Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Irodalmi adatok

2. Irodalmi adatok

Az I. évezred magyarságáról fennmaradt, amúgy is szűkszavú történeti feljegyzésekben csak egy-két olyan részletet találni, mely zenével kapcsolatba hozható. Legismertebb közülük a „Szentgalleni kaland”, melyet Ekkehard krónikája örökített meg. 926-ban egy kalandozó magyar csapat a dél-németországi (ma: Svájc) Szent Gallen felé tart. A kolostor lakói elmenekülnek, de egy kissé ügyefogyott barát, Heribaldus – arra hivatkozva, hogy még nem kapta meg a sarujához az az évre járó bőrt – nem volt hajlandó társaival menni. A betörő magyarok átkutatják a kolostort, a pincékben tárolt borokat csapra verik, lakomát tartanak, s Heribaldot is maguk közé ültetik. Amikor már nagy jókedvvel eleget ettek-ittak, „elkezdtek szörnyűséges hangon isteneikhez ordítozni”, a magukkal hozott fogoly klerikus tolmácsot és Heribaldot is arra kényszerítve, hogy velük kiáltozzanak. A klerikus jól ismerte nyelvüket, s velük ordítozott. De aztán sírva fakadt, s elkezdte énekelni a Szent Kereszt antifóniáját: „Sanctifica nos” (Szentelj meg minket), minthogy másnap, május 3-án Szent Kereszt ünnepe volt. Heribald is vele énekelt rekedtes hangján, a magyarok pedig köréjük gyűlve hallgatták a szokatlan éneket. Aztán nagy vidáman tánchoz kezdtek, fegyveres vetélkedővel, ügyességi bemutatókkal és vad tréfákkal töltötték az időt. Mikor azonban kémeik kürtszóval és kiáltásokkal ellenség közeledésére figyelmeztették őket, kirohantak, s gyorsan csatarendbe állva elvonultak.

A tudósításban nyilvánvalóan „zenei” adat a magyarok harci kürtjeinek említése – melyekről másutt is beszél e krónika –, továbbá a magyarok elcsodálkozása a szokatlan éneken. (Éppen száz év múlva, éppen egy délnémet szerzetes fogja a barbár magyarok utódait hasonló stílusú dallamokra tanítani Esztergomban.) De valamiféle akklamáció, zenei elem lehet a kémek jelkiáltása is; meghatározott jelentésű, a „dallam” alapján megfejthető jelkiáltásokat még századunkban is megtaláltak a népzenegyűjtők egyes magyar vidékeken. És mi lehetett az, amivel a lakoma közben isteneikhez fordultak? Mindenestre ez is zenei jelenség, valószínűleg szintén recitáló kiáltás (esetleg ismétlődő, refrénszerű akklamáció egy előénekes szavaira?), mert a magyarok is isteneikhez „vociferebant” (kiáltoztak), a fogoly klerikus is nagy hangon velük „clamabat” (kiáltott) – mindkét latin szó inkább ilyen recitatív kiáltást, mint dallamos tételt sejtet. Viszont éppen az a fordulat, mellyel a klerikus rákezd az antifonára, arra mutat, hogy nem valami alaktalan, zeneietlen ordítozás lehetett.

Ha valóban így volt, akkor persze – mint annyi primitív népzenében jól ismert – kellett lenniük előkiáltóknak is, a változó szövegelem megszólaltatásához. Mindenesetre az 1046-i pogánylázadás idején Vata fia János is sok táltos és jósoló papot gyűjtött maga köré, akik „inkantációjukkal”, bájoló énekükkel kedvesek voltak a lázadó uraknak. Amikor pedig 1060-ban a Székesfehérvár falai mögé zárkózott I. Bélától a tömeg a pogány hit visszaállítását követeli, vezetőik gyalázatos, carmenekkel, bűv-énekekkel támadják a kereszténységet, a nép pedig hangos „úgy legyen!” akklamációkkal helyesel. A tartalmon nem változtat, a formát illetően azonban elgondolkoztató, hogy az a vallásos-rituális recitativo, mely előénekesek invokációinak és a tömeg állandó válaszainak váltakozásából áll, szinte kizárólag éppen a támadott kereszténység liturgiájában maradt fenn.

E néhány adatot, mely a pogány magyarság rituális színezetű zenéjére vet halvány fényt, más történeti vagy – néhány valószínűleg magyar eredetű, madárcsalogató síp kivételével – régészeti lelet nem egészíti ki. A magyar földön talált régi római víziorgona (Aquincumban), vagy az avar kori kettős síp (Jánoshalma) persze becses kincs, mellyel a magyar föld szolgált az egyetemes zenetörténetnek, de a magyar zenetörténettel kapcsolatba csak annyiban hozható, hogy emlékeztet rá: e föld előttünk Pannónia provinciához tartozott, s ezt a történelmi terhet valamiképpen őseinknek is tudomásul kellett venniök; ugyanakkor a „népek országútja” volt, ahol minden jövevényt gyors tündöklés és gyors pusztulás fenyegetett, míg a földrajzi honfoglalást nem követte – Mezey László kifejezésével – „szellemi honfoglalás” is, itt, Európa közepén.

Le kell-e hát mondani arról, hogy az ősmagyar kor zenéjét felidézzük? Nem említettük még a bizonytalanságaival is legbecsesebb adatgyűjteményt: élő népzenénket. Bizonytalan – mert van-e változékonyabb, visszafelé haladva követhetetlenebb valami, mint az emlékezetre bízott, leíratlan dallam?! S vajon megállapítható-e egy XX. századi népdalról, hogy mely korból való? A népzene bevonása a zenetörténetbe nagy óvatosságot kíván. A módszeres és szolid dallam-összehasonlítás azonban lehetővé teszi, hogy ha nem is egy adott dallamnak, de legalábbis egyes stílusoknak hozzávetőleges korát megállapítsuk. Sohasem állítjuk ugyan, hogy egy 1000 évvel ezelőttinek ítélt dallamstílus és annak egyes darabjai az időben éppen úgy szóltak, mint ma. Ám ahol módja volt a zenetudománynak régi (300–400 éves) följegyzéseket a mai élő adatokkal összevetni, ott tiszteletreméltó pontosságú hagyományőrzést állapíthatott meg – a variánsok ellenére – a lényegi jegyekben. S még ha óvatosak vagyunk is: lemondhatunk-e a népzenétől remélt eredményekről, midőn jóformán semmi másra nem támaszkodhatunk? S mire is támaszkodnánk egy szájhagyományos, kottaírást nem ismerő kultúra zenéjének nyomozásakor, mint a szájhagyományos, íratlan népzenei emlékezetre?