Ugrás a tartalomhoz

Borászati technológia

Eperjesi Imre, Horváth Csaba, Sidlovits Diána, Pásti György, Zilai Zoltán

Mezőgazda Kiadó

Magyarország bortermelése

Magyarország bortermelése

Hazánk a 45,5–48,5° földrajzi szélességek között fekszik. Az ország 2/3 része a 10–11 °C-os izotermák között a szőlőtermesztés északi zónájában, de a középső zóna közelében terül el. Földrajzi adottságaink elsősorban a minőségi fehérborok termelésének kedveznek, de az ország déli, szubmediterrán klímájú térségei igen alkalmasak a minőségi vörösborok készítésére is.

A minőségre nagy hangsúlyt kell helyeznünk. Magyarország szerény helyet foglal el a szőlő-bortermelő országok sorrendjében. A 2005. évi statisztikai adatok alapján világviszonylatban szőlőterületünkkel és bortermelésünkkel egyaránt a 14. helyet foglaljuk el. De a helyezésekhez képest jobban informálnak a valós számadatok. Bortermésünkkel a világ összterméséből kereken 1,2%-kal, borkivitelünkkel a világ borexportjából mintegy 1%-kal részesedünk.

Borexportunk mennyiségi növelésére aligha gondolhatunk. Jobb pozícióba csakis minőségi boraink részarányának növelésével kerülhetünk.

Ahhoz, hogy megfelelő jövőképet alkothassunk, tanulságosnak tetszik szőlő- és bortermelésünk múltjának és jelenének áttekintése. Könyvünkben nem vállalkozhatunk részletes történeti leírásra, hanem egy hosszú időszaknak csupán a vázlatos ismertetésére. A magyar szőlőtermesztés kialakulásáról és jelenlegi helyzetéről részletesen tájékoztat Kozma P.: A szőlő és termesztése I. (1991) c. könyve.

Szőlő- és bortermelésünk története a második világháborúig

Magyarország területén már a honfoglalás előtt is termeltek szőlőt. A honfoglaló magyarok – akik már vándorlásaik közben megismerkedtek a szőlővel és a borral – hazánk területén több helyen is virágzó szőlőültetvényeket találtak. Az ásatások folyamán feltárt leletek igazolják, hogy a Dunántúlon a római uralom előtt a kelták is termeltek szőlőt.

Pannónia szőlőtermelésének fellendítésében nagy érdemeket szerzett Probus császár az i. u. a III. században, aki katonáival szőlőt telepíttetett. A mai Pécs és Sopron környékén, továbbá a Balaton északi partvidékén, valamint Somló, Szekszárd és Buda környékén számos emléke maradt meg a római kori szőlő- és bortermelésnek.

A római birodalom bukása után, a népvándorlások viharaiban sem pusztult el a rómaiak hagyatéka. A hun, majd az avar és a frank uralom idején is művelték a szőlőt az itt élő földművelő népek.

A honfoglaló magyarság az itt talált földművelő népektől, a későbbiekben pedig a nyugati térítő papoktól megtanulta a szőlőtermesztést és a borkészítést. A hiteles oklevelek tanúsága szerint a XI. századtól kezdődően elsősorban az egyházi birtokokon és a városok környékén terjedt gyorsan a szőlőtelepítés, amit az Árpád-házi királyok különféle privilégiumokkal, adómentességgel is ösztönöztek.

A tatárjárás után IV. Béla kiváltságokkal serkentette a szőlőtelepítések újbóli megindulását, és Tokaj-hegyaljára szőlőművelő olasz telepeseket hozott.

Az Anjou királyok (Károly Róbert és I. Lajos) korában tovább fejlődött a szőlő- és a bortermelés, amit hatékonyan segített a megnövekedett borkereskedelem is. A XIV. század első felében, Zsigmond uralkodása idején különösen a német tartományokba irányuló borkivitelünk lendült fel.

Mátyás király uralkodás idejében érte el szőlő- és bortermelésünk fejlődésének tetőfokát.

Bortermelésünk felfelé ívelő fejlődését a mohácsi vész utáni 150 éves török hódoltság megállította és az ország nagyobb részében visszavetette. E korszaknak azonban pozitív folyamatai is voltak. Ekkor került Magyarországra a Kadarka szőlőfajta, melyet a XVI. század elején a törökök elől menekülő, majd itt letelepedő szerbek (rácok) hozták be magukkal. A Kadarka az ország különböző szőlőtermesztő tájain gyorsan terjedt, és erős területi túlsúlya a XIX. század végéig, a filoxéravészig fennmaradt. Ezután több borvidékről (Egri, Mátraaljai stb.) kiszorult, de országosan még az 1970-es években is a legelterjedtebb fajta volt. A Kadarka behozatalával párhuzamosan honosodott meg a vörös-, siller- és rozéborok készítése.

A XVI. század szőlő-bortermelésünk történetében kiemelkedő eseményt hozott: fellendült a tokaj-hegyaljai szőlőtermesztés, amely megalapozta a tokaji bor világhírét. Ez annak köszönhető, hogy a táj páratlan ökológiai adottságait és a tapasztalatokat felhasználva kialakult a jellegzetes kései tokaji szüret és borkészítési eljárás. Eleinte a tokaji szamorodni, majd a XVII. század közepén a tokaji aszúbor készítésének a kidolgozása és bevezetése már világhírnévre emelte a tokajit.

A török hódoltság alatti oktalan erdőirtás következtében a Duna–Tisza közén megindult futóhomok termékeny, kötött talajú területeket árasztott el. A XVIII. század végén nagyarányú szőlőtelepítés indult a futóhomok megkötésére. Ennek eredményeképpen a homoki szőlőterület néhány évtized alatt jelentősen megnövekedett. A szőlőültetvényekben a Kis-Ázsiából, a Balkánról hozzánk származó ún. pontuszi fajták (Kadarka, Dinka, Mézesfehér, Piros szlankamenka, Furmint, Sárfehér stb.) voltak az uralkodók.

A XIX. században még a filoxéravész előtt kezdtek meghonosodni a nyugati borszőlőfajták, különösen az Olaszrizling. Ekkor a homokon már lelassult a telepítés, amit a reformkor szaktekintélyeinek – köztük Schams Ferencnek – elítélő nyilatkozata is késleltetett. Általános vélemény volt, hogy a homokon nem lehet minőségi bort készíteni.

A borkezelés nagyon alacsony színvonalú volt. A pincehigiénia, a hordókezelés, a bor lefejtése a seprőről, a kénezés nem volt általános. Széchenyi István a Hitel és a Világ c. műveiben rámutatott arra, hogy a szőlőművelésben nem maradunk el más népektől, de borászatunk színvonala alacsony. Ez az oka annak, hogy boraink egy része rendszeresen megromlik, s a külföldre szállított bor betegen, hibásan érkezik meg rendeltetési helyére. A borászat fejlesztésére a pesti Nemzeti Kaszinó pincéjét mintapincévé kívánta fejleszteni.

A reformkorban felismert problémák megoldása egyre sürgetőbbé vált. Mértékadó szakemberek szorgalmazták a korszerű szőlőtermesztési és borászati eljárások bevezetését, követelték a borhamisítások, visszaélések, a termesztők kiuzsorázásának a megszüntetését. 1857-ben Gyürky Antal szerkesztésében megjelent az első magyar nyelvű folyóirat, a „Szőlészeti és Borászati Közlemények” (a mai Borászati Füzetek elődje).

A krónikus szőlész-borász szakemberhiány megszüntetésére az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1860-ban Entz Ferenc igazgatásával létrehozta a „Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézetet”. (Ebből fejlődtek ki a Budapesti Corvinus Egyetem Budai Campusán működő Karok.) Eközben a szaklap címében és szerkesztőségében változás következett be: a Borászati lapok című folyóirat szerkesztését Entz Ferenc vette át.

Az 1875-ben fellépett és igen gyorsan elterjedt filoxéra a kötött talajú szőlőkben nagy pusztítást végzett. Ennek következtében két évtized alatt az ország szőlőterülete csaknem 120 ezer ha-ral csökkent. A filoxéravész során lepusztult területek rekonstrukciója az 1896. évi V. törvénycikk, a szőlő-felújítási törvény létrejöttével indult el nagyobb léptékben. A törvény a történelmi borvidékek újratelepítését hosszú lejáratú kölcsönökkel és egyéb kedvezményekkel segítette. Ugyanakkor elrendelte a korszerű szőlőtermesztési eljárások (talajforgatás, szabályos sor- és tőtávolság, karózás stb.) bevezetését, és meghatározta a borvidékeken telepíthető fajták körét. Ez a törvénycikk rendelte el a Szőlészeti Kísérlet Állomás (Ampelológiai Intézet) megalapítását.

A hegyvidéki szőlők pusztulása, majd ezt követően a homoki szőlőtelepítések fokozódása a kötött talajú és a homoki szőlők arányának jelentős megváltozását eredményezte. 1880-ban például még csak 51 ezer ha (kb. 14%) homoki szőlő volt, 1915-re viszont a filoxérával szemben immúnis, nagy kvarctartalmú homoktalajon a szőlő területe már 132 ezer ha-ra növekedett, és így az ország összes szőlőterületének (361 ezer ha) több mint egyharmadát a homoki szőlő képviselte.

Még be sem fejeződött a filoxéravész utáni rekonstrukció, amikor az első világháború, majd azt követően a túltermelési válság ismét súlyos csapásokat mért borgazdaságunkra. Az első világháború után szőlőültetvényeink területének csaknem kétharmada (215 ezer ha), a szőlő- és borfogyasztó lakosságának pedig csupán egyharmada maradt az országhatáron belül. Ez szükségszerűen túlkínálathoz vezetett. Megváltoztak ültetvényeink területi arányai is; túlsúlyba kerültek a homoki szőlők. A belföldi borpiac csökkenése mellett jelentéktelen mennyiségre szűkült borexportunk is. Míg például 1920 előtt kb. 1 millió hl bort értékesítettünk külföldön, 1925-ben már csak 25 ezer hl-t tudtunk eladni. A háború előtti vásárlók ugyanis politikai okok és önellátásra való törekvés miatt elzárkóztak a magyar bor vásárlásától. Mindez rendkívül kedvezőtlenül hatott borgazdaságunk alakulására. A gyenge kereslet és a megnövekedett költségek (szőlőoltványok, permetezőszerek) miatt a szőlőt csak ráfizetéssel lehetett termeszteni. A viszonylagos túltermelés – évi 3–4,5 millió hl – azért is nyomasztóan hatott, mert hiány volt tárolótérben, hordókban is. Az 1930-as években valamelyest javult a helyzet. Évi 200 000 hl-re nőtt a borexport, és pinceszövetkezetek, állami borpincék létesültek. Ezek a pincék enyhítették a tárolótérhiányt, s ugyanakkor a borok szakszerű kezelését is ellátták.

Ezzel együtt sem sikerült megakadályozni a kevés befektetést igénylő direkttermő szőlőfajták rohamos terjedését. Gyakoriak voltak a borhamisítások, a visszaélések. Az 1929. évi XVII. tc. eltiltotta a direkttermő fajták telepítését, az 1938. évi XXXI. tc. pedig elrendelte a meglévő ültetvényeknek 3 év alatti kivágását vagy átoltását.

A direkttermő ültetvények területe 1929-ben 9500 ha, 1938-ban pedig már közel 24 000 ha volt. A silány direkttermő borok évi termése ekkor már az egy millió hl-t is elérte. A tiltó rendelkezések megvalósítását a második világháború megakadályozta, így a direkttermő kérdés rendezése a háború utáni időszakra maradt.

Szőlő- és bortermelésünk a második világháború után napjainkig

A második világháború folyamán a munkaerő, anyag- és eszközhiány miatt további hanyatlás következett be a szőlő- és bortermelés színvonalában. Jelentős háborús kárt szenvedtek az ültetvények és a hordóállomány. Közvetlenül a háború befejeződése után átmenetileg fölélénkült a termelési kedv, de a politika mind nyomasztóbb szorítása szőlő-borgazdaságunkat katasztrofális mélypontra juttatta. A fordulat évében, 1949-ben hozott rendeletekkel megszüntették a szőlészeti és borászati felügyelőségeket, feloszlatták a hegyközségeket. A beszolgáltatás elrendelése után több ezer hektár szőlő vált gazdátlanná, s a megművelt ültetvényekben is általánossá vált a zsaroló metszés, a gondatlanság. A szőlők állapota évről évre romlott: 1948-1956 között mintegy 47 800 ha pusztult ki. Az 1948-ban nyilvántartott 243 200 ha szőlő 1956-ra fokozatosan 195 400 ha-ra csökkent.

A termelés alacsony színvonalán nem voltak képesek javítani az 1949-ben megalakított, leromlott szőlőket, pincéket örökölt állami gazdaságok, és az erőszakkal összetákolt termelőszövetkezetek. Az akkori állapotokat tükrözik a kis termésátlagok is. Az 1949–1956 közötti évek bortermése 8,3–16,6 hl/ha között váltakozott.

A gazdaságtalan termelés miatt félő volt, hogy szőlő-borgazdaságunk tragikus korszak elé néz: eltűnhet a szőlő-bortermelő országok sorából. A krónikus borhiány még fokozta az országosan rossz közérzetet. Az aggasztó helyzet felétlenül állami segítséget követelt.

Az 1950-es évek végén felgyorsultak egy nagyarányú szőlőtelepítési program előkészületei. A felújítás beindításához és ösztönzéséhez az állam jelentős anyagi támogatást nyújtott a II. ötéves tervidőszakban. Ennek eredményeképpen 1961–1965 között 47 000 ha új szőlőt telepítettünk, mely időszak második szőlőrekonstrukció név alatt vált ismertté szőlő-borgazdaságunkban. Egyidejűleg megkezdődött új borászati üzemek létesítése is.

A nagyarányú telepítési programmal sikerült mérsékelni a borhiányt, s egyben megkezdeni a silány italutánzatok az ún. „műborok” kiszorítását.

Az II. ötéves tervidőszakban elvégzett szőlőrekonstrukció kétségkívül hozott javulást, de nem oldotta meg borszőlőtermesztésünk és borászatunk korszerű alapokra helyezésének feladatát. A feszítő gondok feloldása érdekében végzett szőlőtelepítések idején szóba sem jöhetett egy hosszú távra szóló célirányos rekonstrukció.

Súlyos problémát okozott a termőhelyek kijelölése. Szőlőültetvényeket olyan térségekben is létesítettek, ahol a szőlészetnek-borászatnak nem voltak hagyományai, de a telepítések állami támogatása sokak számára vonzó volt. Sok szőlő került az Alföld mély fekvésű területeire, ahol a téli és a tavaszi fagyok gyakorisága miatt nem volt meg a kellő termésbiztonság. A gyenge termőképességű, sülevényes homokbuckák eldózerolt területein még a kedvezőbb évjáratokban sem termett elfogadható mennyiségű és minőségű szőlő. E területekre azért kerülhetett mégis ültetvény, mert a II., sőt a III. tervidőszakban lényeges irányzat volt, hogy szőlőt csak az egyéb mezőgazdasági növények termesztésére nem vagy kevésbé alkalmas területekre szabad telepíteni, tehát a szőlőtermesztésnek területhasznosító, népességfoglalkoztató és -eltartó képességét vették figyelembe. Ez a szemlélet 1973-ig maradt érvényben.

Az 1961–65 közötti időszak döntően meghatározta szőlőtermesztésünk technológiai irányát. A nagyarányú telepítési program teljesítésének és a szőlők megművelésének a feltétele volt a minél nagyobb mértékű gépesítés, amely az akkor rendelkezésre álló mezőgazdasági erő- és munkagépekkel kizárólag a szélessoros – legalább 2,40 m sortávolságú – ültetvényekben vált lehetővé. Erre a korábbi időszakhoz képest merőben új termesztéstechnológiai feladatra összpontosult a szakemberek tevékenysége. Szerencsére a termelési szakemberek az intenzív tőkeművelés módokra – különösen a Lenz-Moser féle magasművelésre vonatkozóan – hasznos segítséget kaptak a hazai kutatások eredményeiből és a kezdeményező szőlőgazdaságok termelési tapasztalataiból.

A nagyszabású telepítési programnak gyenge oldala volt az intenzív tőkeművelés-módok és a szőlőfajták közötti összhang megtermelésének a hiánya. A rendelkezésre álló szaporítóanyag lényegében a korábbi időszak fajtaösszetételének a reprodukálására volt alkalmas.

Az Alföldön nagy területen telepített pontuszi fajták (Kövidinka, Kadarka, Ezerjó, Izsáki stb.) csődöt mondtak a szélessoros ültetvényekben; még a takarás melletti szálvesszős fajművelés sem adott biztonságot. A minőség legtöbbször elfogadhatatlanul gyenge volt. Világossá vált, hogy az intenzív tőkeművelés módok összeférhetetlenek a pontuszi fajtákkal, s az alföldi szőlő-bortermelők válaszút elé érkeztek. A választ a pontuszi fajták rohamos visszaesése jelzi.

Az 1961–65 közötti telepítésekben nagy részarányt képviselő szőlőfajták közül egyedüli az Olaszrizling, amely országos viszonylatban megállta a helyét, és a fehér borszőlőfajták között máig a legjelentősebb fajtánk.

A szőlőtelepítésekkel szinte párhuzamosan nagyszabású borászati program indult. Ekkor elsősorban az állami gazdaságokban gomba módra létesültek az AGROTERV típustervei alapján az ún. borkombinátok. Feladatuk volt a borkészítés, a bortárolás és csak esetenként a palackozás. A palackozó üzemeket nagyobb ütemben az 1970-es évektől kezdve létesítették, összhangban a borexport látványos felfutásával.

A borkombinátokban mind az építmények, mind az edényzet szerkezeti anyagát tekintve uralkodó volt a vasbeton. Ez hosszú időre meghatározta, mondhatni bénította a fejlesztést. Különösen a musterjesztés szakszerű irányításának a hiánya okozott gondot. Később a saválló acéltartályok szabadtéri elhelyezésével javult a helyzet, de a borkészítési technológia nemzetközi mércével mérhető korszerűsítése csak az utóbbi két évtizedben kezdődött.

A II. ötéves tervidőszakban végzett szőlőrekonstrukciót és a pinceépítést jellemző hiányosságok ellenére bizton állítható, hogy e nagyszabású munka mérföldkőnek minősül szőlő-borgazdaságunk történetében. Javult a belső ellátás, biztonságosabbá vált a borexport, és sokrétű tapasztalatok birtokában jó felkészülési lehetőség nyílt a következő időszakok körültekintő, célirányos fejlesztéseihez.

A következő tízéves periódusban, 1966 és 1975 között a szőlő-bortermelésre háruló terhek növelése folytán évről-évre hanyatlott a telepítési kedv. Ebben az időszakban mindössze 16 000 ha szőlőt telepítettek, és 56 000 ha-t kivágtak. A kialakult nehéz helyzetben ismét határozott állami beavatkozásra volt szükség.

Az 1973. évi kormányhatározat számításba véve a borászatnak az exportforgalmazásban betöltött fontos szerepét, a szőlő-borgazdaságot a fejlesztendő ágazatok közé sorolta (3113/1973. MT sz. határozat). Ezután még több kormány-, illetve MÉM-rendeletben foglalt támogatásokkal, ugyanakkor szigorú előírásokkal igyekeztek megteremteni szőlő-borgazdaságunk hosszabb távra szóló biztonságát.

Az intézkedések nyomán országos léptékű, átgondolt fejlesztési program indult. Az 1976-1990 közötti 15 éves periódusban egyenletes ütemben 45 000 ha korszerű szőlőültetvény létesült. Külön örvendetes tény, hogy elindult egy hatékony fajtaváltás, melynek eredményeként előnyösen változott a fajtaszerkezet. A nevezett időszakban a nyugati fajták (Chardonnay, Rajnai rizling, Szürkebarát, Tramini), továbbá a hagyományos minőségi fajták (Olaszrizling, Furmint, Hárslevelű, Ottonel muskotály stb.) térhódítása megalapozta boraink minőségének, exportképességének javulását.

Ehhez jelentősen hozzájárultak a borászatban végbement technológiai, műszaki-technikai fejlesztések. Dinamikusan nőtt a palackozás és a pezsgőgyártás, melyet a borexport további fokozódása tett szükségessé.

A szőlő- és bortermelés főbb adatait a 8. táblázat tartalmazza.

8. táblázat - A szőlő- és bortermelés főbb adatai az elmúlt félévszázados időszakban (Forrás: KSH, Bull. d’ O.I.V. 2005., HNT)

Időszak

Átlagos szőlőterület ezer ha

Termésátlag t/ha

Bortermés ezer hl

1961–1965

228

3,21

3772

1966–1970

237

3,48

4599

1971–1975

214

3,78

4962

1976–1980

184

4,63

5157

1981–1985

157

5,09

4958

1986–1990

142

5,10

4314

1991–1995

133

5,20

3822

1996–2000

126

5,40

4126

2001–2005

 92

7,08

4199

2006

 84

6,91

3144

2007

 83

7,18

3221

2008

 82

8,30

3500


Az adatokból kiolvasható, hogy a szőlőterület kerek fél évszázadon át napjainkig folyamatosan csökken, tehát a telepítések mértéke végig kisebb volt, mint a kivágásoké. A termésátlagok az 1960-as évektől a 80-as évekig egyenletesen növekedtek, ezután az ezredfordulóig 5 t/ha körüli szinten állandósultak, de e növekedéssel együtt is messze elmaradtunk a fejlett szőlő-bortermelő országoktól.

