Ugrás a tartalomhoz

Görög–római történelem

Németh György, Hegyi W. György (2011)

Osiris Kiadó

3.3. CSÁSZÁRKOR

3.3. CSÁSZÁRKOR

3.3.1. A principatus

3.3.1.1. AUGUSTUS. A PRINCIPATUS MEGTEREMTÉSE

Augustus principatusának forrásai közé tartozik Livius (CXXXIV-CXLII. könyv, amely a Kr. e. 9. évvel zárul), pontosabban ezek tartalmi kivonata, Suetonius Augustus-életraj- za, Cassius Dio (LIII-LVI. könyv), valamint Velleius Paterculus műve. A források különleges darabja Augustus catanbriai hadjáratig (Kr. e. 26) terjedő önéletrajza (Commen- tarii de vita sua), amelyből csupán töredékek maradtak fenn. A feliratok közül a legkiemelkedőbb a Res gestae divi Augusti, amely Augustus egész tevékenységét volt hivatott megörökíteni (vö. 156. dok.). Jelentős forrás még Vergilius Aeneise, Ovidius Fastija, valamint Horatius és Propertius költeményei. E korszakra vonatkoznak a Görög-római szöveggyűjtemény 145-157. dokumentumai.

A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távol-, mind jelenlétemben megszavazott [Kr. e. 22] nem fogadtam el. Az akkor egyszer és mindenkorra fölajánlott consulságot szintén nem fogadtam el. (...) a senatus és a római nép egyetértőleg azzal bízott meg, hogy korlátlan hatalommal egyedül legyek a törvények és erkölcsök felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet őseink szokása ellenére (contra morem maiorum) ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre. (...) Hatodik és hetedik consulságom idején [Kr. e. 28-27], miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek. Ezután tekintély (auctoritas) dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam (potestas) viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.

(Res gestae Divi Augusti. 5, 6, 34. B. I.)

Az idézett részletek kitűnően jellemzik a polgárháborúból győztesen kikerülő Octavia- nus által létrehozott régi-új rendszert. Nem fogadta el a dictatori címet, hanem a köztársaság intézményeit felhasználva valósította meg uralmát. Ő lett a princeps senatus, a senatus feje, de a princeps címe Augustus – most már nevezzük így – esetében azt is jelenti, hogy ő az első polgár: „tekintély dolgában mindenkit felülmúltam”. Augustus hatalma jogi szempontból nem volt sem korlátlan, sem osztatlan, Kr. e. 27-től kezdve intézkedései mindig egyes köztársasági hivatalokon, illetve hivatalokról leválasztott jogkörökön alapultak. Például: „Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre.” Ezeknek a hivataloknak és jogköröknek a rendszere uralmának első évtizedében fokozatosan alakult ki a politikai elittel való huzavona során, amelyben természetesen nem Augustusnak kellett elsősorban kompromisszumkésznek lennie. Rendkívüli hatalmát, ahogy lerakta, rögtön vissza is kapta a néptől és a senatustól az imperium proconsulare révén, amellyel a birodalom nagy részét és a legiókat irányíthatta. Kr. e. 27-ben 10 évre adták meg számára ezt a felhatalmazást, amit azután 5, illetve 10 évenként meghosszabbítottak. Rómának ekkor már 22 provinciája volt, és ebből 12 ezen a módon a princeps hatalma alá került, 10-et pedig a régi rendszer szerint a senatus ellenőrzött. Augustus a határ menti tartományokat irányította, azokat, amelyekben a le- giók döntő többsége állomásozott (28-ból 25), a senatusnak pedig a pacifikált, belső területeken fekvő, gazdagabb provinciák jutottak. Augustus provinciái ráadásul a birodalomnak körülbelül kétharmadát jelentették már Kr. e. 27-ben is, és területük, valamint számuk a szakadatlan hódítások folytán jelentős mértékben tovább gyarapodott.

A res publica sajátosságainak megfelelően az Itálián belüli hatalomgyakorlás kialakítása sokkal körülményesebb volt. Itt elsősorban consulként – Kr. e. 23-ig évről évre újraválasztják – tartotta kézben az államügyeket, majd, miután a consulságról ünnepélyesen lemond, a tribunicia potestas alapján. Augustus, mivel patricius volt, nem lehetett néptribunus, csak a hivatal jogköreit kapta meg élethossziglan. De felruházták még olyan fontos con- suli jogkörökkel is, mint a ius relationis – előterjesztést tehetett a senatusban. A prin- ceps rendelkezett a ius commendationisszal is: a nép figyelmébe ajánlhatta jelöltjeit a magistratusválasztásokon. Kétszer is tartott lectio senatust: érdekeinek megfelelően alakította a senatusok összetételét. Maga a princeps senatus cím csak megtiszteltetés volt, jogköröket nem tartalmazott. A princeps senatus ugyan elsőként nyilváníthat a senatus- ban véleményt, de forrásaink szerint Augustus nem használta ezt fel arra, hogy elejét vegye az érdemi vitáknak. Mint már láttuk, a hatalom külsőségei is rendkívül fontosak a római politikai életben: Augustust felruházták ornamenta consulariával, a consuli hatalom jelvényeivel, és a senatusban a consulok között foglalhatott helyet. Mindezen jogkörök együttes gyakorlása, illetve kiterjesztése időben és térben egyeduralmat biztosított számára. De ha távol is állt a köztársaság régi elveitől, a társadalom számára elfogadható formába öntötte az Augustus kezébe összpontosuló óriási hatalmat.

Augustus hatalmának alapja elsősorban a hadserege volt. Abban, hogy szilárdan kézben tartotta Rómát, a provinciákban állomásozó legiók mellett nagyon fontos szerep jutott testőrségének, a praetorianusoknak. A kilenccohorsnyi, nehézgyalogosokból álló praetorianusgárdát germán lovasokból álló egység egészítette ki. Ezek a magas zsoldban és más kedvezményekben részesülő elitkatonák Róma környékén állomásoztak egyedüli fegyveres erőként Itáliában. Augustusnak óriási magánvagyona volt – caesari örökség, proscriptiók, hadizsákmány –, és az állam bevételeinek jelentős része felett is közvetlenül rendelkezett. A hadsereg és a vagyon mellett hatalmát erősítette kiterjedt clientelája is, tehát a hagyományos társadalmi háttér terén sem versenyezhetett volna vele senki az arisztokraták közül. De ahhoz, hogy ki tudta építeni és szilárdan kezében tudta tartani több mint negyven évig az uralmat, más is kellett: tehetséges politikus volt. Kitűnően választotta ki munkatársait, például hadvezéreit, akik megnyerték neki a háborúit. Nem esett bele Caesar hibájába, volt türelme a res publica hagyományos, az arisztokrácia köz- és önérzetének oly fontos rituáléihoz, még akkor is, ha azok már politikailag kiürültek. Megtalálta a módját, hogy a köztársaság némileg átalakított intézményei közé a princeps mindenkinél nagyobb auctoritasát is beillessze.

Imperator Caesar divi filius Augustus (Kr. e. 27 óta ez a hivatalos neve) a hatalmát természetesen sikereinek is köszönhette, a katonaiaknak – ez Rómában elengedhetetlen volt, és kétségtelenül alatta gyarapodott legnagyobb mértékben a birodalom – és a belpolitikaiaknak. A polgárháború zűrzavara után jól működő államot hozott létre, kisebb- nagyobb sikerrel orvosolva mindazokat a problémákat, amelyeket az elmúlt időszakban csak maguk előtt görgettek a hatalomért vagy a túlélésért való küzdelemmel elfoglalt politikusok. A kerületekre felosztott Rómában megszervezte a cohortes urbanaet, amely egyfajta városi rendőrségként jelentősen javította Róma városának közbiztonságát, a co- hortes vigilumot, a tűzoltóságot, hogy a város az újra és újra fellobbanó tűzekkel szemben védekezhessen. De megszervezte a vízvezetékek, a Tiberis gátjainak, a középületek karbantartásának felügyeletét, továbbá új vízvezetékek, közterek, templomok és más középületek épültek. Megszervezte a gabonaellátást, amely a közbiztonság mellett a legfontosabb probléma volt a római nép számára, többször tartott saját vagyonából élelmiszerosztást és pazar játékokat. Hatalma nagyságát és újszerűségét ellentételezték az elvállalt – korábban esetleg gazdátlan – és fényesen teljesített feladatok.

Az általa rendezett látványosságok gyakoriságban, változatosságban és pompában mindenki máséit felülmúlták. (...) Szokása volt, hogy ha valami soha nem látott, figyelemre méltó ritkaság érkezett Rómába, azt a látványosságok időpontjától függetlenül is bemutatta a népnek: például egy rinocéroszt a Saeptánál, egy tigrist egy színpadon, egy ötven könyök hosszú kígyót meg a népgyűlés helyén állított ki. (...) A legnagyobb odaadással azonban az ökölvívókat nézte, főleg a latinokat nemcsak az igaziakat és hivatásosakat, akiket gyakran eresztett össze görögökkel, hanem a sikátorokban szabályok nélkül öklöző külvárosi bandákat is.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 43, 45. K. R.)

A senatori arisztokráciával, amelynek gerincét a proscriptiók és polgárháborúk ellenére még mindig a régi családok alkották, is sikerült Augustusnak kiegyeznie, a res publica egyes szabályainak gondos betartása, a régi értékek fontosságának hangoztatása elsősorban nekik szólt. Sokat tett a senatus tekintélyének visszaállításáért is: „a felduzzadt létszámú senatust, amely már-már torz és rendezetlen csődültté változott” – ahogy Suetonius fogalmaz –, a lectio senatusok során mintegy felére csökkentette, visszatérve a Sulla által kialakított 600 körüli létszámhoz. Ugyanezt a célt szolgálta, hogy 400 000-ről 1 000 000 sestertiusra emelte a senatorok censusát – Augustus rendszere nem nélkülözhette a res publicát megtestesítő senatust, sem a senatorok igazgatási és katonai tapasztalatait. A régi elit és a princeps kapcsolatának, a modus vivendi kialakításának fontos állomása volt a Mu- rena-összeesküvés Kr. e. 23-ban. A legfelsőbb körökben szerveződő összeesküvésben ellenfelei mellett Augustus néhány barátja is részt vett, a vezetője pedig A. Terentius Varro Murena volt, Maecenas feleségének a bátyja. Minden bizonnyal ennek az eseménynek a hatására mondott le a consulságról Augustus, és alakította át káderpolitikáját, a másik consuli helyre ugyanis korábban többnyire a polgárháború alatt felemelkedett homo no- vusokat választatott meg. Belátta, hogy nem zárhatja el a politikai elitet a cursus hono- rum hagyományos csúcsától, Kr. e. 23 után a legfőbb tisztségben többnyire már a régi arisztokrácia tagjait találjuk, köztük jó néhány volt pompeianust is. A látvány, a szimbolikus gesztusok fontosságára érdemes megint utalni: a princeps elfogadottságát és a helyreállított köztársaságot jelenítette meg a két consul, például egy Aelius és egy Fabius között a senatusban helyet foglaló Augustus. A lovagrendnek is nagy szerep jutott Augus- tus res publicájában, az újonnan létrehozott tisztségek nagy részét velük töltötte be, lovag volt például a testőrgárda parancsnoka és Egyiptom helytartója is. Itália vidéki arisztokráciájának, a municipiumok előkelőinek az integrálódása a római elitbe szintén Augustus alatt fejeződik be. A princeps társadalompolitikája egyszerre két kérdésre is választ adott: megoldódott a vezető rétegek közötti évszázados feszültség, és annyi új ember került a rendszerbe, hogy az biztosította az elegendő számú hivatalnokot és tisztet a közigazgatásban, illetve a hadseregben.

Augustus átalakította a közigazgatást, pontosabban a hagyományos intézmények mellett kiépült a császári igazgatás is. A princeps tartományai élére legati Augusti pro praeto- re kerültek, a pénzügyi igazgatásuk azonban külön procuratorok alá tartozott.

Augustus egy sor praefectusi tisztséget is létrehozott: a praefectus praetorio a testőrgárda parancsnoka volt, de bírói feladatokkal is rendelkezett, valamint praefectust kapott a gabonaellátás is: a praefectus annonaet. A praefectus urbi a princepset helyettesítette magában a városban, kezdetben csak annak távolléte idején, később már akkor is, amikor Augustus a Városban tartózkodott, és ő volt a parancsnoka a cohortes urbanaenak. A provinciákban Caesar politikáját folytatta: coloniákat alapított, a helyi lakosság városai közül egyeseket municipiumi rangra emelt – ebben szűkmarkúbb volt, mint elődje –, lehetőséget nyújtott a lakosságnak, hogy egyenesen nála emelhessen panaszt helytartói ellen, ellenőrizte az adószedést. Ha szükségesnek ítélte, beleszólt a senatori provinciák irányításába is: a senatus a hagyományos sorsolás helyett elfogadta ajánlását a helytartó személyét illetően, illetve egyes vitás ügyekben is megszólalt a császár, amint ezt egy kyré- néi felirat tanúsítja: a provinciában a római polgárok, visszaélve bírósági helyeikkel, zsarolták a görög lakosságot – Augustus ezt a kérdést rendezi edictumával (rendelet).

Átalakult az adórendszer is. Az újonnan kialakított provinciák adózásának meghatározásakor a Caesar által Galliában bevezetett, az adóbérlőket kiiktató gyakorlatot követte: a pénzben szedett adót a helyi hatóságok (városi, törzsi vezetők) gyűjtötték be. De pusztán a zsákmányból és a provinciák adójából már nem lehetett finanszírozni az államot, szükség volt új bevételekre. Mivel a polgárok közvetlen megadóztatását el akarta kerülni, új vectigaliákat, közvetett adókat vezetett be: 1%-os forgalmi adót, amelyet a termék ára tartalmazott („áfa”), 4%-os forgalmi adót, amely egy speciális árucikket, a rabszolgát terhelte, valamint az 5%-os örökösödési adót, amelyet csak a római polgárok fizettek. Az 1%-os forgalmi adót és az örökösödési adót elkülönítették a veteránok földjuttatásának fedezésére, egy új kincstárat hozva létre, az aerarium militarét.

Az érmék veretei is tükrözik az új korszakot: az aureusok és denariusok előlapjára általában Augustus, illetve a a princeps családjának portréi kerültek, ugyanis ezek verésének joga Augustust illette. A bronz váltópénz, az as továbbra is a senatushoz tartozott, amit az S. C. = S(enatus) C(onsulto) a senatus határozatára’ felirat jelez.

A proconsuli imperiuma révén Augustus kezében volt a külpolitika. Uralmának első felét nagyszabású hódítások jellemzik: a birodalom része lesz az Ibériai-félsziget északnyugati része, ekkor szerzik meg véres harcok árán az alpesi tartományokat. Augustus hadvezérei érték el Közép- és Dél-Európában a Duna vonalát, és felmerült Germania – a mai Németország – meghódítása is. A legiók Gallia – a Rajna – felől támadva elérték az Elbát, de a terület bekebelezésére nem került sor. A frissen meghódított Pannoniában kitörő súlyos lázadás (Kr. u. 6-9) lekötötte a birodalom erőit.

A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt (ante me principem) a római nép hadserege sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem, és Illyri- cum határait előbbre vittem, egészen a Danuvius folyó partjáig.

(Res gestae Divi Augusti. 30. B. I.) AugustusAgrippa halála után, Kr. e. 12-ben küldi ide Tiberiust, aki csak többéves súlyos háborúban tudja legyőzni a pannonokat. Tiberius a terület pacifikálásának kegyetlen és radikális módját választja: a fiatalság nagy részét rabszolgának adja el, másik részét pedig besorozza az auxiliaris (segéd-) csapatokba. De ahogy felnő a fegyverforgató fiatalok új generációja, a pannon törzsek fellázadnak. Augustus újból Tiberiust küldi a térségbe, akinek csak Kr. u. 9-re sikerül teljesen felmorzsolni a barbárok erőit. Ahogy Suetonius fogalmaz: „Ez volt a pun háborúk óta a legsúlyosabb háború, amelyet külső ellenséggel kellett vívni" (Suetonius: Tiberius. 16, 1. K. R.) Nem tudni biztosan, de talán ekkor (esetleg később, Tiberius császársága alatt) osztották két részre a hatalmas méretű provinciát. A két provincia később a Pan- nonia és Dalmatia neveket kapja (Pannonia mint hivatalos tartománynév ma ismert első említése egy 60-as évekbeli feliraton tűnik fel).

Kr. u. 9-ben súlyos csapás éri Rómát egy másik fronton: az óvatlanul előrenyomuló hadvezér, Quintilius Varus háromlegiónyi sergét az Arminius vezette germánok bekerítik és levágják a Teutoburgi-erdőben. Ez volt a birodalom történelmének egyik legnagyobb veresége. Róma gyors hadjáratokkal világossá tette az erőviszonyokat, de a terület meghódításáról Augustus lemond. Európában véglegesült a Rajna-Duna vonal mint a birodalom határa. Ezeknek a nagy folyóknak a megszerzése a provinciák ellátása, illetve a kereskedelem szempontjából volt rendkívül fontos, hiszen a kor közlekedési viszonyai között nagyobb szabású szállítás csak vízi úton volt lehetséges. Augustus hosszú időt töltött Keleten (Kr. e. 22-19), de itt nem lépett fel hódító törekvésekkel, ténylegesen nem, szimbolikusan annál inkább elégtételt vett Cassius és Antonius vereségeiért, visszaszerezte ugyanis – tárgyalás útján – a parthusoktól az elragadott római hadijelvényeket. Sikerrel erősítette meg a keleti határokat, biztosította a klienskirályságok hűségét, egy rövid időre még Armenia trónjára is sikerült Róma-barát uralkodót ültetnie, amely a parthusok és a rómaiak közötti ütköző államként a keleti politika allergikus pontja volt.

Augustus már a kezdetektől igyekezett megtalálni utódját, hogy biztosíthassa az általa létrehozott rendszer továbbélését. Mivel fia nem volt, csak egyetlen lánya, a rokonságban kellett keresgélnie. Agrippa ugyan, akit vejévé is tett, gyerekkori barátja és legfontosabb munkatársa volt, valamint évekig irányította a birodalom egyik felét gyakorlatilag társuralkodóként, de alacsony származása miatt mint utódot nem tudta volna Rómával elfogadtatni. Első jelöltjei – unokaöccse, majd unokái – fiatalon meghaltak, így végül Kr. u. 4-ben néhány vargabetű után Liviának, feleségének előző házasságából született fiát, Ti- beriust választotta utódjául. Ez a következőkben nyilvánult meg: örökbe fogadta, és fel- ruháztatta a senatusszal imperium proconsulareval és tribunicia potestasszal, tehát még Augustus életében megkapta a princepsi hatalom két legfontosabb elemét.

De [Augustus] hiába örült utódainak, hiába bízott az otthoni fegyelemben, a szerencse istennője cserbenhagyta. A két Iuliát, leányát és unokáját száműzte, mert mindenféle erkölcstelenséggel mocskolták be jó hírüket.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 65. K. R.)

■ Pannonia a császárkor első felében

Augustus politikájában óriási szerepe volt a vallásnak: Kr. e. 12-ben elnyerte a Lepidus halálával megüresedett pontifex maximusi méltóságot, de már korábban is számos papi testület tagja volt. Sok az ő korára már elhanyagolt templomot és vallási kultuszt felújított, valamint több új templomot is emelt az isteneknek, például Apollo templomát, amely közvetlenül palatiumi lakóháza mellett állt, és Mars Ultorét, a Bosszúálló Marsét. Programjának sokat hangoztatott eleme volt a régi vallás feltámasztása. Divi filiusnak, az isteni (Caesar) fiának és Agustusnak, Magasztosnak nevezték. Mars Ultor templomára akkor tett fogadalmat, amikor Caesar gyilkosain készült bosszút állni, vagyis a templom emlékeztetett az istenné vált apjára, az ő pietasára, továbbá mindkettőjüket szorosan hozzákapcsolta Marshoz, a római állam egyik legfontosabb istenéhez. (A pietas a szülők és az istenek iránti szeretetteli tisztelet, amelynek át kell hatnia az ember cselekedeteit; ez a római vallás egyik legfontosabb fogalma.) A Marssal való kapcsolat szempontjából érdekes, hogy ez a templom több funkciójában is a capitoliumi Iuppiter-templom helyébe lép. Kr. e. 17-ben Rómában megünneplik a ludi saecularest, a százados játékokat, lezárják az elmúlt száztíz évet, és megnyitnak egy új, boldog korszakot, megújítva Róma erőit.

