Ugrás a tartalomhoz

A gyümölcsök termesztése

Bubán Tamás, Glits Márton, Gonda István, G. Tóth Magdolna, Harmat László, Hrotkó Károly, Kállay Tamás, Nyéki József, Papp János, Pénzes Béla, Porpáczy Aladár, Simon Gergely, Sipos Béla Zoltán, Soltész Miklós, Szabó Lajos, Szabó Zoltán, Szalay László, Timon Béla, Tóth Tibor, Vályi István

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - Körte

2. fejezet - Körte

A körtetermesztés jelentősége, helyzete és környezeti feltételei

Termesztésének Kínában és a Földközi-tenger mellékének afrikai részén több mint 3000 éves múltja van. Évszázadokon át a legkeresettebb, a leginkább elterjedt és a legnagyobb fajtaszortimentű mérsékelt égövi gyümölcs volt. Mindig fokmérője volt a gyümölcstermesztés színvonalának. Az előbb említett térségekben, illetve a termesztés korábbi szakaszában a melegigényesebb, a szárazságot jobban tűrő fajták terjedtek el.

A Földközi-tenger vidékéről a körtetermesztés fokozatosan áthúzódott Európa keleti és középső részébe, illetve a hűvösebb éghajlatú Nyugat-Európa országaiba. Az utóbbi helyen a XVII. századtól felvirágzott a körtetermesztés és a fajtanemesítés, különösen Franciaországban, Belgiumban és Németországban. Az ezekben az országokban nemesített – elsősorban késői érésű – fajták nagyon sokáig meghatározói voltak a termesztésnek, egy részük még most is jelentős.

A Nyugat-Európában a korábbi századokban nemesített késői érésű fajták nagy részére (pl. Téli esperes, Serres Olivér) a magas kősejttartalom és a jó tárolhatóság jellemző. A megfelelő fogyasztási minőséghez azonban nemcsak hűtőtárolást, hanem a tárolást követő speciális utóérlelést is igényelnek. A nyugat-európai késői érésű fajtáknak két jelentős hatását említhetjük a világ körtetermesztésére. Egyrészt a gyümölcsminőségűk sok szempontból még most is etalonnak számít, másrészt azt erősítette, hogy a körte (különösen a téli körte) csak magas páratartalmú helyeken termeszthető.

A Nyugat-Európa országaiban nemesített fajták a speciális termőhelyi, tárolási és utóérlelési igényük miatt egyre kevésbé bírták a versenyt a széleskörűen termeszthető és könnyebben értékesíthető almával. A XIX. századtól a körte fokozatosan elveszítette addigi vezető helyét az európai gyümölcstermesztésben és -értékesítésben. A körte aránya világszerte csökkent, ezen már az sem változtatott, hogy közben Észak-Amerika országaiban is megindult a Pyrus communis fajták termesztése.

A XX. század első felében a körte szerepe tovább csökkent, a termesztésben és a piacon, az almán kívül néhány csonthéjas faj is fokozatosan megelőzte. Fajtaszortimentje a leginkább statikus volt, továbbra is a termőhely iránt igényes, a szállítási, tárolási és utóérlelési nehézségekkel rendelkező, régi fajták termesztését szorgalmazták.

Fordulat a XX. század közepén következett be, amikor felismerték, hogy a körtetermesztés újbóli fellendüléséhez olyan fajták szükségesek, amelyek lehetővé teszik a kevésbé párás, szárazabb körülmények közötti termesztést is. Megnőtt azoknak a fajtáknak a szerepe, amelyek kevésbé csapadékos helyről, mediterrán génforrásokból származnak (Pl. Williams, Packham’s Triumph). Ezek alapozták meg a déli félteke körtetermesztését is, elsősorban Chilében, Argentínában és a Dél-Afrikai Köztársaságban, sokszor félarid körülmények között. A Williams fajtának köszönhető az USA-beli Oregon állam körtetermesztésének megújulása. A hasonló termőhelyi igényű Fétel apát fajta alapozta meg Olaszország vezető helyét a világ körtetermesztésében.

