Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

1. fejezet - I. Zenei őstörténet

1. fejezet - I. Zenei őstörténet

1. Zene és őstörténet

A magyar őstörténet – a magyar zene őstörténete is – nagyjából egynek vehető azzal a hosszú időszakkal, mely a későbbi magyarságot alkotó népcsoportok történelmi megjelenésétől a honfoglalásig, vagy inkább az államalapítás koráig (kb. 1000-ig) tart. Valóban hosszú s nagyrészt homályba vesző időszak, melyről a történettudományban több a vita, mint az elfogadott tétel, de melynek öröksége mégis mindmáig a miénk, múltunk mellőzhetetlen része. De hát mi módon tudunk meg valamit olyan századokból, melyekből semmi dokumentum nem maradt? S ha egy-két elszórt híradással bírnánk is, hogyan rajzolódjék ki azokból valami egész, vagy éppenséggel fejlődésrajz (hiszen biztos, hogy e századok története is sorsfordító változásokkal teljes).

Az első segítséget a történeti kutatások – nyelvészet, régészet, történetírás – nyújthatják, mert tételeik egyrészt értelmezhetik az esetleges zenei adatokat, másrészt a társadalmi, kulturális körülményekből legalábbis feltételes következtetésekhez juthatunk. Persze a társtudományok által megrajzolt „őstörténetben” is sok a bizonytalanság, de az ezredfordulóhoz közeledve mind megbízhatóbb alapozást nyújtanak. Annyi bizonyos, hogy a finnugor népekből elkülönülő ugor ág, majd az abból kiváló – későbbi magyar – törzsek hosszú ideig a Volga–Káma vidékén élik halász-vadász életüket, más finnugor, majd bolgár-török jellegű népek szomszédságában. Nemzetségi társadalomszervezetükben, sámánisztikus vallási kultúrájukban gyökeres változást hoz, amikor (egyesek szerint az első évezred közepe táján, más kutatók szerint valamivel később) e törzsek dél felé húzódnak, a Fekete-tenger északi partvidékein vernek szállást, s eddigi környezetükkel kapcsolatuk megszakadván új hatások alá kerülnek.

E földrajzi körzetben hatalmas türk birodalmak váltják egymást, s az előmagyar törzsek is ezeknek (legalábbis a kazár birodalomnak) részévé lesznek. Alávetett helyzetük ellenére nagy iskolát járnak ki ebben a környezetben: megismerik e birodalmaknak – bár a nyugatitól eltérő, de nem kevésbé kiépített – hatalmi struktúráját, katonai felépítését és harcmodorát. Ezzel fogják majd ők is évtizedeken át félelemben tartani Európát, de ez fogja az önálló magyar állam politikai tekintélyét is megalapozni. Most tanulják meg azokat a módszereket, melyek a IX. században megalakuló magyar törzsszövetség szervezetét, „politikai” életét meghatározzák; azt a gazdasági tevékenységet is, mely nélkül lovas nomád (félnomád) nép élete nem képzelhető el (állattenyésztés, kezdetleges agrárkultúra). Mindez társadalmi rétegződéssel jár: a hadjáratokat vezető nemzetség- és törzsfők, a kíséretüket alkotó harcosok, az ellátást biztosító termelőréteg már az osztálytagozódás kezdeteit jelenti.

A magyarság e korszakban kulturálisan is új, fejlettebb környezetbe jutott. E táj, mely hajdan a római birodalom legkeletibb határterülete volt, az antik kultúrától érintett Kherszon-vidék a magyarság számára nemcsak az ótörök társadalmak tárgyi kultúrájával való ismerkedésnek, de indoeurópai (perzsa, bizánci, szláv) szokások, kereskedelmi tárgyak, iparművészeti alkotások részleges megismerésének is terepévé lehetett (jövevényszavak, tárgyi emlékek tanúsága szerint). Amikor 860 körül a magyarok útjuk közben Cirillel, 880 körül Metóddal, a két térítőtestvérrel találkoznak, intő beszédüket meghallgatják, s magukat imáikba ajánlják, e jelenet a valóságon túl jelképnek is felfogható: e vidéken, e korban – s a bizánci egyház közvetítésével – találkozhattak először a kereszténységgel s annak kultúrájával.