Az ezredfordulótól kezdve jelentősen nőttek a termésátlagok, mely a szőlőültetvények jobb beállottságának, kondíciójának tulajdonítható. A szőlőkivágások motiváltságában kettős indíttatás, érdek húzódik meg. Egyfelől a szőlő-bortermelők a kiöregedett, kis termőképességű ültetvényeiket számolják fel (kivágják, elhagyják), másfelől viszont az Európai Unió válságkezelő (túltermelési válság leküzdését célzó) programja a nagy hozamú szőlők kivágására serkenti a gazdákat. A támogatott kivágások jóval kisebb összterületet érintenek, mint előbbiek. Ennélfogva a csökkenő szőlőterület országos viszonylatban növekvő termésátlagot eredményezett, mellyel közelebb kerültünk egyes fejlett európai bortermelő országok átlagaihoz.

Szőlő-borgazdaságunk jelenleg is nagy változásokon megy át, mint történelme során már annyiszor. A rendszerváltás fölszámolta a szocialista nagyüzemeket, és a privatizációval gyökeresen átalakultak a tulajdon- és birtokviszonyok. A szőlőültetvények döntő többsége kistermelők tulajdonába jutott, míg a borászati nagyüzemek egyik része külföldi, illetve magyar befektetők kezére került, másik része kisebb részekre darabolódott vagy tönkrement. Ebben a történelmi helyzetben és a fejlett bortermelő országokkal versenyezve kell megfelelnünk a piacgazdasági kihívásoknak.

Számos példa igazolja, hogy a legkülönbözőbb méretű szőlő-borgazdaságok (kis-, közép- és nagyüzemek) eredményesen működhetnek, ha a tulajdonosi szemlélet összhangba kerül a hosszabb távra szóló eltökéltséggel. Ehhez még feltételként csatlakoztatjuk a kiváló szakmai felkészültséget, a technológia állandó fejlesztését és a nemzetközi borpiac naprakész ismeretét, igényeit.

A szőlő- és bortermelés területi megoszlása

Hazánkban a szőlőtermelő helyek hosszú évszázadok alatt a termőhelyi adottságok és a gazdasági, társadalmi viszonyok hatására alakultak ki. A termőhelyek mai arculata szorosan összefügg azokkal a törvényi rendeletekkel, amelyekkel a történelem folyamán szabályozni kívánták a szőlő-bortermelés kereteit, és meghatározni a fejlődés irányát.

A ma érvényes területi besorolást a „2004. évi XVIII. törvény a szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról” c. törvény, valamint ehhez kapcsolódóan a 127/2009 (IX.29.) FVM rendelet 1. sz. melléklete tartalmazza.

A törvényes rendelkezések szerint a szőlőtermesztés termőhelyei a következők:

a.) borvidékek,

b.) borvidéken kívüli területek.

Borvidék olyan termőhelyek összessége, amely több település közigazgatási területére kiterjedően hasonló éghajlati, domborzati, talajtani adottságokkal, jellemző fajtaösszetételű és művelésű ültetvényekkel, sajátos szőlő- és bortermelési hagyományokkal rendelkezik, és amelyről sajátos jellegű borászati termékek származnak; borvidékbe olyan település sorolható, amelynek a szőlő termőhelyi kataszterében nyilvántartott területe a település összes mezőgazdaságilag hasznosított területének 7%-át eléri, vagy olyan település, illetve fővárosi vagy megyei jogú városi kerület, amelynek területén borászati üzem működik.

Borvidéken kívüli területek leginkább családi borellátásra berendezkedett – ritkábban árutermelő – szőlő-borgazdaságok.

A termőhelyeket az ún. „termőhelyi kataszter” alapján minősítik.

A borszőlő termőhelyi katasztere a termőhelyek egységes nyilvántartási rendszere, amely borszőlő termesztésére való alkalmasság szempontjából ökológiailag minősített, osztályozott és lehatárolt határrészek nyilvántartása külterületi átnézeti térképeken és adatlapokon. A térképeken a környezeti tényezők alapján értékelt területeket (ökotópok) be kell határolni, és azonosító kódszámmal, valamint osztályjelöléssel kell ellátni.

A termőhelyi kataszterbe sorolás nyilvántartásának, módosításának, törlésének eljárásrendjét és a vonatkozó döntés közzétételét, a nevezett törvény írja elő.

Borszőlőültetvényt telepíteni csak termőhelyi kataszterbe sorolt területen lehet.

A borszőlő termőhelyi kataszterébe tartozó terület a kataszteri osztályozás szerint:

a.) I. osztályú, borszőlő termesztésére kiváló adottságú,

b.) II. osztályú, 1. borszőlőtermesztésre kedvező adottságú,

2. borszőlőtermesztésre alkalmas

terület lehet.

A borvidékek száma: 22. E térségek rendeletben felsorolt településeinek a szőlőkataszter szerint I. és II. osztályú határrészei tartoznak az érintett borvidékbe.

Megkülönböztetett státusszal bír leghíresebb termőhelyünk, a Tokaji borvidék, melyre különleges törvényes előírások vonatkoznak.

A borvidékek felsorolását, borszőlővel beültetett területét és az érintett települések számát a 9. táblázat tartalmazza. A borvidékek területi elhelyezkedését az 5. ábra szemlélteti. A borszőlő területi megoszlása az EU-Bizottság 2008. évi nyilvántartása alapján – összhangban a HNT adatbázisával:

borvidéki összterület 70 344 ha

borvidéken kívüli összterület 11 508 ha

borszőlő terület mindösszesen 81 852 ha

9. táblázat - A szőlő- és bortermelés főbb borvidéki mutatói 2008-ban (Forrás: HNT)

Sorszám

Borvidék megnevezése

Terület ha

Települések száma 2008-ban

 1.

Csongrádi borvidék

1 664

20

 2.

Hajós-Bajai borvidék

2 114

16

 3.

Kunsági borvidék

22 578

106

 4.

Neszmélyi borvidék

1 342

26

 5.

Badacsonyi borvidék

1 548

16

 6.

Balatonfüred-Csopaki borvidék

2 068

27

 7.

Balaton-felvidéki borvidék

1 123

24

 8.

Etyek-Budai borvidék

1 565

17

 9.

Móri borvidék

568

6

10.

Pannonhalmi borvidék

614

16

11.

Nagy-Somlói borvidék

603

10

12.

Soproni borvidék

1 769

20

13.

Balatonboglári borvidék

3 154

35

14.

Pécsi borvidék

745

32

15.

Szekszárdi borvidék

2 331

15

16.

Villányi borvidék

2 529

17

17.

Bükki borvidék

1 156

22

18.

Egri borvidék

5 861

20

19.

Mátrai borvidék

7 207

27

20.

Tokaji borvidék

5 745

27

21.

Zalai borvidék

1 398

42

22.

Tolnai borvidék

2 664

54

Borvidékek összesen

70 344

595

Borvidéken kívüli összesen

11 508

1 635

Mindösszesen

81 852

2 230


5. ábra - Magyarország borvidékei: 1. Csongrádi, 2. Hajós-Bajai, 3. Kunsági, 4. Neszmélyi, 5. Badacsonyi, 6. Balatonfüred-Csopaki, 7. Balaton-felvidéki, 8. Etyek-Budai, 9. Móri, 10. Pannonhalmi, 11. Nagy-Somlói, 12. Soproni, 13. Balatonboglári, 14. Pécsi, 15. Szekszárdi, 16. Villányi, 17. Bükki, 18. Egri, 19. Mátrai, 20. Tokaji, 21. Zalai, 22. Tolnai

kepek/05abra.jpg


A törvényes előírások szerint a borkészítésre alkalmas fajtákat két osztályba sorolják, úgymint:

1. engedélyezett fajták,

2. ideiglenesen engedélyezett fajták.

A Nemzeti Fajtajegyzékben, illetve a Közösségi Fajtajegyzékben szereplő fajták osztályba sorolása fontos megkülönböztetést jelent. Árutermelő szőlőültetvény létesítésére és pótlására az engedélyezett osztályba sorolt borszőlőfajta használható fel. Az ideiglenesen engedélyezett osztályba sorolt borszőlőfajták már nem telepíthetők; értelemszerűen csakis időleges fennmaradásukkal számolhatnak.

Borvidékek

Szőlő- és bortermelésünk legjelentősebb termőhelyei a borvidékek. Ezeken terem az árubor túlnyomó része, de igazi meghatározó szerepük a borminőségben domborodik ki. Sok borvidékünk és településeik számára hozott elismerést, hírnevet a bor. A borvidéket e helyen a hagyományokra alapozott borok jellegzetességein keresztül kívánjuk bemutatni a 9. táblázatban nevezett sorrendben. Borvidékeink rangos borai Katona–Dömötör: Magyar borok és borvidékek (1963) c. könyvben olvashatók.

1. Csongrádi borvidék

A korábban nagy kiterjedésű, heterogén Alföldi borvidék egy részéből 1990-ben alakult borvidék a Tisza mentén hosszan, észak-déli irányban húzódik, déli része nyugat felé kiszélesedik. Borvidéki egységét a Tisza víztükrének közelsége teremti meg. A borvidék napfényben gazdag térség. Változatos talajai között jelentős a lepelhomok.

Borai között a Csongrádi kadarka és a Pusztamérgesi olaszrizling a legismertebbek. A hagyományos pontuszi fajtákból (Kövidinka stb.) kellemes, könnyű borok készülnek.

Figyelemre méltó a Csongrádi térségben a Kadarka visszaszorulása mellett a Kékfrankos és a Cabernet franc térhódítása, továbbá termelésbiztonsági és minőségi okokból valamennyi körzetben a Rajnai rizling, a Cserszegi fűszeres, a Kunleány és a Bianca fölkarolása. Nevezett vörös- és fehérbor-szőlőfajtákból nagyobb arányban készíthetők minőségi borok.

A borvidék az utóbbi évtized legnagyobb vesztese; területe ezalatt kevesebb, mint egyharmadára zsugorodott.

2. Hajós–Bajai borvidék

Ugyancsak az Alföldi borvidék egy részéből alakították ki 1990-ben a Duna–Tisza közének délnyugati részén, a Dunához közel eső borvidéket. Talaj- és klímaviszonyai az Alföld más térségeihez képest kedvezőbbek. A Szekszárd felől Sükösd, Hajós irányába húzódó Bácskai hátság (Hosszúhegy) az Alföld viszonylatában nagyobb tengerszint feletti magasságával, a lepelhomokhoz viszonyított nagyobb arányú gazdag lösztalajaival kedvező feltételeket kínál a minőségi borok készítéséhez. A Dunamenti síkság agroökológiai körzetében elhelyezkedő Vaskút-Bajai térség fagyveszélyeztetettsége viszont előbbihez képest nagyobb.

Borai között jó minőségű fehér- és vörösborok találhatók. Híresebbek a vörösborok; közöttük is hagyományosan elismert a Hajósi kadarka és a Vaskúti kadarka, továbbá a márkás Hajósi cabernet. A fehérborok közül a Chardonnay, az Olaszrizling, a Cserszegi fűszeres, valamint a Rajnai rizling érdemelnek kiemelést.

3. Kunsági borvidék

A Duna–Tisza közén nagy területi kiterjedése és a termelt bor összmennyisége alapján kiemelkedően a legnagyobb borvidékünk. Itt terem az ország borainak legalább az ¼ része. Fajtaköre is széles körű, mely részint nagy kiterjedésével, részint szélsőséges éghajlatával kapcsolatos. A gyakori fagykáros telek miatt a különösen fagyérzékeny pontuszi fajták (Ezerjó, Arany sárfehér, Kadarka, Kövidinka) téli takarása indokolt. Talaja nagyobb részben különböző összetételű immúnis homok.

Borai között egyaránt megtalálhatók a fehér-, a rozé- és a vörösborok. Legismertebb a Kiskőrösi kadarka. Az egykori Alföldi borvidék hagyományos fajtáiból készített borok általában könnyűek, lágyak. A viszonylagosan jó fagytűrésüknél fogva fölkarolt minőségi fehér- és vörösborszőlő-fajták (Rajnai rizling, Cserszegi fűszeres, illetve a Cabernet franc, Cabernet sauvignon, Kékfrankos) illatos, zamatos minőségi borokat adnak.

4. Neszmélyi borvidék

A Bakony hegység északi és a Vértes nyugati nyúlványain, valamint a Gerecse hegység nyugati lejtőin terülnek el az ültetvények. A borvidék ökológiai adottságai kedvezőek a szőlőtermesztésre.

Borai a kedvező termőhelyi viszonyok és az előnyös fajtaösszetétel folytán többségükben jó vagy kiváló minőségűek. Jellemzőik az illat- és zamatgazdagság, valamint az élénk savtartalom. A borvidéken túlnyomóan fehérborokat termelnek.

Hagyományos fajta az Ezerjó. Elterjedt a Rizlingszilváni, amely itt talált igazi termőhelyére; illatos, élénk, telt, többségében minőségi bor. A borvidék Chardonnay, Olaszrizling, Királyleányka borai gyakran a kiváló minősítést is elérik.

5. Badacsonyi borvidék

A Balaton északnyugati részén, vulkanikus hegyek lejtőin terül el egyik nevezetes borvidékünk. A hegyek közül leghíresebb a borvidék névadója, a Badacsony hegy továbbá a Szent György-hegy, a Szigliget-hegy, az Ábrahámhegy, a Gulács, a Csobánc és a Tóthegyes. A borvidék éghajlata a Balaton víztükrének kiegyenlítő hatására enyhe, a szőlőtermesztésre kedvező. Különösen a déli, délnyugati lejtők napfényes, védett területein alakul ki kedvező mikroklíma a szőlő számára. Talaja változatos.

Borai illatosak, zamatosak, alkoholtartalmuk nagy, savtartalmuk finom. Legfontosabb fajta az Olaszrizling, amelynek részaránya a fajták között a borvidék összes szőlőhegyén, településén a legnagyobb. A Badacsonyi olaszrizlingre jellemző illat, harmonikus összetétel és a keserűmandulára emlékeztető finom kesernyés utóíz összhangja valamennyi borvidékünk vonatkozásában itt a legkifejezőbb. Ugyancsak rangos bor a telt, zamatos Szent György-hegyi olaszrizling. A borvidék másik kiemelkedő borfajtája a Badacsonyi szürkebarát. Jellemzője az intenzív, tartós illat és zamat, valamint a gömbölyűség. E borfajta gyakran édeskés, édes. A borvidék híressége még a savas karakterű, száraz Badacsonyi kéknyelű, de ennek nagyobb a híre, mint gasztronómiai ismertsége. Akadnak más kiváló borok is (Chardonnay, Ottonel muskotály, Sauvignon blanc stb.), melyek jól kiegészítik a főfajtákat.

6. Balatonfüred–Csopaki borvidék

A Badacsonyi borvidék szomszédságában, a Balaton északkeleti részén, nagyobbrészt enyhe lejtőkön elhelyezkedő borvidék. Éghajlata és természeti viszonyai az előbbihez hasonlóak. Talajai a Badacsonyi borvidékhez hasonlóak, de annál még változatosabbak. Különleges látványt nyújtanak Csopak térségében a vörös színű talajok.

Borai a badacsonyiakhoz képest kissé lágyabbak, finom illatúak, jellegzetes zamatúak. Legelterjedtebb fajtája az Olaszrizling, leghíresebb borai a Balatonfüredi olaszrizling és a Csopaki olaszrizling. Elterjedtségben a második helyen áll a Rizlingszilváni, amely borfajta is nagyobbrészt megüti a minőségi bor szintjét. A borvidéken termelt Chardonnay, Rajnai rizling, Ottonel muskotály, Szürkebarát előbbieket hasznosan kiegészítő jó vagy inkább kiváló minőségű borok.

7. Balaton-felvidéki borvidék

A Badacsonyi borvidékkel határos, attól a Balaton mentén északkeleti és délnyugati irányban húzódó borvidék két része nemcsak földrajzilag, hanem borai karakterében is különbözik egymástól. Ezáltal a borvidék akár két körzetre is tagolódhatna. A Balatonhoz közeli termőhelyek adottságai kiválóak, de a víztükörtől távolabb eső, laposabb területek éghajlata már nem olyan kedvező, mint a Balaton-felvidék másik két borvidékén.

Borai kissé vékonyabbak és savasabbak, mint a badacsonyiak, habár a Káli-medence borainak zamatgazdasága, testessége gyakran idézi a badacsonyit. A Balaton-felvidéki borvidéknek is legfőbb bora az Olaszrizling. Fontossági sorrendben következik a Szürkebarát, majd a Rizlingszilváni. A kiegészítő fajták (Chardonnay, Ottonel muskotály, Sauvignon, Tramini) borai sem maradnak el az előbbiek mögött.

8. Etyek–Budai borvidék

A hagyományosan pezsgőalapbort termelő etyeki térségből és környékéből, továbbá a velencei termőhelyekből 1990-ben alakult ki a borvidék, amely 1997-ben Buda környékével bővült. Előbbinek létrejöttében döntő szerepet játszott a HUNGAROVIN Rt., mely mindkét körzetben működő szőlőgazdaságában újabb fajták elterjesztésével korszerű ültetvényeket létesített, pezsgőalapborok előállítása céljából. Az etyeki meszes talajok a kívánatos savas karakterű pezsgőalapborok előállítására kedvezőek. A budai térség az 1997-ben hozott rendelettel visszanyerte régi rangját.

Borai a borvidék ökológiai adottságainál fogva élénk savtartalmúak. A széles fajtaválasztékban legismertebbek a Chardonnay, a Sauvignon, a Szürkebarát, az Irsai Olivér borok, de még számos más fehér fajta is megállja a helyét.

9. Móri borvidék

A Vértes hegység déli és délnyugati lankáin terül el. Ökológiai adottságai a fehérbor-szőlőfajták termeléséhez nagyon kedvezőek. Hagyományos fajtája az Ezerjó, amely évszázadok alatt itt talált igazi otthonára. A Móri borvidék az Ezerjónak köszönheti hírnevét. Ritkaságszámba megy, hogy táj és fajta ennyire egymásra találjon. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy a híres Móri ezerjó szinte elvérzett az elmúlt négy évtized durva „termesztéstechnológiai sablonjainak” áldozati oltárán. A lokálpatrióta szőlő-bortermelők kötelessége, hogy e hibát helyére tegye.

Borait ma is a hagyományos Móri ezerjó képviseli, amely a borivók legkedveltebb italai közé tartozik. Színe határozott zöldfehér, illata, zamata diszkrét, nem hivalkodó, ugyanakkor gerinces, testes, savas bor. A savtartalom azonban nem ütközik ki, jól belesimul a testes bor harmóniájába. A borvidéken az Ezerjó visszaszorulása végett telepített szőlőfajták között teret nyertek a Chardonnay, a Leányka, a Tramini és a Rizlingszilváni fajták.

10. Pannonhalmi borvidék

E térség 1990-ben kapott borvidéki rangot részint gazdag szőlészeti-borászati hagyományai, részint fejlődése elismeréseként. A Pannonhalmi apátság pincészetében már évszázadokkal ezelőtt érlelődtek olyan borfajták (pl. Rajnai rizling, Tramini), melyek más borvidékeinken csak az utóbbi évtizedekben honosodtak meg.

A Pannonhalmi borvidéken a hagyományosan ismert és az időközben fölkarolt fajták szerencsésen találkoznak a szőlőtermesztés korszerűsítésével. A borvidék természeti adottságai igen kedvezőek; időjárási viszonyai kiegyenlítettek, talajai gazdagok, csapadékellátottsága jó.

Borai illatosak, zamatosak, testesek. Az elismerő szavak a kiváló Olaszrizling, Rajnai rizling, Tramini, Chardonnay mellett legtöbbször a Rizlingszilvánit is megilletik.

Sajnálatos, hogy a borvidéken termett borok a közönség körében alig ismertek.

11. Nagy-Somlói borvidék

Hazánk szinte legkisebb, de egyik legkarakteresebb fehérborokat adó borvidéke. A síksági környezetéből kiemelkedő, szimmetrikus, vulkáni Somló hegy mindegyik égtáji fekvésében eredményes szőlőtermesztés folytatható. Éghajlata a Dunántúlra jellemzően kiegyenlített, mikroklímája egyedi, talaja változatos.

Borai hosszú évszázadok alatt tekintélyt szereztek a borvidéknek. Savas karakterűek, testesek, e miatt lassan érnek, de többéves fahordós ászkolással maradandó élményt nyújtó kemény, „férfias” borok. Legfőbb fajta a Somlói furmint és az ezt jól kiegészítő Somlói olaszrizling. Mindkét fajta jellegzetessége a diszkrét illat és zamat, a testesség, mely tulajdonságok jól megférnek a somlói borok hagyományaival. A borvidéken jó minőséget ad még a Hárslevelű, a más borvidékekhez képest élénkebb savtartalmú, illatos Tramini, valamint az itteni szőlő-bortermelők és a gasztronómia érzelemvilágához kötődő Juhfark.

