Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

6. Bizánc és a szláv környezet

6. Bizánc és a szláv környezet

Mielőtt azonban az európai műzene intézményes befogadására sor került volna, a magyarságnak már módja nyílhatott eddigi kultúrájától eltérő zenei kifejezésmódokkal és zenét igénylő szokáskeretekkel megismerkedni. Levédiában a bizánciakat és a szláv népeket összekötő kereskedelmi útvonalak mentén élt. Mindkettő kultúrájából, zenéjéből meghallhatott egy s mást, a honfoglalás után pedig megmaradt, sőt egy ideig erősödött mindkét hatás. Bizánc egy nagy múltú udvari és egyházi magas kultúra emlékeiből mutathatott fel egyes elemeket, a szláv népek pedig az eddigi keleti típusú nomád kultúra után az európai agrárkultúrákhoz kapcsolódó differenciáltabb szokásrendeknek, rítusoknak, jeles napok formáinak ismeretét hozhatták a magyarságnak – a hozzájuk elmaradhatatlanul kapcsolódó zenékkel együtt.

Mindez nem puszta feltételezés. Éppen népszokásanyagunkban, s talán egyes gyermekjátéktípusokban akadnak olyan darabok, melyek a zenei, szövegi vagy szokássajátságok alapján e korai találkozások emlékének tekinthetők. Meggondolandó, hogy éppen ezekben a szokászenékben találjuk az eddigiektől leginkább különböző dallami, hangnemi, formai elemeket. Persze a találkozás általában nem egyszerű átvételhez vezet – a mai népzenei gyűjtésekből elénk táruló zenei világ egészen sajátosan magyar, s csak az elemzés mutatja ki azokat a külső indításokat, melyek a belső fejlődést megalapozták.

A regös-refrén például – mely szövegileg régebbi finnugor örökség – zeneileg bizánci rituális refrénformulában találja megfelelőjét. E motívum annyira különös, annyira elütő mind a régebbi magyar stílusoktól, mind a nyugat-európai zenei gondolkozástól, hangnemi érzéktől, hogy csak közvetlen – esetleg bolgárok által közvetített – bizánci hatással magyarázható. E motívum a dunántúli regölések legfontosabb eleme, de ott már egy később tárgyalandó nagyobb ciklus alkotóelemévé válik. Az erdélyi regölés jókívánság-sorozata (eredetileg talán varázsló áldása) zeneileg egyetlen sort ismételget, s annak tartalma nem is több, mint a regösmotívum; értelmetlen „de hó reme róma” refrénjében alighanem a „reg”-gel kapcsolatos valahai rituális felkiáltás rejlik.

12. ábra -

kepek/12abra.png


Egyébként a téli napforduló egy másik szokásában, a betlehemezésben is kimutatott a néprajzi kutatás bizánci elemeket, csak éppen zenei anyag nélkül: az ártatlanul tréfálkozó pásztorokban antik mímoszjátékok rémalakjai is elrejteztek.

A téli napfordulós időszak egy harmadik szokása, a lucázás, inkább szláv népeknél megőrzött varázsló rítust idéz. Legalábbis formájában – a makacsul ismételgetett motívumok és hozzá kapcsolódó refrének szabadon alakított ellentétében – zeneileg éppoly archaikus anyag lappang, mint Luca – nevében keresztény, de lényegében pogány-európai (talán még antik eredetű) – áldó-átkozó mitikus nőalakjában.

A szokáskör amúgy is a napkultusz jegyében formálódik. Másik fő ünnepköre: a nyári napforduló, a későbbi híres Szent Iván-éj. A magyar Szentivánéji zenés szokásciklus a középkorban fog majd kibontakozni, de van zenéjének olyan alaprétege, mely szláv közvetítéssel ősi (még antik) motívumkincset juttatott a magyarság gyakorlatába.

Hasonló régi európai zenei anyagot őrizhet egyik-másik tavaszi népszokásunk (Sardó, Kisze).

Persze nem dönthető el, hogy az átvétel – vagy inkább alakító befogadás – mikor ment végbe. Bizánccal éppúgy, mint egyes szláv népekkel már a IX. században intenzív az érintkezés. Az említett bizánci elemek akár már akkor helyet kereshettek eleink szokásai között. Valószínű, hogy a szláv szokáshatások már a honfoglalás utánra – esetleg szláv népességek beolvadásának idejére – datálhatók. Sőt, hasonló európai zenei ősanyagok a középkoron át is – akár több hullámban – beáramolhattak, akár szláv közvetítéssel, akár más úton. Zenei szokáskultúránk gazdagodását azonban akkor már – látni fogjuk – nem egyszerű mondókákban, varázsformulákban kell majd keresnünk.