■ Caesar és Augustus családfája

Ezeknek az adatoknak a fényében, amelyek még hosszan szaporíthatók, a princeps több törekvése is kirajzolódik. Mindenekelőtt a köztársaság visszaállításának jelszavához jól illik a régi vallásosság szorgalmazása, ráadásul a politikai intézmények terén mutatkozó deficitet némileg elkendőzheti a templomok felújításának lázas programja. De nem pusztán propagandáról van szó, a polgárháborúk pusztítását, a régi világ széthullását a római gondolkodás szorosan összekapcsolta a vallásosság átalakulásával és a régi formáinak eltűnésével – Augustus ez ellen lépett fel az állam eszközeivel. Továbbá fontos törekvése volt a princepsnek, hogy személyét a szakrális szférához kapcsolja, rendkívüli hatalmát, intézmények fölöttiségét legitimálja. Keleten, a volt hellénisztikus államok területén ennek régi hagyománya volt. Az itteni provinciákban hamar megjelenik Augustus kultusza, templomok épülnek, valamint kultuszokat és játékokat alapítanak a tiszteletére. Augustus egy dolgot írt elő csupán: csak Róma istennő kultuszával összekapcsolva volt szabad őt vallásos tiszteletben részesíteni. A kezdeti, alulról jövő kezdeményezés Augustus által ösztönzött feladattá válik: a nyugati provinciák központjaiban oltárokat emelnek Au- gustusnak és Rómának. Itáliában az ilyesfajta isteni tisztelet rossz vért szülne, Caesar vesztéhez is hozzájárult saját kultuszának megalapítása. Itt nem isten, csak divi filius Augustus. Az augeo (megnövel) igéből származó Augustus név valami olyasmit fejez ki, mint a házával egybekapcsolt Apollo-templom: az istenekkel való különleges kapcsolatát, amit ő nem győz princepsként Róma érdekében kamatoztatni. A vallást ilyen módon bevonni a politikába nem előzmény nélküli a köztársaság történetében: Scipio Africanus Maior már megtette az első lépéseket ebbe az irányba, Sulla pedig a több szempontból is hasonló jelentésű Felixet neve részévé téve szolgált példával Augustus számára.

Azt mondják, annyira lesújtotta őt a vereség, hogy hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, és időnként az ajtófélfába verte a fejét, ezt kiáltozva: „Quincti- lius Varus, add vissza a legióimat!”

(Suetonius: Az isteni Augustus. 23. K. R.) Augustusnak a Teutoburgnál elvesztett három legio miatt érzett mélységes gyásza érthető, egy ilyen óriási vereség az ő legitimációját, Augustus voltát kérdőjelezi meg.

Augustus programjának legfontosabb eleme a pax Augusta volt, az augustusi béke. Mint láttuk, ez nem a hódító háborúk lezárását, hanem a birodalom belső békéjét jelentette, az évtizedes polgárháborúk pusztításainak és létbizonytalanságának végét. Augustus rendszerének sikere éppen ebben rejlik: békét és rendet teremtett a provinciákban és Itáliában. Tacitus gúnyos jellemzésének minden szava – és a bennük rejlő gúny is – helytálló: „Lepidi atque Antonii arma in Augustum cessere, qui cuncta discordiis civilibus fessa nomine principis sub imperium accepit.” (Annales. I 1, 1. Vö. 158. dok.)

■ Emlékeztető

principatus, princeps senatus, princeps, imperium proconsulare, provincia, tribunicia potestas, ius relationis, ius commendationis, lectio senatus, ornamenta consularia, prae- torianus, cohortes urbanae, cohortes vigilium, legatus Augusti pro praetore, procurator, praefectus, praefectus praetorio, praefectus annonae, praefectus urbi, edictum, vectiga- lia, aerarium militare, pietas, ludi saeculares, Augustus, pax Augusta

■ Kronológia

4.34. táblázat -

Kr. e. 27. jan

A köztársaság „helyreállítása”, Octavianus megkapja az Augustus nevet

Imperium proconsulare tíz évre

26-24

Hispániai hadjárat

23

Murena-féle összeesküvés

22-19

Augustus Keleten

17

Ludi saeculares

12

Augustus pontifex maximus

Agrippa halála

12-9

Pannonia meghódítása

Kr. u. 6-9

Lázadás Pannoniában

9

A teutoburgi katasztrófa

14. aug 19.

Augustus halála


3.3.1.2. A IULIUS-CLAUDIUS-DINASZTIA

Tiberiusszal kapcsolatban a legfontosabb források közé tartozik Velleius Paterculus, Tacitus Annalese (I-VI. könyv), Suetonius Tiberius-életrajza, Cassius Dio LVII-LVIII. könyve. Caligula uralkodására vonatkozó forrás Suetonius Caligula-életrajza, Cassius Dio LIX. könyve és Iosephus Antiquitates Iudaeorumának XIX. könyve. Tacitus Annalesének Caligulát is tárgyaló része (VII-VIII. könyv) elveszett. Claudiushoz kapcsolódó forrás Sueto- nius róla készült életrajza, Tacitus Annalese (XI-XII. könyv), Cassius Dio LX. könyve, Iosephus Bellum Iudaiucumának II. könyve, valamint Seneca gúnyirata Claudius ellen (Apocolocyntosis Claudii). Nero uralkodását örökíti meg Tacitus Annalesének XIII-XVI. könyve, Suetonius Nero-életrajza, Cassius Dio LXI-LXIII. könyve, Seneca művei (Apocolocyntosis Claudii, De clementia) és Aurelius Victor műve (V. könyv). A Iulius-Claudius- dinasztiához kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény 158-169. dokumentumai.

3.3.1.2.1. Tiberius (Kr. u. 14-37)

Eredeti neve Tiberius Claudius Nero volt, és a Philippi csata évében született Rómában. A gens Claudia a legelőkelőbb nemzetségek közé tartozott, a közülük kikerülő magistratusok végigkísérték a köztársaság történetét. Anyja, Livia Drusilla Kr. e.

  1. ban – Tiberius öccsével, Drususszal terhesen – elvált férjétől, hogy Octavianus feleségül vehesse. Miután felöltötte a férfitogát, a toga virilist, Augustus mellett szolgált a hispaniai háborúban. Korkedvezménnyel kezdhette meg cursus honoru- mát, és huszonkét évesen már fontos megbízatást kap Keleten. Kr. e. 16-ban praetor, utána pedig legatus Augusti pro praetore Galliában. Fényes katonai karrier következik: az alpesi tartományok és a pannon törzsek meghódítása, valamint Drusus halála után, Kr. e. 8-ban a germaniai hadjárat sikere. Agrippa halálát követően el kellett válnia Agrippa első házasságából született lányától, Vipsaniától, és feleségül kellett vennie Iuliát, így lett Augustus első számú munkatársa. Hamarosan a tribunicia potestast is megkapja. De ekkor megtörik a pályája, Augustus tiltakozása ellenére elvonul Rhodos szigetére, amit azután a princeps azzal torol meg, hogy hét évig nem engedi hazatérni. A közügyekhez és a hatalomba csak Gaius és Lucius Caesar halálát követően, Kr. u. 4-ben tér vissza. Ekkor Augustus örökbe fogadta, ennek megfelelően az új neve Tiberius Iulius Caesar lett.

Tiberius Augustus halálakor rendelkezett már a tribunicia potestasszal és a proconsuli imperiummal, a császári hatalom két legfontosabb elemével: az ő kezében volt a hadsereg, és irányíthatta a közügyeket, ráadásul Augustus örököseként – a princeps vagyonának több mint fele lett az övé – egy csapásra Róma leggazdagabb emberévé vált. Nem tudunk arról, hogy Rómában felmerült volna a köztársaság visszaállításának gondolata, a senatus Tiberiust megerősítette a már meglévő tisztségeiben, és felruházta mindazokkal a jogkörökkel is, amelyeket az előző princeps ezeken felül birtokolt. A császári hatalom intézményesülése szempontjából fontos mozzanat volt, hogy Tiberius az összes megbízatását most már élete végéig nyerte el. De hatalomátvétele nem teljesen zökkenőmentes, Augustus halálának hírére az illyricumi és a germaniai legiók között zendülés tört ki. Az utóbbiaknak ráadásul jelöltje is volt a princeps címére: parancsnokukat, Germani- cust, Tiberius népszerű unokaöccsét és örökbe fogadott fiát akarták Augustus utódjának. De Germanicus lojális maradt, Drusus, Tiberius édesfia pedig Illyricumba utazva, sikerrel csillapította le az ottani lázongást.

Alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s nem tudni biztosan, még életben találta-e Augustust Nola városában, vagy már csak holtan. Mert Livia szigorú őrséggel záratta el a házat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és [Tiberius] Nero hatalomátvételét.,T,„T.

7(Tacitus:Annales. I6. B. I.)

Tiberius kezdetben a senatusszal való együttműködésre törekedett, és az itáliai ügyekben és az igazságszolgáltatásban, amennyire lehetséges volt, háttérbe húzódott. Több, Augus- tusra jellemző, a princeps különleges helyzetét hangsúlyozó külsőséget elutasított, például nem vette fel nevébe az imperator szót. Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt is, Tiberius nem tudta elnyerni sem a senatus, sem a nép bizalmát. Tiberiusról az ókori történetírók általában mint megkeseredett, féltékeny zsarnokról írnak, uralkodásának hibáit rossz természetével magyarázva. De hogyan lehet a rosszindulatot és a zárkózottságot beilleszteni a történelem tényei közé, még akkor is, ha egy uralkodó tulajdonságairól van szó? Augustus maga teremtette meg saját szerepét az államban, és forrásainkból úgy tűnik, hogy elemében érezte magát ebben a testre szabott szerepben. Sikerének egyik titka hatalmának ebben a személyességében rejlett, nem elfoglalt egy intézményt, hanem ő maga lett azzá. És éppen emiatt rendszere fontos elemei nem voltak örökölhetők. Augustus Tiberiusra tudta hagyni a hadsereget, a pénztárt és még a nevét is, de Augustus voltát nem. Ezt minden bizonnyal Tiberius tudta a legjobban, de mostohaapja bőrébe nem bújhatott bele. Sikeres hadjáratokkal „mogorva vénemberként” is megteremthette volna saját császári imázsát, de éppen mint kitűnő hadvezér és diplomata látta át igazán, hogy egy nagy katonai vállalkozás az adott körülmények között lehetetlen. Le kellett mondania a hódításokból származó dicsőségről, ami személyét Caesar és Augustus mellé emelte volna, és a zsákmányról, amit építkezésekre, élelmiszerosztásra, fényes játékokra fordíthatott volna. Augustus rendszerét kellett fenntartania jóval kevesebb pénzből abban a Rómában, amely uralmát nem véres polgárháborúk évtizedes zűrzavarával, hanem Augustus korával vetette egybe.

Külpolitikáját a határok biztosítása, a nemrég megszerzett területek megszervezése jellemzi. Unokaöccsét, a Germaniát hódoltatni akaró Germanicust is visszahívja 17-ben az északi határokról. A sikeres offenzíva leállítása mögött a korabeli közvélemény és forrásaink többsége is természetesen a császár irigységét és hatalomféltését vélik fölfedezni, de maguk az események ezt nem támasztják alá. A birodalom erejére ugyanis Illyricum- ban és Keleten van szükség. Illyricumban ugyan még 9-re leverték a pannon lázadást, de a provincia ügyeinek a rendezése és a dunai határ előterének biztosítása még hátravolt. Keleten pedig a parthusok fenyegetik Róma határát és klienskirályságait. Tiberius Germani- cusszal együtt consullá választatta magát – ezzel a gesztussal legfontosabb munkatársának és potenciális utódának jelölte ki –, majd imperium proconsulare maiusszal felruházva, őt küldte a Keleten kialakult válság megoldására. Germanicus gyorsan és sikeresen oldotta meg feladatát: Armeniában megerősítette Róma befolyását a megfelelő személy trónra emelése révén. A parthus uralkodóval pedig megújította a barátsági és szövetségi szerződést. A klienskirályságként már nehezen megtartható, de a birodalom védelme szempontjából fontos területeken – Cappadocia és Commagene – provinciákat szervezett. Germanicus azonban Kr. u. 19-ben váratlanul meghalt Szíriában; a kortársak és a történetírók mérgezésre gyanakodtak, amelynek hátterében – minden bizonnyal alaptalanul – az unokaöccse sikereitől hatalmát féltő Tiberiust, illetve anyját, Liviát sejtették.

Amikor Germanicus az ő [Tiberius] megkérdezése nélkül utazott Alexandriába a váratlanul bekövetkezett nagy éhínség miatt, panaszt tett ellene a senatusban. Sokan úgy vélik, tulajdonképpen ő ölette meg Germanicust Gnaeus Piso syriai lega- tussal. (...) Ezért jelentek meg azután mindenfelé ilyen feliratok, s hallatszott gyakran efféle kiabálás éjszakánként: Add vissza Germanicust.

(Suetonius: Tiberius. 52. K. F.) Egyiptomra stratégiai fontossága miatt, ami elsősorban a gabonaellátásban betöltött szerepéből származott, különleges figyelmet fordítottak a princepsek. Augus- tus óta törvény tiltotta például, hogy senator engedély nélkül beléphessen ebbe a provinciába. Hatáskörének ez a túllépése és Tiberius haragja is erősítette a Ger- manicus meggyilkolásáról szóló pletykákat.

Illyricumba Tiberius vér szerinti fiát, Drusust küldte, aki Germanicushoz hasonlóan szintén sikerrel járt. Ügyesen használta ki a Duna túloldalán élő germánok közötti ellentéteket, és első lépésként megbuktatta a markomannok királyát, Maroboduust. Majd ezt követően a kvád Vannius vezetésével egy erős, Rómához hű klienskirályságot szervezett. Drusus itteni működése is jó példa arra, amikor Róma – ideiglenesen vagy véglegesen – felad, illetve megszerez egyes területeket, és az így kijelölt új határt (pl. nagyobb folyót) nem közvetlenül akarja megvédeni, hanem az azon túli területek ellenőrzésével. Ennek a rendszernek a legfontosabb eszközei a klienskirályságok. Drusus 20-ban visszatért Rómába, és a következő évben elnyerte másodszor is a consulságot, de most már apja társaként. A következő évben a tribunicia potestast is megkapta: Tiberius lényegében utódjának jelölte ki. De 23-ban Drusus meghalt. Amennyire tudjuk, a gyilkosság gyanúja ekkor nem merült fel, könnyelmű életmódjával magyarázták betegségét.

A külpolitikában mutatott óvatosság és józanság a provinciák irányításában is megmutatkozott, szigorúan fellépett a kegyetlenkedő vagy zsarolási ügybe keveredő helytartók ellen. A császári provinciák helytartóit, ha beváltak, és máshol nem volt szükség a szakértelmükre, akár tíz évig is helyükön hagyta, tehát a közigazgatási szempontokat, a stabilitást a politikaiak fölé helyezte (jellemző, hogy ugyanezt Suetonius nemtörődömségével magyarázta). „A jó pásztor nyírja a birkáit, nem nyúzza” (Suetonius: Tiberius. 32) – mondta állítólag, amikor visszautasította az ötletet, hogy a provinciák adóit megemeljék, és ha kellett, ideiglenesen egyes területek adóját is elengedte. Ugyanakkor nem folytatta elődeinek romanizációs politikáját, jóval kevesebb coloniát alapított, mint Caesar és Augustus, a polgárjog adományozása pedig szinte teljesen leállt uralma alatt. A birodalom erejének, illetve az Augustustól átvett állapotok megőrzésére törekedett.

Tiberius tehetséges fiaival legközelebbi munkatársait és potenciális utódait is elveszítette. Ennek következtében az állam irányításában egyre nagyobb szerephez jutott prae- fectus praetoriója, Seianus. Az államigazgatásnak ezt a logikus fejleményét, hogy a Róma mellett állomásozó fegyveres erő közvetlen parancsnoka a legbefolyásosabb emberré válik a császár mellett, Tiberius magatartása és Seianus ambiciói tovább erősítették. Seianus már 14-től praefectus praetorio, az ő parancsnoksága alatt telepítették Róma mellé, egyetlen hatalmas táborba a gárda összes cohorsát (a cohortes urbanaeval együtt), de igazán fontos szerephez csak 23-tól kezdve jut.

Tiberius uralkodásának legvisszásabb jellemzői a laesa maiestast, a felségsértést tárgyaló perek, amelyek 23-tól egyre jobban eluralták a politikai életet. A laesa maiestas fogalma még a köztársaság korában alakult ki, a nép, illetve a nép által választott tisztviselő sérelmét, a hatalmán vagy méltóságán esett csorbát jelölte, a császárkorban pedig természetesen az uralkodó elleni támadásokra vonatkoztatták. Kezdetben Augustushoz hasonlóan Tiberius sem alkalmazta a felségsértési pereket, de 23-tól kezdve szabad utat engedett az ilyen tárgyú feljelentéseknek. A perek mögött a senatus és a princeps rossz és egyre romló viszonyát kell keresnünk, valamint a senatuson belüli ellentéteket. De az anyagi érdekek is közrejátszhattak, hiszen a vagyonelkobzással is járó ítéletek célpontjai Róma leggazdagabb emberi voltak, vagyonuknak egyharmada a feljelentőt, kétharmada a kincstárat illette. Továbbá ezek a perek megfelelő eszközül szolgáltak Seianus számára, hogy ellenfeleit, közöttük a császári család egyes tagjait is félreállíthassa az útjából.

Még a róla és hozzátartozóiról keringő gyalázkodó, rosszindulatú szóbeszédet és hírhedt gúnyverseket is rendíthetetlen nyugalommal vette tudomásul. Gyakran hangoztatta, hogy szabad államban szabad kell hogy legyen a nyelv és a gondolat is. Amikor pedig a senatus bírósági eljárást követelt az effajta bűnök és elkövetőik ellen Tiberius ezt mondta: (...) Ha ezt az ablakot megnyitjátok, hovatovább nem is foglalkozhatunk egyébbel: ennek ürügyén minden személyes ellentét elénk kerül majd.

(Suetonius: Tiberius. 28. K. F.) Tiberius véleménye a laesa maiestas alkalmazásáról még uralkodása elején.

26-ban Tiberius elhagyja Rómát, és Capri szigetére vonul vissza, ezzel Róma ügyeinek operatív irányítása átkerül Seianus kezébe, amit a praefectus praetorio hatalma növelésére használ fel (vö. 161. dok.). Seianus távlati célja a Drusus fia melletti „régens” szerepe lehetett, és ennek érdekében összeesküvés vádjával száműzette Germanicus özvegyét, Agrippinát és fiait. 31-ben Tiberius újra consullá választatja magát, és hivataltársa Seianus lesz, ahogy korábban Germanicus és Drusus volt az. A praefectus praetorio azonban még ugyanebben az évben megbukik: Tiberius elleni összeesküvéssel vádolják. Ekkor derül fény arra is, hogy Drusus mégsem betegségben halt meg, hanem ő mérgeztette meg. (Egy ilyen politikával és összeesküvésekkel átszőtt ügyben természetesen nem láthatunk tisztán, de a források alapján úgy tűnik, olyan bizonyítékok kerültek elő, amelyek meggyőzték a római közvéleményt.) A felségsértési perek nem maradtak abba, csak most már Seianus hívei közül szedték áldozataikat.

Tiberius zökkenőmentesen vette át a hatalmat Augustustól, és zökkenőmentesen adta át utódjának. Több mint húszéves uralma alatt a principatus rendszere megerősödött, kiderült, hogy az az első princeps személye nélkül is működtethető. Tiberius népszerűtlensége – a nép az utcára tódulva ujjong, mikor halálhíre megérkezik Rómába –, a felségsértési perek nem a rendszer gyengeségéről árulkodnak, hanem éppen arra világítanak rá, hogy a principatusnak nem volt alternatívája.