12. Soproni borvidék

A leghűvösebb éghajlatú, legcsapadékosabb, enyhe telű borvidék hazánk nyugati határa közelében, a Fertő tavat szegélyező dombokon terül el. Hűvös klímájánál fogva úgy vélhetnénk, hogy a borvidék adottságai a vörösborszőlő-fajták termesztésére kevésbé kedvezőek. A gyakorlat azonban mást igazol. A Soproni borvidék ősrégi tradíciójával, hírnevét megalapozó kereskedelmével, nagy idegenforgalmával a vörösborok egyik híres centrumává vált.

Borai között kiemelkedően első helyen áll a Soproni kékfrankos. E borfajta színanyagban gazdag, mélyvörös színű, rendszerint keményebb és fanyarabb, mint a többi, melegebb klímájú borvidékünk Kékfrankos borai. A Soproni kékfrankos harmóniája, élvezhetősége lényegesen javul a hosszabb idejű – 1–2 évi – fahordós érleléssel. A borvidék vörösborainak előnyére vált, hogy az utóbbi évtizedekben a Kékfrankos mellett más vörösborszőlő-fajtákat – főleg Cabernet franc-t, Merlot-t stb. – is telepítettek.

A fehér fajták között található Chardonnay, Leányka, Tramini borok illatosabbak, élénkebb savtartalmúak, mint másutt. A hazánkban ritkaságszámba menő Korai piros veltelini a borvidék fehérbor-specifikumának minősül.

13. Balatonboglári borvidék

A borvidék a Balaton déli partján, Somogy megye jó bortermő helyeiből 1982-ben jött létre. Nagy szerepe volt ebben az akkori Balatonboglári Állami Gazdaságnak, melynek hatékony integrációja révén a borpiac követelményeihez igazított szőlőfajták telepítésével példásan működő szőlőgazdaságok létesültek.

A borvidék ökológiai adottságai igen jók. Klímájára előnyösen hat a Balaton víztükre, változatos, jó szerkezetű talajai, szelíd domboldalai, csapadékviszonyai is kedvezőek a szőlőtermesztésre.

Borainak fajtaválasztéka meglehetősen nagy. A fehérborok illatban, zamatban gazdagok. A szőlőfajták módszeres kiválasztásában mértékadó szempont volt a jó minőség mellett az élénk savtartalom. A hagyományos Olaszrizling, sőt a másutt inkább lágy Rizlingszilváni és Ottonel muskotály savharmóniája e borvidéken kielégítő. Savas karakterűek a Chardonnay, a Rajnai rizling, a Zöld veltelini és leginkább az országos viszonylatban a legnagyobb felületen itt termesztett Királyleányka borok. A vörösborok mennyisége háttérbe szorul a fehérek mögött, de minőségben a Cabernet sauvignon és Kékfrankos boraik fölveszik azokkal a versenyt.

14. Pécsi borvidék

A Mecsek hegység napsütötte, meleg lankáin, s a Mecsektől Mohácsig terjedő szelíd dombok oldalán alakult ki ez a borvidék. Hazánk legmelegebb, szubmediterrán jellegű térsége kedvező feltételeket kínálna a vörösborok előállításához is, ennek ellenére hagyományosan szinte kizárólag fehérborszőlőt termesztenek.

A borvidék fokozatosan zsugorodik Pécs város terjeszkedése miatt.

Borainak fajtaválasztéka a borvidék viszonylag kisebb területrészesedése ellenére is számottevő. A borok lágyak, testesek, fűszeresek, gyorsan fejlődnek. A pécsi térség leghíresebb bora a Pécsi cirfandli. Ez a késői érésű fajta az itteni meleg klímában talált igazi otthonára; fűszeres zamatú, finom savérzetű, jobb évjáratokban nagy élvezeti értékű bor.

Jelentős az Olaszrizling és a Chardonnay részaránya. Megtalálhatók még az előbbieknél keményebb karakterű Királyleányka, Rajnai rizling, Sauvignon, Zenit, a Furmint és a Hárslevelű borok is. A lágyabb borokat az illatos Ottonel muskotály, a Tramini és a Rizlingszilváni képviseli. A borvidék összes fajtája alkalmas minőségi borok készítésére.

15. Szekszárdi borvidék

Hazánk egyik legrégibb hírneves borvidéke nagyobb részben Szekszárd várostól délre, a Bátaszék irányában húzódó dombvonulatokon fekszik. A borvidék különösen Kadarka vörösborairól vált híressé, mely az itteni meleg klímában és lösztalajon kiváló minőséget teremhet. A meredek lejtők laza lösztalajait nagymértékben rombolja a vízerózió. Az eróziós károk kivédésére a veszélyeztetett hegyoldalakat jelentős arányban teraszosították.

Borai közül a vörösborok országos viszonylatban is kiváló minőségűek. Szép vörös színűek, lágyak, fűszeresek, kellemesen fanyarak, korán kialakul finom bársonyosságuk. A borvidék vörösbor fajtaköre mára jelentősen kibővült. A hagyományos Szekszárdi kadarka mellett elterjedt a Kékfrankos, a Cabernet franc, a Cabernet sauvignon és előfordul a Merlot, a Zweigelt, a Pinot noir.

A vörösborok között egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a borvidék másik híressége, a több évszázados múltra visszatekintő Szekszárdi Bikavér. Ezt a bort – hasonlóan az Egri Bikavérhez – kötelezően legalább három, de inkább több kékszőlő fajta célszerű házasításával készítik, hogy még jobban kidomborodjék a nehéz, testes vörösbor zamatgazdagsága és bársonyossága. A márkás bor csak a Szekszárdi borvidéken állítható elő, legalább 12 hónapig terjedő fahordós érlelési kötelezettséggel. Az előírások szerint OEM: „Szekszárdi Bikavér” néven csak palackozottan forgalmazható.

Fehérborai zamatosak, testesek, de a meleg klímában gyakori a savhiány. Fehérborait főleg az Olaszrizling, a Chardonnay, a Rajnai rizling és a Rizlingszilváni képviseli, de megtalálhatók a Szürkebarát, a Zenit, a Zöld veltelini borok is.

16. Villányi borvidék

Hazánk egyik legjellegzetesebb, legdélibb elhelyezkedésű borvidéke a Villányi-hegység déli, délnyugati lankáin terül el. Éghajlata a Pécsi borvidékhez hasonlóan szubmediterrán jellegű. Talaja lösz és vörösagyag. Ökológiai adottságai egyaránt alkalmasak a minőségi vörös- és fehérborok készítésére.

Bár a vonatkozó FVM-rendelet a borvidéken belül nem nevez meg körzeteket, Villány térségében főképpen vörösborokat, Siklós környékén pedig leginkább fehérborokat termelnek. A borvidék igazi hírnevét vörösboraival alapozta meg.

Borai közül a vörösborok országos viszonylatban mind minőségben, mind fajtaválasztékban vitathatatlanul az első helyen állnak. Szép mélyvörös színűek, testesek, fűszeresek, harmonikusan lágyak, nagy élvezeti értéket nyújtanak. Közöttük a hagyományosan híres Villányi portugieser itt talált igazi hazájára, sőt hazánkban jóformán csak itt készülhet belőle „nagy minőség” – elfogadható biztonsággal. Elterjedt és megbecsült fajtának minősül a Kékfrankos is. Utóbbi évtizedekben különösen híressé váltak a Villányi cabernet franc és Villányi cabernet sauvignon borok, melyek egyre nagyobb rangot adnak a borvidéknek. A kékszőlő fajtákból mind szélesebb körben készítenek kellemes, üde rozéborokat is.

A villányi szőlő-borgazdaságok a palackozott, kiemelkedő minőségű borok nagy részarányát tekintve országosan is előkelő helyet vívtak ki maguknak.

A fehérborok között a legelterjedtebbek az Olaszrizling és a Hárslevelű fajták. Fölkarolt fajták még a Chardonnay, a Rajnai rizling és a Tramini. Legismertebb fehérborok a Siklósi olaszrizling és a Villányi hárslevelű.

17. Bükki borvidék

A borvidék a Bükk hegység déli, délkeleti lejtőin Mezőkövesd és Miskolc között húzódó, szőlővel betelepített domboldalakat foglalja magában. Létrehozását az 1960-as években indított nagyarányú szőlőtelepítéseknek köszönhetően egy 1970. évi MÉM-rendelet törvényesítette.

A borvidék ökológiai adottságai főleg a fehér borszőlő termesztésére előnyösek. A Bükk vonulata észak felől védelmet nyújt a hideg szelektől, ezáltal a jó fekvésű lejtőkön kedvező mikroklíma alakul ki. Talajai riolittufán kialakult fekete nyirok- és agyagbemosódásos barna erdőtalajok.

Borai túlnyomóan élénk savtartalmúak, illatosak, zamatosak. Elterjedtebb fehér szőlőfajták az Olaszrizling, a Leányka, a Chardonnay, a hazai nemesítésűek közül a Cserszegi fűszeres, a Karát, a Zengő, míg a kékszőlőfajták közül Kékfrankos és Zweigelt található.

A bőséges fajtaválaszték mellett azonban megjegyzendő, hogy a borvidék arculatának kialakulása még várat magára. Borai kevéssé ismertek, kereskedelmi forgalomban, palackos formában alig találhatók.

18. Egri borvidék

A Bükk hegység délnyugati oldalán húzódó dombvonulatokon terül el hazánk nagy múltú, nevezetes borvidéke. Éghajlatára jellemző, hogy viszonylag későn tavaszodik, száraz jellegű. Talaja változatos. Legjellemzőbbek a riolittufán kialakult mészben szegény, agyagbemosódásos barna erdőtalajok.

A borvidék hagyományos elismertsége vörösboraihoz kötődik, de adottságai fehérborok készítéséhez is kedvezőek.

Borai közül leghíresebb és nemzetközi viszonylatban is hazánk egyik legismertebb bormárkája az Egri Bikavér. Jellemzője, hogy mély rubinvörös színű, a borvidék északi elterülésénél fogva viszonylag nagyobb savtartalmú, bársonyosságának kialakulásához hosszabb fahordós érlelést igénylő bor. Az Egri Bikavér csak az Egri borvidéken állítható elő, legalább három kékszőlőfajtából. Előírás szerint kötelező a fahordós érlelés legalább 12 hónapon keresztül. Csak palackban hozható forgalomba OEM: „Egri Bikavér”, illetve „Egri Bikavér Superior” néven.

Eredetileg a Kadarka volt a meghatározó fajta, melyhez leginkább Portugieser, Kékfrankos borokat házasítottak. A filoxeravész után háttérbe szorult, majd a második világháború után a borvidékről szinte teljesen eltűnt Kadarka után manapság az Egri bikavér legjellemzőbb fajtája a Kékfrankos, melyhez Cabernet sauvignon, Cabernet franc, Portugieser, Blauburger, esetleg Merlot borok közül legalább két fajtát választanak. Az Egri Bikavér annál zamatgazdagabb, minél több kékszőlőfajtából tevődik össze. A fajták aránya az évjáratra jellemző időjárási viszonyoktól, illetve a szőlő érettségétől, színgazdagságától függ.

Az Egri Bikavér boron kívül forgalmaznak még más vörösborokat is, mint például a Kékfrankos, a Cabernet sauvignon, a Cabernet franc, a Merlot stb.

A borvidék fehérboraiból is széles választék áll rendelkezésre. Legismertebb az Egri leányka, amely kedvező évjáratban ritkaságszámba menő borkülönlegességnek minősülhet. A Debrői térség híressége a Debrői hárslevelű, amely már a múlt században ismert, az 1930-as évektől kezdve pedig külföldön is egyik legismertebb bormárkaként kedvelt félédes bor.

Elterjedt még az Olaszrizling, és megtalálhatók a Chardonnay, az Ottonel muskotály, a Rizlingszilváni, a Tramini, a Zenit borok is.

A borvidéken riolittufába vájt, kiegyenlített klímájú pincék kedvező természetes környezetet kínálnak a borok érleléséhez.

19. Mátrai borvidék

A kelet-nyugati irányban húzódó Mátra hegység lábánál, annak előhegyein, dombjain, s az azok előtti szelíd vonulatokon fekszik hazánk legnagyobb kiterjedésű, kötött talajú borvidéke. A borvidék ökológiai adottságai a szőlő-bortermelésre igen kedvezőek. A Mátra hegyvonulata északról védettséget nyújt, a talajok változatosak, mélyrétegűek, tápanyagokban gazdagok.

Az 1970-es évek közepétől másfél évtizeden át végzett szőlőrekonstrukció eredményeként országos viszonylatban is kiemelkedő méretű szőlő-borgazdaságok alakultak ki a borvidéken, melyek átütő sikert hoztak a borminőség javulásában is. A hagyományos Olaszrizling mellett tovább terjedt a Hárslevelű, a Leányka, az Ottonel muskotály, a Rizlingszilváni, és meghonosodtak a Chardonnay, a Szürkebarát, a Tramini és más minőségi fajták.

Borai túlnyomóan fehérborok, illatban, zamatban gazdagok, inkább lágy karakterűek. Az Olaszrizling minden településen főfajtának minősül; a szőlő jó beérésekor finom rezedaillatával, ízharmóniájával hívja fel a figyelmet. Leghíresebb az Abasári olaszrizling, amely e térségben a legillatosabb, sajátságosan kesernyés ízű, a borvidék egyik specialitása. Másik hírneves bor a Domoszlói muskotály, amely a borvidék legtöbb településén található Ottonel muskotályok között a legnépszerűbb.

A két egykori hírneves bor termelési háttere és forgalmazása mára erősen visszaesett. Helyükre a borvidék más településeiről kerültek ki jó minőségű borok.

20. Tokaji borvidék

Legnevezetesebb, világszerte ismert borvidékünk. Bár a szőlészetnek-borászatnak évezredes hagyományai vannak a térségben, világhírre azonban csak a XVII. században emelkedett, amikor a jellegzetes kései szüret és borkészítési eljárás eredményeként ismertté vált a borvidék rangos borkülönlegessége, a Tokaji aszú. Az egyedülálló bor XIV. Lajos francia király udvarában kapta a „borok királya, a királyok bora” kitüntető címet.

A borvidék a tokaji-zempléni hegyvonulat agroökológiai körzetében három jellegzetes hegy, az abaújszántói és a sátoraljaújhelyi Sátorhegy, valamint a tokaji Kopasz-hegy közötti háromszögben 27 település határában terül el. A legkiválóbb termőhelyek Tarcal, Tolcsva, Mád, Tállya községek és Tokaj város határában vannak.

Éghajlata kontinentális jellegű, az ősz hosszú, enyhe, napfényes, párás, kissé csapadékos, ami kedvező a szőlő nemesrothadására, aszúsodására. Talaja nagyon változatos. Tokaj és Tarcal határában nagy kiterjedésű a lösz, míg a zempléni hegyvonulat lejtőin rioliton, andeziten és ezek tufáin nehezen megmunkálható, nehéz, kötött nyiroktalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok alakultak ki. A talaj a vulkanikus eredetű kőzetek törmelékeivel keveredik, helyenként erősen köves és erodált.

A borvidék fő fajtája a szőlőterület több mint kétharmadát kitevő Furmint. Másik elterjedt fajta a Hárslevelű, megközelítően egyharmados területi részesedéssel. Harmadik ajánlott fajta a Sárga muskotály, melyet csak kis területen termelnek. A három hagyományos fajta mellett újabban a Kövérszőlő és a Zéta fajtákra is felfigyeltek.

A Tokaji borvidék zárt térség, ami azt jelenti, hogy ide más területről származó szőlőt, mustot, bort – a palackozott borok kivételével – behozni nem szabad. Ezzel a borvidék borai, borkülönlegességei fokozott védelemben részesülnek.

A tokaji borkülönlegességek készítésének és kezelésének módját, továbbá a forgalomba hozatal szabályait a 2004. évi XVIII. törvény, és az ezt kiegészítő 99/2004.(VI.3.) FVM rendelet írja elő.

A tokaji borkülönlegességeket: Tokaji aszú, Tokaji eszencia, Tokaji szamorodni, Tokaji fordítás és a Tokaji máslás csak kizárólag egyedi típusú tokaji palackban szabad forgalomba hozni. (A tokaji borkülönlegességek készítését és kezelését könyvünk külön fejezete ismerteti.)

A borvidéken a nem aszúsodott, nem túlérett szőlőtermésből készített borok fajtanevükön, túlnyomóan Tokaji furmint és Tokaji hárslevelű néven kerülnek forgalomba. Jellegzetességük, hogy rendszerint sok savat tartalmaznak, extraktdúsak, testesek, zamatosak, lassan fejlődnek.

A borok kőzetbe vájt, kiváló hőmérsékletű pincékben és bennük évszázados hagyományok szerint kisméretű gönci és szerednyei hordókban érlelődnek. A szőlőfajták nevén forgalmazott boroknál (nem a borkülönlegességeknél!) azonban e hagyományok megtörni látszanak; ezek tárolására, érlelésére mindinkább alkalmaznak saválló acéltartályokat, hogy a piac egy jelentős szegmense által a tokaji boroktól is kívánt friss borjelleg alakuljon ki.

21. Zalai borvidék

Az 1997. évi törvényes rendelkezés alapján jött létre a Zalai borvidék. A zalai dombságon nagy földrajzi távolságra eső termőhelyek borvidéki egységét a klimatikus tényezők kiegyenlítettsége teremti meg. Az évi 700-900 mm csapadék jóval meghaladja az országos átlagot, így az aszálykár ezen a vidéken szinte ismeretlen. Talajképző kőzete a lösz, amelyen elsősorban agyagbemosódásos barna erdőtalajok találhatók.

Borai túlnyomóan fehérborok, illatgazdagok, élénk savtartalmúak. Főbb fajták: Olaszrizling, Rizlingszilváni, Szürkebarát, Királyleányka, Cserszegi fűszeres, Sauvignon, Chardonnay.

Megjegyzendő, hogy a borvidék önálló borászati arculatának kialakítása a jövő feladata, de a kedvező adottságok előbb-utóbb kikövetelik maguknak a jelenleginél nagyobb ismertséget és elismerést.

22. Tolnai borvidék

Ugyancsak az 1997. évi rendelkezéssel jött létre az önálló Tolnai borvidék is; egy része a Szekszárdi borvidékből vált ki, más része egyéb termőhelyek átsorolásával került ide. A borvidék adottságai közel állnak a Szekszárdi borvidékéhez, de a szakmai hagyományokat és a kialakult rangot tekintve elmaradnak utóbbitól.

Borai között a fehér- és a vörösborok egyaránt megtalálhatók. Az itteni meleg térségekben a fehérborok tüzesek, testesek, zamatosak, többnyire lágy karakterűek. Legelterjedtebb a Chardonnay, és jelentős még az Olaszrizling, Rizlingszilváni, Zöld veltelini, Királyleányka, Rajnai rizling borok részaránya. A vörösborok még méltóbban képviselik a szubmediterrán jellegű kedvező adottságú borvidéket. Tetszetős vörös színűek, lágyak, fűszeresek, kellemesen fanyarak. A vörösborok között legelterjedtebbek a Kékfrankos, a Merlot, a Zweigelt fajták, de feljövőben van a Cabernet, valamint a Pinot noir.

A hazai borfogyasztás, -export, -import

Borfogyasztás. Magyarországon a második világháború előtti időszakban fejenként átlagosan évi 30–32 liter bort fogyasztottak. A bor részesedése az alkoholos italok között nagyon tekintélyes volt, meghaladta a 80%-ot. Ekkor a sör és a közforgalomban lévő tömény szeszes italok fogyasztása még jelentéktelen volt. Az elmúlt fél évszázadban – különösen az utóbbi évtizedekben – azonban erős átrendeződés ment végbe az alkoholos italok fogyasztási arányában. Közülük egyedül a bor maradt a régi, 30 l/fő/év szinten, míg a sörfogyasztás ugrásszerűen nőtt; az 1980-as években már elérte, később meghaladta az évi 100 litert.

Többszörösére nőtt a tömény szeszes italok fogyasztása is, amely ebben az időszakban meghaladta az évi 10 litert (Török, 1995).

Borfogyasztásunk viszonylagos stagnálásában a kezdeti időszakban közrejátszott a tényleges borhiány, később pedig az ún. „exportcentrikusság” miatt relatív borhiány keletkezett. A maradék-elv alapján az 1980-as évek második felében belföldön már csak 2–2,5 millió hl bor értékesülhetett. Így állt elő az a paradox helyzet, hogy míg a bornagyhatalmak (Olaszország, Franciaország, Spanyolország) eladási gondokkal küszködtek, és igyekeztek szelepeket nyitni a túltermelési válság levezetésére, addig hazánkban a legszerényebb minőségű borok is könnyen piacra találtak. Az ilyen tömegborok azonban nem szerezhettek maguknak tekintélyt az italfogyasztók körében. E miatt sokan elfordultak a bortól, és a sört részesítették előnyben. Ezt elősegítette, hogy a sör akkor még olcsó volt.

