Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Egyházi zene – műzene

2. Egyházi zene – műzene

Az Arnoldus-adat „in ecclesia publice” – az egyházban nyilvánosan éneklőket vetít szemünk elé. Az újdonság ebben az éneklésben vajon azt jelenti-e, hogy egy világi (és pogány rituális) zenekultúra helyét most egy egyházinak kellett elfoglalnia?

Ha az előbbinek megszűnéséről nincs is szó, mindenesetre mellette vagy fölötte most megindult egy új, kétségkívül egyházi intézményekhez kapcsolódó zenei élet. Zenetörténeti szempontból azonban inkább azt emelnénk ki: műzenei jellegű élet. Ez – bizonyos megszorításokkal – érvényes magára a zenei repertoárra is, mint a következő bekezdésekben látni fogjuk. De most csak a zenéhez való kapcsolatnak, a zene és kultúra, zene és társadalom viszonyának új formájáról akarunk beszélni.

Ez a zene: megtanulandó zene, mely sok-sok szállal kapcsolódik a kultúra egyéb területeihez, a grammatikához és íráskultúrához, irodalomhoz és verstanhoz, matematikához, liturgiához, filozófiához, teológiához, sőt joghoz, építészethez. E zene az előadója előtt mint leírható, elemezhető, ésszel is felfogható valóság jelenik meg. Technikájába több fokozaton át lehet behatolni, s aki csak értés nélkül énekli, az állathoz hasonlítható: „Bestia, non cantor, qui non canit arte sed usu” – e formában szerepel a középkori szólásmondás egy magyar diák zenei jegyzetkönyvében. Vagyis: állat az, s nem énekes, aki csak megszokásból (uzusból), s nem az ars birtokában énekel. Ez az ars: a dolog technikája, magasabb szintű értése, mívessége, az ebből eredő ellenőrizhetőség, rendezettség, komolyság. Vagyis mai fogalmakkal élve: ez az „egyházi zene” arra kötelezte a magyarságot – s itt most nem fontos, hogy e pillanatban hány százalékát, mert a megszerzett kultúra potenciálisan mindig az egész nemzeté! –, hogy beiratkozzék a zeneiskolába, hogy befogadja a „komolyzenét”, s megszerezze azokat az eszközöket, melyek nélkül e befogadás nem lehetséges.

Miért kellett „komolyzenei” életünk kezdeteinek az egyházi keretekhez kapcsolódnia? Három okból.

a) Az egyház az első ezredév folyamán – némi habozás és vita után – úgy döntött, hogy az antik műveltséget, annak alapvető eszményeit és anyagát, mint a keresztény, „természet fölötti” eszmevilág természetes alapvetését, magáévá teszi. (Persze nem jogi döntésről van itt szó, hanem a mindennapok gyakorlatáról.) Az egyház tekintélyes írói, Augustinus, Boëthius, Sevillai Isidorus beépítették tanításukba az antik zeneelméletet is, s noha annak összeegyeztetése a ténylegesen használt zenével nem volt könnyű, elvileg a zene méltósága kétségbe vonható nem volt. A zene tudása, elmélete a műveltség elhagyhatatlan része lett, de ezzel egyben a zenét ugyanaz a morális felelősség terheli, mint a többi ars-ot.

b) Annál inkább így kellett lennie, hiszen az ének a keresztény istentisztelet elszakíthatatlan része volt, tehát e funkcióban az isteninek szolgálatává emelkedett. Hogy ismét a magyar diák jegyzetét idézzük: „Nincs még egy olyan tudomány, mely előtt a templomkapuk oly készségesen és vígan megnyílnának, mint a zene. A zene segítségével dicsőítjük és áldjuk a világ alkotóját, ahogy a szent atyák és próféták erre sok helyen tanítanak. Az énektudás Augustinus szerint »a klerikus négy alaptudományának egyike«”. A zene e szerepre annál is méltóbb, mert benne már úgyis a világegyetem mozgásainak harmóniája, a kozmosz rendje tükröződik. Nyilvánvaló, hogy a zene becsülését ama korban hatékonyabb érvekkel biztosítani nem lehetett volna.

c) Végül azért volt alkalmas az egyházi keret arra, hogy intenzívebb és tudatosabb műzenei élet elindítója legyen, mert ennek intézményszerű állandóságot adhatott. Azok az egyházi intézmények, melyeknek életmódja megkívánta a zene jelenlétét, a szilárdságnak minden biztosítékával rendelkeztek, s létük, valamint tevékenységük tartalma (ha nem is mindig a minősége) meglehetősen független volt a forgandó idők változó szerencséjétől. Létezésük anyagi alapját biztosították, de meg is terhelték világosan körülírt, a zenét is magukba foglaló kötelezettségekkel. Ezek az intézmények – püspökségek, káptalanok, plébániák, kolostorok – egyben az értelmiséget összegyűjtő és iskolázó központok már István korában, s még századokon át. Intézményszerűségről beszélhetünk más értelemben is: az egyház liturgiája pontosan megszabta, hogy mennyit és mit kell énekelni; önkényességnek helyet nem hagyott, az éneklendő anyagot, s így annak színvonalát illetően vitára nem volt ok és mód (noha mint látni fogjuk, ez nem jelent merev egyformaságot); biztosította, hogy adott időpontban egy adott tétel mindenütt – az országnak már most is vagy húsz-harminc, de egy század múlva már két-háromszáz pontján – el fog hangzani, s hogy lesz is, aki megszólaltatja. De ki?