Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - II. Árpád-kori zenénk

2. fejezet - II. Árpád-kori zenénk

1. Az istváni fordulat

1028 körül egy regensburgi szerzetes, Arnoldus, apátja megbízásából Pannóniába érkezik. Esztergomban szívélyesen fogadja őt Anasztáz érsek, kivel a regensburgi patrónusról, Szent Emmerán vértanúról szóló régi írásokat átolvasva és megkritizálva Arnoldus elhatározza, hogy a szent patrónus tiszteletére új antifonákat és repsonzóriumokat – vagyis új „históriákat” készít. Hat hétig marad Esztergomban, s hogy a munka elkészült, az érsek ezekre az énekekre megtaníttatja szerzeteseit és klerikusait; a szent emléknapján már ezeket éneklik nyilvánosan a templomban, elhagyva az eddig „inkább csak régi megszokásból énekelt” darabokat.

Vegyük közelebbről szemügyre az eset részleteit, s miközben értelmezzük, ismerkedjünk meg azzal a zenei élettel, mely 1000 után – a magyar állam megszületésének, a kereszténység felvételének, egyes nyugat-európai intézmények meghonosodásának, a latin nyelvűségen alapuló kultúra elsajátításának következményeként – hazánkban is megkezdődött.

Először is az időpont: nincs még három évtizede, hogy Istvánt királlyá koronázták, s hogy a pápa elismerte Géza fejedelem fiának egyházszervező munkásságát. Még friss az a katonai és diplomáciai győzelem, mellyel István belföldön elismertette országlását, s egyben az államegységet biztosította, külföldön pedig – kelettel és nyugattal szemben egyaránt helytállva – kivívta az ország függetlenségét. Szinte példátlan eredmény és gyorsaság, ha Európa többi fiatal nemzetével összehasonlítjuk. 1028-ban már túl vagyunk az egyházszervezés hősi korszakán is, állnak a legfontosabb püspökségek (mint Esztergom, Veszprém, Pécs, Eger, Győr); hatásuk az ispáni központokban felállított nagyobb, majd a 10–10 falu által építendő kisebb plébániatemplomokon keresztül lassanként mélységben is megmutatkozik. Joggal mondja Istvánról a későbbi szekvencia:

Mint Salamon régesrégen

templomokat rak serényen,

gyöngyökben és ékességben

ragyogtatja oltárát.

Tanítónak, vezetőnek

tudós férfit rendel főnek,

igazat, ki a hívőnek

szolgál mindig javára.

S ne feledjük: alig fél századdal vagyunk a kalandozások lezárulta után. Az Arnoldus által hallgatott énekesek egyik-másikának apja, nagyapja még részt vehetett afféle pogány kiáltozásokban, éneklésekben, mint amilyent a „szentgalleni kaland” leírásában olvastunk. A politikai változásokat elhatározni és végrehajtani nem volt nehezebb, mint a szellemet, az emberek lelki világát, érzékeit átformálni. Valóban: ez az „esztergomi kaland” (hogy kissé kisarkítva állítsuk szembe ama régi „szentgallenival”) szinte illusztrációja lehetne az István-officium antifonájának:

Az oroszlánt leigázni a nagy Sámson kelletik,

magyaroknak prédikálni erős király küldetik.

Torkából az oroszlánnak drága lépesméz csepeg:

magyar szájból immár jönnek édes-szép dicséretek.

Most nézzük a helyszínt. Esztergom: István városa, egyben az érsek székhelye. István azt akarta, hogy az ország politikai függetlenségének megfelelően egyházilag is független legyen. Míg például Prága ez időben a mainzi érsekség alá rendelt püspöki székhely, István kivívja Esztergom számára az érseki rangot, ezzel az önállóságot. Ahogy önmaga országlását biztosítva felszámolja a Somogy- vagy Csanád-vidék, vagy Erdély részuraságait, s ezzel egységes királyságba forrasztja az országot, ugyanígy Esztergomot is minden magyar egyházak „fejévé és anyjává” rendeli. E ténynek zenetörténeti következményeit hamarosan látni fogjuk.

Persze ne gondoljunk itt valamiféle újkori diktatúrára. A középkor társadalmilag „alulról épülő”, kis egységek életéből összeálló szervezet, mely inkább dús vegetációjú kerthez hasonlítható, semmint központilag irányított gyárhoz. Éppen ezért kell kiemelnünk, hogy ez az élet – anélkül, hogy csorbítva lenne öntevékenysége – ugyanakkor valami nagyobb egységbe rendeződik. A nagyobb egységet garantálhatta ugyan erő, a király vagy érsek hatalma, de igazán a teljesítményeknek, a „központi erő” életerejéből fakadó tekintélyének volt függvénye – persze hullámzó mértékben – az Árpád-kor alatt. E történelmi-társadalmi helyzetnek jó lenyomatát találjuk meg középkori zenetörténetünkben. Éppen sajátságai – figyelmeztetnek majd arra, hogy a leírt állapotok nem maguktól értetődőek, mint ahogy a leírt történelmi háttér is sok tekintetben egyedülálló.