Az utóbbi 30 év borfogyasztásának alakulását a 10. táblázatban ismertetjük. Az adatokból látható, hogy az 1970-es évek második felében elért rekord (évi 5 millió hl fölötti) bortermésünkkel összhangban közel 35 literre nőtt az évi borfogyasztás. Az 1980-as évek első felében kb. 30 l-es, majd az évtized második felében csupán 23 l-es átlagot regisztrálhattunk. Ez a mélypont időlegesnek bizonyult. Borfogyasztásunk felfelé ívelő pályára került, és napjainkban ismét évi 30 literre, sőt kissé a fölé emelkedett. Bár 2006. év után pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, a becslések az utóbbiakat igazolják.

10. táblázat - A hazai borfogyasztás alakulása 1976 és 2005 között (Forrás: KSH és Bull. d’ O.I.V. 2005.)

Év

liter/fő

Év

liter/fő

Év

liter/fő

1976

35,3

1986

23,2

1996

29,6

1977

34,0

1987

21,5

1997

28,6

1978

33,8

1988

20,5

1998

28,7

1979

34,0

1989

22,8

1999

31,0

1980

34,8

1990

27,7

2000

30,8

1981

29,7

1991

28,9

2001

31,4

1982

31,8

1992

31,5

2002

33,9

1983

29,6

1993

31,8

2003

30,7

1984

30,7

1994

29,2

2004

30,4

1985

24,8

1995

30,0

2005

34,7


Borexport. Bár Magyarország 1995-ben a szerény 14. helyet töltötte be a bortermelő országok között, a világ exportálói sorában elfoglalt 11. helye figyelmet érdemel. A magyar borexport mindig is számottevő volt. Az ágazattól egyre nagyobb mértékben követelt és az 1975–1985. közötti években soha nem tapasztalt csúcsra jutott export azonban már meghaladta borászatunk erejét. Ugyanakkor a nevezett időszak jelentős pozitívuma, hogy a nagyobb árbevételt hozó palackos borok részaránya folyamatosan javult a hordós borokkal szemben. Jelentősen nőtt a pezsgőexport is. Ezzel összhangban ugrásszerűen fejlődött a magyar borászat technológiai – ezen belül műszaki-technikai – színvonala.

Az 1991. évet az ismert politikai változások következtében a korábbi sikeres exportpiacok csaknem teljes összeomlása jellemezte. Az azóta eltelt időszakban a piacgazdaság kemény feltételei közepette, a nagy európai borexportőrök és a harmadik világ által gerjesztett túlkínálat miatti éles versenyben kell megtartanunk összezsugorodott borpiacainkat. Biztosra vehető, hogy az utóbbi időszakban kialakult, viszonylag kiegyenlített évi 700 000–800 000 hl közötti borexport csak magas színvonalú, fegyelmezett munkával tartható fenn.

Az elmúlt 30 év bonyolult időszakában teljesített borexport alakulásáról a 11. táblázat bővebb részletezésben, míg a 12. táblázat – pontos részadatok hiányában – összesített végszámokkal tájékoztat.

11. táblázat - A magyar borexport alakulása 1976 és 1995 között (ezer hl) (Forrás: MBE, SZBSZT)

Év

Hordós bor

Palackozott bor

Pezsgő

Összesen

1976

847

811

115

1773

1977

927

1080

136

2143

1978

1007

867

176

2050

1979

1149

917

194

2260

1980

1117

975

215

2307

1981

1168

1083

266

2517

1982

1154

1117

313

2584

1983

1109

1477

430

3016

1984

1082

1663

464

3209

1985

1121

1583

517

3221

1986

531

1214

355

2100

1987

552

1162

356

2070

1988

602

1232

300

2134

1989

539

1394

340

2273

1990

361

926

311

1598

1991

361

421

28

810

1992

326

272

74

672

1993

287

347

179

813

1994

*430

358

154

*942

1995

464

601

205

1270


*szőlőmust + sűrítmény

12. táblázat - A magyar borexport alakulása 1996 és 2009 között ezer hl-ben (Forrás: Bull. d’ O.I.V. 2005., KSH, EU ill. HNT)

Időszak

ezer hl/év

1996–2000

964

2001–2005

645

2006

744*

2007

787*

2008

761**

2009

745**


* KSH

** EU, illetve HNT adatok

Borimport. Magyarország bortermelő, borból önellátó, exportáló ország lévén, csak kisebb mennyiségű bort importált - választékbővítés céljából egészen 2005-ig (13. táblázat). A 2006. évtől kezdve azonban a borimport az előző évek megszokott mennyiségének több mint a háromszorosára, majd 2007-től – a magyar szőlő-bortermelők döbbenetére – évi fél millió hl körüli mennyiségre növekedett. Megismétlődni látszottak a kerek 100 évvel ezelőtti időszak történései, mikoris ugyancsak olcsó olasz borokkal árasztották el Magyarországot a hazai termelők bosszúságára, elkeseredésére.

13. táblázat - A magyar borimport alakulása 1991 és 2009 között (Forrás: Bull. d’ O.I.V. 2005., KSH, EU)

Időszak

ezer hl/év

1991–1995

74

1996–2000

32

2001–2005

52

2006

181*

2007

515*

2008

464**

2009

464**


* KSH

** EU illetve HNT adatok

Csakhogy a két időszak viszonyai és tanulságai lényegesen eltérnek egymástól. A mintegy 100 évvel ezelőtt, a filoxeravész által szétzilált állapotok közepette, a heterogén felkészültségű és technológiai színvonalú termelők képtelenek voltak egységes borpiaci fellépésre, miközben a szerény, de megbízható minőségű, egységes, olcsó olasz borok vonzották a borkereskedőket. A mai időkben az európai uniós tagságunk révén számunkra is kötelező szabadpiaci áruáramlás biztosítása révén behozott, elképesztően olcsó, olasz tömegborok más kihívást jelentenek, mint egykoron. Jelenleg és a közeljövőben átgondolt, a szakmai szervezetek és az illetékes hatóságok által egyeztetett együttműködésre van égető szükség ahhoz, hogy a magyar szőlő-borgazdaság, borainak versenyképességével kilábaljon a hullámvölgyből.

A szőlő- és bortermelés törvényi szabályozása

Ahogyan a szőlő- és bortermelés egyidős az emberiség történetével, ugyanúgy régi keletűek a borral kapcsolatos manipulációk is. A bor már az ókorban értékes árunak minősült, így fontos szerepet játszott a kereskedelemben. Egyesek hamar ráébredtek arra, hogy a borszaporítás a meggazdagodás egyik csábító lehetősége. A borhamisítás leggyakoribb módszere a legrégebbi időktől kezdve napjainkig a „nyújtás”, azaz a vizezés. A természeti katasztrófák (pl. jégverés) idején gyakoribb volt a hamisítás, mert a terméskiesés miatti borhiányt ilyen törvénytelen módon igyekeztek pótolni.

Az egyes közösségek, államok, birodalmak törvényhozói kemény szankciókat vezettek be a borhamisítás megfékezésére. Például a Római Birodalomban a mértéktelen vizezésen rajtakapott borpancsolót lábához kötött kővel a tengerbe süllyesztették. Az ilyen elrettentő büntetések ellenére sem sikerült azonban véget vetni a borhamisításnak, amely válságos időkben – főleg háborúk idején – újra és újra feléledt. Ilyenkor szigorúbb törvényi beavatkozás volt a válasz, és hosszú időszakon át sikerült megfékezni a visszaéléseket.

A szőlő- és borkultúra több évezredes múltjára összességében a zavartalan fejlődés, a konszolidált állapotok jellemzőek egészen a XIX. század közepéig. E század második felében bekövetkezett filoxeravész azonban katasztrofális helyzetet teremtett – az európai bortermelő országok szőlőültetvényének több mint 2/3-a kipusztult –-, s a bajokat még tetézte, hogy a filoxerával együtt Amerikából behurcolt lisztharmat és peronoszpóra kórokozó gombák a megmaradt ültetvényeket, azok termését tovább pusztították. A XIX. század közepén elsőként a lisztharmat, a 60-as évek elején a filoxera, majd a peronoszpóra jelent meg és elözönlötte Európát. Az óriási nemzetgazdasági kárt és nyomort okozó pusztítás mindenkit felkészületlenül ért, és a hirtelen keletkezett borhiány az ókortól létező borhamisítást nagymértékben felfokozta. Ez a helyzet a korábbihoz képest más léptékű állami beavatkozást, törvényi szabályozást követelt.

A filoxeravész előtti időkben csak helyi érvényű, rendszerint írásba foglalt rendelkezésekkel, jogkönyvekkel stb. szabályozták a szőlő-borgazdálkodást. A filoxeravész fellépését követően széleskörűen országos érvényű jogszabályt, ún. bortörvényt léptettek érvénybe. Időrendben Ausztriában (1880.), Franciaországban (1888.), Németországban (1892.) és Magyarországon (1893.) jelentették meg az első bortörvényt. Ennek alaphangja mindenütt a borhamisítások elleni küzdelem, s azok szankcionálása.

Magyarország első bortörvénye[1]: „XXIII. törvény-czikk a mesterséges borok készítésének és azok forgalomba hozatalának tilalmazásáról” címmel jelent meg. Ennek kezdő mondata – „Mesterséges bort készíteni vagy gyártani, úgyszintén ily bort bármi módon forgalomba hozni tilos” – világosan jelzi, hogy a törvényben a kor sürgető teendőit tekintve a hamisítvány fogalma áll a szabályozás központjában.

A borhamisítások elleni közdelem még évtizedeken át reflektorfényben állt – amely sajnálatosan napjainkban is kényszerű követelmény –, de már a századforduló utáni években kirajzolódott, hogy szőlő-borgazdaságunk talpra állítása, hatékony fejlesztése új szemléletet kíván. Olyan pozitív megközelítést, melyben a fogalmak nem a hamisítvány, hanem a bor közé csoportosulnak. A kor kiváló szakértői felismerték, hogy a bortörvény folyamatos korszerűsítésre szoruló jogszabály.

Az első bortörvényt követő 1908. XLVII.t-cz. még ugyan „A borhamisításnak és hamisított bor fogalomba hozatalának tilalmazásáról” címet viseli, de ez a második bortörvénynek elfogadott jogszabály a borhamisítások elleni szigorú fellépés mellett a szőlő- és borgazdaság teljes területét szabályozza. A második bortörvény kezdő mondata: „Bor elnevezés alatt az a szeszes ital értendő, amely kizárólag a szőlő levéből (szőlőmustból) erjesztés útján állíttatott elő” jelzi a már említett pozitív irányú elmozdulást.

A hat fejezetből álló bortörvény előírja a must és a bor készítésének, kezelésének, forgalomba hozatalának feltételeit, módozatait, a felhasználható kezelőanyagokat, a tokaji borokra vonatkozó különleges rendelkezéseket, a borseprőre, törkölyborra, gyümölcsborokra, pezsgőre, habzóborra vonatkozó szabályokat. Büntető határozataiban szigorú pénzbüntetést és szabadságvesztést helyez kilátásba a borhamisítók részére. Rendelkezik továbbá a bortörvény betartásáért felelős hatóságok, valamint a Borvizsgáló és borellenőrző bizottságok létrehozásáról, működéséről. Utóbbiakról a következők szerint intézkedik: „Borvizsgáló szakértő bizottságok szervezete, s azok megalakításának és működésének szabályai rendeleti úton állapítandók meg.”

Az 1908. évi második bortörvény rendelkezései mérföldkőnek minősülnek szőlő-borgazdaságunk életében. Ha a közel egy évszázad alatt bekövetkezett hallatlanul gyors fejlődés és változások (műszaki-technikai forradalom, a borízlés változása stb.) szükségessé is teszik a bortörvény egyes részeinek módosítását, alapvető rendező elvei máig élő, hasznosítható koncepcionális értékek. A jogszabály hivatalosan 1924-ig volt hatályban, amikor is megjelent a bortörvény újabb, átdolgozott kiadása.

Az 1924. IX. törvénycikk „A bor előállításának, kezelésének és forgalmának szabályozásáról és a borhamisítás tilalmazásáról” már címében is viseli a bor fogalomkörének kiszélesítését. Az 1908. évi bortörvényhez képest lényeges változás, hogy ebben már rendelkeznek a típusborok, a csemegeborok, az aszúborok (a tokaji aszúborok kivételével, melyekre továbbra is a különleges előírások maradnak érvényben), a borpárlat és a gyógyborok készítéséről és forgalmazásáról is. Finomítják a bor fogalmi meghatározását is: „Bor az a szeszes ital, amely friss szőlő levéből (szőlőmustból vagy szőlőcefréből) szeszes erjedés útján származik.” Jelenleg is e fogalom-meghatározás van érvényben. A bortörvény külön fejezetben rendelkezik a borseprőről, a törkölyborról „és a borhoz hasonló egyéb italokról, továbbá tiltja a szőlőn kívül más friss gyümölcsből” bármilyen elnevezésű gyümölcsbor forgalomba hozatalát. Ezáltal az 1924. IX. törvénycikk egy fejezettel bővülve hét fejezetből áll. A borhamisításra és egyéb szabálytalanságokra vonatkozó büntető előírások helyenként még az előzőénél is szigorúbbak. Az ellenőrzésre vonatkozó rendelkezések között új elemként jelenik meg egy magas szintű tanács létrehozása a következők szerint: „A szőlészeti és borászati szak- és gazdaságpolitikai kérdések megvitatására, szakvélemények felülbírálására és elvi jelentőségű szakkérdésekben véleményezésre és javaslattételre az érdekelt miniszterek képviselőinek bevonásával szőlő-borgazdasági tanácsot kell létesíteni.

Megalakításukat, szervezetüket és eljárásukat a földművelésügyi miniszter rendelettel szabályozza.”

Az 1924. IX. törvénycikkhez végrehajtási utasításként csatolták az 1929. évi X. törvénycikket (A m. kir. földművelésügyi miniszter 1929. évi 2.000/II. számú rendelete.). A kerek 100 oldal terjedelmű anyag az 1924. évi bortörvény kiegészített, módosított, a szőlő-borgazdaság minden fontos területét – ideértve a származási bizonyítvány(!) -nyilvántartás, -kérvénymintákról szóló mellékleteket is – magában foglaló részletes anyag. Az 1924. évi IX. és az 1929. évi X. t.c. együttesen volt érvényben 1936-ig.

Az 1936. V. t.-c. és annak 1936.(70.000/1936. F.M. számú) végrehajtása változatlan címmel, jó részében szentesíti az előző, nagyon alapos munkát tükröző bortörvényt, de bizonyos fogalmi pontosítások mellett rendelkezik az ürmösbor továbbá a misztella (fojtott must) készítéséről és forgalmazásáról. Előírja az állami ellenőrző jegyek bevezetését és alkalmazásának feltételeit a megkülönböztetésre érdemes borokra - kötelezően a tokaji borkülönlegességekre. Az 1936. V. t. c. és nevezett végrehajtása valamint azok módosításai (Magyar Közlöny 1959. 113. szám) 1959. július 1-én hatályukat vesztették.

A bortörvény újabb, átdolgozott kiadása 1959-ben jelent meg. „A szőlő-, gyümölcs- és borgazdálkodásról szóló 1959. évi 23. számú törvényerejű rendelet és az annak végrehajtására vonatkozó 2/1959.(XI.27.) F.M. - Élm.M.sz. együttes rendelete alapos változást jelent az előzőhöz képest, amely már a címből is kitűnik. Már a „bortörvény” szó puszta említése sem teljesen hiteles, hiszen a „Szőlő- és gyümölcsgazdálkodás” c. I. fejezetben erősen keverednek a szőlő és az egyes gyümölcsfajok szaporítására, telepítésére, fenntartására vonatkozó előírások. Ez a keveredés amiatt sem szerencsés, mivel a bor alapanyaga – deklaráltan – kizárólag a szőlőtermés és a bor készítése, kezelése, forgalmazása, bármely más terméktől eltérő speciális szabályozást kíván. Ezzel kölcsönhatásban kell szabályozni a borszőlő termesztését is, alávetve a borászat minőségi követelményeinek. Utóbbira azonban alig van utalás a rendeletben.

Jóval az 1959. évi föllazító rendeletek megjelentetése előtt 1949-ben politikai indítékok alapján fölszámolták a hegyközségeket, megszüntettek a szőlészeti és borászati felügyelőségeket, államosították a borkereskedelmet. A szőlő-borgazdaságot ért szellemi és anyagi veszteség kiolvasható az egyoldalúra sikerült bortörvényből. Nehézkessé vált a borellenőrzés is. A borellenőrző bizottságok megszervezését a rendelet a megyei mezőgazdasági osztályok feladatkörébe utalta. A bizottságok általában szervezetlenül, alacsony színvonalon, beszűkült hatáskörrel működtek, de megkérdőjelezhető volt a regionális szakvélemények felülbírálatára és a végleges szakvélemény megadására alakított Országos Borvizsgáló Szakértő Bizottság tagjai egy részének szakmai kompetenciája is.

Az 1959. évi rendeletek csupán kismértékben fékezték – fékezgették – borászatunk színvonalának süllyedését.

Egy újabb jó évtized elteltével 1997-ig, vagyis közel három évtizeden át „A szőlő- és gyümölcstermesztésről, valamint a borgazdálkodásról szóló 1970. évi 36. számú törvényerejű rendelet” valamint annak végrehajtására kiadott 40/1977.(XI.29.) számú MÉM rendelet volt érvényben. Ezekben a változatlan cím ellenére már pozitív előrelépés tapasztalható; háttérbe került a gyümölcstermesztés és a borgazdálkodás kezdi visszanyerni a második világháború előtti időszak bortörvényeinek arányait.

Az utóbbi évtizedekben, különösen a 90-es években felgyorsult események, folyamatok egyre nagyobb erővel feszítették az érvényben lévő bortörvény kereteit, és borászatunk színvonalának hatékony fejlesztése, valamint az EU-harmonizáció által támasztott követelmények szükségessé tették az alaprendelet gyakori módosítását. Ezek a „toldozgatások” csupán tűzoltásnak minősíthetők, s az ezredforduló előtt már nagyon megérett az új, EU-konform bortörvény életbe léptetésének a szükségessége. Az érthető várakozás után megjelent az új bortörvény: „1997. évi CXXI. törvény a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról”, amely letisztult címében a magyar szőlő- és borgazdaság általános szabályozásáról szól.

A magyar borászat szempontjából a törvényi szintű szabályozáshoz való visszatérés igen nagy jelentőségű, mert ebben a szakmai szempontok mellett kifejeződik az ágazat nemzetgazdasági és társadalmi elismertsége is.

A jogszabály megalkotásakor összhangot kellett teremteni a nemzeti szabályok, a nemzetközi gyakorlat, az élelmiszertörvény (1995. évi XC. törvény) és a szeszipari termékekre vonatkozó normák között. A termék-előállítás szabályait be kellett illeszteni a hegyközségekről szóló 1994. évi CII. törvény és a gazdasági törvények révén kialakult szabályozási környezetbe.

Fontos szempont volt az EU előírásaihoz való közelítés is, hiszen a bortörvényt alkalmassá kellett tenni a csatlakozási felkészülés során a magyar érdekek markáns nevesítésére.

A törvény révén lehetővé kellett tenni a hatékonyabb fellépést, a fogyasztókat megtévesztő jelölések vagy hamis termékek előállításának lehetetlenné tétele érdekében. Új szankciórendszert kellett életbe léptetni a jogellenes cselekmények visszaszorítására.

Az I. fejezetben a bevezető rendelkezések keretében rögzítették a törvény tárgyát, ezt követően az értelmező rendelkezések között a törvény értelmezése szempontjából alapvető fogalmak meghatározása következik.

Az árutermő szőlő alsó határát a jogszabály rögzítette, ami azért fontos, mert a legtöbb, a szőlőtermesztésre vonatkozó későbbi szabály (például a telepítés és a kivágás engedélyezése) csak az árutermő szőlőre vonatkozik.

Fontos elem az egyes kataszterek és a fajtacsoportok (ajánlott, kiegészítő, ültetvényes fajták) pontos ismerete, mert ezek alapvetően meghatározzák a telepítés és a fajtahasználat feltételeit, és ismeretük a más jogszabályban meghatározott telepítési támogatások elnyeréséhez is szükséges.

A II. fejezetbe kerültek a szőlőtermesztés fogalomkörébe tartozó szabályok.

A termőhelyek (borvidékek, bortermőhelyek, egyéb szőlőtermő helyek) meghatározása több szempontból is elengedhetetlen. A bortörvény melléklete számos változást tartalmaz a korábbi borvidéki besoroláshoz képest: új települések kerültek a borvidékhez, egyes borvidékek pedig körzetekre tagozódtak.

A telepítés és fajtahasználat vonatkozásában a borvidéki vagy bortermőhelyi besorolás jelentősége, hogy a besorolással nem rendelkező területről bort – az egyéb törvényi feltételek megléte esetén is – legfeljebb asztali borként lehet forgalomba hozni.

A jogalkotó rendelkezik a telepíthető fajtákról is. Viszonylag új szabályozási elem a 2001-ben létrehozott Szőlőfajta Használati Bizottság, mely elkészítette a fajtahasználat alapját képező megyei bontású fajtalistákat.

Az árutermő szőlőültetvény telepítése és kivágása engedélyköteles tevékenység maradt.