■ Emlékeztető

toga virilis, legatus Augusti pro praetore, tribunicia potestas, imperium, imperium pro- consulare maius, praefectus praetorio, laesa maiestas

■ Kronológia

4.35. táblázat -

14-31

Seianus praefectus praetorio

14-37

Tiberius uralkodása

17

Tiberius visszahívja Germanicust Germaniából

17-19

Germanicus Keleten

19

Germanicus halála

23

Drusus halála

A laesa maiestas módszerének alkalmazása egyre gyakoribbá válik

26

Tiberius visszavonul Capri szigetére

31

Tiberius újra consullá választatja magát, a másik consul Seianus

Seianus bukása

37

Tiberius halála


3.3.1.2.2. Caligula (37-41)

Germanicus legkisebb fia, valamint Augustus, Livia és a triumvir M. Antonius dédunokája volt. Eredeti neve Caius Caesar Germanicus. A Caligula – csizmácska – ragadványnevet kisfiúként kapta apja katonáitól. Hétévesen veszítette el apját. 27-től dédanyja, majd annak halála után nagyanyja házában nevelkedett. Tiberius 30-ban, 18 évesen magához hívatta Capri szigetére. 33-ban korkedvezménnyel jelölték quaestornak, majd elnyerte a pontifexi és az auguri méltóságot. Tiberius vér szerinti unokájával, Tiberius Gemellusszal együtt, fele-fele részben jelölte őket vagyona örökösének. Császárként a Caius Caesar Augustus Germanicus nevet viselte.

Róma nagy várakozással fogadta a Tiberius halála után hatalomra jutó Caligulát, a népszerű Germanicus utolsó életben maradt fiát. Az új princeps igyekezett megfelelni az elvárásoknak: hatalmas összegeket osztott ki a legionariusoknak és a praetorianusoknak, valamint a római plebsnek is, továbbá a forgalmi adót is csökkentette. Liberalitasa, bőkezűsége mellett a pietasát hangsúlyozta, mindkét lehetséges irányban. Egyrészt megadta a halottnak kijáró végtisztességet nagyapjának, az előző princepsnek. Ugyan nem avattatta istenné, de nem engedte, hogy damnatio memoriaeval, emlékének eltörlésével sújtsa a senatus. Ugyanakkor személyesen hozta haza Rómába száműzetésben meghalt családtagjainak hamvait, és a Mausoleum Augustiban helyezte őket el. Ő fejezhette be Augustus templomát is, Tiberius egyetlen, hosszú időn át épülő középületét. Caligula korai érméin is hangsúlyosan jelenítődik meg a pietas. Beszüntette a még folyamatban lévő felségsértési pereket, és hazahívatta a száműzötteket. Programja az augustusi principatushoz való visszatérést sugallta Tiberius uralma után, anélkül hogy közvetlen elődjével élesen szembefordult volna.

Forrásaink szerint még principatusának első évében fordulat áll be uralkodásában, kegyetlen, őrült zsarnokká válik. Megöleti unokaöccsét és apósát, felújítja a felségsértési pereket, kénye-kedve szerint aláz és ölet meg előkelő polgárokat. Istenszobroknak a fejét lefűrészelteti, és saját képmását illeszteti a helyükre, szentélyekben saját szobrát is felállíttatja, és kultikus tiszteletben részesítteti. Azt híresztelte, hogy a holdistennővel szeretkezik, és a capitoliumi szentélyből kihallatszott, ahogy tanácskozik, illetve veszekszik Iuppiterrel. Egyik húgát feleségül vette (a másik kettő csak a szeretője volt), és azt állította, hogy anyja is egy hasonló kapcsolatból származik Iuliától és Augustustól, ezzel az alacsony származású Agrippát kiiktatta felmenői közül.

A forrásokban megjelenő őrült Caligula képet alapvetően kétféleképpen értékeli a kutatás. Egyik vélemény szerint, mivel a leírt tettei között rengeteg a topikus, más zsarnokok történeteiben is feltűnő elem, az extrém vonások egyik része az ellenséges források túlzásának tulajdonítható, másik része pedig mint egy abszolút monarchia kialakításának kísérlete magyarázható, amelyhez a mintát a keleti, hellénisztikus királyságok szolgáltatták (például a testvérek házassága esetében a Ptolemaiosok). A kutatók többsége ezzel szemben az ókoriak véleményével megegyezően Caligulát egyszerűen elmebetegnek tartja, az elmebaj például egy súlyos betegség – erre utalnak is a forrásaink – következményeként tört ki rajta. Természetesen a két véleményt részben közös nevezőre is lehet hozni, hiszen a császár őrületében felismerhető némi rendszer: hatalma mértéke, illetve formája állt a középpontjában, és ehhez a „cezaromániájához” mintákat elsősorban a Kelet szolgáltatta, míg egyes elemeknek római előzményei is voltak (például Caesar, vagy a Iuppiterrel való tanácskozás esetében Scipio Africanus). A császárkultuszt Augustus csak megengedte, illetve egyes provinciákban óvatosan bátorította, Caligula ellenben már megkövetelte, hogy istenként tiszteljék. Ez nemcsak Itáliában keltett visszatetszést, hanem Iudeában és a diaszpórában is, elsősorban Alexandriában, ahol a legnépesebb zsidó közösség élt. Súlyos konfliktusok robbantak ki, hiszen az istenszobrok felállítása és kultusza bálványimádásra kényszerítette volna a zsidókat.

Ennyit az uralkodóról. A továbbiakban a szörnyetegről kell szólnom. (. ) Külön templomot is emelt saját isteni hatalmának, papokkal és gondosan megtervezett áldozatokkal. (...) A leggazdagabb emberek befolyást, pénzt nem kímélve versengtek, hogy egymás után elnyerjék papi testületének vezetését. (...) Mások úgy mondják, hogy a lakodalmi ebédnél átüzent a vele szemközt heverő Pisónak [az ifjú férjnek]: Rá ne feküdj a feleségemre! azzal mindjárt az asztaltól magával vitte a nőt. (...) Máskor, miután az áldozati állatot az oltárhoz vezették, ő segédpapi ruhában, neki- gyürkőzve magasra emelte a taglót és lesújtott az áldozópapra. (...) Kedvenc (versenylovát Incitatusnak hívták. (...) Mint mondják, még consulságot is szánt neki.

(Suetonius: Gaius Caligula. 22, 25, 32, 55. K. R.) A Caligula-életrajzot olvasva nehéz eldönteni, a császár őrültsége vagy a rómaiak fantáziája volt-e nagyobb.

Liberalitasa rövid idő alatt kiürítette a takarékos Tiberiustól örökölt teli államkincstárat. A hiányt felségsértési perekkel, örökségek kicsikarásával, valamint rendkívüli – főképp a gazdagokra kivetett – adókkal pótolta.

Külpolitikáját is részben a népszerűségének finanszírozási igénye határozta meg, minden bizonnyal ezért akarta provinciává szervezni Mauretaniát, az addigi klienskirályságot. A tervezett germaniai-britanniai hadjárat esetében is szerepet játszhatott a zsákmány reménye, bár ez utóbbi esetben nem ez volt a döntő ok. A császár ugyanis egy vélt – paranoiáját tükröző – vagy valós összeesküvést megelőzendő vonult fel hatalmas sereggel Galliába, hogy elfogja és kivégeztesse a felső-germaniai hadsereg parancsnokát. Továbbá Caligula mint hadvezér akarta császári tekintélyét egy germánok, illetve Britannia elleni hadjárattal növelni. A vállalkozásával szembeni elvárásokat növelte, hogy Augustus hispaniai hadjárata óta római császár nem vett részt személyesen hadműveletek irányításában. Ugyan egy rövid germaniai hadjáratban sikereket érnek el kitűnő hadvezérei – egyikük Servius Sulpicius Galba, a későbbi császár –, a Britanniába való átkelést a katonák megtagadják. Caligula forrásaink szerint gyávának, kegyetlennek és következetlennek mutatkozik katonái előtt, pedig a hadsereg támogatására, valamint a katonai sikerek nyújtotta legitimációra nagy szüksége lenne. Caligula egy-két év alatt maga ellen fordította a senatust a praetorianusgárdát, de még a legszűkebb környezetét is. 41 legelején testőrgárdájának tisztjei végeznek vele.

■ Emlékeztető

legionarius, praetorianus, liberalitas, pietas, damnatio memoriae, Mausoleum Augusti

■ Kronológia

4.36. táblázat -

30

Tiberius magához hívatja Capri szigetére Caligulát

37-41

Caligula uralkodása

37

Caligula első consulsága nagybátyjával, Claudiusszal együtt

39-40

Caligula Galliában (a Germania és Britannia ellen tervezett hadjárat)

41

A praetorianusok meggyilkolják Caligulát


3.3.1.2.3. Claudius (41-54)

Tiberius Claudius Kr. e. 10-ben született Drusus (Livia kisebbik fia) fiaként. Miután bátyja, Germanicus örökbe fogadta, neve Tiberius Claudius Nero Germanicus lett. Fogyatékosságai – nem tudjuk, ezeket mennyire túlozzák el a forrásaink – miatt alkalmatlannak ítélték a közszereplésre: Augustus és Tiberius alatt nem kapott ma- gistraturát, csak augur lett. Idejét gyerekkorától kezdve a görög nyelvnek, az irodalomnak és a tudományoknak, különösen – Livius biztatására – a történetírásnak szentelte. Első hivatalához végül Caligula alatt jut, a fiatal princeps őt választja társul első consulságához 37-ben. Császárként a Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus nevet viselte. „Nincs kifogásunk ellene, hogy a Mars-ünnepi játékokon rábízzuk az áldozópapok asztalának gondját, ha hajlandó elviselni, hogy rokona, Si- lanus fia tanácsokkal lássa el, nehogy valami feltűnő vagy nevetséges dolgot csináljon” – írta Liviának unokájáról Augustus (Suetonius: Az isteni Claudius. 4. K. R.).

Már Caligula trónra emelésében is nagy szerepe volt a praetorianusoknak, utódja esetében pedig teljesen az ő kezükbe került a kezdeményezés. A Iulius-Claudius család egyetlen élő férfi tagját, Claudiust tették meg princepsnek, amiért cserébe Claudius fejenként 15 000 sestertius donativumot (ajándék) ígért a testőrgárdának. Némi huzavona után a praetorianusok fegyveres ereje a senatusszal is elfogadtatta a döntést. A senatusban ugyanis voltak, akik a köztársaság visszaállítását javasolták Caligula halála után, de akik a principatus mellett érveltek, azok is ragaszkodtak volna hozzá, hogy a senatus dönthessen a princeps személyéről. A közélettől sokáig elzárt és váratlanul az állam élére került Claudiusnak, miután a praetorianusokat megvásárolta, el kellett fogadtatnia magát császárként a római néppel, és amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a sokáig ellenséges senatusszal is. Nála is fontos szerephez jutott a nyilvánosságnak szánt gesztusaiban a pie- tas: családja – a Iulius-Claudiusok – elhunyt tagjainak különböző megtiszteltetéseket szavaztatott meg, például nagyanyját, Liviát (Augustus feleségét) istenné avatta. Ezzel pietasa mellett legitimitásának legfontosabb – kezdetben egyetlen – alapját, származását hangsúlyozta. Nem számol le az őt csak a praetorianusok nyomására elfogadó senatorokkal, és visszavonja Caligula rendeleteit: a damnatio memoriaeval sújtott zsarnok évei után igyekszik a politikát a normális medrébe visszaterelni, és egy józan, a hatalommal nem visszaélő princeps imázsát kialakítani. De nem szakít elődje politikájával, ami a római plebset illeti, ő is bőkezű, csak józanabb patrónusnak bizonyul, nem szűnnek meg a fényes játékok és a pénz- és élelmiszerosztások. A 43-ban meginduló britanniai hadjáratnak, amelyben egy rövid időre személyesen is részt vesz, szintén van a fentiek mellé állítható aspektusa. A római közvélemény – a senatoroktól a plebsig – elvárta a birodalomtól és a princepstől a katonai sikereket, és már Tiberius idején is nehezen viselte a hódítások elmaradását.

Ami a senatust illeti, a princeps törekvései nem bizonyultak sikeresnek, uralkodását végigkísérik az összeesküvések, a császári családdal távolabbi rokonságban álló, ambiciózus senatorok próbálják meg elragadni tőle a hatalmat. A senatus üléseire elkísérteti magát a testőrgárda tisztjeivel, igaz – és ez rendkívül jellemző uralkodására –, erre a se- natustól felhatalmazást kér. Az összeesküvések visszahozták a felségsértési pereket, a sena- torok és lovagok kivégzéseit. Mivel élete első ötven évét a közélettől távol töltötte, nem szerezte meg azokat az ismereteket és főképp azokat a kapcsolatokat, amelyek a sikeres politizáláshoz még a császár számára is szükségesek. A tényleges döntések nem a senatus- ban, a régi politikai elittel való egyeztetéseken keresztül születtek meg, hanem a császár és közvetlen munkatársai körében, akik elsősorban szabadosai (felszabadított rabszolgái) közül kerültek ki, és a császári közigazgatás kulcsemberei voltak. Uralkodásának 14 éve alatt bizalmi emberei között csak két-három senatori rangú személyt találunk.

Felszabadított rabszolgái közül a herélt Posidést tartotta a legnagyobb becsben; a britanniai diadalmenet alkalmával őt is, mint legkiválóbb katonáit, vasatlan dárdával tüntette ki. Ugyanígy megbecsülte Felixet is, akit cohorsok és lovasegységek, majd Iudaea provincia élére állított, és aki három királynő férje volt, vagy Harpokrast, akinek megadta a jogot, hogy gyaloghintón közlekedjen Rómában, és nyilvános játékokat rendezzen, ezenkívül tudományos tanácsadóját, Polybiost is, aki gyakran ott vonult középen a két consul között. De mindegyiküknél többre tartotta titkárját, Narkissost és számvivőjét, Pallast.

(Suetonius: Az isteni Claudius. 28. K. R.)

A liberti Caesaris (császári felszabadítottak) nagy szerepe az államigazgatásban nemcsak a princeps és a senatus rossz viszonyából származott, hanem a principatus intézményesüléséből is következett, és abszurd módon egy ízig-vérig köztársasági gyakorlatból fakadt. Az arisztokraták ügyeit – például vagyonuk kezelését – mindig is a tehetségük, szakértelmük és megbízhatóságuk alapján kiválasztott és felszabadított rabszolgáik intézték, és ha patro- nusuk magistraturát töltött be, az abból fakadó feladatokban is részt vettek, ugyanis a res publicának lényegében nem volt bürokráciája. Azokban az ügyekben, amelyeket a prin- cepsek saját hatáskörükben intéztek, ők is a libertusaikra támaszkodtak, az állam ügyeit, például a császárhoz érkező töméntelen levél rendezését, előszűrését a császár magánintézménye látta el. Ráadásul ügyismeretük miatt az egymást váltó princepsek számára – a pat- ronus-cliens viszony ugyanis öröklődik – megkerülhetetlenek lettek (ők tudták, melyik tekercs melyik polcon található). Mivel Claudiusnak nem voltak sem államigazgatási tapasztalatai, sem megbízható emberei a senatusban, csak az „apparátusra” támaszkodhatott.

Tiberius fenntartani és konzerválni igyekezett az augustusi rendszert, Claudius pedig hatalmas szervezőmunkával járult hozzá intézményesüléséhez. Alatta épül ki és ölt hivatali formát a császári ügyek intézése a szakosodás jegyében. Az a rationibus hivatala a pénzügyeket intézte. Az ab epistulisban fogalmazták a kinevezéseket és a tisztségviselőknek szóló császári utasításokat, illetve ide futottak be a jelentéseik, stb. Az a libel- lis az írásbeli kérvényeket és panaszokat fogadta és válaszolta meg. Az a studiis a császár döntéseinek jogi hátteréért felelt. Ezeknek a császári hivataloknak az élén álló felszabadítottak Claudius legfontosabb tanácsadói. Valószínűleg (forrásaink hiányosak) őalatta szerveződik meg a régi államkincstár mellé egy császári kincstár, a fiscus. Teljesen a saját hatáskörébe vonja ugyanis a nép gabonával való ellátását, jelentősen javítja Róma vízellátását, folytatja az ostiai kikötő bővítését – ezek és hasonló állami feladatok miatt van szükség a közvetlen irányítása alatt álló fiscusra.

A provinciák ügyeiben is határozott elképzelésekkel lép fel. Lezárja a még Caligulától örökölt mauretaniai háborút, és provinciává szervezi a területet. Új provinciák jönnek létre Közép- és Dél-Európában is: Noricum és Thracia. Claudius úgy ítélte meg, hogy védelmük, illetve erőforrásaik kihasználása így hatékonyabban megoldható, mint ha klienskirályságok maradnának. A későbbi események miatt különösen fontosak a Iudaeát érintő változások. I. (Nagy) Heródes (Kr. e. 37-4) hajdani királyságát halála után felosztották. Jeruzsálem és térsége Syria provincia része lett, de külön praefectusok irányították, közöttük a birodalom leghíresebb helytartója, Pontius Pilatus 26 és 36 között. Claudius újra egyesíti Nagy Heródes királyságát, és unokájának, a Rómában nevelkedett Agrippának adja. Egy-két év múlva, Agrippa 44-ben bekövetkező halála után újra megszűnik a zsidó királyság, és újra provinciális igazgatás alá kerül.

Claudius provinciapolitikája nem merült ki igazgatási reformokban, a határok ide-oda tologatásában, mélyrehatóbb, a romanizációt erősítő változásokat is kezdeményezett. Colo- niák sorát alapítja, ezek elsősorban a birodalom határainak térségében jönnek létre, többnyire veterántelepítéssel, mint például Savaria. A coloniák létrehozása kiegészült számos helyi város municipiumi rangra emelésével, a municipiumok egy része a latin jogot is megkapta. A római polgárjog adományozásában is rendkívül bőkezű volt, amivel egyrészt a provinciákat Rómához kapcsoló szálakat erősítette, másrészt bővítette a hadsereg utánpótlási bázisát, ugyanis a legiókba csak polgárok léphettek be. Az ő uralkodása alatt alakul ki az is, hogy az auxiliarisok, a segédcsapatokban harcolók leszerelésükkor római jogot kapnak.

Tiberius óvatos külpolitikája és Caligula ámokfutása után Claudius alatt újabb területtel gyarapszik a Római Birodalom. 43 és 51 között elfoglalják Britanniának a Humber folyóig terjedő területeit, amelyet provinciává és két klienskirálysággá szerveznek. A hódítás okaiként a már korábban tárgyalt törekvések és kényszerek fogalmazhatók meg ebben az esetben is, Britannia nyersanyagaitól a római közvélemény elvárásain keresztül a szomszédos terület, Gallia biztonságáig. Claudius még 43-ban visszatér Britanniából, hadvezéreire bízva a továbbiakat, triumphust tart, és a győzelme révén neki járó Britan- nicus nevet fiának adományozza.

Az összeesküvések legszűkebb környezetét, a családját sem hagyták érintetlenül. Harmadik feleségét, Messalinát, akitől egy lánya, Octavia, és egy fia, a későbbi Britanni- cus, született, házasságtörés vádjával kivégeztette, és unokahúgát, Agrippinát vette feleségül. Agrippinának az első házasságából már volt egy fia, a későbbi Nero, aki idősebb volt Britannicusnál. Az ambiciózus Agrippina mindent megtett Nero hatalomra juttatása érdekében. Claudius örökbe fogadta Nerót, és feleségül adta hozzá lányát, Octaviát. Miután Agrippina fia pozícióit biztosította, nem várva meg, hogy Britannicus is felöltse a férfitogát, megmérgezte férjét, Claudiust – legalábbis forrásaink ezt állítják.

■ Emlékeztető

princeps, donativum, pietas, liberti Caesaris, patronus, a rationibus, ab epistulis, a libel- lis, a studiis, fiscus, provincia, praefectus, colonia, municipium, latin jog, auxiliaris

■ Kronológia

4.37. táblázat -

26-36

Pontius Pilatus helytartósága

37

Claudius Caligula consultársa

41-54

Claudius uralkodása

43-51

Britanniai hadjárat

44

Agrippa halála

49

Claudius házassága Iulia Agrippinával

50

Claudius örökbe fogadja Agrippina fiát, Nerót

53

Nero és Octavia házassága

54

Claudius halála


3.3.I.2.4. Nero (54-68)

Nero 37-ben született. Cnaeus Domitius Ahenobarbus és ifjabbik Agrippina fia és Augustus, valamint Marcus Antonius ükunokája volt. Miután Claudius örökbe fogadta, neve Nero Claudius Caesar Drusus Germanicus lett. Nevelője a kor egyik leghíresebb szónoka és sztoikus filozófusa, Seneca volt, haditudományokra pedig a testőrparancsnok Burrus oktatta. Nero császárneve: Nero Claudius Caesar Augus- tus Germanicus.

