeket, a fokozatos bevezetésre és az időre bízva, hogy e teljességből mind többet megértsen, magáévá tegyen.

Sok közvetett bizonyítékunk van arra, hogy e módszer nem volt eredménytelen. Amikor a XIV–XV. században arról olvasunk, hogy a legnehezebb, legmelizmatikusabb tételek szólóelőadása a gyermekek dolga volt; vagy megtudjuk, hogy Egerben az egyszerűbb szertartásokon az ének egész menetének irányítását (hangadás, intonálás, előéneklés, kórusvezetés), tehát még a felnőttek dirigálását is – a „chorálást” – tíz-tizenkét éves gyermekekre bízták, egy olyan iskolai hagyomány szép eredményeiről értesülünk, melyet lényegében már az Árpád-korra visszavezethetünk.

A kórusénekre való felkészülést a succentor irányította. Ő gyakorolta az éneket a diákokkal, a köznapokon kevesebb, az ünnepek előtt több időt szánva rá. Ő jelölte ki azokat, akikre külön szerep várt. Karácsony előestéjén például hat gyermeknek kellett előadnia a szertartás előtt a következő éneket – liturgikus ruhában, kezükben gyertyával. Először egy-egy pár énekelte a templom különböző részein az Ave-val kezdődő sorokat, majd az utolsó szakaszt együtt énekelték a kórusban. Egy esztergomi jegyzőkönyv szerint a succentor jelölte ki és ellenőrizte a kiválasztott fiúkat, ő gondoskodott számukra gyertyákról is.

13. ábra - Esztergomi II. Antifonále

kepek/13abra.png


A succentor dolga volt az is, hogy meghatározott napokon, főleg vasár- és ünnepnapok előtt, leírassa a gyermekekkel a soron következő énekeket. Ez már átvezet a tanítás legáltalánosabb részéhez: a zenei írás-olvasás valószínűleg kezdettől fogva, majd századról századra egyre inkább szerves része az énekoktatásnak. A hallott és látott zenét viszont elméleti ismeretek alapján lehet összekapcsolni. Ebbe az elméletbe tartozott például a XII. századtól kezdve a szolmizálást (Lüttichi Jakab Magyarországot név szerint említi az Arezzói Guido által kidolgozott szolmizálás alkalmazói között), az „abszolút” hangrendszer ismerete, a hangköztan, a hangnemtan s egyes zenei szkémák, dallammodellek ismerete.

A dallammodellek közül főhelyen a zsoltárok álltak, hiszen a zsolozsmának nagy részét a zsoltározás teszi, s aki ezt tudja, az máris sokat együtt énekelhet a kórussal. A zsoltár ugyanakkor összekötő kapocs a grammatika tárgy felé: a zsoltárkönyv a gyermek első olvasó- és nyelvtankönyve. A zsoltártanulást követhette a himnuszok, egyszerűbb antifonák, állandó miserészek memorizálása és kottából követése, majd így tovább az egyre összetettebb tételeké.

Az anyag tehát, melyen a gyermek az ars musicával megismerkedhetett, egyházi jellegű volt, ami ez esetben azt jelenti: azonnal a gyakorlatban alkalmazható. De amit elnyert vele és általa: a kiművelt hallás, rendezett és tervszerű zenei előadás, ellenőrzött intonáció, kottaismeret, műfajismeret, hangköz- és hangnemelmélet, egyszóval a zene sokoldalú és értelmes megragadása – az az anyagtól független műveltségi kincs volt, mely elvileg bármilyen zenére alkalmazható.

Hányak tulajdona lehetett ez a zeneismeret? Erre persze – adatok híján – nehéz felelni. Mind a tudás szintje, mind szélessége koronként, helyenként változhatott. Mindenesetre bizonyos fokig minden iskolázottnak hozzátartozott a műveltségi élményéhez, mivel hazánkban nem hárították át az istentiszteleti éneket fizetett szakzenészekre, mint Franciaországban, vagy tehetséges énekesfiúk maroknyi csapatára, mint német földön. Az iskolázott réteg számarányára a történészek csak óvatos becsléssel következtetnek. Eleinte nyilván nem lehettek sokan, ám az iskolák számának és nagyságának növekedésével ezek száma is erősen növekedett. Az iskolák elvileg nem papneveldék, s valóban, egyre több diák választ világ pályát. Köztük nem kevés a jobbágy származású, s olvasunk olyanról is, aki az iskola után „visszament szőlőpásztornak”. Általános tankötelezettségről persze még sokáig nincs szó, de végül is naponkénti kórusénekük a nép jelenlétében hangzott föl, s közvetve-közvetlenül egy egész ország számára hordozták a magasabb zenei műveltség ígéretét.