A III. fejezet – a must és a bor előállítása és kezelése címmel – a borászati termékek meghatározásával kezdődött.

A must vagy szőlőcefre természetes eredetű cukortartalmának kiegészítése – miként az Európai Unió északi fekvésű szőlőtermesztő országaiban – sűrített must, töményített must, répa- vagy nádcukor hozzáadásával történhet.

A bor cukortartalmának kialakítására must, töményített must és sűrített must használható.

A IV. fejezet a borpárlat előállításával és kezelésével foglalkozott.

Az V. fejezet a must, a bor és a borpárlat forgalomba hozatalával foglalkozik, a mustjavítás mellett a törvény egyik legtöbbször elemzett része.

A szőlő és a bor származási bizonyítványára vonatkozó, 1997-ben bevezetett rendelkezések törvényi szinten kaptak megerősítést. Ezek alapján bort, valamint borászati feldolgozás céljára szőlőt forgalomba hozni, forgalmazni csak származási bizonyítvánnyal szabad. A származási bizonyítvány rendszere hivatott megteremteni annak a feltételeit, hogy minden forgalomba kerülő bortétel szükség esetén visszavezethető legyen ahhoz a szőlőültetvényhez, amelynek terméséből készült.

A származási bizonyítvány az – egyre inkább megkövetelt – eredetmegnevezés garanciája, valamint a hamisítások elleni küzdelem egyik fontos eszköze. Magyar sajátosságként alakult ki, hogy a szőlő, az asztali és minőségi borok forgalma egyaránt származási bizonyítványhoz kötött.

Újabb kapcsolat a hegyközségi törvénnyel, hogy a szőlő, az asztali bor és a meghatározott termőhelyről származó minőségi bor származási bizonyítványát a hegyközség, a meghatározott termőhelyről származó különleges minőségű bor származási bizonyítványát pedig a hegyközségi tanács adja ki.

A szőlőre vonatkozó származási bizonyítvány alapján lehet kérni a bor származási bizonyítványát, amit csatolni kell a borászati hatósághoz benyújtott forgalomba hozatali engedély kérelemhez.

Nagyon érdekfeszítő kérdések a különböző termőhelyekről, szőlőfajtákból és évjáratokból származó borok elnevezésének szabályai.

A borok palackozása és jelölése az európai gyakorlatban a legrészletesebben és legbürokratikusabban szabályozott terület. Részint azért, mert a fogyasztó védelmében meg kell akadályozni a megtévesztésre alkalmas megnevezések használatát, részint azért, mert a szőlőfajta, de különösen egyes termőhelyek, földrajzi eredet-megjelölések feltüntetése piacosabbá és magasabb áron értékesíthetővé teszi a terméket.

A törvény értelmében a palackokon vannak kötelezően feltüntetendő jelölések (például a bor minőségi kategóriája, tényleges alkoholtartalma, a cukortartalom jelölése stb.) és vannak a valóságnak való megfelelés esetén feltüntethető adatok (például védjegy, fogyasztási ajánlás, vonalkód stb.).

A származási helyre utaló elnevezést a tájbor, a meghatározott termőhelyről származó minőségi bor és a különleges minőségű bor esetében fel kell tüntetni.

A szőlőfajtára utaló elnevezés csak a Borvidéki Fajtalistában felsorolt, valamint a kivételesen (kísérleti célból) engedélyezett fajták esetében tüntethető fel az egyes minőségi kategóriákra vonatkozó eltérő rendelkezések szerint.

A törvény VI. fejezete egy különleges szabályokból álló együttes, hiszen a zárt borvidékre vonatkozó külön rendelkezéseket fogta össze. Zárt borvidék az a termőhely, amelynek termékei megkülönböztetett védelemre érdemesek, s a szőlő termesztésére, a bor készítésére, kezelésére és forgalomba hozatalára vonatkozóan különleges szabályokat igényelnek.

A törvény tartalmazta az egyes tokaji borkülönlegességek leírását, feltüntetve a kötelező érlelés, ezen belül a fahordós érlelés időtartamát.

A tokaji borkülönlegességek palackozási kötelezettsége is törvényi szinten rögzített. A palackozási kötelezettség nem vonatkozik a Tokaji borvidék területén a termelők által saját pincéjükben forgalomba hozott saját termésű tokaji szamorodni, tokaji máslás, tokaji fordítás, tokaji aszú, tokaji aszúeszencia borokra és a tokaji eszenciára.

A VII. fejezetben a szőlészeti-borászati szakigazgatás speciális szabályait foglalták össze. Az ellenőrzés és szankcionálás hiányosságait különösen a hamisítások elterjedése hozta felszínre. A központi irányítás keretei között kialakított ellenőrzési rendszer a privatizáció hatására atomizálódott termelés és a szabályozatlan piaci viszonyok között nem működik.

A jogkövetkezmények és a minőségvédelmi bírság cím alatt a törvény azokat a speciális szankciókat rögzítette, amelyek a korábban sokszor hatástalan szabálysértési és büntető törvénykönyvi rendelkezéseket igyekeztek kiegészíteni.

Viszonylag új szankcióként jelent meg a minőségvédelmi bírság. Ha a vizsgálat során az ellenőrző hatóság megállapította, hogy az előállított, illetve forgalomba hozott borászati termék nem felel meg a jogszabályokban előírt, illetve a termék jelölésén szereplő minőségi jellemzőknek vagy az az engedélyezett szintet meghaladó mértékben tartalmaz az egészségre káros anyagot, minőségvédelmi bírságot szabhat ki.

A záró, VIII. fejezet a vegyes rendelkezések között az idevonatkozó élelmezés-egészségügyi előírásokat, a gyümölcslevekre, gyümölcsborokra, gyümölcsvermutokra, továbbá a szőlőlé (szőlőmust) felhasználásával készített üdítőitalokra vonatkozó élelmiszer-törvényi utalást és a Magyar Borkönyv elkészítésére való felhatalmazást tartalmazza. A törvény mellékletében voltak felsorolva a borvidéki és bortermőhelyi besorolással rendelkező települések.

A törvényhez tartozott a végrehajtására vonatkozó, a részletszabályokat és iratmintákat tartalmazó 106/1997. (XII. 19.) FM rendelet is.

Sajnos a bortörvény sem kerülhette el a korszellemre jellemző folyamatos változtatást. A szabályozás apróbb hibáinak kiigazítása mellett olykor teljesen ötletszerű módosítások történtek, melyek a törvény alapvető funkcióját, a jogbiztonságot is kérdésessé tették.

Az 1999-ben hatályba lépett jövedéki szabályozás, a borok jövedéki termék körbe vonása számos, a borjogot is érintő hatással bírt. Különösen a nyilvántartások vezetése, az adatszolgáltatás és a bizonylatolás változott, jelentősen növelve a termelők adminisztratív terheit.

2004-ben az EU csatlakozás miatt oly mértékben kellett változtatni a jogszabályon, hogy az új törvényként hirdették ki. 2004. évi XVIII. törvény vette át az ágazati alapjogszabály szerepét.

Az új törvény szerkezetében nem változott jelentősen, viszont tartalmában igencsak eltér az elődjétől. Bizonyos elemek, melyek az EU szőlészeti-borászati szabályozásába egyszer már beépültek, kikerültek a törvényből, mert ezek ismétlését a hatályos jog nem teszi lehetővé. Ráadásul az uniós szabályozás a joghierarchiát tekintve nemzetek feletti, tehát ezek alkalmazása kötelező a tagország számára.

A megváltozott intézményrendszerhez való alkalmazkodás jegyében a telepítés és a kivágás engedélyezése az újonnan alakult Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal illetékességi körébe került.

Számos, korábban a törvényben szabályozott kérdést végrehajtási rendelet szintjén újraszabályoztak. Több mint 10 végrehajtási rendelet született a melléktermék kötelező felhasználásától egészen a fajtahasználatig.

Ez a szerkezet jelentősen megnehezíti a jogalkalmazók dolgát, hiszen 2004 előtt elegendő volt a bortörvényt és végrehajtási rendeletét ismerni. Jelenleg a bortörvény mellett ismerni kell a EU eléggé nehezen követhető, terjengős joganyagát és az esetenként évente többször is változó hazai végrehajtási rendeleteket is.

Az EU két éven át zajló borpiaci reformjának hatására 2009-ben át kellett dolgozni a 2004-ben hatályba léptetett bortörvényt. Bár a törvény száma nem változott, a tartalma jelentősen átalakult. Változtak a borkészítés és megnevezés szabályai. Teljesen átalakul a származási bizonyítvány kiadásának rendje, némiképpen csökken a rendeletek száma. A rendelkezések értékelését az alkalmazás tapasztalatai alapján kell majd megadni.

A szőlő- és bortermelés szabályozása az Európai Uniós csatlakozást követően

A közös borpiaci szabályozás az Európai Unió „Közös Agrár Politikájának” (KAP) szerves része, teljes mértékben igazodik annak alapelveihez. Így a KAP eredeti céljain a mezőgazdasági termelékenység növelésén, a mezőgazdaságban dolgozók számára megfelelő jövedelem és életszínvonal biztosításán, az agrárpiacok stabilizálásán, a termelők és a fogyasztók védelmén, az élelmiszer-ellátás biztonságának szavatolásán, a fogyasztói igények méltányos áron történő kielégítésén túl olyan új célok, mint az európai családbirtok-szerkezet megőrzése, a vidéki népesség megtartása, a tájjelleg megőrzése és a vidékfejlesztés is megjelennek a közös borpiac szabályozás koncepciójában.

A KAP-hoz hasonlóan a borpiaci szabályozás is hosszú evolúción ment keresztül és számos reformot élt meg az elmúlt negyven évben. Az első borpiaci szabályozást az akkor még hat tagállamot tömörítő Európai Gazdasági Közösség, az 1960-as évek végén dolgozta ki, és 1970-től vezette be, majd a sorozatos – főként az asztali bort érintő – túltermelési válságok hatására újabb és újabb piacszabályozó intézkedéseket vezettek be, ami alapvetően a feleslegek levezetésére irányult (telepítési tilalom, lepárlási intézkedések sora). Az 1980-as években az EK új tagországokkal történő bővítése, valamint az állandósuló borfeleslegek kezelése miatt olyan eszközöket is alkalmaztak, amelyek a termelésszerkezet átalakítását is ösztönözték (a kötelező lepárlás, a kivágási támogatás vagy a szőlőültetvények szerkezetátalakítása).

Az 1990-es évek közepén lefolytatott WTO tárgyalások (Uruguay-i Forduló) eredménye újabb fordulatot hozott a borpiaci szabályozásban. Az 1990-es évek végére nagyjából egyensúlyba kerülő európai borpiacon eltörölték a masszív felesleg levezetésére irányuló intézkedéseket, ugyanakkor nem számoltak a piacnyitás következtében megjelenő új konkurensekkel, az újvilági országok jelentős előretörésével és versenyképes termékeivel, ami újabb strukturális borfeleslegek kialakulásához vezetett a 2000-es évektől kezdődően. Óriási különbség a ’70-80-as évekhez képest, hogy az utóbbi időszak válsága már nemcsak az asztali, hanem a minőségi borok termelőinek egy részét is elérte. Az európai bortermelők versenyképességének megőrzése és a hatékony támogatás-felhasználás érdekében az EU ismételten borpiac szabályozási reformba kezdett, melynek eredményeként megszületett a 2008. augusztus 1-től bevezetett új közös borpiaci szabályozás.

Magyarország azzal, hogy 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a közös borpiaci rendtartás szabályait is alkalmazza. Ezzel megváltozott a bortermelés jogi szabályozásának hierarchiája. Az ágazati szabályozás alapelveit és kereteit a közös borpiaci szabályozásról szóló Európa Tanácsi rendelet és a hozzákapcsolódó Európai Bizottsági rendeletek jelentik, amelyeket tagállami szinten továbbszabályoznak az ágazathoz kapcsolódó törvények és azok végrehajtási rendeletei. Tekintettel arra, hogy a hazai jogszabályok nem ismételhetik meg a közösségi jogszabályok tartalmát, ezért a borpiac szabályozásra vonatkozó hazai jogszabályok megértéséhez elengedhetetlen a közösségi jogszabályok ismerete.

2004 és 2008 között a közös borpiaci szabályozás reformjáig, a borpiac közös szervezéséről szóló 1493/1999/EK tanácsi rendelet intézkedései határozták meg a hazai bortermelést, a borpiac szabályozást és a hozzákapcsolódó támogatásokat. Az EU a bortermelő tagországok piaci támogatására évi 1,2 milliárd €-t fordított 2000 és 2008 között. A szabályozás legfontosabb elemei a következők voltak:

a) Termelési potenciál kezelése:

• Szőlőtelepítés: az EU 1976 óta nem teszi lehetővé a meglévő borszőlő termőterületek növelését az asztali borok túltermelése következtében rendszeresen visszatérő piaci nehézségek és túltermelési válságok miatt. Szőlőtelepítésre csak úgy van lehetőség, ha a telepítésre kerülő ültetvény méretével megegyező nagyságú szőlőültetvényt kivág a termelő. Ezért az EU bevezette az újratelepítési jogok rendszerét, tehát borszőlőültetvényt csak újratelepítési jog felhasználásával lehet telepíteni. Újratelepítési jog borszőlőültetvény engedéllyel történő kivágásával keletkezik.

• Szőlőtermő területek termelésből való végleges kivonásáért járó támogatás: bevezetése a tagállam kérésére történt. Az egy hektárra adható támogatási összeget bizottsági rendelet határozta meg. A támogatási összegek a termőterület terméshozamának függvényében nőttek, mivel az intézkedés célja az volt, hogy a magas terméshozamú, elsősorban asztali bort adó ültetvényeket vágják ki a termelők és egyben a borpiaci válság leginkább érintett termékeinek kínálatát csökkentsék.

• Szőlőültetvények szerkezetátalakítása és átállítása: az intézkedés célja a borkínálat minőségének a kereslethez történő igazítása volt. Így az EU a szőlőültetvények fajtaváltását, kedvezőbb adottságú területekre történő áttelepítését, illetve a művelésmód korszerűsítését támogatta. Erre az intézkedésre az EU évi 490 millió €-t fordított a bortermelő tagországokban.

• A termelési potenciálhoz tartozó nyilvántartások és adatszolgáltatások: a hatékony piacszervezés és a piac átláthatósága érdekében az EU adatszolgáltatási (szőlőültetvény, szőlő- és bortermelés, készlet, forgalmazás) és pincekönyv vezetési kötelezettséget ír elő a szőlő- és bortermelő számára, illetve a borászati termékek szállítása esetén szabályozza a kísérőokmányok kiállításának rendjét.

b) Piaci mechanizmusok:

Azokat az intézkedéseket és támogatásokat foglalta össze, amelyek rövid távon kezelték a piaci feszültségeket. Az EU annak a közös agrárpolitikai célnak megfelelve, hogy a termelők jövedelmét stabilizálja és a piaci egyensúlyt fenntartsa, a piaci válsággal küzdő termékkategóriák esetében támogatást vezetett be. Tekintettel arra, hogy alapvetően az asztali bor tartozott a problémás termékek közé, ugyanakkor a meghatározott termőhelyről származó minőségi borokat nem sújtották az eladási nehézségek, a piaci támogatásokat csak az asztali borokra (a szűk értelembe vett asztali borokra és tájborokra) lehetett igénybe venni. A piaci mechanizmusok közé az alábbi intézkedések tartoztak:

Magánraktározási támogatás: asztali bor, szőlőmust vagy szőlőmust sűrítmény termelőnél történő tárolására lehetett igénybe venni. Az intézkedéssel a termelőket arra ösztönözzék, hogy 9 hónapos időintervallumra, átmenetileg kivonják a piacról az asztali borokat annak érdekében, hogy azok ne kerüljenek piacra, és ne csökkentsék az asztali bor árát, és ezzel stabilizálják a termelők jövedelmét.

Lepárlási intézkedésekkel a már megtermelt asztali bort támogatással lepárlás formájában vonták ki a piacról azért, hogy ne okozzon piaci feszültséget. Négy típusú lepárlási támogatási intézkedést alkalmazott az Európai Unió:

i. Melléktermék kötelező lepárlása: a 80 hl feletti borelőállítók kötelesek voltak a szőlőfeldolgozás és borkészítés során keletkezett mellékterméket, a törkölyt és a seprőt lepárlóba szállítani és ilyen módon kivonni a termelésből, valamint tiltotta az EU a szőlő túlpréselését, ezért meghatározta azt a minimális alkoholtartalmat, amivel a melléktermékeket be kellett szállítani a lepárlóhoz. Az intézkedés célja kettős volt, egyrészt a túlpréselés elkerülésével minőségjavítást, másrészt a mennyiségi korláttal gazdasági célokat szolgált, mivel így a gyenge minőségű bor nem került a piacra és nem rontotta tovább az asztali borok piaci helyzetét.

ii. A kettőshasznosítású fajták lepárlása, olyan szőlőfajtákból készült borok kötelező lepárlását jelentette, amelyek eredeti felhasználásukat tekintve más célokat szolgáltak, pl. csemegeszőlő fajtából készült borokat, illetve az eredetileg szeszesital készítést (pl. brandy, Cognac stb.) szolgáló mennyiségen túl keletkező bort kötelezően le kellett párolni a feleslegben előállított bor piacra jutásának megakadályozása érdekében.

iii. Szeszesitalpiac ellátását támogató lepárlás: asztali borok lepárlására igénybe vehető fakultatív típusú lepárlás volt, amely ösztönözte a bor egy részének kivonását az asztali borpiacról és alapanyagot biztosított a hagyományos bor alapú szeszesitalok (párlatok, brandyk) előállításához.

iv. Krízislepárlás: az esetlegesen jelentkező bortúltermelés levezetésére szolgáló fakultatív lepárlási intézkedés volt, amelynek bevezetését és a hozzátartozó forrást a tagállam kérhette az Európai Bizottságtól a felmerülő prompt piaci problémák kezelésére. Az intézkedés asztali és kivételes esetben m.t. minőségi borfelesleg levezetésére szolgálhatott. A lepárlás fakultatív jellege nagyban megkérdőjelezte az intézkedés hatékonyságát. Az első három lepárlási intézkedés esetén a beszállított bor minimális átvételi árát az Európai Bizottsági rendelete rögzítette, krízislepárlás esetén pedig a Bizottság az adott tagállam asztali bor piaci árszintje alapján állapította meg.

• Szőlőmustok és mustsűrítmények felhasználása alkoholtartalom növelésre, valamint szőlőlékészítésre: az EU támogatást nyújtott a borok alkoholtartalom-növelésére felhasznált mustsűrítményhez és finomított szőlőmustsűrítményhez. A támogatás célja kettős volt, a sűrítmény árának versenyképessé tétele a javításhoz hagyományosan használt cukor árához képest, illetve az intézkedéssel mustot lehetett kivonni a borpiacról, ami a kínálatot csökkentette. Továbbá támogatta a szőlő más élelmiszer-ipari célú felhasználását (pl. üdítőital).

c) Termelői és ágazati szervezetek: a kínálat koncentrációja és a piacszervezés hatékonyabbá tétele érdekében megállapították a termelői szervezetek, valamint az ágazati szervezetek által ellátott feladatokat.

d) Borászati eljárások és kezelések: a közösségi szabályozás tételesen felsorolta az engedélyezett eljárások és kezelések jegyzékét (IV. melléklet), valamint azok határértékeit (V. melléklet). Alapelv az EU-ban, hogy csak olyan borkészítési eljárások alkalmazhatóak, amelyeket a jogszabály megenged.

e) Borászati termékek jelölése, kiszerelése: a közösségi szabályozás tételesen felsorolta termékkategóriánként (m.t. minőségi bor, földrajzi jelzéssel ellátott asztali bor, asztali bor, pezsgő, likőrbor) a kötelező jelöléseket, valamint az alkalmazható, fakultatív, de szabályozott jelöléseket (VII–VIII. melléklet).

f) Meghatározott termőhelyről származó minőségi borok (m.t. minőségi) esetében a közösségi szabályozás csak keretrendelkezéseket állapított meg, tekintettel arra, hogy tagállami hatáskörbe utalta a m. t. minőségi borokra vonatkozó szabályok kidolgozását és elismerte az egyes tagországokban hagyományosan alkalmazott eredet-megjelölési rendszereket (VI. melléklet). A borokat jelölő földrajzi elnevezéseket, mint meghatározott termőhelyről származó minőségi borokat tagállami szinten ismerték el. Így a tagállami jogszabályok erejénél fogva automatikusan közösségi védelmet élveztek az egyes borelnevezések, illetve bekerültek az EU és a harmadik országok között létrejött kétoldalú bormegállapodások védendő borelnevezései közé.

g) Harmadik országokkal folytatott kereskedelem alapvetően az export és import engedélyezési eljárásrendjét szabályozta.

h) Termékdefiníciók: külön melléklet tartalmazta a borászati termékek meghatározását (I. melléklet)

i) Szőlőtermő övezetek meghatározása: az EU szabályozás a tagországokat, illetve azok bortermelő régióit szőlőtermelő övezetekbe sorolta éghajlati adottságaik alapján. Az övezeti besorolás alapján határozza meg az EU az alkalmazható borkészítési eljárásokat és az ahhoz kapcsolódó határértékeket. Magyarország az EU csatlakozáskor a C.I. övezetbe került, ahol mind az alkoholtartalom-növelés, a savtartalom-növelés és a savtompítás is alkalmazható eljárás (6. ábra).