A kalandos előzmények után a Kárpát-medencébe lépő magyar törzsek az itt szétszórtan élő – főleg szláv – népeket leigázva, mégis hatásuk alá kerülve, újabb tapasztalatokkal gyarapodhattak, így többek között az európai népkultúra (szokások, hiedelmek, költői és zenei elemek, vallási fogalmak) világával. E népek egy része a keleti kereszténység kultúrkörébe tartozott, s a bizánci egyház hatása – kulturális velejáróival együtt – egészen a XII. századig érezhető volt az országban. Sőt, jó ideig esélye volt annak is, hogy az új Magyarországot nem a latin responzóriumok, hanem a keleti kontákionok hangjai fogják betölteni. Bár nem maradt fenn írásos nyoma, nyilvánvaló, hogy a keleti szertartású kolostorok – melyek szórványosan már a X. században működtek e területen – a bizánci liturgia dallamait szólaltatták meg földünkön. Ha Magyarország ide csatlakozik, elég korai magyar nyelvű liturgikus énekről számolhatna be zenetörténetünk – s persze a döntés hátrányos következményeiről is.

A Kárpát-medencében lakó népek más része a latin egyház hatáskörében élt. Ők közvetíthették számunkra az egyházi terminológia első elemeit (pl. karácsony, gyónás, bérmálás stb.) Pannónia területének misszionálására már több kísérlet is történt – elsősorban a passaui püspökség részéről –, de nem valószínű, hogy a honfoglaló magyarok igazi élő latin egyházi kultúrával – s vele zenével – találkoztak volna. Az itt élt népek közvetlen hatása tehát – a népkultúra szintjén – bizonyára nagyobb volt, mint ami a magas kultúrából eljuthatott őseinkhez. Gézának és Istvánnak mégiscsak az alapokat kellett leraknia.

Mindaz, amit elmondottunk, kettős segítséget ad a zenei őstörténethez. Az életkörülményekkel, érintkezésekkel együtt járó vagy a hasonló körülmények között élő népeknél általános zenei jelenségeket kellő óvatossággal őseinknél is föltételezhetünk. Így például a finnugor népek sámánisztikus rítusaiban használt extatikus zene akár refrénszerű (litániázó) kiáltásokból állt, akár olyasféle recitációból, mint amilyen a voguloktól került elő (Vikár László gyűjtései), vagy akár olyan, dobokkal kísért, varázsló jellegű mondóka lett volna, melyet egyes gyermekdalaink fordulatai – és a „síppal-dobbal, nádi hegedűvel” gyógyító „magyar gyerek” formulája – sejtetnek: a magyaroknál is joggal feltételezhető. Istenhívó refrének maradványát látják nyelvészeink és néprajzkutatóink a „huj, huj!” kiáltásban vagy a regölés „hej regő rejtem” formulájában (mely szótanilag a „révüléssel” áll összefüggésben). Az ugor népeknél fennmaradt mitikus és epikus jellegű énekek analógiájára képzelhetjük el őseinknél is azt a fajta recitatív, emlékező énektípust, melyből a „hősi énekek” kifejlődtek.

A hősi énekek persze igazán a fejlettebb – katonai típusú – társadalmakban, a nagy vezérek, törzsfők udvarában és környezetében lehettek a társadalmi élet megfelelő kifejezésmódjává. Attila udvaráról írja le Priszkosz rétor, hogy a vezér harcainak, hősi tetteinek eléneklésével tették ünnepélyessé a lakomát. De leírja azt is, hogy a vacsora után egy amolyan bolondféle szkíta szórakoztatta az egybegyűlteket. S ez így volt minden hasonló típusú társadalomban, nyilván a kisebb nemzetségek, nagycsaládok ünnepségein is. Éppen e kettő, a hősi tettek dicsérője és az esztelenségekkel vidító igric (hogy egy később megismerendő szláv-magyar szóval jelöljük most meg személyét és mesterségét) jelenik meg ismételten az efféle „lakodalmak” leírásában. S hogy ez a magyaroknál is ismert volt, nem csupán az analógián alapuló föltevés: föl egészen a XV–XVI. századig hallunk mindkettőről magyar királyi és főúri udvaroknál, sőt a köznép vigalmain. Aligha lehet elválasztani, a magyar hős-énekes meddig a pusztai nagyfejedelmek énekeseinek utódja, s mikortól a nyugati bárdok testvére. És ugyanígy: középkori mulattatóink – kiknek tevékenysége, mint látni fogjuk, mindig zenéhez kapcsolódik – vajon Attila féleszű szkítájának megfelelője-e, vagy a nyugat-európai joculatoroké.

Ilyen s hasonló analógiákkal próbálkozhatunk, amikor az ősmagyarok zenei életét szeretnénk elképzelni. De a történelmi ismeretek abban is segítenek, hogy a felbukkanó konkrétabb adatokat értelmezni tudjuk.