Claudius halála után Nero a testőrparancsnok, Burrus támogatásával zökkenőmentesen veheti át a principatust, személyét a senatus is elfogadja, az ott tartott első beszédében kijelenti, hogy csak a had- és a külügyekre tart igényt, minden mást átenged a senatus- nak. Az első években a fiatal princeps kormányzása volt nevelői, Burrus és Seneca tanácsaira épült, és ennek köszönhetően kiegyensúlyozott volt, és uralma széles körű támogatást élvezett. A kormányzati munka továbbra is a császári hivatalok szabadosaira épült, de egyelőre nem juthattak olyan nagy és főképp nyilvános szerephez, mint az előző prin- ceps alatt. Claudius nagy hatalmú tanácsadói pedig száműzetésbe vagy öngyilkosságra kényszerültek még Nero uralkodásának első éveiben. Kezdetben nagy befolyása volt Agrippinának is a fiára (vö. 169. dok.). De anyja irányítását és azt a szerepet, amelyet Ag- rippina a közéletben betölteni kívánt, Nero egyre kevésbé fogadta el, súlyos konfliktus alakult ki közöttük. Ennek a családi viszálynak az első áldozata Britannicus volt, akit forrásaink szerint az „anyacsászárné” akart kijátszani fia ellen, ezért Nero 55-ben meggyilkoltatta; a többi lehetséges „trónörököst” – Augustusnak Nerón kívül is élt még néhány ükunokája – egyelőre csak eltávolíttatta Itáliából. Az Agrippinával való ellenségeskedésnek végül a Nero által küldött kivégzőosztag vetett véget, 59-ben ugyanis meggyilkoltatta anyját is.

Sőt, mikor az armeniai követek hazájuk ügyét óhajtották Nero elé terjeszteni, Agrippi- na is fel akart menni a császári emelvényre, hogy ott mellette üljön, de Seneca miközben a többiek szinte megdermedtek az ijedtségtől figyelmezteti a császárt, hogy siessen érkező anyja elé. Így tiszteletadás címén elejét vették a gyalázatnak.

(Tacitus: Évkönyvek. XIII 5. B. I.)

Az előző két princeps alatt gyengültek Róma pozíciói Keleten a parthusokkal szemben, elveszítették klienskirályságukat, Armeniát. Nerónak tehát lépnie kellett, és némi diplomáciai időhúzás után 58-ban megindult a háború. A hadsereg élére Cn. Domitius Cor- bulót, egy kitűnő hadvezért, Nero rokonát nevezték ki. A háborútól a diplomáciai és katonai szempontból rendkívül fontos terület visszaszerzésén kívül Nero és tanácsadói a princeps hatalmának és népszerűségének további erősödését remélték. Továbbá a terület gazdasági szempontból is egyre jelentősebbé vált, ugyanis itt haladtak keresztül az India és Kína felé vezető kereskedelmi utak. A hosszú háborút, amelyben hol az egyik, hol a másik fél került fölénybe, 63-ban zárták le egy ugyan kompromisszumos, de a parthu- soknak előnyösebb megállapodással: az ő jelöltjük – a parthus király testvére – lett Ar- menia királya, aki elismerte formálisan Róma fennhatóságát.

60-ban Boudicca, egy klienskirályság özvegy királynéja vezetésével széles körű felkelés tört ki Britanniában a súlyos adóterhek, valamint a rómaiak kegyetlenkedései és visszaélései miatt. A felkelők lemészárolták Camulodunum colonia (a mai Colchester) lakosságát – jellemző, hogy az épületeket is lerombolták –, majd elpusztították Londi- niumot (London) és más városokat is, az ellenük felvonuló legiót pedig tönkreverték. De a döntő ütközetben, amelyet Tacitus a hajdani nagy győzelmekhez hasonlít, a Boudicca vezette sereg két legióval szemben alulmaradt. Nehézségei adódtak a birodalomnak az Al-Dunánál is. A dákok rendszeresen rabló hadjáratokat vezettek Macedoniába, illetve Moesiába, de az ilyen esetben szokásos római védekezés – a határ túloldalára vezetett büntető expedícióval elejét venni a támadásoknak – nem működött a Déli-Kárpátok mögött biztos védelmet találó dákokkal szemben.

(...) amely provinciába a Danuvius túlsó [északi] partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségükkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek. A szarmaták megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Corbulo] armeniai hadjáratának céljaira átadta.

(Ti. Plautius Silvanus – többek között – legatus pro praetore Moesiae sírfelirata. CIL XIV 3608. B. I. Vö. 174. dok.) A részlet a provincia védelmének két különböző módját mutatja, közülük az első, a Duna a dákok támadásai miatt kiürülő jobb partjának betelepítése, ebben a korban még szokatlan.

Claudius provinciaszervező politikája Iudaeában visszafelé sült el, az itteni körülményekhez a klienskirályság jobban illett volna. A terület népei (zsidók, görögök, szírek) közötti ellentéteket, valamint a zsidók belső viszályait még bizonyára tudta volna valahogy kezelni a provinciális igazgatás, de a monoteizmus és a hivatalos római vallás, különösen a császárkultusz ellentéte végletesen megterhelte a római hatalom képviselői és a zsidók viszonyát. Ráadásul Claudius és Nero helytartói közül többen korruptnak és hatalmaskodónak bizonyultak a római források szerint is, és a görögök és zsidók állandó viszályában a görögök pártját fogták. „Tartott mégis a zsidók türelme egészen Gessius Flo- rus procuratorságáig” (Tacitus). Nero egy rendeletével a görög és zsidó lakosságú Caesa- reában a zsidókat megfosztotta a polgárjoguktól. Az ebből kialakuló konfliktust a Tacitus által említett, görög származású helytartó rendkívül rugalmatlanul kezelte, és az események során a caesareai görögök több ezer zsidót lemészároltak. Ráadásul a helytartó a templom kincseinek a lefoglalását is kilátásba helyezte a tartomány adóhátraléka miatt, erre válaszul kitört a felkelés (66). A felkelők legyőzték az ott állomásozó kisebb csapatokat, majd a Syriából odaérkező legiót is, a felkelés háborúvá terebélyesedett. Nero T. Fla- vius Vespasianusra bízta a lázadók leverését. Vespasianus kitűnő katona volt, ráadásul Nero kezébe mert adni több legiót is, mivel alacsony származása miatt nem félt attól, hogy principatusra tör.

Burrus 62-ben meghalt, és Nero ugyanekkor Senecát is eltávolította környezetéből. Új tanácsadóit és munkatársait, mindenekelőtt Tigellinus és Sabinus praefectus praeto- riókat már maga választotta ki baráti köréből, azok közül, akikkel az egyre kicsapon- góbb életet élő császár a kedvteléseinek hódolt. Szakértelmük nem, csak feltétlen lojalitásuk számított: Nero egyre vadabb ötleteinek támogatása és inspirálása. Nagy befolyása volt a fiatal princepsre Poppaeának, aki miatt, hogy feleségül vehesse, elvált Octaviától 62- ben. A fordulatot a császári politikában a kivégzések és gyilkosságok is nyilvánvalóvá tették a rómaiak számára. A Iulius-Claudius család több, korábban csak száműzött leszármazottját, köztük Octaviát is, meggyilkolták. Újra megkezdődtek a felségsértési perek, amelyeket a császár növekvő paranoiája és kegyetlensége mellett az államkassza súlyos hiánya is motivált. A kincstárat már a háborúk és a birodalom igazgatása is súlyosan megterhelte, és a hiányt a császári udvar pazarló életmódja tovább fokozta. De a legnagyobb érvágást Nerónak a római plebsszel, illetve a birodalom népeivel, elsősorban a görögökkel szemben mutatott liberalitasa okozta, Nero saját princepsi imázsát a nép patrónusának szerepkörében találta meg. Az ebből fakadó programnak több fontos és előremutató eleme is volt. Növelte a Város közbiztonságát, az igazságszolgáltatást elérhetőbbé tette a szegényebbek számára is, támogatta a katasztrófa sújtotta területeket Itáliában és a provinciákban. Így járt el a 64-es római tűzvész esetében is, ami után a város újjáépítési költségeinek nagy részét a kincstár állta. Ez a tűzvész minden korábbinál pusztítóbb volt, Róma tíz napon át égett, és a 14 kerületéből 3 teljesen megsemmisült, de a többiben is súlyos károk keletkeztek, a halálos áldozatok számát pedig még megbecsülni sem tudjuk. A tűzvész átformálta Róma képét, utcahálózata szabályosabb, maga a város szebb és biztonságosabb lett: Nero többek között elrendelte a szűk sikátorok felszámolását, tűzfalak építését, továbbá, hogy az épületek alsó szintjeinél fát nem, csak követ használhatnak.

A baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva már amilyen a régi Róma volt. (...) Míg hátratekintettek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve (a lángokkal).

(Tacitus: Évkönyvek. XV 38. B. I.)

A tűz kitöréséhez Nerónak valószínűleg semmi köze sem volt, de annál jellemzőbb, hogy a közvélemény és később a történetírók is az „őrült császárt” vádolták a gyújtogatással. (Rómában gyakran volt tűzvész a szűk utcák, a sok beépített faanyag és a nyitott parázstartók, tűzhelyek miatt.) A bűnbak szerepére, mint Tacitustól tudjuk, Nero egy új vallási irányzat követőit, a keresztényeket választotta ki. Tömeges kivégzések következtek, amelyeket Nero látványosságul szánt Róma népének, de a kegyetlenkedés visszájára fordult, a keresztények iránt szánalmat ébresztett, a princepsről pedig nem terelte el a gyanút.

De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelé- sének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallot- ták, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásá- tól pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.

(Tacitus: Évkönyvek. XV 44. B. I.)

A felségsértési perek, a vagyonelkobzások és a birodalmat válságba juttató politika a senatorok és lovagok egy csoportját cselekvésre késztette. 65-ben a koncepciós perek után egy igazi összeesküvés lepleződött le. Az összeesküvőknek császárjelöltjük is volt Cal- purnius Piso személyében. A megtorlás széles körű tisztogatásban folytatódott, ekkor hal meg Seneca, valamint a princeps még életben levő összes rokona. Seneca az áldozatok többségéhez hasonlóan és a köztársaság végén kialakult hagyománynak megfelelően öngyilkossággal előzte meg az elfogatást és kivégzést. Egy későbbi összeesküvés után kell meghalnia Nero tehetséges hadvezérének, Domitius Corbulónak is. Ennek a híre a zsold- fizetés akadozása miatt amúgy is elégedetlen legiókat is szembefordítja Neróval.

66-ban fényes ünnepségsorozattal iktatják be királyságába Armenia uralkodóját. A ragyogó külsőségek egyáltalán nem tükrözik a parthus-római viszony valós helyzetét, mint ahogy az ezt követő lépés, a Ianus-templom kapujának bezárása sem emelhette sokak szemében a princepset a pax Augustát megteremtő ükapja mellé. Az év végén Nero előadókörútra indult Görögországba, hogy igazi hivatásával, a művészetekkel foglalkozzon, az azt értékelni tudó közönség előtt. De indult kocsiversenyeken is, saját maga hajtva fogatát, és birkózóként is szorgalmasan gyakorolt. A kitharán játszó és saját költeményeit előadó császár, aki Itália és a birodalom helyett csak az őt ünneplő görögökkel foglalkozott, végképp elveszítette tekintélyét a politikai elit szemében, amelynek tagjai – úgy tűnik – a császár énekesként, színészként való szereplését még a felségsértési pereknél is rosszabbul tűrték. De Nero hatalmát nem ők, hanem a provinciákban fellázadt hadseregek fogják megdönteni. A császárt végül elsöprő események a C. Iulius Vindex, Gallia Lugdunensis helytartója által szervezett felkeléssel kezdődtek 68 tavaszán. Vindex nem kívánt császár lenni, a principatust Hispania Tarraconensis helytartójának, Galbá- nak ajánlotta fel, akit hamarosan imperatorrá kiáltanak ki csapatai. Mikor Rómában kiderült, hogy Galbán kívül más hadseregparancsnokok is Nero ellen fordultak, a praeto- rianusok magára hagyták, a senatus pedig az emberiség ellenségének és anyagyilkosnak nyilvánította a császárt, aki egy szabadosa házában bujkált. A kilátástalan helyzetbe jutott Nero öngyilkoságba menekült.

Galba régi, előkelő családból származott, örökbefogadás révén rokonságban állt Liviával, Augustus feleségével. 33-ban consul, majd Caligula alatt Germania Su- perior császári legatusa. Nero bízta meg Hispania Tarraconensis helytartóságával, ez a Rómától és Nerótól távolabbi, nem túl jelentős tisztség menthette meg egy felségsértési pertől, amelyre hatalmas vagyona, előkelő származása és hadvezéri tekintélye miatt bizton számíthatott volna. Hetvenhárom évesen lett Servius Gal- ba Imperator Caesar Augustus néven császár.

■ Emlékeztető

klienskirályság, provincia, praefectus praetorio, liberalitas, praetorianus

■ Kronológia

4.38. táblázat -

54

Nero uralkodásának kezdete, Parthus támadás Armeniában

55

Britannicus halála

58

Domitius Corbulo armeniai hadműveleteinek kezdete

59

Nero meggyilkoltatja anyját

60-61

Boudicca királynő felkelése Britanniában

62

Burrus praefectus praetorio halála és Seneca háttérbe szorulása,Nero elválik Octaviától, és elveszi Poppaea Sabinát

64

A pontosi királyságot provinciává szervezik Tűzvész Rómában Keresztényüldözés Rómában

65

A Calpurnius Piso-féle összeesküvés, Seneca öngyilkossága, Poppaea Sabina halála

66

Fényes ünnepségsorozattal iktatják be királyságába Armenia uralkodóját

66-67

Nero előadó körútja Görögországban

66-71

A zsidó háború

67

Nero Vespasianust bízza meg a zsidó felkelés leverésével

68

C. Iulius Vindexnek, Gallia Lugdunensis helytartójának felkelése Servius Sulpicius Galbát a csapatai császárrá kiáltják ki, Nero halála


3.3.1.3. A FLAVIUS-DINASZTIA (69-96)

A Flavius-dinasztiára vonatkozó források közé tartoznak Tacitus Korunk története, Suetonius Vespasianus-, Titus- és Domitianus-életrajza, Cassius Dio XLV 5-47 (kivonatokban), Dión Chrysostomos beszédei, ifjabb Plinius levelei, Iuvenalis szatírái, Aurelius Victor Caesares, 9-11, Flavius Iosephus A zsidó háború című munkája, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 170-176. dokumentumai.

3.3.1.3.1. Vespasianus (69-79). Titus (79-81)

Vespasianus apja még adóbérlettel és hitelezéssel foglalkozott, de ő már senatori karriert futott be. Kitűnő katonának bizonyul, Thraciában, Germaniában, Britanniában is szolgált. „Szörnyen magára haragította a császárt, mert miközben az énekelt, ő többször kiment, vagy ha ott maradt, lekókadt a feje” (Suetonius: Az isteni Vespasianus. 4. K. F.) Ennek ellenére a zsidó felkelés leverésével mégis őt bízta meg Nero. 69 júliusában először Egyiptomban, majd a saját főhadiszállásán köszöntötték imperatorként. Ekkor a felkelés leverésének befejezését, Hierosolyma (Jeruzsálem) ostromát idősebbik fiának, Titusnak adta át. Császárként neve Imperator Caesar Vespasianus Augustus volt.

Az üres kincstárat és lázongó birodalmat átvevő Galba nem fizetett donativumot a testőrgárdának, és a provinciákban állomásozó hadseregek támogatását sem igyekezett megvásárolni magának. A praetorianusok még 69 elején fellázadnak, és megölik Galbát, helyébe pedig Othót kiáltják ki császárnak. Otho, aki fiatalon Nero rossz hírű társaságához tartozott, józan és rugalmas princepsnek bizonyul, de csak néhány hónapja jut a kormányzásra. Az alsó-germaniai sereg parancsnoka, Vitellius Észak-Itáliában vereséget mér rá, és Otho, aki nem akarja folytatni a polgárháborút, öngyilkos lesz. A senatus elismeri Vitelliust princepsnek, a hadsereg nagyobbik része azonban nem, ők egy új jelölt, Vespasianus mellé állnak. Flavius Vespasianust a zsidók felkelésének leveréséhez kapott serege mellett a Keleten – Syriában és Egyiptomban – állomásozó többi legio is támogatta. Amikor melléálltak a pannoniai csapatok is, az végképp az ő javára billentette a mérleget Vitellius erőivel szemben. Így a több jelöltet is felszínre dobó és elsüllyesztő polgárháborús év, az úgynevezett négy császár éve után az okosan kiváró Vespasianusé lett a birodalom. „Köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka (arcanum imperii), az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában” – (Tacitus, vö. 171. dok.). A Iuli- us-Claudius-dinasztián belül az utódlás kérdését Tiberius óta udvari és családi intrikák, befolyásos senatori csoportok, valamint a praetorianusgárda döntötte el. A család kihalása új helyzetet teremtett, és a princepsi hatalomért folyó belháborúban a döntő szót már a provinciákban állomásozó seregek mondták ki.

Fennmaradt az a senatusi határozat (vö. 173. dok.), amely leírta az új császár hatáskörét. A szövegnek visszatérő fordulata: „amint ezt az isteni Augustus, Tiberius Iulius Caesar Augustus és Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus tehette”, a felhatalmazás tehát a Iulius-Claudius-dinasztia vállalható princepseivel való folytonosságot hangsúlyozza. A császári hatalom intézményesülésének ez a fontos dokumentuma az isteni Caesar és előkelő régi családok leszármazottainak sorához kapcsolja hozzá a lovagrendből felemelkedő Vespasianust. „A bedriacumi csata [Otho és Vitellius seregeinek összecsapása] megkezdése előtt pedig két sas tűnt fel, és mindenki szeme láttára összekaptak, majd amikor az egyik alulmaradt, kelet felől megérkezett egy harmadik is, és elkergette a győztest” (Suetonius: Az isteni Vespasianus. Vö. 172. dok.). Forrásaink számtalan csodás előjelet felsorolnak Ves- pasianus uralomra kerülésével kapcsolatban, és ezek nagy része már a kortársak előtt is ismert volt. Az isteni származás hiányát az új princeps esetében az isteni kiválasztottság pótolta.

Pecunia non olet, azaz „A pénznek nincs szaga” – mondta Vespasianus állítólag fiának, aki szemére vetette, hogy még a tímár- és ruhatisztító műhelyek elé a vizelet számára kitett hordók tartalmát is megadóztatja. És hogy ezt rögtön be is bizonyítsa neki, a császár a fia orra alá dugott egy pénzérmét, amely az első illemhelyi adóbefizetésekből származott. Hogy igaz-e a Suetonius által megőrzött bonmot, nem tudhatjuk, de jellemző darabja a Vespasianusról fennmaradt történeteknek. A történetíró szerint állítólag 40 milliárd sestertiusra volt szükség a polgárháború után a birodalom ügyeinek rendbetételére, és ez pont 40 milliárddal haladta meg a kincstár lehetőségeit. Az új princeps legsürgetőbb feladata a birodalom pénzügyeinek rendbetétele volt. A kincstár bevételeit elődei által elengedett adók újbóli bevezetésével, egyes adók emelésével, valamint újak kivetésével növelte. Például a birodalomszerte élő zsidók által korábban a jeruzsálemi templom javára fizetett évi adót ezután a római állam szedte be, és a polgárháború alatt elpusztult capitoliumi templom újjáépítésére fordította. De az adóbevételek növelésénél hosszú távon jelentősebb volt a res privata, az egységes császári birtokkomplexum megteremtése, amely a Iulius-Claudiusok kezén felhalmozódott – például a felségsértési perekkel is növelt – birtokokat, az ager publiciust és a gazdátlanul hagyott földeket egyesítette. A res privata tehát állami vagyon volt, amelynek a jövedelmeit a császári feladatok ellátására használták fel. Az egyes birtokokat (fundus) vagy hosszabb időre nagybérlőknek adták, vagy közvetlenül, egy-egy lovagrendű procurator (intéző) irányításával aknázták ki.