6. ábra - Az EU szőlőtermesztési övezetei

kepek/06abra.jpg


A borpiaci szabályozás reformja

Rövid idő alatt egyértelművé vált, hogy a 2000-ben bevezetett borpiaci szabályozás eszközei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket a piaci egyensúly fenntartása tekintetében. Állandósultak a borfeleslegek az EU piacán és 2001 óta egyre többször kellett alkalmazni a nagy bortermelő országokban a krízis lepárlási intézkedést.

A borfeleslegek kialakulásához több tényező is hozzájárult:

A telepítéskorlátozás és az 1980-as évek jelentős kivágási támogatásával stabilizálódott az EU szőlőtermő felülete, ugyanakkor a szőlőültetvények szerkezetátalakítási támogatása következtében – különösen Spanyolországban – jelentősen nőttek a terméshozamok, ami közösségi szinten a bortermelés növekedéséhez vezetett;

Az 1970-es években elkezdődött borfogyasztás visszaesése a hagyományos európai bortermelő és borfogyasztó országokban, az utóbbi időszakban csak fokozódott, ami különösen az asztali borokat érintette. Így a nagy bortermelő országoknak egyre több borfelesleget kellett levezetniük. Ugyan az új borfogyasztó országokban a fogyasztás jelentősen növekedett, és többé-kevésbé kompenzálni tudta a hagyományos bortermelő és borfogyasztó országokban bekövetkezett csökkenést, de az EU nyitott piacára beáramló – főként újvilági –borok miatt már nem volt egyértelmű, hogy az export segítségével le lehet vezetni a keletkezett borfelesleget.

Ugyan az EU harmadik országokba irányuló borexportja nőtt, de a versenytársak erősödése miatt az EU részesedése a világ borpiacán visszaesett. Továbbra is az EU maradt a világ vezető borpiaci szereplője, hiszen jelenleg is a világ szőlőtermő felületének 45%-át, bortermelésének 60%-át, borfogyasztásának 60%-át, borexportjának és importjának pedig 70%-át adja.

Az EU borbehozatala az 1990-es évek közepétől robbanásszerűen nőtt: 1993-2004 között az import megnégyszereződött. A 2000-es évek közepére a borbehozatal mennyisége utolérte a borkivitelét. Ez a drasztikus változás alapvetően az 1995-ben lezárult WTO tárgyalások eredményeként bekövetkező európai piacnyitásnak, a vámok és az import lefölözési rendszer átalakításának következménye, illetve az EU-n kívüli – főként az újvilági – országokban kedvező gazdasági és termelési körülmények között történő bortermelésnek köszönhető. Utóbbi egyértelműen élénkítette a versenyhelyzetet a nagy európai bortermelő országok hagyományos export piacain, illetve az új borfogyasztó országok piacán.

A kialakult környezetben a 2000-ben bevezetett borpiaci szabályozás eszközei már nem tudták hatékonyan megoldani a feszítő problémákat, nem lehetett levezetni a strukturális borfeleslegeket és visszaállítani a borpiaci egyensúlyt. Az alkalmazott eszközök már nem tudtak hatékonyan reagálni a világpiaci kihívásokra, hiszen alapvetően a versenytársak profitáltak a növekvő piaci lehetőségekből. A piacszabályozás elsősorban a feleslegek lepárlással történő levezetésére támaszkodott és ezzel mesterséges piacot teremtett az egyébként versenyképtelen termékek és szereplők számára a termelési struktúra átalakítása helyett, ami nem járult hozzá az európai bortermelők versenyképességének növeléséhez sem. Ennek következtében a piaci rendtartás a termelők jövedelmének stabilizálását sem tette lehetővé. Így szükségszerűvé vált a közös borpiaci szabályozás reformja, hiszen alkalmazkodni kellett az új kihívásokhoz: a bortermelés globalizációjához, az egyre növekvő versenyhez. Elengedhetetlenné vált az EU bortermelői versenyképességének javítása és hosszú távon történő fenntartása, a már 27 tagra bővült Európai Unióban.

Az EU-ban az új borpiaci szabályozás két ütemben lépett életbe:

1. lépésként 2008. augusztus 1-től:

a támogatási programra (nemzeti boríték),

a termőpotenciálra,

a szőlőültetvények 3 évre szóló támogatott kivágási programjára,

a szőlészeti-borászati ellenőrzésekre,

harmadik országokkal folytatott kereskedelemre vonatkozó szabályok.

2. lépésként 2009. augusztus 1-től:

• az eredet-megjelöléssel és földrajzi jelzéssel ellátott borok címkézésére és jelölésére,

• az alkalmazható borkészítési eljárásokra,

• a szőlészeti és borászati adatszolgáltatásra,

• borászati termékek fuvarozásához szükséges kísérőokmányokra,

• a borászati nyilvántartásokra vonatkozó előírások.

Támogatási program

Fontos változás, hogy a korábbi borpiaci szabályozáshoz képest már nem az EU osztja fel az egyes támogatási intézkedések között a borpiaci költségvetési keretet, hanem az EU a tagállamok számára állapít meg egy bizonyos költségvetési keretet (ez adja tagállamonként az úgynevezett nemzeti borítékot), és a tagállam dönti el, hogy ötéves program keretében, milyen borpiac szabályozási intézkedésekre ad közösségi támogatást. Ezzel az EU egyre inkább kivonul a borpiac szabályozásból, és egyre jobban növeli a tagállamok felelősségét a borpiaci egyensúly kialakítása területén.

Magyarország esetében az EU forrásból az Európai Bizottság által jóváhagyott támogatási keret felhasználására nyílik lehetőség az ötéves támogatási program keretében 2009 és 2013 között (14. táblázat).

14. táblázat - A nemzeti boríték felosztási terve az 2009–2013 közötti időszakra (Forrás: FVM Agrárpiaci Főosztály, 2008)

Intézkedés (555/2008/EK Bizottsági rendelet szerint)

2009

2010

2011

2012

2013

Összesen –1000

1. SPS (egységes farm támogatás)

0

0

0

0

0

0

2. A harmadik országokba irányuló promóciós tevékenység

0

0

0

1 000

1 000

2 000

3. Szőlőültetvények szerkezetátalakítása és átállása

13 316

13 014

13 809

14 555

15 081

69 775

4. Zöld szüret

0

0

0

0

0

0

5. Kockázati kezelési alap

0

0

0

0

0

0

6. Szüreti biztosítás

0

500

500

1 000

1 000

3 000

7. Borászati beruházások

0

5 500

5 500

8 900

9 500

29 400

8. Melléktermék-lepárlás

2 500

2 500

2 500

2 500

2 500

12 500

9. Szeszesital piac ellátását szolgáló lepárlás (területi alapon)

0

0

0

0

- 

0

10. Krízislepárlás

0

0

0

0

- 

0

11. Sűrített szőlőmust felhasználása alkoholtartalom növeléshez

1 000

1 500

1 500

1 500

- 

5 500

Összesen

16 816

23 014

23 809

29 455

29 081

122 175


A tagországok a támogatási program kidolgozása során a közösségi jogszabály által meghatározott intézkedések listájából választhatnak, amelyek a következők lehetnek:

1. SPS (egységes farmtámogatás): jövedelempótló támogatás jelent. Lehetőség nyílt arra, hogy a tagországok a számukra odaítélt nemzeti borítékot egységes farm alapú támogatás formájában fizessék ki. Magyarország ezt a támogatási formát nem vette igénybe, mivel a támogatások egy hektárra és egy termelőre jutó támogatási összege nem lett volna előnyös.

2. A harmadik országba irányuló promóciós tevékenység támogatás lehetővé teszi, hogy 50%-os költségtámogatás mellett a bortermelők szakmai szervezetei vagy borászati vállalkozások az EU piacán kívül bormarketing programot hajtsanak végre.

3. Szőlőültetvények szerkezetátalakítási támogatása: a szőlőültetvények modernizációjára, így fajtaváltásra, áttelepítésre és termeléstechnológiai fejlesztésére lehet továbbra is támogatást nyújtani. Az egyes tagországok hozhatnak döntést arról, hogy az EU által a tagállam rendelkezésére bocsátott nemzeti borítékból mekkora összeget fordítanak erre az intézkedésre. Magyarország számára továbbra is ez a legfontosabb támogatási forma. A cél évi 1000–1300 ha szőlő telepítése (fajtaváltás, áttelepítés), illetve ennél jóval kisebb mértékben támrendszer-felújítás és -korszerűsítés.

4. Zöldszüret: a kínálat csökkentésére bevezetett intézkedés, ami az éretlen szőlőfürtök eltávolításával a termés teljes megsemmisítését jelenti az adott parcellán. A támogatás mértéke a zöldszüret költségének legfeljebb 50%-áig terjedhet.

5. Kockázatkezelési alap (piaci kockázat): a piaci kockázat okozta veszteségek biztosítására szolgáló, termelők által létrehozott alap, amelynek adminisztratív költségei támogathatóak a nemzeti borítékból.

6. Szüreti biztosítás: a szőlőtermelők jövedelembiztosítását célozza természeti katasztrófák, kedvezőtlen időjárás, betegségek és kórokozók okozta jövedelem kiesés esetén, ahol a hozzájárulás mértéke a biztosítási díjak 50%-a, illetve 80%-a lehet.

7. Borászati beruházások: borászati üzemek technológiai fejlesztését teszi lehetővé a beruházási költségek 40 és 50%-os támogatási szintjével. Magyarország esetében az intézkedés a második legnagyobb szeletét jelenti a nemzeti borítéknak. A tervezett összeg évi 5,5–9,5 millió € körül alakul növekvő ütemben az ötéves támogatási program alatt.

8. Melléktermék-lepárlás: 2008. augusztus 1-jétől az EU eltörölte a borászati melléktermék lepárlási kötelezettségét. Továbbra is megmaradt a melléktermék kötelező kivonása a 25 hl-nél nagyobb mennyiségben bort előállító üzemek esetében a minőségjavítás és a gyenge minőségű termékek piacról történő kivonása érdekében. Ennek egyik módja lehet a lepárlás. Ezzel együtt megszűnt a melléktermék lepárlásához kapcsolódó korábbi minimális átvételi ár, és az intervenciós alkoholtárolásra vonatkozó támogatás. A nemzeti borítékból csak a melléktermék-lepárlóhoz történő beszállítási költségeinek kompenzációja valósítható meg. A lepárló részére fizetett támogatási összeget Európai Bizottsági rendelet határozza meg. A tagállam dönthet a melléktermék kötelező lepárlásának fenntartásáról, arról, hogy bizonyos termelők körére vagy bizonyos melléktermék típusra előírja a melléktermék kötelező lepárlását. Magyarország törköly esetében 1000 hl, seprő esetében 500 hl borelőállítást meghaladó termelők részére írja elő a melléktermék kötelező lepárlását a 2008/2009-es borpiaci évtől. Az említett határok alatti árubort előállítók esetében a mellékterméket ellenőrzés mellett is ki lehet vonni.

9. Szeszesitalpiacot támogató lepárlás: csak átmeneti időszakra, négy évre adható támogatási forma. Fontos változás a korábbi időszakhoz képest, hogy az EU a borban lévő alkoholmennyiség helyett terület alapú támogatássá alakította át a kifizetést. Magyarország ezt az intézkedést indokolt esetben bizonyos piaci feszültségek levezetésére és a bor alapú szeszesital-előállítás alapanyag ellátására alkalmazza.

10. Krízislepárlás: szintén csak négy évig alkalmazható intézkedés. Az EU megtartotta a krízislepárlást a tagországok számára választható intézkedésként a borpiaci feleslegek levezetésére. A korábbi időszakhoz képest lényegesen nagyobb felelősséget hárít a tagországokra, hiszen az intézkedés nem történhet tisztán EU forrásból, hanem a tagországoknak évről-évre egyre nagyobb tagállami önrésszel is hozzá kell járulniuk a krízislepárlási támogatáshoz.

11. Sűrített szőlőmust felhasználása alkoholtartalom növeléséhez: csak átmenetileg, négy évig alkalmazható támogatási forma, ami később az egységes farmtámogatás keretében érvényesíthető.

Termőpotenciál kezelése

Az Európai Unió továbbra is fenntartotta a termőpotenciál növelésére vonatkozó tilalmat, ezzel együtt az újratelepítési jogok rendszerét 2015. július 31-ig, amit az egyes tagországok saját hatáskörben 2018. július 31-ig meghosszabbíthatnak. Ezután szabaddá válik a szőlőültetvény-telepítés.

A borpiaci szabályozás rendelkezik a jogszerűtlen, vagyis újratelepítési jog felhasználása nélkül eltelepített szőlőültetvényekről, amelyekhez jelentős szankciókat helyez kilátásba (illetékfizetés, kivágás, terméslepárlás, pénzbírság).

Kivágási támogatás

Az Európai Unió az utóbbi időszakban jelentkező borfeleslegek megszűntetésének és a piaci egyensúly visszaállításának legfontosabb eszközeként a szőlőültetvények támogatott kivágását tekinti, amire 1,074 milliárd €-t különített el és közel 175 000 ha szőlőültetvény kivágását irányozta elő hároméves kivágási program keretében.

A kivágás ösztönzése érdekében támogatási összegek az első évben 20%-kal, második évben 10%-kal magasabbak, a harmadik évben pedig megegyezik a korábbi, 2000–2008 között alkalmazott támogatási szinttel. Az egy hektárra jutó támogatást a terület 2003/2004–2007/2008 borpiaci évek (történelmi bázis) terméshozama alapján állapítják meg. A támogatási összegek a terület átlagterméshozamával arányosan nőnek a magas terméshozamú ültetvények kivágásának ösztönzése érdekében.

A meghirdetett éves kivágási keret a tagállamokból beérkezett igények alapján történő túligénylése esetén a támogatás elbírálásánál előnyt élveznek azok az 55 év feletti termelők, akik a teljes gazdaságuk szőlőterületét ki szeretnék vágni.

Eredet-megjelölések és földrajzi jelzések

2009. augusztus elsejétől hatályosak a borok eredet-megjelölésére és földrajzi jelzésére vonatkozó új közösségi szabályok. A borelnevezések és kategóriák tekintetében gyökeres változások következtek be, amelyek közül a legfontosabb, hogy megszűntek a korábban szabályozott borkategóriák. Az EU eltörölte a meghatározott termőhelyről származó minőségi bor, a földrajzi jelzéssel ellátott asztali bor és a szűk értelemben vett asztali bor fogalmát. Ehelyett a következő három termékkategóriát vezette be:

• oltalom alatt álló eredetjelöléssel ellátott bor (hivatalos rövidítése: OEM)

• oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel ellátott bor (hivatalos rövidítése: OFJ)

• földrajzi jelzés nélküli bor (hivatalos rövidítése: FN).

1. Az oltalom alatt álló eredetjelöléssel ellátott terméknek a következő kritériumoknak kell megfelelnie:

• a bor jellemzői alapvetően vagy kizárólag egy adott földrajzi környezethez és ahhoz kapcsolódó természeti tényezőkhöz köthetőek,

• kizárólag a földrajzi területen termett szőlőből készül,

• készítését az adott földrajzi területen végzik,

• Vitis vinifera fajhoz tartozó szőlőfajtából készül.

Az eredet-megjelölés egy régió, egy jól meghatározott hely, kivételes esetben ország neve lehet, tehát egy földrajzi név, ami az említett feltételeknek megfelelő terméket jelöli.

2. Az oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel ellátott bor esetében az alábbi feltételeknek kell teljesülniük:

• olyan különleges hírnévvel vagy egyéb jellemzőkkel rendelkezik, melyek az adott földrajzi eredethez kapcsolhatók,

• legalább 85%-ban a földrajzi területen termett szőlőből készült,

• készítését az adott földrajzi területen végzik,

Vitis vinifera fajhoz tartozó szőlőből, és annak a Vitis nemzetséghez tartozó fajokkal történt keresztezéséből származó szőlőfajtából készül (idetartozhatnak az inerspecifikus fajtákból készült borok).

A földrajzi jelzés – hasonlóan az eredet-megjelöléshez – egy régió, egy jól meghatározott hely, kivételes esetben ország neve lehet, ami az említett feltételeknek megfelelő terméket jelöli. Fontos azonban megjegyezni, hogy ugyanaz a földrajzi név nem jelölhet eredet-megjelöléses terméket és földrajzi jelzéses terméket. Tehát pl. a „Szekszárdi” név nem lehet egyszerre eredet-megjelöléses bor és földrajzi jelzéses bor elnevezése.

3. Földrajzi jelzés nélküli borok: ebbe a kategóriába tartoznak azok a termékek, ahol a bor eredete egyáltalán nem is jelenhet meg a bor címkéjén. Újdonság, hogy ezeknél a boroknál a fajta és az évjárat is feltüntethető. Ebben a kategóriában a borászat védjegye, márkaneve lesz a meghatározó a földrajzi eredet helyett.

Fontos változás, hogy a 2009. augusztus 1. előtt meglévő borelnevezések (lásd: 15. táblázat) továbbra is, automatikusan védettek azzal a feltétellel, hogy a borokhoz termékleírást kell készíteni 2011. december 31-ig, amelyet az Európai Bizottsághoz kell benyújtani.

15. táblázat - A magyarországi OEM és OFJ borelnevezések listája (2009. augusztus 1. előtti állapot)

M.t. minőségi (OEM) bor elnevezések

Tájbor (OFJ) elnevezések

1. „Neszmély”

18. „Mátra

1. Alföldi

2. „Badacsony”

19. „Mór”

2. Balatonmelléki

3. „Balaton”

20. „Nagy-Somló”

3. Dél-alföldi

4. „Balatonboglár”

21. „Pannon”

4. Dél-dunántúli

5. „Balaton-felvidék”

22. „Pannonhalma”

5. Duna melléki

6. „Balatonfüred-Csopak”

23. „Pécs”

6. Dunántúli

7. „Bükk”

24. „Somlói”

7. Duna–Tisza közi

8. „Csongrád”

25. „Somlói Nászéjszakák bora”

8. Észak-dunántúli

9. „Debrői Hárslevelű”

26. „Somlói Arany”

9. Felső-magyarországi

10. „Duna”

27. „Sopron”

10. Nyugat-dunántúli

11. „Eger”

28. „Szekszárd”

11. Tisza melléki

12.„Egerszóláti Olaszrizling”

29. „Tihany”

12. Tisza völgyi

13. „Etyek-Buda”

30. „Tokaj”

13. Zempléni

14. „Hajós-Baja”

31. „Tolna”

 

15. „Izsáki Arany Sárfehér”

32. „Villány”

16. „Káli”

33. „Zala”

17. „Kunság”

 

Jelentős változás következett be 2009. augusztus 1. után az új borelnevezések oltalmában is. Az EU eddigi szabályozása szerint a tagállam dönthetett, és nemzeti jogszabályban hirdethette ki egy-egy borelnevezés vagy földrajzi jelzés használatát, és szabályait, amit az európai Bizottság automatikusan lajstromozott. Ez a gyakorlat megszűnt, 2009. augusztus 1. után a lajstromozás és oltalom alá helyezés átkerül az Európai Bizottsághoz kétszintű eljárásrend, a nemzeti és a közösségi jóváhagyás után. Az oltalomkérelem iránti eljárásban szintén újdonság, hogy az új borelnevezések (eredet-megjelölés vagy földrajzi jelzés) esetében a kérelemhez termékleírást kell csatolni, amelynek a következő elemeket kell tartalmaznia:

• az oltalomban részesítendő név, vagyis a bort jelölő földrajzi név,

• a borok analitikai és érzékszervi jellemzői,

• a borászati technológiai elemekre és eljárásokra vonatkozó korlátozások,

• a földrajzi terület pontos, részletes és egyértelmű lehatárolása,

• a hektáronkénti legnagyobb terméshozam,

• a borszőlőfajta vagy ‑fajták, mely(ek)ből a bor(ok) készülnek,

• azok az adatok, melyek azt igazolják, hogy a borok minősége és jellemzői alapvetően az adott • földrajzi környezethez és az ahhoz kapcsolódó természeti, valamint emberi tényezőkhöz köthetők,

• a garanciát nyújtó nemzeti és szakmai szervezeti szabályok, követelmények,

• a termékleírás betartását ellenőrző hatóságok, szervek.

Joghatás és jogérvényesítés szempontjából a két kategória (OEM és OFJ) között nincs különbség, az EU mindkét kategóriát ugyanúgy védi. Közöttük inkább tartalmi különbségek vannak. Az eredet-megjelöléssel ellátott bor előállítását tekintve lényegesen szigorúbb termékkategóriát jelent, bizonyítani kell a termőhely és a bor minősége közti összefüggést, illetve a bor csak V. vinifera fajtából készülhet. Ezzel szemben a földrajzi jelzés több flexibilitást jelent a fajtahasználatban és a 85%-os szabály következtében.

