Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. A pentatonikus sirató stílusa

4. A pentatonikus sirató stílusa

A most tárgyalt siratómodell, mint láttuk, diatonikus jellegű. Eszerint téves az a sokáig tanított tétel, hogy legrégibb zenénk pentaton lenne?

Erdélyben és Moldvában a siratásra olyan pentaton dallammodellt használnak, mely – amennyire az összehasonlító anyagból kikövetkeztethető – a diatonikussal nagyjából egykorú. Természetesen ez is recitatív előadású, s amint a műfajjal együtt jár, szerkezete a szövegrögtönzéshez igazodik. Sok egyébben is hasonlít a diatonikus siratóstílushoz. Itt sem merev, egy hanghoz ragaszkodó a recitáció, hanem mozgékonyan, fel-alá járva tölt ki egy sávot. Jellemző példaként egy menyasszonysiratót idézünk:

5. ábra -

kepek/5abra.png


Látjuk, hogy itt is két elem váltakozik, sőt a szomszédos kadenciafokok váltakozása is a diatonikus dallamra emlékeztet, csak éppen az egész mozgás kisebb ambituson (d-r-m hangcsoporton) belül játszódik le. Ahogy amannak két eleméhez csatlakozhatott egy kisterccel mélyebbre futó zárósor, úgy itt is kialakulhat egy terccel (ritkábban kvarttal) lejjebb egy „végleges” zárlat, mellyel a dallam pentaton hajlama is még kifejezettebbé válik:

6. ábra -

kepek/6abra.png


Végül pedig vannak e modellnek olyan változatai, melyek magasabbról indulva ereszkednek a m-r-d körzetébe, hogy a dó-hangon, vagy pedig az előbb látott, mélyebbre futó sorral l, illetve s hangon végződjenek:

7. ábra -

kepek/7abra.png


Ahogy idővel a diatonikus siratóból is kibontakozott egy strófikus népdalforma, úgy a pentaton siratóhoz is szorosan kapcsolódik egy gazdag – Erdélyben virágzó – parlando népdalstílus, főleg balladás és „keserves” szövegekkel. Legismertebb példája a nagy hegyi tolvaj balladája, a Szivárvány havasán. Tegyünk mellé még egy dallamot, mely azt példázza, hogy a fölülről ereszkedő siratóváltozat is folytatásra talált a kötött szerkezetű népdalanyagon belül:

8. ábra -

kepek/8abra.png


A Szivárvány havasán népdalhoz Kodály közeli cseremisz párhuzamot idéz. Valóban, az egész stílushoz cseremisz és csuvas megfelelők szép sorát lehet idézni, olyan népek zenéjét tehát, melyekkel a magyarság még Volga–Káma-vidéki hazájában szomszédságban élt. Ez jogosít fel minket arra, hogy e dallamstílust a diatonikus siratóval együtt legrégibb fennmaradt magyar zeneként tárgyalhassuk.

Ám ha már ott meg kellett jegyeznünk, hogy a magyarság finnugor ősei csupán egy általánosabb érvényű zenei stílust tettek magukévá s formáltak át egészen sajátjukká, itt még inkább jogos erre rámutatni. Kodály ugyanis nem csak cseremisz párhuzamot idéz, hanem a gregorián zene által fenntartott ősi zsoltármodellt is. Érdekes, hogy mindazok a változatágak, melyeket a magyarban kimutattunk (zárlathang-lehetőségek, ereszkedő és stagnáló formaváltozatok) ugyanúgy megvannak –, sőt még jobban kiépítve, s elméletileg is szentesítve – a gregoriánumon belül. Mégsem arról van szó, hogy a magyarság e stílusát a gregorián zenéből tanulta volna el. Annál kevésbé, mert a stílus még a gregorián határain túl is követhető, Nyugat-Európa régi egyszólamúságában éppúgy, mint Kis-Ázsia zenéjében. Tehát egy széles földrajzi területen ismert énekmodell lehetett az, melyet a régi magyarság – vagy egy része – is gyakorolt. S itt is elmondható, hogy egyéni arculatot adott neki, s oly sokáig és oly gazdagságban élt vele, mint a gregoriánén kívül talán egyik említett zenei kör sem.

Adódik azonban egy izgalmas – jelenleg megválaszolhatatlan – kérdéssor is. Ha a diatonikus és a pentaton siratóstílus nagyjából egyidős, mivel magyarázzuk párhuzamos használatukat? Vajon a magyarságon belül más népcsoport élt az egyikkel, mint a másikkal? S összefügg-e ezzel az, hogy míg a diatonikus siratót és strófás származékait nagyjából az egész mai magyarlakta területen ismerik, a Szivárvány havasán stílusát és annak siratógyökereit csak Erdélyben? Vagy a kétféle stílus szerepe, funkciója lett volna különböző? S összefügg-e ezzel, hogy a diatonikus stílus fejleményei inkább szertartásos-epikus hangulatokhoz kapcsolódtak, míg a pentaton – legalábbis a mai helyzet szerint – inkább a líraiakhoz? Ezekre a kérdésekre ma még éppúgy nem tudunk válaszolni, mint arra, hogy hol tarthatott a stílus a kötetlen recitatvoból a kötött formák felé fejlődésben akkor, amikor a honfoglalás, az államalapítás, az európai magas kultúrával való találkozás után a magyar zenének új fejlődési stádiuma kezdődött. A stílust egy ideig erősíthették a gregorián rokon hangjai – vannak is példák arra való tudatos hivatkozásokra, főleg parodisztikus darabokban. De aztán egyre jobban elszigetelődhetett, s nemcsak földrajzilag. Míg a diatonikus sirató utat talált a hivatásos zenélés irányába is, a pentatonikus recitativo is, strófás fejleményei is a népzenére szorítkoztak.

Csupán a két recitativ stílus lett volna az a zene, amellyel a magyarság e számunkra elérhető legrégibb korszakában élt? Aligha, hiszen mindkét stílus inkább szólisztikus jellegű lehetett, márpedig aligha hiányzott a közös ének, vagy az a fajta, előénekes(ek) által invokált, szertartásos-mágikus refrénekkel kísért éneklés, melyet a történelmi adatok értelmezésénél feltételeztünk. Bizonyos, hogy volt mozgás, tánc által szabályozott giusto stílus is. Talán gyermekdalaink egyik-másikában, népszokászenénk egyes rétegeiben nem maradt-e meg efféléknek nyoma? Egyelőre titok.