Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. A kórusének intézményes keretei

3. A kórusének intézményes keretei

Amikor a regensburgi szerzetessel találkozó Anasztáz érsek szerzeteseinek és klerikusainak kórusát elképzeljük, ne a templom karzatán elhelyezkedő válogatott, tehetséges énekesekre gondoljunk, amint egy karnagy intésére belépnek, s eléneklik a heteken át begyakorolt áriát. E kórus nem más, mint azoknak összessége, akik az illető intézményhez tartoznak. Tehát Esztergomban az érsek, közvetlen munkatársai, a vele együtt élő papi (eleinte mint láttuk, szerzetesi és papi) testület, de azok is, akik az utánpótlást jelentik és biztosítják: a püspöki iskola diákjai és tanárai. Száz év múlva ennek már kialakult szervezete lesz: az ún. káptalan, melynek a püspökség nagyságától és gazdagságától függően 10–40 kanonokja van, saját vezetőjével, a préposttal. A káptalan az istentisztelet őre, de egyben az iskola fenntartója, sőt fontos jogi és állami funkciók gyakorlója is. Hozzá kapcsolódnak az alacsonyabb beosztású papok (karkáplánok, egy-egy oltár ellátására kijelölt papok), továbbá az iskola valamennyi (kifejlett formájában akár 100–150) diákja. Igen: ez így együtt a kórus, mely naponta elénekli a misét, a zsolozsmának kisebb-nagyobb részét. Lehet, hogy egy-egy igényes szólófeladatra a legtehetségesebbekből szemel ki a „cantor” vagy helyettese, a „succentor” néhány zeneileg képzettebb, jó hangú, jó hallású papot vagy iskolásfiút, de a rendes énekes szolgálatban, az oltár előtt elhelyezett „kórus” tevékenységében mindenki részt vett. E napi legalább két-három órányi ének a magyar értelmiség iskolai alapélményéhez tartozott, akár klerikus értelmiségről van szó, akár – a középkor második felében – mind nagyobb számú világi értelmiségről.

A „székesegyházi modell” a mintája a kisebb helyeknek. Egy-egy jelentős város ún. társaskáptalanjának (pl. a XI. századi Fehérvárnak vagy a XIV. századi Pozsonynak) képe voltaképpen csak abban különbözött mondjuk Esztergométól, hogy nem volt püspöke. És hasonló elven épültek fel, ugyanazt az anyagot énekelték a városi plébániák, sőt a falusi templomok is, csak éppen a káptalan helyett a plébános (esetleg néhány káplánjával), meg az iskolások kisebb csoportja (vagy éppen csupán a plébános pénzén eltartott néhány iskolás-diák) alkotta a kórust.

Persze most a későbbi évtizedek ismeretében rajzoltuk meg a kórus képét. Hiszen csak a XV. században folyt az a per, melynek irataiból – miközben a pozsonyi káptalan és saját prépostja közti veszekedést élvezhetjük –, azt is megtudjuk, hogy az egész iskolaifjúság, tanítójának vezetésével, naponta átvonult a káptalani templomba, még a kevésbé jelentős Nona zsolozsmaórát is elénekelni. XV. századi az az egyesség is, melyben egy Kolozs megyei falu megegyezik papjával, hogy hány köböl búzát fognak neki adni, viszont a plébánosnak kell eltartani azokat a diákokat, akik vele a zsoltárokat s a misét éneklik. István korában e mind szélesebb gyakorlatnak még csak kezdeteinél vagyunk. De a „modell”, az „eszme” pontosan ez. A fejlődés abban áll, hogy hány helyen valósul meg. Hogy valóban azonos alapelvekről van szó, azt egybehangzó feljegyzések nagy száma igazolja – már az Árpád-korból –, melyeket a XX. században Békefi Remig gyűjtött össze, s a közelmúltban Mezey László összegezett történeti képpé. Amint a kórus életéről az ő kutatásaik alapján adhattunk képet, úgy őket idézve kell most beszélnünk a kórustól elválaszthatatlan iskoláról, a scholáról is. Mert az világos az eddigiekből, hogy e kórusgyakorlat feltételeit a reá felkészítő iskola énektanításának kellett megteremtenie.