A termékleírásokat a földrajzi névvel érintett termelők csoportja dolgozza ki és nyújtja be jóváhagyásra: meglévő földrajzi nevek esetén az érintett hegyközségi szervezet(ek), új elnevezések esetén a termelők érdekcsoportja, kivételes esetben egy termelő nyújthatja be.

A hazai szabályozásban alkalmazott borkategóriák is megváltoztak. Az eddigi minőségi és védett eredetű bort jelölő földrajzi nevek egységesen az OEM kategóriába tartoznak, tájbort jelölő földrajzi neveink pedig az OFJ termék kategóriát jelentik (lásd 16. táblázat).

16. táblázat - A termékkategóriák elnevezésének változása a 2009. augusztus 1-jén bevezetett borpiaci szabályozás alapján

Termék kategóriák

2009. augusztus 1. előtt

Termék kategóriák

2009. augusztus 1. után

EU

Magyarország

EU

Magyarország

Meghatározott termőhelyről származó minőségi bor

Meghatározott termőhelyről származó minőségi bor (minőségi bor)

Oltalom alatt álló eredet-megjelöléses bor

Oltalom alatt álló eredet-megjelöléses bor átmeneti időszakra szóló jelölése:

minőségi bor

védett eredetű bor

Védett eredetű bor

átmenetileg a termékleírás elkészüléséig (2011. december 31-ig)

• miniszteri rendeletben kihirdetett, illetve már termékleírással rendelkező borok esetén

• 2011. december 31. után minden OEM esetében

Földrajzi jelzéssel ellátott asztali bor

Tájbor

Oltalom alatt álló földrajzi jelzéses bor

OFJ vagy szinonim jelölése: tájbor

Asztali bor

Asztali bor

Földrajzi jelzés nélküli bor

Földrajzi jelzés nélküli bor


A termékkategóriákkal együtt megváltoztak az ellenőrzés és a forgalomba hozatal szabályai, amit az EU szintén közösségi szinten egységesített. Az ellenőrzés legfontosabb alapelveként kell megemlíteni, hogy:

• minden szereplőnek, aki (amely) OEM vagy OFJ termék készítésének bármelyik folyamatában részt vesz (szőlőtermelés, feldolgozás, borkészítés, palackozás) regisztráltatnia kell magát;

• éves ellenőrzést kell alkalmazni OEM és OFJ termékeknél: analitikai és organoleptikus vizsgálat szükséges a borok minősítéséhez, valamint a termékleírás betartásának ellenőrzése követelmény.

Így olyan termék nem kaphat forgalomba hozatali engedélyt, amely nem felel meg az adott földrajzi árujelző termékleírásnak.

Borkészítési eljárások

A borkészítési eljárások tekintetében a reform után az EU nagyobb mozgásteret ad bortermelői számára, ezzel is hozzájárulva az európai bortermelők versenyképességének javításához, valamelyest igazodva az újvilági versenytársak gyakorlatához.

Továbbra is az az alapelv érvényes, hogy borkészítés során csak az EU szabályozás által megengedett borászati eljárások és kezelések alkalmazhatóak a jogszabályban rögzített határértékek betartásával. Olyan eljárás, amit a közösségi jogszabály nem tartalmaz, nem alkalmazható a borkészítés során, jogszabály által meg nem engedett eljárással készült bor pedig nem hozható forgalomba.

A borkészítési eljárások tekintetében jelentős változások következtek be a melléktermék piacról történő kivonását illetően, amit korábban ismertettünk, továbbá az alkoholtartalom-növelésre, a savtartalom-növelésre és a borok édesítésére vonatkozó eljárásokat illetően. Számos korábbi szabályozás is fennmaradt, így például továbbra is tilos harmadik országból származó szőlőből az EU területén bort készíteni vagy harmadik országból származó mustot, mustsűrítményt, bort az Európai Unióban készült borhoz házasítani.

Az EU C szőlőtermelő övezetében, így Magyarországon is a 2009-es szürettől kezdve a korábbi 2 v/v% helyett már csak legfeljebb 1,5 v/v%-kal növelhető a friss szőlő, a szőlőmust, a részben erjedt szőlőmust, vagy az erjedésben lévő újbor természetes alkoholtartalma. Csak rendkívül kedvezőtlen időjárás esetén van lehetőség a 1,5 v/v%-on felül még 0,5 v/v%-os alkoholtartalom kiegészítésre, amelynek engedélyezését a tagállamnak kell kérnie az Európai Bizottságtól.

Magyarországon a C.I. szőlőtermő övezetbe sorolásából adódóan – hasonlóan a korábbi gyakorlathoz – savtartalom-növelés és savtompítás is végezhető friss szőlő (cefre), szőlőmust, részben erjedt szőlőmust, még erjedésben levő újbor és bor esetében.

Új szabályozási elem, hogy 2009-től kezdődően a savtartalom növeléshez felhasználható az L(+)-borkősavon kívül L-almasav, D,L-almasav vagy tejsav, a közösségi jogszabályban meghatározott feltételek szerint.

A borpiaci reformmal az édesítésre vonatkozó szabályok lényegesen megengedőbbek lettek a korábbi előírásokhoz képest. Így a borok édesítésére az alábbi előírásokat emeljük ki (Brazsil-Sidlovits 2009a):

• Borok édesítése szőlőmust, szőlőmust sűrítmény, finomított szőlőmust sűrítmény közül egy vagy több édesítő anyag felhasználásával történhet;

• Az édesítésre szánt bor összes alkoholtartalma legfeljebb 4 v/v%-kal növelhető (az alkoholtartalom-növeléssel történt javításon túl, tehát a 1,5 v/v%-os javításon felül édesíthető 4 v/v%-kal!). Ez lényeges változást jelent, mivel korábban 2 v/v%-kal lehetett édesítés esetén a bor összes alkoholtartalmát növelni.

• Alkoholtartalom-növelés esetén a megengedett javítóanyagok bármelyike felhasználható a bor édesítésére.

• Oltalom alatt álló eredetmegjelöléses (a hazai minőségi és védett eredetű boroknak megfelelő) borok esetében az édesítés azon a termőhelyen belül vagy annak közvetlen közelében történik, ahonnan az édesítésre szánt bor származik és az édesítésre felhasznált szőlőmust vagy szőlőmust sűrítmény csak arról a termőhelyről származhat, ahonnan az édesítésre szánt bor származik, vagyis pl. a Badacsonyi olaszrizling csak a Badacsonyi borvidékről, mint lehatárolt termőhelyről származó musttal vagy szőlőmust sűrítménnyel édesíthető. A finomított szőlőmust sűrítmény továbbra is a származási helytől függetlenül használható fel édesítésre, de csak EU tagországból származó finomított szőlőmust sűrítmény alkalmazható.

Jelölési és címkézési szabályok

Az Európai Unió a borok jelölési és címkézéi szabályainak rugalmasabbá tételével kíván az európai bortermelők versenyhelyzetén javítani, illetve egyre jobban integrálja a borok címkézését és jelölését az élelmiszerek jelölésére vonatkozó horizontális szabályokba, amelyek a bortermelők számára sokszor inkább hátránnyal járnak, mint előnnyel. Ezért 2009. augusztus 1-jétől számos a borok jelölésére és címkézésére vonatkozó új szabályozás lépett életbe (Brazsil-Sidlovits 2009b).

A legnagyobb változást az új borkategóriák elnevezései mellett a földrajzi jelzés nélküli borok esetén a fajta és az évjárat feltüntetésének lehetősége jelenti a 2009-es szürettől kezdődően. Ezzel is esélyt adva az európai termelőknek, hogy fel tudják venni a versenyt a jelentős piaci sikereket elérő újvilági fajtaborokkal. Ugyanakkor az EU lehetővé teszi a tagországok számára, hogy azokban az esetekben, amikor egy-egy fajtanév szorosan kötődik valamilyen földrajzi névhez (ld. Badacsonyi kéknyelű, Izsáki arany sárfehér, Tokaji furmint, Somlói furmint stb.), a lojális verseny biztosítása és a fogyasztók félreértésének elkerülése érdekében, kizárhatnak fajtákat a földrajzi jelzés nélkül fajtaborként forgalomba hozható borok esetében. Így Magyarország nem teszi lehetővé több autochton fajta esetében, hogy azt földrajzi jelzés nélküli kategóriában fajtajelöléssel lehessen forgalomba hozni (Brazsil-Sidlovits 2009b).

Mivel Magyarországon az OEM és OFJ kifejezéseket korábban nem vezették be, ezért fennmaradtak a két kategória hagyományos szinonim kifejezései. Így borok esetében az „oltalom alatt álló eredetmegjelölés” hivatalosan használható szinonimája:

• „minőségi bor”: átmeneti időszakban a borelnevezések termékleírásának pótlásáig, de legfeljebb 2011. december 31-ig, ezután megszűnik a „minőségi bor”, mint használható jelölés;

• „védett eredetű bor”: a 2009. augusztus 1. előtt miniszteri rendeletben kihirdetett szabályzattal rendelkező védett eredetű borelnevezések esetén, valamint a termékleírásokkal rendelkező borelnevezések esetén. Így 2011. december 31. után minden OEM bor esetén a „védett eredetű” bor kifejezés használható szinonimaként.

Az EU szabályozás a korábbi rendtartáshoz hasonlóan meghatározza a címkén kötelezően feltüntetendő kifejezéseket, valamint a fakultatívan alkalmazható, de szabályozott jelöléseket.

A kötelező jelölések:

• termékkategória megjelölése (bor, még erjedésben lévő bor, likőrbor, pezsgő, minőségi pezsgő, illatos szőlőfajtákból készült pezsgő, habzóbor, gyöngyözőbor, szén-dioxid hozzáadásával készült gyöngyözőbor, szőlőmust, részben erjedt szőlőmust, sűrített szőlőmust, töppedt szőlőből készült bor, túlérett szőlőből készült bor),

• OFJ, és OEM boroknál a minősítés szerinti kategória és az oltalom alatt álló földrajzi név,

• tényleges alkoholtartalom,

• űrtartalom,

• származási hely (az ország neve),

• palackozó (pezsgő esetében: termelő vagy a forgalmazó),

• cukortartalom (pezsgő, habzóbor, minőségi pezsgő és illatos szőlőből készült pezsgő),

• tételszám,

• allergének (kén-dioxid) feltűntetése,

• import esetén importőr.

Fakultatív, szabályozott jelölések:

• évjárat: feltűntetése csak abban az esetben lehet, ha a szőlő legalább 85%-át az adott évben szüretelték;

• borszőlőfajta: a fajta neve akkor tűntethető fel, ha a bor legalább 85%-ban az adott fajtából készült. Két vagy több szőlőfajta feltűntetése esetén a bor előállításához felhasznált valamennyi fajtát fel kell tűntetni, csökkenő sorrendben. FN borok esetében tekintettel kell lenni a fajtafeltüntetést kizáró fajtalistára.

• cukortartalom: száraz, félszáraz, félédes, édes a jogszabályban előírt határértékeknek megfelelően;

• kisebb földrajzi egység (körzet, település, dűlő, egyéb kisebb földrajzi egység): akkor tüntethető fel a címkén OEM bor esetében, ha a kisebb földrajzi egység egyértelműen meghatározható, továbbá ha a szőlő legalább 85%-át az adott kisebb földrajzi egységen szüretelték, fennmaradó rész pedig az adott OEM lehatárolt termőhelyéről származik. Az OEM-et jelölő földrajzi nevet kötelezően fel kell tüntetni. Pl. Szekszárdi borvidék Bodzási dűlőjéből származó kékfrankos bor esetén a címkézés: Bodzási kékfrankos – Szekszárdi OEM, ahol a feldolgozott szőlő legalább 85%-a Bodzási dűlőből és maximum 15%-a származhat a Szekszárdi lehatárolt termőhelyből.

• hagyományos kifejezések: Magyarország számos hagyományos kifejezését lajstromoztatta, amelyek esetében az eljárásrend hasonló a meglévő OEM és OFJ borokhoz, hiszen az oltalomban részesülő hagyományos kifejezésekre is termékleírást kell készíteni.

• OEM vagy OFJ közösségi szimbóluma;

• bizonyos előállítási eljárásra utaló kifejezések (pl. tölgyfa hordóban érlelt);

• védjegy: a borászatot vagy a terméket megkülönböztető jelzés.

Termelői csoportok és szakmaközi szervezetek

Mivel az EU egyre inkább kivonul az ágazati szabályozásból, egyre nagyobb teret enged a piacszabályozást illetően a termelői csoportoknak és az ágazatot reprezentáló szakmaközi szervezeteknek. A közösségi szabályozás meghatározza, hogy milyen kritériumoknak kell eleget tenniük a termelői vagy szakmai szervezeteknek, hogy termelői csoportként, illetve szakmaközi szervezetként elismerést kaphassanak.

A termelői csoportok fontos szerepet játszanak a termelés piaci követelményekhez való igazításában, a termelés fejlesztésében, a kínálat koncentrációjában, a termelési és piacirányítási költségek csökkentésében, valamint a termelői árak stabilizálásában és a környezetkímélő technológiák elterjesztésében.

A szakmaközi szervezetek magukba foglalják a szőlőtermelőket és a feldolgozókat, így reprezentálják a borágazatot. Tevékenységükkel olyan célokat szolgálnak, mint a termelés és a piac ismeretének és átláthatóságának javítása, a borászati termékek forgalomba hozatalának elősegítése, keretszerződések kidolgozása, a termelési potenciál hatékonyabb kihasználása, a kínálat kereslethez történő igazítása, a fogyasztói igények kielégítése a termék minősége és a környezetvédelmi szempontok figyelembevételével, OEM-sel és OFJ-sel kapcsolatos tájékoztatás, OEM-k és OFJ-k védelme, környezetbarát termesztési módszerek elősegítése, a mértéktartó borfogyasztás és a bor piacra jutásának előmozdítása.

Az EU borpiaci szabályozása a közös agrárpolitikával együtt fejlődik. Ezért a 2014. utáni időszakban a borpiaci szabályozás tekintetében újabb változások várhatóak. A KAP átalakulása miatt várhatóan a borágazatban is megszűnnek az ágazat specifikus piacszabályozó intézkedések és támogatások, amelyet a gazdaság alapú jövedelempótló támogatás vált fel. A borok oltalom alatt álló eredet megjelölésére és földrajzi jelzésére vonatkozó szabályok is várhatóan integrálódni fognak a mezőgazdasági termékekre vonatkozó horizontális szabályokba. Hasonló a helyzet a borok jelölésére vonatkozó előírások esetében, ahol egyre inkább az élelmiszerekre vonatkozó általános jelölési szabályok válnak meghatározóvá.

Szőlő- és borgazdaságunk intézményrendszere

A szőlő- és borgazdaság mint szabályozott termékpálya, a részletekre is kiterjedő intézményrendszerrel rendelkezik. Különösen jellemző ez a hagyományos európai bortermelő országokra. A történelem folyamán átlagostól eltérő szigorú gazdálkodási feltételrendszer a szőlőbirtok számára különleges jogi helyzetet teremtett. Magyarországon a XIII. századi promontóriumoktól indulva a XX. század első feléig nemzetközi szinten is egyedülálló és korszerű szakmai intézményrendszer működött. Elegendő, ha az 1893-ban elfogadott első bortörvényünkre vagy az 1894-es hegyközségi törvényre gondolunk, melyek évtizedekig biztosították a termékpálya működését. A második világháborút követően a központi irányítás került előtérbe és az 1990-es évektől indult meg a szakmai szervezetrendszernek az európai minták szerinti újraszervezése. A folyamatnak a 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozásunk, valamint az EU 2009-ben teljes körűen hatályba léptetett borpiaci reformja adott további lendületet.

Ma sem fölösleges legalább áttekintés szintjén ismeretekkel rendelkezni az intézményrendszer elemeiről, hiszen ezek hiányában nehéz a konkrét problémákra gyors és egyértelmű megoldást találni. Nem tárgyaljuk a fejezetben az EU borpiaci szabályozásáért felelős intézményrendszert, bár az itt elfogadott szabályok nemzeti szintű alkalmazása a 2004. évi csatlakozás óta hazánkban is kötelező.

A magyar szőlő- és borgazdaság szabályozása az intézményrendszerén keresztül valósul meg. A rendszer alapját a központi intézmények és szakmai szervezetek összehangolt működése képezi. Ezek a szabályozás mellett a folyamat ellenőrzését is elvégzik. Az intézményrendszer – miként az ágazat minden más területe – fejlődő, alakuló, folyamatosan változó közeg.

Magyarországon az ágazati szabályozás fejlődésében az intézményrendszer tekintetében még mindig jelentős a lemaradás a kívánatoshoz képest. Egyes intézménytípusok (például a Bor Eredetvédelmi Tanács, a szőlő-bor ágazat szakmaközi szervezete, a regionális borminősítő laboratóriumok) még a megalakulás szakaszában vannak. Még a működésük alapját jelentő szabályozás sem készült el, így ezek hiányában az egységek kialakítása is az elkövetkezendő időszak feladata lesz. Másoknál (például a borminősítés és a hatósági ellenőrzés egyes elemei) a korábbi átgondolatlan átszervezés miatt működési zavarok érzékelhetők. A hegyközségek esetében – a 2007. év végén végrehajtott átfogó szervezeti átalakítás miatt – egyes területi egységeknél küzdenek szervezeti problémákkal, az oktatás-kutatás terén pedig az állandósuló pénzügyi gondok miatt a létért való küzdelem folyik. Ezek a jelenségek már csak azért is komoly megoldandó feladatok, mert az intézményrendszer fejlesztése idő- és beruházás-igényesebb, mint a jogi-gazdasági környezet átalakítása.

Az intézményrendszer funkciói alapján az alábbiak szerint rendszerezhető:

• ágazatszabályozási és ellenőrzési intézményrendszer,

• önigazgatási és szakmai érdekérvényesítési intézményrendszer,

• minőségszabályozási és eredetvédelmi intézményrendszer,

• oktatási, kutatási és ágazatfejlesztési intézményrendszer,

• nemzetközi szakmai intézményrendszer,

• egyéb speciális intézmények.

A következőkben az egyes intézmények besorolására fő tevékenységi területük alapján kerül sor, esetenként jelezve a más intézményrendszerrel való kapcsolódást.

Az ágazatszabályozási és ellenőrzési intézményrendszer

Az ágazatszabályozási és ellenőrzési intézményrendszer országos szintű központja a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium. A tárca általános feladatai keretében ellátja egyebek között a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a kapcsolódó szolgáltatás, kutatás és fejlesztés, a mezőgazdasági termékforgalom, az agrárkörnyezet-gazdálkodás, a növényvédelem, a növényegészségügy, a termőföld minőségének védelme, a térképészet és a földügy központi irányítását, a vidékfejlesztés, valamint az ehhez tartozó kutatás-fejlesztés irányítását.

A miniszter az agrárgazdaság irányítása körében:

• kidolgozza az agrárpiac működési koncepcióját, ellátja az agrárpiac szabályozásával, az agrárpiaci rendtartással, a piaci intervencióval kapcsolatos, hatáskörébe utalt feladatokat, kidolgozza a támogatási rendszert;

• ellátja a hatáskörébe tartozó minőségvédelmi, minőségszabályozási, szabványosítási hatósági minőség-ellenőrzési és élelmiszer-biztonsággal összefüggő feladatokat;

• biztosítja a környezet- és természetvédelmi követelményeknek is megfelelő agrár-környezetgazdálkodást;

• közreműködik az agrárágazatot érintő vámok és jövedéki adók kialakításában, piacvédelmi intézkedések meghozatalában;

• kialakítja a hatósági eljárás rendszerét és szabályait, megállapítja az igazgatási szolgáltatások díjait.

Az ágazatirányítás körében szabályozza a szőlőbor előállítását, meghatározza a forgalomba hozatal feltételrendszerét, továbbá az előállítás és forgalmazás során ellenőrzi azok minőségét. Állami elismerésben, illetve minősítésben részesíti a termelésben alkalmazható fajtákat, rendelkezik fajtafenntartásáról, a géntartalékok képzéséről és megőrzéséről. Rendelkezik a szaporítóanyagok minőségének ellenőrzéséről, továbbá előállításuk, forgalomba hozataluk feltételrendszere szabályozásáról. Meghatározza a szőlőültetvény-telepítés rendjének, a bor előállítása, forgalomba hozatala feltételrendszerének a hatósági engedélyezésnek a szabályait:

• végzi az ágazati jogszabályrendszer karbantartását,

• ellátja az ágazat kormányzati szintű képviseletét,

• irányítja az ellenőrzésre hivatott szakmai intézményeket,

• törvényességi felügyeletet gyakorol a hegyközségi szervezet felett,

• képviselői révén részt vesz a nemzetközi szervezetek munkájában,

• integrálja az EU-harmonizáció szakmai feladatait.

A tárca végzi a szőlő- és borágazat szakmai jogi bázisának kezelését. Közvetíti az EU jogalkotásából fakadó követelményeket és generálja a nemzeti szabályozás keretében a hazai sajátosságoknak megfelelő szabályokat. Az ágazati rendeletek módosítása és a törvények előkészítése mellett tárcaközi kérdésekben képviseli az ágazatot például az adózási és a támogatási rendszer változtatásánál stb. Ezen felül szakmai feladatokat is ellát (például az agrárpiaci beavatkozások kezdeményezése, információgyűjtés, termésbecslés, adatszolgáltatás az EU számára stb.).