A XX. század végén a világ „felfedezte” a – Kínában és Japánban évszázadok óta termesztett – nashifajtákat, amelyek más körtefajokhoz, de elsősorban a melegigényes és szárazságtűrő Pyrus serotina fajhoz tartoznak. A nashi új utakat nyit meg a világ körtetermesztésében, több szempontból is (differenciáltabb termőhely-hasznosítás, más jellegű gyümölcsök, nemesítési forrás).

Magyarországon a korábbi századokban a mediterrán vidékéről származó, szárazságot jobban tűrő fajták terjedtek el, ekkor a körtét az alföldi körülmények között is szélesebb körben termesztették. Bizonyított, hogy ezek közül néhány fajta (pl. Nyári Kálmán körte) Magyarországról került át Németországba, onnan pedig más nyugat-európai országokba, ahol a nemesítésben génforrásként hasznosult. A hűvösebb klímában termeszthető, magas – nyáron is legalább 60% – páratartalmat igénylő nyugat-európai fajták a XIX. és XX. században hazánkban fokozatosan kiszorították a szárazságot jobban tűrő, főként nyári és őszi érésű helyi fajtákat. A szélesebb körben termeszthető gyümölcsfajból a körte nálunk is mikrokörzetekben termeszthető fajjá vált, s optimális termőhelye jelenleg elsősorban a csapadékban gazdagabb nyugat-dunántúli régióra korlátozódik.

A régi hazai fajták előbb az üzemi termesztésből szorultak ki, később fokozatosan a házi- és zártkertekből is. Nem használtuk fel ezeket a fajtákat nemesítési alapanyagként sem, amely pedig fenntarthatta volna az alföldi gazdaságos körtetermesztés lehetőségét. Régi fajtáink nagy része már fajtagyűjteményekben sem található, ám a megmaradtak is képviselnek annyi értéket, hogy megőrzésük nemzetgazdasági érdek lenne.

A világ körtetermése évente 10–15 millió tonna körül van. Ennek 60%-át Ázsiában, 20%-át Európában, 10–10%-át Észak-Amerikában, illetve a déli félteke körtetermesztő országaiban termelik meg. Az évszakok eltolódása miatt a déli félteke világpiaci súlya sokkal nagyobb, mint a termesztésből való részesedése. Az európai körtetermesztés volumene az elmúlt évtizedben jelentősen visszaesett (korábban az évi termésmennyiség elérte a 3,5–4,5 millió tonnát). Ennek azonban csak egyik oka a déli félteke rohamosan fejlődő termesztése, az európai piacot fokozatosan meghódító árukínálata. Az elavult fajtaösszetétel, a tárolás és utóérlelés nehézségei, valamint néhány jelentős növényvédelmi probléma (körtebolha, varasodás, baktériumos tűzelhalás) szintén az okok között szerepel. Az északi félteke körtetermesztésének megtorpanását jelzi, hogy 2001-ben világszövetséget hoztak létre a termesztés és a piaci problémák összehangolt megoldására, amelybe a déli félteke körtetermesztő országait is bevonták.

Európában Olaszország, Spanyolország és Franciaország exportál a legtöbb körtét. A legnagyobb importőrök Németország, Anglia és Svédország.

Magyarországon 1989-ig az évi termésmennyiség átlagosan 80 ezer tonna körül volt. Az elmúlt évtizedben a termésmennyiség fokozatosan csökkent, mintegy 40 ezer tonnára. Az alma, szilva, őszibarack és a meggy után az 5. helyet foglalja el a gyümölcsfajok sorában. Komoly problémát jelentett a baktériumos tűzelhalás által az elmúlt 4–5 évben okozott kár.

Megfelelő fajtaválasztással és termelésfejlesztéssel hazánkban elérhető ismét az évi 90–100 ezer tonna termésmennyiség. Ehhez adottak a megfelelő termőhelyek és termesztési hagyományok. A megtermett gyümölcs nagy része a jövőben is a belföldi piacon hasznosulhat. Az exporthányad várhatóan nem haladja meg az 5%-ot. Abban is reménykedhetünk, hogy a jó minőségű, tárolt hazai gyümölcs kiváltja a januártól Olaszországból, márciustól pedig a déli féltekéről érkező import körtét.