Tiberiushoz hasonlóan ismét olyan princeps került a birodalom élére, aki személyes tapasztalatai alapján jól ismerte a provinciák és a hadsereg helyzetét. Szükség is volt szakértelmére, erélyességére, valamint diplomáciai érzékére. Meg kellett erősíteni a birodalom északi határait, ugyanis 69-ben a germánok kihasználták, hogy az ottani legiók nagy részét Itáliába vezényelték a polgárháború miatt, és Galliában is felkelés tört ki. Továbbá növelni kellett a csapatok létszámát és hatékonyságát Moesiában a szarmaták, a ge- ták és a dákok betörései miatt. A zsidó háborút Vespasianus fia fejezte be 71-ben. Jeruzsálemet elfoglalták és kifosztották, a templomot lerombolták, a háborúban egymillió zsidó vesztette életét Flavius Iosephus szerint. Vespasianus átszervezi a keleti provinciákat és klienskirályságokat, hogy biztosítsa Róma itteni határait és a terület nyugalmát. Ennek a munkának a legfontosabb eleme Armenia Minor és Commegene klienskirályságok provinciává szervezése. Uralma alatt folytatódnak a hódító háborúk Britanniában, hadvezérei megszerzik a birodalom számára a mai Wales területét, északon pedig Caledoni- áig (Skócia) jutnak el a római legiók.

„Mert hogy a belső viszály volt az oka a város pusztulásának, és hogy maguk a zsidók zsarnokai kényszerítették a rómaiakat akaratuk ellenére, hogy erőszakhoz nyúljanak, és felgyújtsák a szent templomot, annak tanúja maga Titus császár, a templom elpusztítója.” Flavius Iosephus zsidó felkelőből lett Vespasianus foglya, majd híve és római polgár. A háború történetírójaként a rómaiak és a Flaviusok nézőpontját magáévá tevő szerző a háborúért, főképp elhúzódásáért és véres befejezéséért a zélótá- kat teszi felelőssé. (A zélóták a farizeusok, szadduceusok és esszénusok mellett a negyedik és legradikálisabb politikai-vallási csoportját alkották a zsidóknak, akik elfogadhatatlannak tartották a római uralmat.) Flavius Iosephusnál Titus meg akarja óvni a templomot, de sokkal valószínűbb, amire egy másik forrásunk utal, hogy tudatosan pusztíttatta el mint a Rómának való ellenállás jelképét.

Nero uralkodása és a polgárháború széles rendet vágott a senatorok és lovagok soraiban, így Vespasianus – maga is homo novus – új emberekkel egészítheti ki a vezető réteget. Az ekkor felemelkedő arisztokrácia tagjai elsősorban az itáliai, de jelentős részben már a provinciabeli városok előkelői közül kerültek ki. Több, később Rómának császárt adó család ekkor kezdi a karrierjét. A provinciák előkelőinek felemelkedése a birodalmi elitbe a tartományokat és Rómát összefűző szálakat is erősítette. Ugyanezt szolgálta a latin és polgárjog nagymértékű osztogatása, illetve az urbanizációnak – coloniaalapítások, illetve a municipium rang adományozása – a felgyorsulása. A romanizáció és urbanizáció természetesen nem egyoldalú, csak a hatalom törekvései, adminisztratív lépései révén megvalósuló folyamat volt, hanem a gall, hispán, pannoniai területek fejlődésének az eredménye, illetve az „elismerése”.

Vespasianus már uralma legelején Caesar titulussal tünteti ki fiát, amivel a dinasztiaalapítási szándékát egyértelművé tette. Többször viseltek együtt consulságot, és censor- ként a senatus névjegyzékét és a lovagrendet is együtt vizsgálták felül. Titus megkapta természetesen a tribunicia potestast és az imperium maiust is, ezenkívül pedig apja praefectus praetoriója is volt. Megfelelő volt az előkészítés, de népszerűsége miatt is zökkenőmentesen vette át a hatalmat, de korai halála miatt csak röviden, 79 és 81 között gyakorolhatta. Uralmát apja politikájának következetes folytatása, valamint katasztrófák sorozata jellemzi. 79-ben kitört a Vesuvius (Vezúv), amely elpusztított három várost, Pompeiit, Herculaneumot és Stabiaet. A katasztrófában halt meg a kor nagy enciklopédistája, az idősebb Plinius is, a Naturalis historia szerzője (vö. 175. dok.). A vulkánkitörést Campa- niában éhínség követte, majd Rómában tört ki tűzvész, mindezeken túl pedig egy pestisjárvány is sújtotta Itáliát. Titus fejezte be 80-ra az amphitheatrum Flaviumot, ismertebb nevén a Colosseumot.

■ Emlékeztető

donativum, négy császár éve, res privata, fundus, procurator, klienskirályság, homo no- vus, colonia

■ Kronológia

4.39. táblázat -

69

A „négy császár éve”

69 eleje

A praetorianusok fellázadnak, megölik Galbát, és Othót kiáltják ki császárnak

69. április

Bedriacumi csata; Otho öngyilkossága

69. július 1.

Vespasianust császárrá kiáltják ki

69-79

Vespasianus uralkodása

70. szeptember 21.

Titus elfoglalja Jeruzsálemet

71-83

Hadjáratok Britanniában

79

Vespasianus halála

79-81

Titus uralkodása

79. augusztus

A Vesuvius kitörése, Tűzvész Rómában

80

Az Amphitheatrum Flavium (Colosseum) felavatása


3.3.1.3.2. Domitianus (81-96)

51-ben született, Vespasianus kisebbik fiaként. Vitellius idején Rómában tartózkodik, és annak bukása előtt egy-két nappal az utcai harcokban – ezek során gyullad ki a Capitolium – kis híján életét veszti, Isis-papnak öltözve sikerül elmenekülnie a vitellianusok elől. Trónra lépésekor már nyolcszoros consul, de tényleges hatalmat és feladatot nem kapott apja és bátyja uralkodása alatt. Császári neve Imperator Caesar Domitianus Augustus volt, ami 83-ban, a chattusok fölött tartott triumphusát követően kiegészült a Germanicus elemmel.

A princepsektől elvárt politikai magatartás fontos eleme volt a senatusszal való egyeztetés, de az, ami Augustus idején még nélkülözhetetlen volt, a császárság intézményesülésének előrehaladtával egyre inkább kiürülő politikai rituálévá vált. A császároknak természetesen szükségük volt a leggazdagabb nagybirtokosok, a társadalom elitjének támogatására, de a senatusszal való együttműködésnek az ügyek elintézésében nem, csak a szimbolikus politizálásban, a res publica hagyományainak fönntartásában volt jelentősége. Ezt már Vespasianus is egyre türelmetlenebbül viselte. A császároknak a tehetséges és képzett sena- torokra is szükségük volt, akikre nehéz feladatokat és fontos provinciákat lehetett bízni, bár egyre inkább helyettesíthetők voltak lovagokkal és homo novusokkal. De összességében a senatus testületként alkalmatlan volt operatív döntések kialakítására, gátjává vált a hatékony kormányzati munkának. A döntések – a rövid, de a hosszú távú tervek is – a császár és tanácsadóinak, az amici principis vagy amici Caesaris körében születtek. Domi- tianus nyíltan mellőzte a senatust mint testületet, abszolutista módon kormányzott, az ő amici Caesarisa szinte már nem is informális testület volt. Az új kormányzati stílus külsőségekben is megnyilvánult, megkövetelte hogy dominus et deusnak, úrnak és istennek szólítsák (Suetonius: Domitianus. 13). A deus Caligulát és Nerót idézte, dominusnak meg a rabszolgák szólították urukat – mindkettő elfogadhatatlan volt a senatorok számára.

Amikor pedig visszavette elvált feleségét, közleményben tudatta, hogy visszahívta őt az isteni nyoszolyára. (...) Ugyanilyen arcátlanul kezdte a körlevelet, amelyet pro- curatorai nevében diktált: „Urunk és istenünk így parancsolja.”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.) Ennek a megszólításnak is megvolt az előzménye a Ptolemaiosoknál: theos kai ky- rios. Már Tiberius kapcsán olvashatjuk a forrásokban, hogy vissza kellett utasítania a domine megszólítást egyes senatorok részéről, tehát használata nem volt újdonság, a problémát a nyilvánossá, hivatalossá és kötelezővé tétele jelentette.

Uralkodása alatt szinte folyamatosan viselte a consulságot, és a censor perpetuus (örökös censor) tisztséget is létrehozta a maga számára, ez a Caesar praefectus morumára emlékeztető megbízatás a régi hagyományok és szokások felújítását és számonkérését tette lehetővé számára. A központi császári irodák (ab epistulis, a rationibus stb.) élére felszabadítottak helyett lovagokat állított, vagyis a császári magánhivatalok állami intézménnyé váltak. Apjához hasonlóan ő is tovább szigorította és racionalizálta az adókivetést és -behajtást. Nála már feltételezhető az állam költségeinek és kiadásainak hosszú távra való megtervezése. Nagy gonddal választotta ki és ellenőrizte megbízottait, hogy megakadályozza a provinciákban a visszaéléseket.

Hadvezérként nem marad el apjától és bátyjától, Germaniában uralkodásának elején személyesen irányította a sikeres hadműveleteket. Győzelmeit kisebb területek megszerzése mellett elsősorban a határvonal megerősítésére használta föl. Ő szervezi tartománnyá Germania Superiort és Germania Inferiort. Újra súlyossá válik a helyzet Pannoniában, ahol a Duna túloldalán élő markomannok és kvádok ellen kell újabb legiókkal megerősíteni a védelmet. Ráadásul 85-86 telén a dákok is betörtek Moesiába. A válságos helyzetet a helyszínre siető Domitianus egyrészt a provincia átszervezésével (kettéosztásával) igyekszik orvosolni, másrészt az ellenséges területekre vezetett hadjáratokkal. A váltakozó sikerű harcokat a Decebalus dák királlyal való megegyezés zárja le. A határ háborítatlanságáért cserébe gabonát és útépítő mérnököket ad Róma. Domitianus még apjától örökölte a bri- tanniai hadjáratot és annak hadvezérét, Tacitus apósát, Agricolát, aki sikeresen nyomult észak felé, és már a mai Skócia területét hódoltatta, de Domitianus 83-ban leállíttatta a hadműveleteket. Ennek minden bizonnyal racionális okai voltak, mert, mint már elődeinek is, Domitianusnak is azzal kellett szembesülnie, hogy a szerezhető zsákmány és a későbbi várható adójövedelmek nem látszanak fedezni a hadjárat és a provincia fenntartásának költségeit. Ugyanakkor a még mindig a régi hódítások dicsőségén nevelődő és hagyományos katonai karrierre vágyó senatorok elvárták a princepsektől a birodalom növelését. Számukra az államigazgatás, a provinciaszervezés és a határvédelem terén elért jelentős eredmények sem átláthatók, sem meggyőzők nem voltak. Számukra például a dák probléma lezárása nem józan, hanem szégyenletes megoldásnak tűnt. Ezt a véleményt közvetíti számunkra Tacitus, aki apósának visszahívását Domitianus féltékenységével magyarázza, megelőlegezve későbbi munkájának Germanicus és Tiberius kapcsolatáról rajzolt képét.

A senatust maga ellen hangoló Domitianus a nép és a hadsereg körében népszerű princeps volt. A katonák zsoldját egyharmadával megemelte, és személyes jelenléte a veszélyeztetett határszakaszokon is sokat nyomott a latban. A népről is igazi princeps módjára gondoskodott, anélkül hogy ezzel kiürítette volna a kincstárat. Fényes ünnepségeket, elődeit túlszárnyaló látványosságokat rendezett. Pénzt osztott, és lakomákon vendégelte meg Róma népét. Építkezései pedig munkaalkalmat jelentettek a plebsnek, hatalomra kerülésekor ugyanis még közel sem fejeződött be a 64-es és a későbbi tűzvészek kárainak helyreállítása. Rengeteg új középülettel gazdagította a várost: templomokkal, amelyek őt és családját kapcsolták szorosan az istenekhez, valamint a nép szórakoztatására szolgáló épületekkel. Az előbbire jó példa a gens Flaviának emelt templom vagy a Fortuna Re- dux (Visszavezérlő Fortuna), amit egy háborújából való visszatérése után építtetett; az utóbbira pedig a közönséget vízi csatákkal szórakoztatni tudó Naumachia. Az épített térben mint médiumban rejlő lehetőséget mutatja az említettek mellett tervezett (de már utóda által befejezett) foruma, amely Augustus forumát kötötte össze a Vespasianuséval. A Palatinus-dombon tovább építtette a császári palotát, a Palatinust, és Róma közelében is emeltetett magának egy hatalmas rezidenciát.

Mert ez a nép már rég amióta vevő szavazatra nincs túltette magát minden gondon, s akitől rég vesszős bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret.

(Iuvenalis: Szatírák. X 77-81. M. Gy.)

A híres panem et circenses sorok Iuvenalistól, akinek kortársa Domitianus is feltűnik szatíráiban:

Míg a halálra gyötört földön még dúlt az utolsó Flavius, és e kopasz Nero jármát nyögte a Város (...)

(IV 37-38.)

Róma-szerte, minden kerületben tömegestül építette magának a hatalmas bolthajtásokat és diadalíveket, négyes fogatokkal és a diadal egyéb jelképeivel, úgyhogy valaki fel is írta az egyikre görögül: „Elég volt!”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.)

A háttérbe szorított senatorok többször is összeesküvést szőttek Domitianus ellen. A válaszként érkező felségsértési perek pedig tovább rontották a császár és az atyák közötti viszonyt. A kivégzettek főképp az úgynevezett ellenzéki senatorok közül kerültek ki. Ez a csoport végig jelen van – természetesen cserélődő, végül általában kivégzett tagokkal – a principatus első két évszázadában. Összekapcsolja őket a sztoikus filozófia és a prin- cepsekkel szembeni ellenállás. Nem a köztársaságot akarják helyreállítani, csak a monarchia helyes formájának kialakításáért szállnak síkra: a princeps hatalmának egyrészt kiválóságán kell alapulnia, másrészt a törvények szabta korlátok között kell megmaradnia. A libertas, a szabadság a monarchiában a szólás, akár a császár bírálatának szabadságát jelenti, ez teszi lehetővé az arisztokrácia érdemi részvételét az államügyekben. Ez a részvétel kötelező is a bölcsre nézve, visszavonulnia a magánéletbe csak akkor szabad, ha a princeps személye teljesen ellehetetleníti az értelmes cselekvést. Az elv, hogy a legkiválóbb embert kell kiválasztani az uralomra, éles ellentétben állt a császárok dinasztiaalapító törekvéseivel, így a Flaviusokra eleve rossz szemmel néztek. Az összeesküvésektől, illetve a sztoikus ellenzéktől független ügy volt unokanővérének száműzetése és férjének kivégzése. Ellenük a vád istentagadás és a zsidókkal való rokonszenvezés volt. Domitia- nus közeli rokonai – az ő gyermekeiket szánta utódául – minden bizonnyal keresztények voltak, és emiatt tagadták meg a római istenek kultuszában való részvételt. A családjában való szigorú fellépés jól jellemzi a princeps konzervatív vallásosságát, amely nem csak kifejezetten a keresztények ellen irányult: Domitianus például a hagyományoknak megfelelően, élve temette el a szüzességi fogadalmukat megszegő Vesta-papnőket is.

Olvashattuk, hogy Arulenus Rusticusnak Thrasea Paetus, Herennius Seneciónak Hel- vidius Priscus magasztalása az életébe került, és ez a dühöngés nemcsak a szerzőkre, hanem könyveikre is kiterjedt: háromtagú bizottságnak tették kötelességévé, hogy e kiváló szellemek műveit a comitiumon és a forumon égessék el.

(Tacitus: Iulius Agricola élete. 2. B. I.) Thrasea Paetus és veje Helvidius Priscus a senatorok sztoikus csoportjának voltak emblematikus alakjai, Thrasea Paetust Nero küldte halálba, veje pedig Vespasia- nus uralmának volt egyetlen áldozata ebből a csoportból.

■ A császárkori Róma

Az összeesküvések és felségsértési perek ördögi köréből sem a császár, sem a senatorok nem tudtak már kiszállni. A császár egyre kegyetlenebb uralkodásának végül egy sikeres összeesküvés vetett véget 96-ban, amelynek a császárné is részese volt. Halála után damnatio memoriaera ítélték; hogy emlékét mégis számos szobor és felirat megőrizte, az a nép és a hadsereg körében való töretlen népszerűségét jelzi, és nem felel meg a történetíróknál és költőknél fennmaradt negatív képnek. Ezek a forrásaink ugyanis nagyrészt a senatus véleményét tükrözik.

■ Emlékeztető

amici principis / amici Caesaris, dominus et deus, censor perpetuus, ab epistulis, a ratio- nibus, Fortuna Redux, Naumachia, Palatinus, panem et circenses, ellenzéki senatorok, libertas, damnatio memoriae

■ Kronológia

4.40. táblázat -

81-96

Domitianus uralkodása

81-85

Domitianus germaniai háborúi

81-83

Agricola katonai sikerei Caledoniában

85 k.

Germania Superior és Germania Inferior létrehozása

85

Pannoniai háború

85/86 tele

Dák támadás Moesia ellen

85/86-88

Domitianus dák háborúja

96

Sikeres összeesküvés Domitianus ellen


3.3.1.4. AZ ANTONINUSOK (96-192)

A Nerva és Traianus korát bemutató források ifjabb Plinius írásai, amelyek között szerepel Bithynia helytartójaként Traianusszal folytatott levelezése (Levelek. X. könyv), illetve Panegyricusa, Traianus tiszteletére tartott dicsőítő beszéde. Nerva és Traianus uralkodását feldolgozó történeti művek Cassius Dio töredékein túl nem maradtak fenn. Különleges forrás e korszakra a Traianus-oszlop, amelynek domborművei a daciai hadjárat eseményeit örökítik meg. Fontos forrásnak tekinthető a Hadrianus életrajzával kezdődő Scriptores Historiae Augustae, amelynek keletkezési körülményei és hitelessége rendkívül vitatott, ugyanakkor Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodásának legbővebb beszámolója (vö. 1.1.2.). Antoninus Pius korához politikai-történeti szempontból is jelentős Aelius Aristeidés görög rhétór Róma tiszteletére tartott beszéde. Marcus Aurelius uralkodásával kezdi elbeszélését Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelius halálától című művében. Marcus Aurelius Vallomásai a történettudomány és a filozófiatörténet számára egyaránt értékes. Az Antoninusok korára vonatkoznak a Görögrómai szöveggyűjtemény 177-190. dokumentumai.

3.3.1.4.1. Nerva (96-98). Traianus (98-117)

Domitianus meggyilkolását követően az összeesküvők egyikét, Nervát választja császárnak a senatus. Gyorsan kellett lépnie a senatoroknak, hogy a praetorianusokat kész helyzet elé állítsák, ugyanakkor Nerva személye idős kora és gyermektelensége miatt (hosz- szabb távon) meghagyta a lehetőséget a megfelelő princeps kiválasztására. Az új prin- ceps csak a merénylők kivégeztetésével és donativum osztásával tudta a praetorianusokat lecsillapítani, és rövid uralkodásának legtöbb intézkedése is bizonytalan hatalmi helyzetét tükrözi. Domitianus politikáját kellett ugyanis a római plebsszel, a provinciákkal, de leginkább a hadsereggel szemben folytatnia. Itt a parancsnokok személyében sem történt jelentős változás, hiszen Domitianus embereinek a leváltása bizonyosan lázadáshoz vezetett volna. A polgárháború rémét végül a megfelelő utód megtalálásával sikerült elhárítani. Nerva örökbe fogadta M. Ulpius Traianust, Felső-Germania helytartóját, akinek személye a hadsereg és a senatorok részére is elfogadható volt.