Az irányítása alá tartozó költségvetési szervek közül a szőlő-bor ágazat vonatkozásában a következők kapnak meghatározó szerepet:

A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH), mint a bortörvényben meghatározott mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv.

Az MVH végzi a szőlő-bor termékpálya EU közösségi rendtartás szabályozási eszközeinek működtetésével kapcsolatos feladatokat. Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Gazdasági Alap (EMOGA) tekintetében ellátja:

• az EU belpiaci támogatásainak kezelésével,

• az EU külpiaci támogatásainak kezelésével,

• az intervenciós rendszer működtetésével,

• a közvetlen kifizetések kezelésével,

• az Integrált Igazgatási és Ellenőrzési Rendszer működtetésével, valamint

• a vidékfejlesztési feladatok bonyolításával összefüggő feladatokat.

Az MVH ellátja az EMOGA helyébe lépő Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) Európai Mezőgazdasági és Garancia Alapból (EMGA) finanszírozott támogatások és intézkedések tekintetében a kifizető ügynökségi feladatokat.

Vezeti az újratelepítési jogok nyilvántartását, végzi az ültetvénytelepítés és kivágás engedélyezését, megteremti az EU-s támogatások lehívásának feltételrendszerét, ellenőrzi a végrehajtását, ellátja a kifizető-ügynökségi feladatokat. Az MVH közleményei szerint kerülnek megvalósításra az FVM rendeleteiben megfogalmazott célok.

A 2007. január 1-jén létrejött Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MgSzH) a korábbi Országos Borminősítő Intézet és Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet általános jogutódjaként tevékenykedik az ágazatunk vonatkozásában.

Az egységes élelmiszer-biztonsági szervezet létrehozásáról szóló kormány határozatban foglaltak alapján az élelmiszer-ellenőrzést végző hatóságok egységesen a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter irányítása alatt állnak.

A Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Központ Borminősítési Igazgatósága az 1881-ben alakult Borvizsgáló Állomás jogutódja. Tevékenységét a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló törvény és annak végrehajtására kiadott rendeletben foglaltak határozzák meg. Borellenőrző hatóságként a hatósági jogot gyakorló részlege:

• ellenőrzi a must, bor, borpárlat és egyéb borászati termékek előállítására, kezelésére, tárolására, nyilvántartására, forgalomba hozatalára, a zárt borvidékekre vonatkozó rendelkezések megtartását;

• kiadja a belföldi, a külkereskedelmi, a külföldi származású borászati termékekre vonatkozó forgalomba hozatali határozatokat;

• nyilvántartja a palackozó és bortöltő pincészeteket;

• elvégzi a borászati üzemek, raktárak, kimérők folyamatos ellenőrzését, rendellenesség észlelése esetén mintavételt, azonosító vizsgálatot végez, minőségvédelmi bírságot szab ki, visszavonja az üzemengedélyt, ideiglenesen bezárja az üzemet, továbbá szabálysértési, illetve büntetőeljárást kezdeményez;

• elvégzi meghatározott adalékanyagok, eljárások borászati alkalmazásának ellenőrzését;

• szaktanácsot ad borászati technológiai kérdésekben;

• elvégzi a forgalomba hozatali eljárásban az 500 hl feletti bortételeknél a helyszíni hatósági mintavételt;

• ellátja a származási bizonyítványok valóságtartalmának ellenőrzését;

az MVH által részére átadott feladatként ellátja a magántárolási, a lepárlási, a mustsűrítménnyel való mustjavítási támogatási intézkedésekhez kapcsolódó szakmai ellenőrző feladatokat;

• ellátja a szakterületét érintő üzemek működésének engedélyezésével kapcsolatos feladatokat;

• ellátja a pincekönyv szakmai tartalmának ellenőrzését;

• ellenőrzi a borászati termékek származását, eredetét, minőségét, a telephely, pince, üzem, raktár működésének jogszerűségét, továbbá a jármű rakományát és a tárolás körülményeit;

• ellátja a forgalomba hozatali járulék befizetésével kapcsolatos, jogszabályban előírt ellenőrzési és adminisztrációs feladatokat.

Az igazgatóság keretei között működő akkreditált vizsgálólaboratórium végzi a must, bor, borpárlat és egyéb borgazdasági termékek fizikai, kémiai, mikrobiológiai és érzékszervi vizsgálatát. Nemzeti Referencia Laboratóriumként részt vesz az Európai Uniós izotóp adatbank készítésében (WineDB) magyar autentikus borok vizsgálatával. Nemzeti képviseletet lát el a párizsi székhelyű Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (O.I.V.) Analitikai Bizottságában. A hatósági jogkört gyakorló részlegétől kapott vizsgálati megrendelések alapján:

• elvégzi a belföldi és a külkereskedelmi forgalomba kerülő borászati termékek minősítését;

• ellátja a külföldi származású borászati termékek forgalomba hozatala előtti minősítését;

• működteti az Országos Borszakértő Bizottságot;

• elvégzi a kékderítési vizsgára való felkészítést, annak megszervezését, az eredményes vizsgáról bizonyítvány kiadását és annak nyilvántartását; engedélyezi a kékderítés egyéb szervezetek által történő végzését;

• elvégzi meghatározott adalékanyagok, eljárások borászati alkalmazásának ellenőrzését;

borászati ügyekben a bíróság, hatóság, illetve egyéb szerv megkeresésére szakértői véleményt ad;

• az MVH által delegált feladatként ellátja a magántárolási, a lepárlási, a mustsűrítménnyel való mustjavítási támogatási intézkedésekhez kapcsolódó laboratóriumi feladatokat;

• elvégzi a társhatóságok megkeresésére kért vizsgálatokat;

• elvégzi a bortermelők, borászati üzemek, kereskedelmi cégek és mások által megrendelt vizsgálatokat;

• részt vesz nemzetközi és hazai körvizsgálatokban;

• ellátja a forgalomba hozatali járulék befizetésével kapcsolatos, jogszabályban előírt laboratóriumi feladatokat.

Az MgSzH Növénytermesztési és Kertészeti Igazgatóság (volt OMMI) alaptevékenysége körében a bortörvény szerinti növénytermesztési hatóságként ellátja:

• az új növényfajták állami elismeréséhez szükséges hatósági, és a fajtaoltalomhoz szükséges vizsgálatokat,

• az állami elismerésre bejelentett és államilag elismert növényfajtákról közhitelű nyilvántartás vezetését, az államilag elismert fajták Nemzeti Fajtajegyzékeinek és jogszabályi keretek között a leíró fajtajegyzékek kiadását,

• az Országos Mezőgazdasági Fajtaminősítő Bizottság titkársági feladatait,

• a szőlő, gyümölcs szaporítóanyag előállítását, termelését szolgáló növényállományok (törzsültetvények) létesítésének engedélyezését, törzskönyvezését, nyilvántartását, fenntartásának ellenőrzését szemlézéssel és továbbszaporításra való alkalmasságuk minősítését, megszüntetésének véleményezését,

• faiskola (csemetekert) és más szaporítóanyag-előállító üzem létesítésének, valamint a szaporítóanyag forgalmazók tevékenységének engedélyezését, illetve nyilvántartásba vételét, valamint ellenőrzését,

• a hazai előállítású és felhasználású, valamint a nemzetközi érvényű bizonyítvánnyal kivitelre kerülő, továbbá a harmadik országból behozott szaporítóanyag vizsgálatát, minősítését, certifikálását,

• a szaporítóanyag-forgalmazás ellenőrzését, a minőségileg meg nem felelő tételek zárolását, szükség esetén megsemmisítésének elrendelését, illetve visszaélés esetén kizárási eljárás kezdeményezését, minőségvédelmi bírság kiszabását,

• közhitelű nyilvántartások vezetését.

Az FVM részlegeként működő Agrármarketing Centrum (AMC) feladata, hogy a bormarketing támogatási program keretei között elkülönített marketing támogatást pályázatok révén célba juttassa. Ezek a támogatások a minisztérium által jóváhagyott és meghirdetett közösségi bormarketing célok és feladatok megvalósítását szolgálják.

A minisztérium irányítása alatt számos bizottság működik. A Bormarketing Bizottság a forgalomba hozatali járulékból képződő marketing alap felhasználását irányítja, a Szőlőfajta Használati Bizottság a fajtahasználat, a Fajtaminősítő Bizottság a szőlőfajták elismerése, az Országos Borszakértő Bizottság pedig a hatáskörébe sorolt termékek érzékszervi minősítése terén közreműködik. A bizottságok tagjait a miniszter nevezi ki.

A szőlőbor a mindenkori adómértéktől függetlenül jövedéki termékek körébe tartozik. Az árutermelő tevékenység folytatásához adóraktári engedély szükséges, termékek készítése, tárolása, nyilvántartása és forgalmazása a jövedéki szabályok betartásával végezhető. A Vám és Pénzügyőrség (VPOP) elsősorban a nyilvántartások ellenőrzése, valamint az egyéb adó jellegű befizetések (pl. környezetvédelmi termékdíj) ellenőrzése révén vesz részt a központi intézményrendszer tevékenységében.

Az önigazgatási és szakmai érdekérvényesítési intézményrendszer

A szakmai szervezetek a szakterületi információcsere fontos egységei. E szervezetek különösen a jogszabály előkészítés folyamatában, az eseti agrárpiaci beavatkozások kidolgozásánál és a termékpálya adatszolgáltatásánál nyújtanak szakmai segítséget az ágazatszabályozási intézményrendszernek.

A hegyközségek

A hegyközség történelmi léptékű hagyományokkal rendelkező önszabályozó szervezet. A hegyközségekről szóló törvényben leírt módon, az abban megfogalmazott célok elérése érdekében tevékenykedik.

A hegyközségi szervezet legfontosabb jellemzői:

• legmagasabb jogi szinten szabályozott,

• köztestület (egy tag-egy szavazat elv, önálló szabályozás, autonóm szakmai önkormányzat),

• az árutermelő tevékenység vonatkozásában kötelező tagság,

• teljes körű ágazati reprezentáció.

A háromszintes tagozódású szervezetrendszerben a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa az országos hatáskörű egység. A huszonkét borvidéken működő hegyközségi tanácsok a borvidéki integrációs egységek. A 127 hegyközség – melyek a települési egységek – több mint 80 ezer tagot képviselnek. Ez akkor is jelentős szám, ha tudjuk, hogy egy termelő vagy felvásárló több hegyközségnek is tagja lehet. Az egész agráriumban kevés olyan szervezet van, amely ilyen mértékben összefogná az ágazati szereplőket.

A hegyközségek által ellátott feladatok köre folyamatosan változik, bővül.

Az önszabályozás – testületi tevékenység – mellett szakmai és közigazgatási feladatokat is ellát a hegyközségi szervezet.

A származási bizonyítványok kiadása révén a hegyközségek az európai színvonalú eredetgarancia-rendszer fő letéteményesei.

Az egységes, számítógép-használatra alapozott szakmai nyilvántartási és adatszolgáltatási rendszer is a hegyközségeken alapul. A saját fejlesztésben készült HEGYIR (Szenteleki, 1997) rendszer révén a hegyközségek adatkezelése egységes informatikai struktúrában történik. Ez az informatikai rendszer az alapja az ágazati adatszolgáltatásnak és a Földmérési és Távérzékelési Intézettel (FÖMI) közösen kialakított VINGIS rendszer révén az EU-s támogatások igénybevételének.

A hegyközség egyéb feladatai mellett érdekvédelmi tevékenységet, az ágazat terméktanácsi feladatait is ellátja.

A hegyközség saját lapján (Borászati Füzetek) és időszaki kiadványain keresztül az ágazati szereplőket minden fontos szakmai információhoz hozzájuttatja.

A hegyközség az ágazat nemzetközi képviseletében is részt vállal.

A Magyar Szőlő és Bortermelők Szövetsége az ágazat egyik jelentős országos hatáskörű érdekképviseleti szerepet betöltő szervezete. Hatásköre, a képviselt szervezetek száma és jelentősége révén a Hegyközségek Nemzeti Tanácsával közösen részt vesz az ágazat országos szintű képviseletében.

Mint az egyesületi törvény alapján működő önkéntes tagságú szervezet, vállalja azokat az érdekképviseleti feladatokat, amelyeket a hegyközségi szervezet törvényi akadályok miatt nem végezhet. A szövetség egyre hatékonyabb hazai és nemzetközi szakmai lobbitevékenységet végez. Tagja az Élelmiszer Feldolgozók Országos Szövetségének és EU szinten részt vesz a Comité des Organisations Professionnelles Agricoles de l’ Union Européenne[2], valamint a Comité Général de la Cooperation Agricole de l’ Union Européenne[3] – COPA-COGECA rövidítésű – szakmai tanácsadó szervezet munkájában. Előbbi az egyéni, utóbbi a szövetkezeti termelők európai szintű érdekképviseleti szerve.

A csúcsborászatok országos szintű érdekképviseleti szervezete a Pannon Bormíves Céh.

A forgalomba hozatali járulék marketing alapjának felhasználásában, közösségi marketing terén a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft. játszik szerepet.

A minőségszabályozási és eredetvédelmi intézményrendszer

A minőségszabályozás bázisintézete szőlő és a bor esetében az MGSZH. Teljes körű jogosítványokkal rendelkezik a minősítéstől az ellenőrzésig. Ennek megfelelően jelenleg kizárólag ezek a szervezetek jogosultak a jogszabályokban előírt hivatalos tanúsítványok kiadására. A vállalkozói alapon működő laboratóriumok és szaktanácsadási intézmények által végzett minősítések eredményei felhasználhatók a belső ellenőrzésben, valamint a technológia- és termékfejlesztésben, de a hatósági minőségtanúsítást ma még nem helyettesíthetik. A minőségtanúsítás bizonyos területein a közeljövőben várhatóan nagyobb jogkörrel fognak működni a helyi szervezetek.

A hegyközségek saját szakmai szabályaik és a borvidéki rendtartások révén jelentős szerepet játszanak a minőségszabályozásban is. Egyre több akkreditált helyi érzékszervi borminősítő bizottság alakul.

A HACCP-rendszer, bár kialakítását jogszabály is előírta, még nem teljes. Az ISO-t főként a külföldi piacokra termelő nagyvállalatok alkalmazzák.

Az eredetvédelmi intézményrendszer a szőlő- és borágazat egyik legfejletlenebb területe. A rendszer egyes elemei már léteznek, de az EU borpiaci reformjából fakadó feladatok ellátása terén néhány szervezeti elem még hiányzik.

Az oktatási, kutatási és ágazatfejlesztési intézményrendszer

Az oktatásban a szakmunkásképzéstől az egyetemi szintig nagy múltú, de mára már korszerűsítésre váró intézményi bázis található.

A felsőfokú oktatás terén a szőlészet és borászat mérnöki szintű specialistáit a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi, illetve Élelmiszer-tudományi Karán képezik.

A Gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán és a Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Karán üzemmérnöki szintű szőlészeket és borászokat képeznek.

A Pannon Egyetem Georgikon Karán Keszthelyen, valamint a Szent István Egyetem Mezőgazdaság-tudományi Karán Gödöllőn az oktatott tananyag alapján a szőlészet borászat iránt kellően érdeklődő hallgatók helyt találhatnak a szakterületen.

A középfokú és a szakmunkás szintű oktatás rendszerében folyó szőlészeti-borászati képzés országos kiterjedtségű. A borászat számára elsősorban a Budapesti Corvinus Egyetem „Soós István” Borászati Szakközépiskola és Szakmunkás Képző Intézete képez felkészült technikusokat és szakmunkásokat.

A nagyobb vállalkozások szakmai irányítását túlnyomó részt magasan kvalifikált, szakirányú egyetemi végzettségű mérnökök végzik. Az ágazat szakember-ellátottsága felső- és középvezetői, valamint szakmunkás szinten egyaránt jó.

Jelentősebb oktatási tevékenység zajlik a vincellér, a posztgraduális és gasztronómiai képzésben. Ezeken a területeken az iskolarendszerű képzés mellett a vállalkozási formában futó képzések is megjelentek.

A szőlészeti és borászati kutatás gerincét a Budapesti Corvinus Egyetem szaktanszékei mellett a közelmúltban lezajlott átszervezések folytán idecsatolt Kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet, valamint a különböző régiókban működő intézetek adják az alábbi teljes körű megnevezéssel:

• Pannon Egyetem Agrártudományi Centrum Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet Badacsony, továbbá Georgikon Kar Keszthely;

• Pécsi Tudomány Egyetem Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet;

• Károly Róbert Főiskola Szőlészeti és Borászati Kutató Intézete, Eger.

A kutatások kiterjednek a termőhely, a fajta, a szőlőtermesztési és borászati technológia, valamint az ökonómia területére. A jelentős regionális feladatokat ellátó kutatóhelyek egyben a szaktanácsadás bázisai is.

A nemzetközi szakmai intézményrendszer

Az egyre inkább nemzetközivé váló borforgalmazás révén megnőtt a nemzetközi kapcsolatok jelentősége. A nemzetközi szervezetek az információszerzés mellett az ország- és szakmai imázsteremtésnek is fontos színterei.

A szőlő- és bortermelés számos nemzetközi szakmai szervezete közül jelentőségét tekintve három emelkedik ki.

A párizsi székhelyű, 1924-ben alapított International Organization of Vine and Wine[4] (O.I.V.) a világ szőlészetének és borászatának átfogó, tudományos megalapozottságú, koordinatív szakmai szervezete, mely az Európai Bizottság szakmai előterjesztéseinél is konzultatív szereppel bír. Magyarország az O.I.V. alapító tagja. Tekintettel arra, hogy az O.I.V. kormányközi szervezet a tagországok az illetékes tárcák által kijelölt szakembereken keresztül biztosítják a képviseletüket. A O.I.V. szakbizottságaiban folyó munka mellett a kétévenként megrendezett kongresszus a legfőbb szakmai és döntéshozatali fórum. A világ szőlészetét és borászatát átfogó tevékenységéről a internetes fórumok mellett a Bulletin d’O.I.V. tudományos folyóirat tájékoztat.

A szintén párizsi székhelyű, 1951-ben alakult Federation Internationale des Vins et Spiritueux[5] (F.I.V.S.) az O.I.V.-nél szélesebb termékkörben mozog, a bor- és szesztermelés, valamint az alkoholpiac képviseletében végez nemzetközi szintű érdekképviseletet.

Az Európai Unió által 1988-ban alapított Assemblée des Régions Európéennes Viticoles[6] (A.R.E.V.) az EU-n belüli szőlőtermesztés, borászat és borkereskedelem szabályozását, szakmai befolyásolását tekinti feladatának.

Az EU-tagság miatt a COPA-COGECA-ban való ágazati képviselet egyre fontosabbá válik.

Egyéb speciális intézmények

Dinamikus szerveződés a Magyar Szőlő és Borkultúra Alapítvány, mely eddig főként rangos rendezvények szakmai szervezésével (például VinAgora, Budapesti Nemzetközi Borfesztivál) hívta fel magára a figyelmet. Kiadványai révén igyekszik a borászati témájú tájékoztatás területén tapasztalható hiányokat betölteni.

1992-ben alapították meg a Magyar Bor Akadémiát, mely alapító nyilatkozata szerint sajátos eszközeivel a magyar borok fő meghatározójává kívánja tenni a „minőség, tisztesség és hitelesség követelményét”. A Magyar Bor Akadémia tagjai nemcsak szakemberek lehetnek: a gazdasági élet, a kereskedelem és a vendéglátás kiváló reprezentánsai is szerepelnek közöttük. Profilja az évek során – hagyományos tevékenysége mellett – képzésekkel, az Év Bortermelőjének megválasztásával és szakmai rendezvényekkel bővült.

Speciális jelentőségű szakmai-hagyományőrző szervezetek az országos szinten is összefogott borrendek. Több tucat bor- és két pezsgőrend is működik. A borrendek a borvidékeken kifejtett működésük, szakmai hagyományápoló tevékenységük mellett felvonulásukkal színpompássá teszik az országos rendezvényeket.

A falusi turizmus speciális ága, a borutak szervezete – miként az európai bortermelő országokban – hazánkban is jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt években. A borutak szervezése borvidékenként eltérő módon valósult meg.

Örvendetesen bővült az utóbbi időben a borokkal foglalkozó könyvek, kiadványok, újságok, internetes portálok száma. A szőlészet és borászat egyetemi rangú tankönyveitől az egyes borvidékek változó kiállítású és még heterogénebb tartalmú megjelenítéséig terjed a kínálat. A sajtótermékek egy része főként a fogyasztó és a gasztronómia oldaláról közelít. A Borászati Füzetek és a Kertgazdaság a borászat szűkebben vett szakmai és tudományos értékű folyóiratai.



[1] Szentesítést nyert 1893. évi június 30-án. Kihirdettetett az „Országos Törvénytár”-ban 1893. évi július 4-én. Életbe lépett 1894. január 4-én.

[2] Mezőgazdasági Szakmai Szervezetek Bizottsága

[3] Mezőgazdasági Szövetkezés Általános Bizottsága

[4] Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet

[5] Nemzetközi Bor és Párlat Szövetség

[6] Európai Bortermelő Régiók Közgyűlése