Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. A diatonikus sirató stílusa

3. A diatonikus sirató stílusa

A más említett osztják epikus jellegű énekek egyik dallamcsoportjával közeli rokonságot mutat a magyar siratódallamok legelterjedtebb és legegyszerűbb csoportja. Az egybeesés nem véletlen: siratóink és egy belőle leszármazó – majd következő fejezeteinkben tárgyalandó – dallamstílus népzenénk legrégibb, valószínűleg még az ugor együttélés korára visszavezethető rétegét alkotja.

Mi köze lehet a siratónak az epikus énekekhez? Az utóbbiak ünnepi alkalmakkor előadott hosszabb történetek, melyek régi eseményeknek és az ősök tetteinek felidézésével a nemzetség vagy törzs szellemi erősítését szolgálják. Analóg példák alapján valószínű, hogy az ilyesfajta énekekben a szertartásos, az emlékező és emlékezetbe idéző, a dicsőítő, s a dicső holtakat sirató jelleg egybefonódott. Mindez szorosan összefüggött a régi nemzetségi (illetve törzsi) társadalom struktúrájával, kultúrájával, tudattartalmával s ennek hanyatlásával, főképpen a középkorban a műfaj is időszerűtlenné vált. Nem megszűnt, hanem megoszlott: emlékeztető funkciója epikai vagy egyszerű esemény-elbeszélő műfajokban élt tovább, dicsőítő hangjai himnikus tételekben találtak folytatásra, szertartásosan elgyászoló vagy a halottat gyászolva újraidéző szerepét pedig – emlékező és dicsőítő frázisokkal színezve – megőrizte a halottsiratás ősi, de napjainkig élő szokása. Siratóink tehát – úgy látszik – egy hajdani általánosabb műfaj maradványai, olyan műfajé, melynek létét már a történelmi adatok alapján is feltételeztük.

Mi jellemezhette zeneileg e stílust? A kérdésre a mai siratóelemzések, ezek tipológiai és összehasonlító vizsgálata alapján kereshetjük a választ. Mindenekelőtt: szólisztikus recitativónak kellett lennie. Szólisztikus: ahogy siratni ma is csak egyedül lehet (vagy egyidejűleg többen, de mind külön, magában), éppúgy a régi epikus-rituális műfajnak is egyes énekesek lehettek fenntartói, előadói, mégpedig valószínűleg nem is akárki, hanem erre hivatott, tehát félprofesszionista énekmondók. Recitativo: mert lényege a szöveg, a zene pedig arra alkalmas hordozóanyagot kínál, olyant, mely a sorok hossza, száma, az egész forma tekintetében egyaránt szabad, s könnyen alkalmazható a rögtönzött prózai szöveghez. A rögtönzöttség persze nem jelent olyasféle kifejezési szabadságot, melyre a XX. századi ember áhítozik. A készlet szöveg és dallam szempontjából egyaránt adott, s megszabott az elemek kapcsolásmódja is. De a motívum végleges alakját előadáskor kapja meg, s hasonlóképpen az egyes formaszakaszok is.

A sirató zenei elemei közül kettő biztosan az ősi „készlethez” tartozik. Az egyik egy olyan sor, mely szabad mozgással (tehát nem egy hangon) recitál a következő hangtartományban:

1. ábra -

kepek/1abra.png


s egy másik, mely nagyjából ugyanilyen sor végén eggyel mélyebb hangra érkezik:

2. ábra -

kepek/2abra.png


A sorok ismétlődhetnek, terjedelmük növekedhet-szűkülhet, a szövegnek megfelelően. Bár a soron belül gyakori az ereszkedő mozgás, de íves kis dallamelemek, ide-oda hullámzó részek is gyakoriak; a dallamív egészében egyhelyben mozgó, stagnáló jellegű.

A mai siratók e két sorhoz gyakran csatolnak hozzá egy nagyobb ívű ereszkedő sort. Ennek három variánsát különíthetjük el:

3. ábra -

kepek/3abra.png


Valószínű, hogy közülük az a) változat már az eredeti készlethez is hozzá tartozott, mint az egyes beszédszakaszokat lezáró nyugvópont; a b-c) már későbbi, talán már középkori fejlemény, melyben későbbi (pentaton) népdalstílusok hatása is, de egy újfajta (oktávok közé feszített) hangnemi gondolkozás is megnyilatkozik.

Lássunk hát két példát, egyet a magas rétegben mozgó sorokkal, egyet a nagy ívű ereszkedő sort is bemutatva.

4. ábra -

kepek/4abra.png


Megismertük a stílus szerepét és zenei jellemzőit. Mit tudunk történetéről? Ha az osztják dallamegybevetések helytállóak, úgy e régi magyar stílus, illetve annak ősformája még a magyar-ugor együttélés vagy legalábbis érintkezés idejéből való, akár 2–3000 éves. Mindenesetre olyan archaikus forma, melyet a magyarság bizonyosan nem új európai hazájában tanult. Érdekes azonban, hogy a stílus távolabbi változatai fel-felbukkannak a Földközi-tenger-vidéki népzenékben (bolgár, spanyol népszokás-dallamok), kimutathatók a gregorián zene egyes recitatív műfajaiban (Te Deum, Exsultet), sőt egy franciaországi Mária-siralom egészen közel áll hozzá. Valószínű tehát, hogy eleink e szertartásos, epikus, dicsőítő, sirató jellegű „hősi énekekben” egy ősi európai (dél-európai?) ünnepélyes dallamfajtával éltek, persze a maguk módján, s amannak funkciója is rokonságban lehetett a „magyar” használattal. A fő vonásaiban közös alapnyelv azonban körzetenként más és másképpen formálódott, fejlődött. Talán éppen a magyarság jutott legtovább kifejlesztésében: sehol sem éltek vele ilyen sokáig és ilyen intenzíven. És sehol sem virágzott ki gyökeréből egy olyan sokrétű – magában is több fejlődési stádiumon átment – dallamstílus, mint nálunk. E dalstílus azonban zenetörténetünknek következő korszakaiban fog jelentkezni.