M. Ulpius Traianus 53-ban született Hispaniában, ősét veteránként még Scipio Africanus telepítette le az itt alapított coloniában, Italicában. Apja Vespasianus alatt emelkedett fel az arisztokráciába. Traianus 91-ben volt consul, 95-ben Pan- nonia, majd 97 végétől Germania Superior helytartója. Császári neve Imperator Caesar Nerva Traianus volt.

Traianus uralkodásának első időszaka a dákok elleni háború előkészítésével, illetve magával a háborúval telt. A hódítást egyrészt az ottani gazdag arany-, só- és vasbányák, a várható zsákmány, valamint a dákkérdés – az északkeleti provinciákat veszélyeztető betörések – végleges megoldása indokolta. Két véres háborúban, 101-102-ben és 105-106 során Róma összeroppantja Decebalus királyságát, a királyi székhely, Sarmizegetusa elfoglalása után pedig Decebalus öngyilkos lesz. Óriási hadizsákmány került a rómaiak kezére: Iohannes Lydus, egy késő antik történetíró adata szerint több millió talentum arany és ezüst, valamint ötszázezer hadifogoly. A háború befejeződése után Traianus személyesen irányította a terület provinciává szervezését. Dacia biztosításához két legiót és auxiliaris egységeket hagyott a princeps a területen, veteráncoloniát alapított Colonia Ul- pia Traiana Dacica néven (a település ismertebb neve Sarmizegetusa, amely a volt dák királyi székhelyhez való közelsége miatt ragadt rá). A consularis rangú császári helytartó székhelye Apulum (ma Alba Iulia – Gyulafehérvár) lett. A hódítás után rögtön megkezdődött az utak építése a tartományban, illetve a bányák kiaknázása – bányászokat telepítettek be a birodalom más területeiről.

Dacia meghódításában a birodalom mérnökeinek és a hadsereg műszaki alakulatainak is óriási szerep jutott. Traianus felvonulási utakat építtetett, a Duna hajózhatóságát segítő, több mint 3 kilométer hosszú csatornát vágatott a Vaskapunál, pontonhidat, majd kőhidat emelt a Dunán. Ez utóbbi a második háborúra készült el Drobetánál (ma Turnu Severin) a damaskosi Apollodóros tervei szerint, és 1,2 kilométer hosszú volt.

Dacia meghódításával a korábbi betörésektől sújtott Moesia biztonságossá válik, Traia- nus itt is coloniákat hoz létre, mint ahogy szinte mindenhol, szerte a birodalomban, folytatva elődeinek urbanizációs politikáját. Kiépül uralkodása alatt a Duna mentén futó út, amely összekötötte az al-dunai területeket egyrészt Pannoniával, másrészt a Feketetenger partján tovább haladva, a keleti tartományokkal. A dák háborúval és a térség rendezésével összefüggésben került sor 106-ban Pannonia kettéosztására is. A Pannonia Supe- riorban állomásozó legióknak az északi határvonalon a germánok elleni védelem volt a feladata, Pannonia Inferioréi pedig a Dunakanyartól délre a iazygokkal közös határt őrizték. Ez a Duna-Tisza közén élő szarmata lovas nép a dákok ellen még Traianus oldalán harcolt, de Decebalus királyságának bukása után területi vitái támadtak Rómával.

■ Dacia 106-271 között

106-ban Traianus hadvezére, Syria legatusa annektálja a nabateusok klienskirályságát, és a területet Arabia néven provinciává szervezi. Arabia nagyjából a mai Jordánia és a Sí- nai-félsziget területén feküdt, és fontos karavánutak haladtak rajta keresztül a Vörös-tenger és a Földközi-tenger között, amelyeken a parthusokat megkerülve érkezhettek a birodalom területére India árui. Régi fővárosa, Petra is megőrzi jelentőségét, de a provincia központja északra kerül, Bostrába. Róma kiépíti és őrtornyokkal biztonságosabbá teszi a karavánutakat, továbbá újjáépül a Nílust a Vörös-tengerrel összekötő csatorna.

Traianusnak a dákok feletti győzelmét soha nem látott pompával ünnepelték meg Rómában, több mint száz napon át zajlottak a játékok, több ezer vadállattal és gladiátorral. A császár dicsőségét az új épületek is hirdették. A Forum Traiani méretében és épületeivel

is túlszárnyalta a korábbi császárok forumait. Itt állt diadalíve, és a híres, ma is látható diadaloszlopa, amelynek körbefutó frízein a dák háborúk eseményeit „képregényként” mutatta be. De a római nép számára épült ide egy grandiózus, igazságszolgáltatásnak és üzletkötéseknek helyet adó épület, a Basilica Ulpia, valamint nyilvános könyvtárak (egy a görög és egy a latin irodalomnak), a teret pedig a többi forumhoz hasonlóan egy templom zárta le. A hatalmas zsákmányból Itália úthálózatának és kikötőinek – elsősorban Ostiának – fejlesztésére és további építkezésekre is futotta.

Építkezései – amelyek javítottak Róma ellátásán, elzártabb területeket kapcsoltak be Itália vérkeringésébe, munkaalkalmat teremtettek, stb. – jól illeszkedtek jóléti programjába, amelynek legfontosabb eleme az alimentatio volt. Ez az állami alapítványrendszer, amelyet elődei kezdtek kidolgozni, de ő valósított meg, egyszerre támogatta a szegény családok gyerekeit, illetve árváit és az itáliai kis- és középbirtokosokat. Az államkincstárból érkező pénzből az önkormányzatok kedvezményes kölcsönhöz juttatták a birtokosokat birtokuk értékének maximum 7-8 százalékáig terjedő összeghatárig és 2-5 százalékos kamatra (a számok területenként eltérőek voltak). A törlesztett tőke a kincstárba került vissza, a kamatokat pedig egy városi alapba fizették be, amelyből a gyerekeknek az ellátmányt (alimentát) folyósították. A fiúk 18, a lányok 14 éves korukig részesülhettek támogatásban; a fiúk havonta 16 (ha házasságon kívül születettek, csak 12), a lányok 12 (illetve 10) sestertiust kaptak. Összehasonlításképp: a legalacsonyabb napszám ebben a korban fél sestertius volt. Róma városában Traianus nem hozott létre alimentatiós alapítványt, itt a császár patrónusszerepe közvetlenül és hagyományosan továbbra is a pénz- és élelemosztásban nyilvánult meg.

Traianus, tanulva Domitianus hibáiból, nem konfrontálódott a senatusszal, volt türelme a principatus rituáléihoz, ráadásul mint nagy hódító erősíthette meg császári tekintélyét, a caesari és augustusi időket visszahozva Rómába, így ő lett az optimus prin- ceps, a „legjobb császár”. A senatus pedig egyrészt Domitianus alatt elveszítette a legkövetkezetesebb ellenzéki tagjait, másrészt ekkorra már egyre inkább elfogadta új szerepét, és a császárhoz lojális magas rangú tisztviselők testületévé vált.

Plinius: Vedd fontolóra, uram: indokoltnak tartanál-e egy körülbelül százötven tagból szervezendő tűzoltótestületet? Én majd ügyelek rá, hogy csak tűzoltókat vegyenek be, és hogy az engedélyezett joggal vissza ne éljenek. Ilyen kisszámú testületet szemmel tartani nem is volna nehéz feladat.

(Ifj. Plinius: Levelek. X 33. B. I. Vö. 181. dok.) Plinius bythiniai helytartóként kérdezi levélben a császárt, akit Dominusnak szólít.

Traianus uralkodása végén Dacia meghódításánál is nagyobb szabású vállalkozásba kezd, 113-ban megtámadja a parthusokat. A casus bellit szokás szerint Armenia királyának a személye szolgáltatja, és mivel Traianus hódítani akar, elzárkózik a diplomáciai megoldás elől. Még 113-ban elfoglalja, és provinciává teszi Armeniát, majd benyomul magába a Parthus Birodalomba, és meghódítja Mezopotámiát, kezére kerül délen a parthusok királyi székhelye, Ktésiphón is. Már a Tigristől keletre eső területeket hódoltatja a Nagy Sándor-i babérokra vágyó császár, amikor felkelések törnek ki a frissen meghódított területeken. Ezekkel egy időben a hátországban is nehézségek támadtak, Kyrénében, Cipruson és Egyiptomban fellázadtak a zsidók a birodalom ellen. Nyilvánvalóvá vált, hogy Róma elérte saját határait, de a következményeket már nem Traianusnak kellett levonnia, ugyanis 117-ben betegségben meghalt.

■ Emlékeztető

provincia, colonia, Colonia Ulpia Traiana Dacica, Forum Traiani, Basilica Ulpia, ali- mentatio, optimus princeps

■ Kronológia

4.41. táblázat -

96-98

Nerva uralkodása

98-117

Traianus uralkodása

101-102

Első dák háború

105-106

Második dák háború

106

Pannonia kettéosztása Pannonia Superiorra és Pannonia Inferiorra, Arabia meghódítása

113-117

Parthus háború

117

A második zsidó felkelés


3.3.1.4.2. Hadrianus (117-137)

Hadrianus földije és rokona volt Traianusnak, aki apja halála után a gyámja lett, és egyengette pályáját. Traianus mellett szolgált katonai tribunusként Germaniában, quaestorként az első és legioparancsnokként a második dák háborúban. Pannonia kettéosztását (106) követően ő volt Pannonia Inferior első helytartója. Rendkívül fiatalon, 32 évesen lett consul suffectus 108-ban. A parthus háborúba is elkísérte Traianust, 117-ben pedig Syria legatusa lett. A halála előtt a császár örökbe fogadta és utódává tette.

Hadrianus Róma minden friss hódításáról lemondott, és békét kötött a parthus királlyal. Úgy látta – és minden bizonnyal igaza volt –, hogy az új keleti területek megtartása felemésztené a birodalom minden erejét. Ennek felismeréséhez nagyban hozzájárulhatott a dunai határ mentén kialakult helyzet. Iazygok és roxolánok támadtak rá a két Moesiára és Daciára. A két szarmata nép a subsidium (segély, a határ menti barbárok részére folyósított támogatás) csökkentését sérelmezte, valamint azt, hogy Dacia helytartói nem engedélyezték számukra a kapcsolattartást a provincián keresztül. A sérelmeken túl ezeknek a népeknek a harci kedvét bizonyára az is növelte, hogy a térségben állomásozó legi- ók egy részét kivonták innen, és keletre vezényelték. A dunai hadszíntéren Hadrianus is megjelenik, és részben katonai eszközökkel, részben diplomáciával sikerül úrrá lennie a három évig húzódó krízisen. A paradigmaváltás szükségességét a birodalmi arisztokráciával is el kellett fogadtatni, s hogy ez nem ment könnyen, mutatja, hogy Hadrianus hatalomra kerülése után kivégzik Traianus bizalmi embereit, legfontosabb hadvezéreit, a hódító politika híveit. Jellemző – és a történelemben sűrűn előforduló – megoldás, hogy praefectus praetorióját, aki Hadrianus távollétében összeesküvés vádjával elítélteti és kivégezteti ezeket az előkelő senatorokat, a császár feláldozza: hogy a politikai elit felháborodását lecsillapítsa, leváltja tisztéből.

Hadrianus, megirigyelve Traianus dicsőségét, nyomban feladott három, Traianus által szerzett provinciát (...) Daciával is ezt szándékozta tenni, de barátai azzal riasztották vissza ettől, hogy így sok római polgár jutna a barbárok kezére, mivel Traianus a világ minden részéből megszámlálhatatlanul sok embert telepített át a legyőzött Daciába, hogy benépesítsék a földeket és a városokat.

(Eutropius: Róma rövid története. VIII 6. T. P.)

A birodalom emberi és anyagi erőforrásait később sem fordítja újabb területek szerzésére, ehelyett a határvédelmet fejleszti. Folytatva a Domitianus alatt elkezdődött munkát, védelmi vonalat, limest épít ki: fal- és erődrendszerrel kiegészítve a természetes határokat. Ennek legimpozánsabb és jelentős részében még ma is látható emléke Hadrianus fala Britanniában, amely tengertől tengerig húzódott végig a szigeten. A falakat vagy árokrendszert (Afrika), ahogy a folyókat is, őrtornyok (burgusok), a segédcsapatok kisebb (cas- tellum) és a legiók nagyobb táborai (castra) őrizték. A katonai táborok és közöttük az őrtornyok úgy voltak elhelyezve, hogy az egész határt ellenőrizhessék. Az elsősorban Hadrianushoz köthető, de már korábban megindult és később is tovább épülő rendszer nem arra szolgált, hogy megállítson egy nagy támadó sereget, erre, mint Marcus Aure- lius alatt hamarosan kiderült, nem is lehetett alkalmas. A folyókat őrző tornyok lánca, a tájat kettévágó falak a birodalom határát demonstrálják a barbaricum felé, a csempészést kell megnehezíteniük és a portyázásokat megakadályozniuk. Éjszaka egy kis csapat könnyedén átjuthatott a határon, de például az elrabolt állatokkal már nehezen juthatott vissza. A limest kiegészítették a határon túli őrhelyek, a diplomáciai és kereskedelmi tevékenység közben szerzett információk és – ami a legfontosabb – a határon túlra vezetett megtorló akciók.

Egyetlen igazán nagy háborút kellett Hadrianusnak megvívnia, de azt is a határokon belül. 132-ben kitört a harmadik zsidó felkelés, vezetője Simon Barkoziba (Simeon bar Kosziba) volt, akit hívei Bar Kochbának, „a csillag fiának” neveztek. A rendkívül véres háborút, amely négy legiót kötött le a birodalom erejéből, csak 136-ra sikerült befejezni.

Az újra lerombolt Jeruzsálem helyén Hadrianus római telepesek számára coloniát hoz létre, ahonnan a zsidókat kitiltja, a diaszpóra eddig is nagy létszámú lakossága ezáltal tovább növekszik.

Hadrianus a nagy birodalomszervező császárok sorába tartozik, elődei nyomán továbbfejleszti és racionalizálja a közigazgatást, őhozzá köthető a principatus bürokráciájának végleges kiépülése. Alatta vált állandó és jogilag meghatározott intézménnyé a már korábban is működő, lovagokból és senatorokból álló császári tanács, a consilium principis. Nagy horderejű reformja az igazságszolgáltatás átalakítása, uralma alatt hozza létre a kor egyik legjelentősebb jogtudósa, Salvius Iulianus az Edictum perpetuumot. Korábban, a praetor urbanus hivatalba lépésekor kiadott egy edictumot (hirdetmény, rendelet), amelyben azokat az elveket, ítélkezési formulákat fogalmazta meg, amelyek alapján hivatali éve alatt az igazságszolgáltatás működni fog. Ez az új és állandó (perpe- tuus) gyűjtemény az addigi praetori edictumok helyébe lépett, a több évszázad alatt kialakult jogi anyagot szerkesztette meg és alakította a kor igényeihez. A reform a római jog fejlődésének fontos állomása volt (hozzáférhetőbb lett egy jogforrás, átláthatóbb és kiszámíthatóbb az igazságszolgáltatás), ugyanakkor egy újabb köztársaság kori, már kiürült intézményt takarított el a monarchikus kormányzás útjából.

Hadrianus uralkodása 21 évének nagy részét úton, a provinciákat bejárva töltötte (vö. 183. dok.). Felkereste birodalomszerte a katonai táborokat, hogy személyesen győződjön meg az adott határ védelméről és a disciplina (katonai fegyelem) betartásáról. Továbbá demonstrálni akarta a hadsereg fontosságát, hogy evvel is erősítse a katonák hűségét császárukhoz. De figyelmet fordított a provinciák városaira, a helyi viszonyok megismerésére is. Hadrianus jelenléte megerősítette a felkeresett provinciák birodalmi integrációját, ráadásul közvetlenül is hozzájárult az adott város romanizációjához és urbanisztikai fejlődéséhez, ugyanis látogatására készülve többek között utakat, csatornákat, szentélyeket, fürdőket építettek. A Rómán kívül, a provinciákban eltöltött idő végső soron Itália központi szerepének és a tartományok alávetett voltának változását: a birodalom új egységét, legalábbis az erre irányuló császári akaratot tükrözte, hasonlóképp az urbanizáció elősegítéséhez (municipalizáció) és polgárjog-adományozáshoz. Ugyanakkor ezek az utazások Hadrianus mindenre kíváncsi, mindent személyesen megismerni akaró odysseusi természetéből is fakadtak, ami inkább volt görögös, mint római vonása a philhellén uralkodónak.

Hadrianus a senatus körében nem volt népszerű. Sem hatalomra kerülésének gyanús körülményeit (forrásaink szerint trónját Traianus feleségének köszönhette, aki mindig is pártfogolta őt), sem Traianus munkatársainak kivégzését nem felejtették el neki. A hódítások feladását, az új katonai stratégiát is nehezen lehetett az imperium sine fine (birodalom határok nélkül) hagyományán nevelkedett elittel elfogadtatni, annak minden racionalitása ellenére. A császár görögös attitűdjei – graeculusnak, görögöcskének csúfolták –, folytonos utazgatása és a provinciák előtérbe helyezése Itália rovására sem emelték ázsióját. De hatalma szilárd volt, zökkenőmentesen tudta utódjának átadni, akit ugyanazzal a gondossággal választott ki, amivel a kormányzás összes ügyét intézte.

■ Emlékeztető

subsidium, limes, burgus, castellum, castra, colonia, consilium principis, Edictum perpetuum, edictum, imperium sine fine

■ Kronológia

4.42. táblázat -

117-138

Hadrianus uralkodása

128

Az Edictum perpetuum közzététele

132-136

A Simon Barkoziba által vezetett zsidó felkelés


3.3.1.4.3. Antoninus Pius (138-161). Marcus Aurelius (161-180)

Antoninus senatori családból született, a hivatalos császári neve Imp. Caesar T. Aelius Hadrianus Antoninus Augustus Pius volt. A Pius melléknévvel a Hadria- nusszal, örökbe fogadó apjával szemben mutatott pietasa miatt ruházták fel, ugyanis a senatus akarata ellenében keresztülvitte Hadrianus istenné avatását. Ő fejeztette be római mauzóleumát is: Mausoleum Hadriani – a mai Angyalvár.

Antoninus, mire hatalomra került, már komoly tapasztalatokkal rendelkezett kormányzati ügyekben, volt consul ordinarius, proconsul Asiae, továbbá Hadrianus bevonta őt a császári tanácsba is. Császárként Itália ügyeinek fontosságát és tekintélyének helyreállítását hangsúlyozta, amit kifejezett az is, hogy a folyamatosan úton levő Hadrianusszal szemben, uralomra kerülése után már nem hagyta el Itáliát. Igaz, a provinciákban és a limeseken (pl. Britanniában, Mauretaniában vagy Dacia határán) uralma alatt kirobbanó konfliktusok nem voltak olyan méretűek, hogy feltétlenül szükségessé tették volna a császár jelenlétét. Ez a viszonylagos nyugalom a következő időszak súlyos háborúihoz képest, a császár józansága, a senatus felé tett gesztusok, illetve a Róma lakosságának körében tartott többszöri pénzosztás jellemezték Antoninus uralmát és tették a kortársak, illetve a következő generációk szemében egyfajta aranykorrá.

Mert ugyan mikor létezett annyi város a szárazföld belsejében meg tengerparton is, avagy mikor látták el őket mindennel ennyire? (...) Mindenütt testgyakorlóhelyek, forráskutak, oszlopos előcsarnokok, templomok, műhelyek, iskolák sokasága található (...).

(Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. 93, 97. Sz. G.) A görög szónok 143-ban elmondott, Rómát magasztaló beszédében a lakott világ (a birodalom) általános jólétét és virágzását ecseteli hallgatói számára. A retori- kusan túlzó, de sok kortárs véleményével találkozó beszéd szerint minden jó Rómának köszönhető, aki békét és biztonságot, valamint „szegénynek, gazdagnak egyaránt hasznára lévő” államrendet teremtett a Mediterráneumban. Az általános virágzásnak szembeötlő jelei a birodalom távoli területeit is összekapcsoló kereskedelem, a biztonságos tengeri és szárazföldi utak, de mindenekelőtt a városok sűrű hálózata: a birodalomnak körülbelül 2000 városa volt. Aristeidés, amikor a szinte egymásba érő városokat emlegeti, akkor elsősorban a sokkal urbanizáltabb (és általa jobban ismert) keleti birodalomfélről beszél, de ha kisebb mértékben is, igaz ez a nyugati provinciákra, még az olyan, viszonylag elmaradottabb területekre is, mint Pannonia. Itt a római hódítás előtt egyetlen városias település volt, a 2. században pedig már több mint húsz. De a Flaviusok, valamint Traianus és Hadrianus a provinciákat fejlesztő politikája másban is megmutatkozik. Nagy, az itáliai ízlést követő villák épültek ebben a korszakban nagybirtokosok vagy csak intézőik számára. Továbbá nemcsak itáliai termékek jelennek meg Pannoniában, hosszú szárazföldi utat megtéve, hanem nagyszámú kereskedő és iparos is betelepül a provinciába. Miután pedig a Dunát teljes egészében biztosította a római hadsereg, az itáliai termékek mellett megjelennek a galliai és germán áruk, valamint a galliai és germán vállalkozók is, akik számára Pannoniát gazdasági szempontból az itt állomásozó legiók (mint felvevő piac) és a vízi út tette vonzóvá. Ennek a virágzó korszaknak fog véget vetni a 168-ban meginduló germán támadás, amely elsősorban Pannoniát sújtja.

Antoninus intézkedései közül a legmeglepőbb, ahogy az utódlás kérdését rendezte, nem egy, hanem két utódot jelölve ki: Marcus Aureliust és annak örökbefogadás révén testvérét, Lucius Verust. Ez a társcsászárság első példája. Mindketten Augustusok lettek, de a vezető szerep az előbbit illette meg, amit többek között a pontifex maximus cím is mutatott. Nem ismerjük a döntés hátterét, hogy valamiféle nagyszabású reformelképzelés állt-e mögötte, vagy esetleg csak a parthusokkal való, küszöbönálló háború fenyegetése.

Marcus Aurelius családja a Flaviusok alatt emelkedett fel. Nagyapja, Annius Verus háromszoros consul volt, praefectus urbi és Hadrianus közeli munkatársa, Anto- ninus Piusnak pedig apósa. Marcus Aureliust először Hadrianus első számú utódjelöltjének, Aelius Caesarnak lányával jegyezték el, de Aelius halálát és Antoninus Pius trónra lépését követően végül annak lányát vette el. Apósának, Antoninus Pi- usnak a kezdetektől közvetlen munkatársa volt.

A két Augustus közös uralkodása súlyos külpolitikai válsággal indult. A parthus uralkodó Antoninus Pius halálhírére betört Armeniába, majd megsemmisítő vereséget mért Cappadocia legatusának három legióból álló seregére, és továbbhaladva Syria nagy részét is elfoglalta. Az ázsiai provinciák Lucius Verushoz tartoztak, így ő szervezte és vezette az ellentámadást, de a tényleges hadvezetést egy tapasztalt katonára, Avidius Cas- siusra bízta. Avidius Cassius már a következő évben látványos sikereket ért el, és 165-re Seleukeia és Ktésiphón is római kézre került. A rendkívül ambiciózus hadvezér tovább akart nyomulni Média felé, de a császárok a birodalom északi határa mentén kialakult aggasztó helyzet és a Seleukeiában kitört járvány miatt 166-ban lezárták a keleti háborút. Róma, mivel csapatai nagy részére Európában volt szükség, nem szállja meg Mezopotámiát, megelégszik Armenia (római) vazallus státusának biztosításával, valamint két stratégiailag fontos pont, Carrhae és Dura Európos megszerzésével. A két Augustus fényes, közös triumphusszal ünnepli meg a győzelmet.

A Historia Augusta szerint „még tartott a parthus háború, amikor kitört a markomann, amelyet az illetékesek szakértelme sokáig elodázott” (Marcus. 12). A másfél évtizedig elhúzódó, óriási áldozatokat követelő harcok a nagy népvándorlás előjátékának vagy első hullámának tekinthetők. A Duna bal partján, Rómával szövetséges királyságokban élő népek a birodalomba akartak betelepedni, illetve Róma fegyveres támogatását kérték az őket északról és keletről szorongató népekkel szemben. Valószínűleg felmerült az a megoldás is, hogy újabb provinciák szervezésével a birodalomhoz csatolják a markomann-kvád, illetve a szarmata területeket, így biztosítva az itt élők védelmét. A fenti forrás a pannoniai és da- ciai helytartók diplomáciai szakértelmére célozhat, akik tárgyalásokkal igyekeztek időt nyerni, amíg Róma lezárja a keleti háborút, és felkészül. A forrás a markomannokat emeli ki, de ekkor az összes Duna menti nép megmozdult, illetve a rómaiak megismerkedhettek olyan, eddig északabbra élő népek harcosaival is, mint a langobardok. A népmozgás mögött az Észak-Európából meginduló germán gótok és az iráni népek csoportjába tartozó alánok álltak. Ez utóbbiak a Kaszpi-tenger mellől indultak nyugat felé, és „rátolták” Dacia és Moesia Inferior határaira a dákokat, roxolánokat, karpokat stb.

A háborús időknek sok egyéb – például üszkös romok – mellett érdekes régészeti bizonyságai és forrásai a kincsleletek. Pénzek és nemesfém tárgyak, amelyeket láthatóan szándékosan ástak el, hogy így őrizzék meg azokat a fosztogatóktól: a bizonytalanságot, a fenyegetettséget – a háború közeledtét jelzik. De a barbaricumban is rábukkannak a régészek a birodalomból származó kincsleletekre, amelyeket a hajdani fosztogatók (illetve leszármazottaik) ástak el, amikor ők kerültek fenyegetett helyzetbe.

A háború első szakasza 166-tól 175-ig tartott, de ezen belül az események kronológiája több ponton is bizonytalan még. Az első támadás 166-ban a langobardok betörése lehetett, akik a még minden bizonnyal tárgyaló kvádok és markomannok területein átvágva törtek rá Pannoniára. Ekkor még sikerül megvédeni a határokat, de a következő hullám már átcsap a limesen, és a barbár csapatok betörnek a határ menti provinciákba, Pannoniát, Daciát, Moe- siát pusztítják. Sőt a háború egy pontján (vitatott, hogy mikor) a kvádok és a markoman- nok, átkelve az Alpokon, már Itáliát veszélyeztetik, sőt, ha sikertelenül is, de megostromolják Aquileiát. A birodalmi gépezet sikeresen veszi fel a harcot az invázióval szemben: új legiókat, tapasztalt parancsnokokat irányítanak a térségbe, ahol maguk a császárok is megjelennek. Továbbá provinciákat szerveznek át és vonnak össze ideiglenesen, egy-egy parancsnok haderejét és mozgásterét megnövelve. A háború súlyosságát jellemzi, hogy több parancsnok, például az egyik legsikeresebb hadvezér, M. Claudius Fronto is elesik a harcokban. Ekkor hal meg az egyik Augustus, Lucius Verus is, de ő szélütésben. Innentől kezdve Marcus Aurelius egyedül, illetve 177-től fiával együtt irányítja az államot. A barbárok leverésének elhúzódásához nagyban hozzájárult a nyugaton is megjelenő járvány, ami hatalmas pusztítást vitt végbe a polgári lakosság körében is, de még inkább a hadseregben.

Marcus Aurelius 175-ben békét köt többek közt a iazygokkal (szarmatákkal), marko- mannokkal, kvádokkal, de a hadműveletek lezárása mögött nem a Duna menti katonai helyzet megnyugtató rendezése állt, hanem Avidius Cassius ellencsászárként való fellépése keleten. A hatalmi válság gyors rendeződése után, 177-ben újrakezdődtek a harcok a Dunánál. A barbár sikerek (Pannonia pusztítása) után 179-től a hadműveletek már a határ túloldalán folynak. A hadszíntéren Marcus Aurelius is megjelenik fia, az Augus- tusszá kinevezett Commodus kíséretében. A császár itt, a hadműveletek irányítása közben betegedett és halt meg 180-ban.

Apja halála után Commodus gyorsan befejezi a háborút, békét köt, és hazatér Rómába. Forrásaink ennek hátterében a fiatal császár tunyaságát, alkalmatlanságát és a Róma kínálta szórakozások vonzását látták. De valószínű, hogy a háború befejezése hódítások nélkül, valamint a klienskirályságok újjászervezése még Marcus és hadvezéreinek döntése volt.

Marcus Aureliust a rómaiak következő generációi, de a ma embere is, mint az egyik legkiválóbb és leghíresebb császárt tartja számon, amit nem katonai sikereinek és szervezőkészségének, hanem sztoikus filozófus voltának köszönhet. Pontosabban – hiszen akadt nála jobb szervező és jobb filozófus is az ókorban – annak a lehetetlen, de a kultúránkat az ókortól Kosztolányi Dezsőig és máig izgató vállalkozásnak, hogy egy ember megpróbálhatja-e a hatalmat és az uralkodói feladatokat, valamint a filozófia elveit együtt gyakorolni.

Elmélkedéseiben (eredeti címe: Önmagamhoz) így ír: „Egymás kedvéért születtünk. Más szempontból tekintve élükre rendeltettem, mint kos a nyáj élére” Marcus Aurelius a „kötelesség megszállottja” volt. Uralkodását rárótt feladatnak tekintette, amelyet a lehető legjobban kellett elvégeznie, zsarnokság nélkül. „Vigyázz, el ne császárosodj!” – írta.

■ Emlékeztető

consul ordinarius, proconsul Asiae, provincia, limes, Pannonia, társcsászárság, pontifex maximus, praefectus urbi, triumphus, klienskirályság

■ Kronológia

4.43. táblázat -

138-161

Antoninus Pius uralkodása

161-180

Marcus Aurelius császársága

161-169

L. Verus császársága

161-166

Parthus háború

165

A rómaiak elfoglalják Ktésiphónt

Járvány tör ki a római hadseregben

166

Békekötés a parthusokkal

166-175

A markomann-kvád háború első szakasza

169

Lucius Verus halála

177-180

A markomann-kvád háborúk második szakasza

180

Marcus Aurelius halála


3.3.1.4.4. Commodus (180-193)

Az előző Antoninus császároknak nem volt fiuk, utódukul általában egy kipróbált munkatársukat tették meg, örökbefogadással biztosítva a folytonosságot. A bíborban született és alig húszévesen hatalomra kerülő Commodus megszakítja ezt a sort. A kormányzás aprómunkáját, az állam tényleges irányítását a praefectus praetorio posztján sűrűn váltogatott kegyenceire – egyikük felszabadított rabszolga – bízva zsarnokként uralkodott. A Róma népe számára tartott fényes játékok és pazarló életmódja kiürítették a kincstárat, ezért a felségsértési perek régi eszközéhez nyúlt.

Caligulához és Neróhoz hasonló megalomán módon próbálta a császár szerepét magára igazítani. Pénzein, szobrain Herculesként tűnik fel, és Iuppiter fiaként akart uralkodni a római népen, akiket Commodus népének nevezett, míg Rómát Colonia Commodiá- nak. Legfőbb szenvedélyét a gladiatorviadalok jelentették, amelyeken maga is részt vett, felülmúlva Nero színpadi és kocsihajtói szereplését is. Több merényletet és összeesküvést élt túl, míg végül 192 utolsó napján közvetlen környezete végzett vele (vö. 190. dok.).

Commodus többé nem tartóztatta meg magát a nyilvánosság előtt, játékokat rendezett, s megígérte, hogy minden vadállatot saját kezűleg ejt el, és maga küzd meg a legbátrabb ifjakkal. (...) Máskor száz oroszlánt engedett ki a föld alatti ketrecekből, majd pontosan száz [hajító]lándzsával ejtette el őket. (...) Eddig a nép körében közkedvelt volt (...) az viszont már megbotránkoztatta az embereket, hogy az amfiteat- rumba meztelenül, fegyverrel a kézben ment be, és gladiátorként küzdött.

(Héródianos: A római birodalom története Marcus Aurelius halálától.

I 15, 1-7. F. B. és Ko. P.)

■ Emlékeztető

praefectus praetorio, gladiator

■ Kronológia

4.44. táblázat -

177

Commodus Augustus lesz apja mellett

180-192

Commodus uralkodása

180

A markomann-kvád háború lezárása

192

Sikeres merénylet Commodus ellen


3.3.2. A császárság átalakulása

3.3.2.1. A SEVERUSOK (193-235)

A Severusok időszakát tárgyaló forrás Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelins halálától, Aurelius Victor Caesares című életrajzgyűjteménye, Cassius Dio Róma történetének utolsó kilenc könyve, a Historia Augusta életrajzai (Severus, Pescen- nius Niger, Clodius Albinus, Caracalla, Geta, Macrinus, Diadumenus Antoninus, Helio- gabalus, Alexander Severus), Zósimos Historiája, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 191. dokumentuma.

3.3.2.1.1. Septimius Severus (193-211)

Lucius Septimius Severus az afrikai Leptis Magnából, a punok egyik legrégebbi városából származott, forrásaink szerint akcentusát haláláig megőrizte. Apja pun, anyja itáliai betelepülők leszármazottja volt. Családja a helyi elithez tartozott, nagyapja, akinek kiterjedt üzleti vállalkozásai voltak, lovagi rangot szerzett. Míg apja megelégedett a helyi karrierrel – duumvir (polgármester) volt –, nagybátyjai már bekerültek a senatori rendbe, ők segítették Severus bekerülését a senatusba. Képzett jogászként és sikeres katonaként egyre fontosabb megbízatásokat kapott az államigazgatásban, Commodus meggyilkolásakor már Felső-Pannonia helytartója volt.

A Commodus halála után császárrá kikiáltott senator, Pertinax három hónapig sem tudta megőrizni a hatalmat, a praetorianusok végeztek vele, hogy utána a legtöbbet ígérő jelöltet emeljék trónra. De a legióknak is megvoltak a maguk jelöltjei: a 68-69-es helyzethez hasonlóan alakultak az események. Syriában Pescennius Nigert, Britanniában Clodius Albinust, Pannoniában pedig Septimius Severust kiáltották ki császárrá. A legjobb helyzetben Septimius Severus volt, nemcsak az őt támogató dunai és rajnai csapatok harcértéke miatt, hanem mert ő állomásozott legközelebb Itáliához. Severus először, kiegyezve Clodius Albinusszal – felajánlotta neki a Caesar címet és az utódlást –, keleti ellenfelét győzte le. Majd miután végzett Pescenius Nigerrel, egy hatalmas seregeket fölvonultató csatában Lugdunumnál vereséget mért Clodius Albinusra is: 197-től ő lett a birodalom egyedüli ura.

Severus még a Niger elleni hadjárat során átlépi a birodalom keleti határát, és szétcsap a római-parthus határzóna vazallus arab fejedelmei közt, akik, kihasználva a trónviszályt, betörtek a rómaiak területére, illetve Nigert támogatták. Ezt a kisebb háborút 197-198 között egy, már a parthus uralkodóval való összecsapás követi, amelyre a keleti területek kérdését véglegesen rendezni készülő Severus három új legiót is felállított. A háború a már utolsókat rúgó Parthus Birodalom ellen római sikerrel zárult le, a határ keletebbre került, és forrásaink szerint a rómaiak százezer hadifoglyot ejtettek. Az újonnan létrehozott Mesopotamia provincia szervezete az egyiptomi mintát követte: helytartója lovagrendű praefectus lett, s ennek következtében – senatori rendű nem lehet lovagrendű alá beosztva – a benne elhelyezett legiók is lovagi parancsnokokat kaptak.

Severus fiaihoz intézett állítólagos utolsó mondata – „Legyetek egyetértők, legyetek nagy- lelkűek a katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – azért híresült el, és már Cassius Dio művébe is azért kerülhetett bele (LXXVII 15), mert mind a kortársak, mind az utókor számára ebben a mondatban megfogalmazódtak uralmának legfontosabb vonásai. A császári hatalom legfőbb támasza Augustus óta mindig is a hadsereg volt, de Severus tette ezt intézkedéseivel és számtalan gesztusával teljesen nyilvánvalóvá. Még 193 nyarán, amikor Seve- rus bevonult Rómába, szélnek eresztette a régi praetorianusokat, és seregének katonáiból szervezte újjá a létszámában kétszeresére növelt gárdát. Jelentősen (az inflációt jóval meghaladó mértékben) megemelte a katonák zsoldját. Továbbá 33-ra növelte a legiók számát a 3 parthus legióval, amelyek közül egyet Itáliában, Róma közelében állomásoztatott. Megadta a katonáknak a ius conubiit (a házasságkötés joga), amivel törvényesen is lehetővé tett egy már korábban is létező gyakorlatot, ugyanis a katonák jelentős része élettársi kapcsolatban élt, és ideje jó részét a legiós táboron kívül, a canabaekben töltötte. A canabae (bódéváros) a tábor mellett létrejövő település volt, amely kezdetben a hadsereget kísérő kereskedők, kocsmárosok, iparosok, prostituáltak, a katonák élettársai barakkjaiból állt, de ahogy az állandó kőtáborok felváltották az ideiglenes legiós táborokat, a canabaek is városias formát öltöttek, és lakosságuk is tovább bővült. Ezeknek a jogilag tulajdonképpen nem létező településeknek a helyzetét is Severus, illetve utódai rendezték, municipializálva őket. A tehetséges katonák számára megkönnyítette a társadalmi felemelkedést: a kiválasztott centu- riók a praetorianusokhoz kerültek, ami „katonai akadémiaként” is működött, és az itt szerzett ismeretekkel felvértezve, már lovagrendű tisztekként tértek vissza a hadsereghez.

A „senki más” pedig, akikkel a hadsereg szembe van állítva a fent idézett mondatban, elsősorban a senatust jelenti. Severus a polgárháborúban nem gyakorolja a clementiát Niger és Albinus senatori rangú híveivel, igaz, a kivégzett senatorok elkobzott vagyona jól jött a kiürült kincstár számára, de később sem igyekszik elnyerni a senatus támogatását. Jellemző, hogy a senatus által damnatio memoriaeval sújtott Commodust utólag istenné avattatta. De nem pusztán a principatus rituáléinak elutasításáról volt szó, uralma alatt az államigazgatásban tovább csökkent a senatorok szerepe, és nőtt a lovagoké. Nemcsak az újonnan létrehozott fontos posztokra, mint Mesopotamia helytartója, kerülnek lovagok, de régi, senatoroknak fenntartott feladatokat is lovagrendűekre bíz a császár. Alatta tovább nő a császári tanács szerepe a kormányzati döntésekben, amelyekben a se- natus már formailag is alig kap részt.

Szemtanúi voltunk azoknak a minden színházban rendezett látványosságoknak, szent áldozásoknak és egész éjszakán át tartó ünnepségeknek, amelyeket misztikus hajlandóságának engedve rendezett. Ezeket százados játékoknak nevezik, mert hagyomány szerint három nemzedék elmúltával kerül mindig sor e játékok megrendezésére. Hírnökök járták be akkor Rómát és egész Itálát, felszólítva mindenkit olyan ünnepségek meglátogatására, amilyeneket sohasem láttak, és nem is láthatnak többé.

(Héródianos III 8. H. I.)

Az Augustus által Kr. e. 17-ben rendezett ludi saeculares után két ilyen ünnepet is rendeztek – 47-ben Claudius és 88-ban Domitianus –, amelyek más-más számításon alapultak. Severusnak szerencséje volt, „jókor” uralkodott, így visszatérhetett 204-ben az augustusi 110 éves periódushoz.

Severus alatt tovább fejlődik a császári bürokrácia, és folytatódik a Hadrianus alatt megkezdett jogalkotói, kodifikációs munka. A kor kiemelkedő jogászai, Ulpianus, Papinia- nus és Paulus dolgoznak a császár mellett praefectus praetorióként. Ezt a tisztséget Se- verus 205-től kezdve megkettőzi, és az egyik posztot mindig jogásszal tölti be, akinek egyik fontos feladata, hogy az igazságszolgáltatás élén helyettesítse a császárt. A növekvő császári bürokrácia és a hadsereg, a magasabb zsold súlyosan megterhelték a kincstárat, emiatt növelni kellett az adóterheket, illetve a kincstár a pénzrontás eszközéhez nyúlt. Új adót vetettek ki – az annona militarist –, ami, mint neve mutatja, a hadsereg ellátását szolgálta, és nem pénzben, hanem gabonában, olajban stb. kellett leróni. A lakosság terheinek másik nagy csoportját a munusok (feladat, szolgálat) képezték, amelyek állami vagy városi közfeladatok elvégzését, illetve anyagi hátterének biztosítását jelentették: például ingyenesen kellett dolgozni a város körzetébe tartozó útszakasz ellátásán, illetve fogatokat biztosítani a posta számára. Ez a görög leiturgiával rokon intézmény nem Se- verus korában jelent meg, de ekkor kezdett egyrészt nagyarányúvá, a lakosság számára súlyos teherré válni, másrészt ekkor épült ki törvényekkel szabályozott rendszerré.

Severus alatt újabb lendületet kapott a tartományok urbanizációja. A canabae települések helyzetének rendezésén, várossá válásán túl számos település tőle kapott municipium rangot, sok municipium pedig coloniává vált. Például Pannoniában a két tartományi székhelynek, Carnuntumnak és Aquincumnak colonia rangot adott, egyesítve a canabaet és a szomszédos municipiumot. Pannonia történetében ez a fellendülés kora, nem függetlenül a császár kitüntető figyelmétől, aki Felső-Pannonia helytartója volt, és a pannoniai (nemcsak itt állomásozó, hanem innen is toborzott) legióival szerezte meg a trónt. Még nagyobb figyelemben részesülnek az afrikai területek, illetve Syria, a császár, illetve feleségének a szülőföldje. Egyes régiók támogatása a birodalmi elit Severus alatti átalakulásában is tetten érhető, mert tagjai közül sokan – például a már említett jogtudósok keletről – ezekből a provinciákból származtak. Korábban a császári építkezés legfontosabb helyszíne Róma volt, Severus ugyan helyreállíttatja a templomokat Rómában, és egy-két új épületet is emel, de elsősorban a provinciákat, mindenekelőtt Africát – különösen szülővárosát, Leptis Magnát – gazdagítja épületeivel. Ezek a területek prosperálnak a Se- verus-korban, de a birodalom egész területére pozitívan hat a Marcus Aurelius alatti háborúk pusztításai, illetve a commodusi zűrzavar után megteremtett rend. A fokozódó terheket ekkor még ellensúlyozni tudja a gazdaság teljesítőképessége, amelyre jótékonyan hat az erős központi hatalom: a határok biztosítása, a rablóbandák fölszámolása stb.

A túlvilági árnyaknak, Caius Vindoniusnak, Brigetio municipiuma városi tanácsa tagjának (decurio), duumvirnek és Caius Vindonius Margónak, a fent említett muni- cipium városi tanácsa tagjának, Caius Vindonius fiának. Secundus, augustalis, felszabadított rabszolga (libertus) gondoskodott a síremlék felállításáról.

(Brigetiói – Komárom/Szőny – felirat. CIL III 11044. Bo. L.) A feliratban feltüntetett apa és fiú a helyi elithez tartozott, mindketten az ordo de- curionum tagjai voltak, és az apa a városvezetői tisztségig, a duumvirségig (polgármester) is eljutott. A provinciák coloniái és municipiumai az Itália megszervezésekor kialakított mintát követték, és önkormányzattal rendelkeztek. Tisztségviselőik általában hatan (illetve négyen) voltak, és egy kis helyi cursus honorumot jártak végig, amely három lépcsőfokból állt: két questor, két aedilis és a duumvirek (duumviri iure dicundo). A hivatalra azok pályázhattak, akik szabadok és a helyi közösség tagjai voltak, valamint rendelkeztek egy bizonyos vagyonnal (ez a városok gazdagsága szerint változott), és elmúltak 25 évesek. A quaestorok a közösség pénzügyeit intézték, az aedilisek ellenőrizték a piacokat, karbantartották a nyilvános épületeket. A duumvirek feladata pedig a jogszolgáltatás volt, illetve „polgármesterként” irányították a várost. A tisztségviselők mellett működött egy száztagú tanács, az ordo decurionum (városi tanács) és a polgárok gyűlése. A decuriók közé a vagyonos és tekintélyes polgárok kerültek be, ez rangot, megtiszteltetést jelentett, birodalmi szinten őket tekinthetjük a római társadalom „középosztályának”. A feliratban szereplő harmadik személy is érdekes, ő augustalis, vagyis a városi császárkultuszt ápoló testület tagja, aki akár felszabadított rabszolga is lehetett.

Ha a senatus tekintélyével nem is törődött, a többi császári szerepet, például a liberalitast komolyan vette: jelentős adományokkal támogatta a Róma városi plebset. Fontos volt számára a császárelődökhöz való kapcsolódással megteremthető legitimáció is. Először mint Pertinax bosszulója lép fel, nevébe is felveszi elődje nevét, és istenné avattatja őt. Felveszi a Pius nevet is, amivel nemcsak egy fontos római értéket hangsúlyozott, hanem az Antoninus-dinasztiához is kapcsolta magát. Ezt később még inkább kihangsúlyozza azzal, hogy nevét divi Marci filiusszal (az istenné vált Marcus fia) bővíti, idősebb fiának nevét pedig M. Aurelius Antoninusra változtatta, Commodust pedig tesvérének nevezte: postumus örökbe fogadtatta magát Marcus Aureliusszal. További felvett nevei a katonai sikereit hangsúlyozták, mint például a Parthicus maximus győzelmi név.

A császár egy syriai főpap lányát, Iulia Domnát vette feleségül, aki a kortársak szerint rendkívül szép, művelt és erős akaratú asszony volt. Férjét elkísérte hadjárataira és a provinciákban tett körútjaira (a császár uralkodása idejének nagy részét Rómán kívül töltötte), ezért kapta – több kitüntető titulus mellett – a mater castro- rum ’táborok anyja’ címet, és jelentős helyet töltött be a császár éremverésében is. Több forrásunk házasságtöréssel és összeesküvéssel vádolja, csodálkozván, hogy a császár nem szabadult meg tőle. Ez a vélekedés minden bizonnyal csak pletyka, amely mögött Iulia – a kortársak számára szokatlan – szerepvállalását férje majd fiai ügyeiben sejthetjük.

Severus életét és uralkodását Britanniában fejezte be, ahol egy barbár betörés után, 208- ban hadjáratot indított: a cél az egész sziget meghódítása volt. De a remélt gyors siker elmaradt, és a régóta betegeskedő császár 211-ben Eburacumban (York) meghalt. A hadjáratot utódai gyorsan lezárják: a Hadrianus-fal lesz újra a határ a birodalom és a barbárok között. A császárnak két fia volt, és mindkettejüket utódjául szánta. A parthus háború után a korábban már Caesarnak kinevezett Caracalla Augustus, ifjabbik fia, Geta pedig Caesar lett, de később őt is Augustusszá tette, hogy a társcsászárságot így biztosítsa. „Legyetek egyetértők” – a már idézett mondat viszálykodó fiainak szólt, és a közös uralkodásukat célozta. Severus reményei nem teljesültek, halála után fiai egymás ellen fordultak, és az örökül hagyott erős birodalom néhány év alatt szétzilálódott.

■ Emlékeztető

praetorianus, praefectus, ius conubii, canabae, praefectus praetorio, annona militaris, munus, municipium, ordo decurionum, augustalis, Augustus, Caesar

■ Kronológia

4.45. táblázat -

193. január-március

Pertinax uralkodása

193-211

Septimius Severus uralkodása

194

Pescennius Niger legyőzése

195

Első parthus háború

197

Clodius Albinus legyőzése, Severus a birodalom egyedüli ura

197-198

Római-parthus háború

198

Mesopotamia provincia létrehozása

204

Ludi saeculares

205

Septimius Severus megkettőzi a praefectus praetoriók számát

208-211

Hadjárat Britanniában

211

Septimius Severus halála


3.3.2.1.2. Caracalla (211-217)

Caracalla, eredeti nevén L. Septimius Bassianus 197-ben, mikor apja Augustuszá tette, az Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus nevet kapta, amely 212 után még kiegészült a Pius és a Felix elemekkel. A Caracalla ragadványnév pedig egy gall köpenyfajtára utal, amit ő hozott divatba. Élete vége felé egy újabb (nem hivatalos) név bukkan fel vele kapcsolatban: önmagát Nagy Sándor nyomán Alexandrosnak nevezi.

Severus szándéka, hogy fiai, Caracalla és Geta egyenrangú Augustusokként uralkodjanak, nem valósult meg, Caracalla már 212-ben megölette öccsét, és a birodalom egyedüli ura lett. A császári propaganda ezt a „romulusi” tettet mint a Geta által a bátyja ellen tervezett összeesküvés és merénylet szerencsés meghiúsítását állította be. Az „összeesküvés” felszámolása során Caracalla nemcsak testvérével végez, hanem kiirtja Geta támogatóit, illetve azokat is, akik pusztán nem helyeselték a gyilkosságot, vagy korábban próbáltak semlegesek maradni a két testvér viszályában. A testvérére is felesküdött testőrség és a hadsereg támogatását pedig pénzosztással és zsoldemeléssel szerzi meg.

A fiatal császár rövid uralkodásának nagy részét hadserege élén tölti – „egy vagyok közületek”, mondta állítólag katonáinak. 213-ban egy újonnan feltűnő ellenség, az ale- manok támadása miatt kell táborba szállnia. Ez a germán törzsszövetség a Rajna és a Duna felső folyásának térségét fenyegeti, de Caracalla sikeresen visszaveri őket, és gyors békét teremt ezen a határszakaszon. 214-ben pedig Keletre indult, hogy Nagy Sándor nyomába lépve, újra meghódítsa annak hajdani birodalmát. Minden lépésével és gesztusával példaképét igyekszik utánozni, mint avval is, hogy feleségül kéri a parthus uralkodó lányát. Miután kikosarazták, megindul a háború, amelyben a rómaiak gyors, látványos sikereket érnek el az újfent súlyos trónviszályba bonyolódó parthusokkal szemben. Itt, a hadjárat közben éri a halál: 217-ben testőrparancsnoka meggyilkoltatja.

Caracalla legnagyobb horderejű intézkedése a Constitutio Antoninianának a kiadása volt 212-ben (vö. 191. dok.). Ez a rendelet a Római Birodalom összes szabad lakójának megadta a római polgárjogot, kivéve a dediticiusokat. A dediticii kifejezés a magukat önként alávetőket jelenti, és ebben a rendeletben valószínűleg olyan kis létszámú népcsoportokra vonatkozik, amelyeket csak nemrég telepíthettek át a limes túloldaláról, és még nem integrálódtak a birodalomnak sem társadalmába, sem közigazgatási szervezetébe. Ez a lépés lezárása volt a már két évszázada tartó – bár több császár alatt elakadó – folyamatnak, amely a tartományok urbanizálásával, romanizálásával és az ezekhez kapcsolódó polgárjogadással fokozatosan csökkentette Itália és a provinciák lakosai közötti különbséget. Ugyanakkor Caracalla a rendelet kiadásával elsősorban a zsoldemelés fedezetét akarta megteremteni. Ugyanis örökösödési adót csak római polgárok fizettek, és ezt ugyanekkor 5-ről 10 százalékra emeltek. De a kincstár gondjai ezzel sem oldódtak meg, ezért a pénzrontás Caracalla uralkodása alatt is folytatódik. Komoly bevételei származhattak továbbá a császárnak a kivégzéseket követő vagyonelkobzásokból is.

Caracalla a legkegyetlenebb császárok közé tartozott, és ettől nem függetlenül róla is feltételezi a források egy része, hogy háborodott volt. Ma már ezt nehéz megítélni, az ellenben bizonyosabban állítható, hogy – hasonlóan más kegyetlen és őrült császárokhoz – sokat tett azért, hogy a római plebs körében népszerű legyen, aminek a rendszeres adományosztás mellett kitűnő bizonysága az általa építtetett fürdő épületegyüttesének fényűző pompája.

■ Emlékeztető

Constitutio Antoniniana, dediticiusok/dediticii, limes

■ Kronológia

4.46. táblázat -

211-217

Caracalla uralko dása

211

Caracalla megöleti öccsét, Getát

212

Constitutio Antoniniana

213

Az alemanok támadása

214-217

Caracalla Keleten

216-217

Parthus hadjárat

217

Caracallát meggyilkolják


3.3.2.1.3. Elagabalus (218-222). Severus Alexander (222-235)

A Caracallát megölető testőrparancsnok, Macrinus rövid császársága után a hatalom visszakerült a Severus-klán, Iulia Domna syriai rokonsága kezébe. Először Caracalla egyik, majd másik tizenéves másod-unokatestvére került a trónra, de mindkettejük mögött nőrokonaik, elsősorban nagyanyjuk, Iulia Maesa, Iulia Domna nővére állt.

Elagabalus (hivatalos császári neve M. Aurelius Antoninus) a syriai Emesa főistenének, Elagabalnak volt a főpapja; az istent a görög Héliosszal azonosították, innen a császár egyes forrásokban használt Heliogabalus neve. A fiatal császárról Róma közvéleménye számára hamar kiderült, hogy alkalmatlan az uralkodásra, az őt irányítani akaró család számára pedig az vált világossá, hogy kezelhetetlen. A császár – egyébként tiszteletre méltó módon – nemcsak főpapja, hanem fanatikus híve is volt istenének, és legfőbb törekvése az volt, hogy Elagabal kultuszát meghonosítsa Rómában, és a birodalom főistenévé tegye. Róma templomainak meggyalázása – a szent tárgyakat áthordatta az új isten templomába –, az idegen kultusz, a császár extrém öltözködése, életmódja rövid idő alatt ellene fordította a népet, a hadsereget és a testőrgárdát. A család feje, Iulia Maesa, hogy mentse a család hatalmát, feláldozta Elagabalust, akit a praetorianusok meggyilkoltak, helyet csinálva Iulia Maesa másik unokájának, Severus Alexandernek.

Severus Alexander anyja és nagyanyja irányításával visszatér az Antoninusok politikájához, a senatusszal való jó viszony került előtérbe a hadsereg érdekeinek és fontosságának rovására. A kormányzásban nagy szerep jutott a már fentebb is említett jogtudósnak,

Ulpianusnak, aki a praefectus praetorio tisztét látta el, és nagy szerepe volt a Caracalla és Elagabalus alatt szétzilálódott államigazgatás konszolidálásában. De a megváltozott viszonyok, a severusi elvtől – „legyetek nagylelkűek a katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – való elfordulás értelemszerűen a császár, illetve a környezete ellen hangolta a hadsereget és a testőrséget. A praetorianusok a velük szemben szigorúan fellépő parancsnokukat, Ulpianust a császár szeme láttára gyilkolták meg. Ugyanakkor a külpolitikai helyzet alakulása miatt különösen fontos lett volna, hogy egy tapasztalt, erőskezű és a hadsereg bizalmát bíró katona álljon az állam élén, ugyanis 230-ban kitört a perzsa háború.

A 220-as években jelentős, Róma történelmét is nagymértékben befolyásoló változások zajlanak le a keleti limes túloldalán: a meggyengült Parthus Birodalom helyére az új és erős Perzsa Birodalom lép. Persis tartomány vazallus uralkodója, Ardasír (görög nevén Artaxerxés) a nagy király ellen fordult, és 224-ben Ktésiphónnál legyőzte az utolsó parthus uralkodót, IV. Artabanost, aki holtan maradt a csatatéren. 230-ra az egész birodalom ura lesz, megalapítja a Sásánída-dinasztiát, amelyet az Achaimenidáktól származtatott, megteremtve így a kapcsolatot az első Perzsa Birodalommal. I. Ardasír, akinek deklarált külpolitikai célja az Achaimenida Birodalom Kr. e. 5. századi határainak helyreállítása volt, 230-ban betört a Római Birodalomba, és csapatai könnyű győzelmeket arattak a keleti provinciákban a vezéreik ellen lázadozó, fegyelmezetlen csapatok felett, majd az ellene vonuló Severus Alexander és az őt kísérő anyja seregére is vereséget mért 232-ben. Maga a vereség nem volt túl jelentős, az éghajlat és a betegségek sokkal több áldozatot követeltek. De ezzel az első perzsa háború véget is ért, ugyanis a római legiók- ra Európában volt szükség a germánok támadása ellen, ugyanakkor Ardasír is visszavonult súlyos veszteségei miatt.

A császár, bár komoly haderőt vont össze a Rajnánál, a germánok ellen, a háborút tárgyalásokkal és hadisarc felajánlásával akarta elrendezni. Az emiatt fellázadó legiók anyjával együtt meggyilkolták Alexander Severust, és egyik tisztjüket kiáltották ki császárnak.

■ Emlékeztető

limes, praefectus praetorio, praetorianusok

■ Kronológia

4.47. táblázat -

217-222

Elagabalus uralkodása

222

Elagabalus meggyilkolása

222-235

Severus Alexander uralkodása

223

Utcai harcok Rómában Ulpianus meggyilkolása

224

Ardasír győzelme Ktésiphónnál, a parthus dinasztia bukása

230

Ardasír az egész Parthus Birodalom ura, Ardasír betör a Római Birodalomba

232

Severus Alexander veresége Keleten

234

Severus Alexander meggyilkolása


3.3.2.2. A VÁLSÁG KORA (235-284)

Az úgynevezett katonacsászárok időszakáról beszámoló források száma meglehetősen kevés. Ezek közé tartozik Héródianos, az athéni Dexippos krónikájának töredékei, valamint Eunapios művének (Nea Historia) Zósimos-féle kivonata. A Historia Augusta idevonatkozó életrajzai megbízhatatlanok (244-253 között hiányoznak is), Ammianus Marcellinus ezt a korszakot tárgyaló fejezetei pedig elvesztek. A 3. század politikai eseményeit ezért elsősorban olyan későbbi forrásokból ismerjük, mint Aurelius Victor (Epitome de Caesari- bus) és Eutropius (Breviarium ab urbe condita). Ehhez a korszakhoz az egyházi írók művei közül legfontosabb Eusebius Ekklésiastiké historiája és Lactantius De mortibus persecuto- ruma. Ide kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény 192-193. dokumentumai.

3.3.2.2.1. A 3. századi válság

A Severus-dinasztia utolsó évei és bukása egy rendkívül súlyos válság bevezető akkordjai voltak: a nehezen kezelhető külpolitikai helyzet, a katonák lázongása, a pénzromlás fokozódása, továbbá újabb és újabb problémák felbukkanása jellemzi a következő évtizedeket. A válság tényezői külön-külön is problémát jelentettek volna, de együtt, egymás hatását felerősítve váltak igazán pusztítóvá. Ennek köszönhetően a társadalom és a központi hatalom által a válságra adott válaszok sok tekintetben átformálták Rómát. Mire a század végére kilábal a válságból, mélyreható (strukturális) változásokon megy keresztül.

A legnyilvánvalóbb problémát a külpolitikai helyzet jelentette. A következő évtizedekben a birodalomnak szinte folyamatosan több fronton kell helytállnia. A keleti és az északi limesen kívül folyamatosan súlyos a helyzet az Al-Dunánál, ahol a karpok és a szarmaták mellett megjelennek a gótok is. De már az afrikai provinciák sincsenek biztonságban, a nomádok betöréseit kell elszenvedniük. A többfrontos háborúra, mint Severus Alexander utolsó éveinek eseményei is megmutatták, Róma ekkor még nem volt felkészülve. Sem a korábban még jól működő védelmi rendszere, sem haderejének nagysága nem volt alkalmas arra, hogy a limes több pontjára rázúduló több tízezres seregeket megállítsa.

A politikai válság is szembeötlő: a Severus Alexander és Diocletianus között eltelt ötven év alatt szűken számolva huszonhárom császár uralkodott, és túlnyomó többségük erőszakos halált halt: polgárháborúban vagy a barbárok ellen harcolva estek el, illetve merénylet áldozatai lettek. Az uralkodók energiáinak, a birodalom fegyveres és anyagi erejének nagy része a hatalom megszerzésére, lázadások leverésére, ellencsászárok legyőzésére ment el. A többfrontos külső háború és a császári trónért folyó, szinte folyamatos harcok nem függetlenek egymástól. Mivel a császár nem lehet mindenhol ott, ahova az ellenség miatt komoly haderőt kell küldenie, kénytelen jelentős seregeket bízni hadvezéreire, akiknek így módjuk lesz a császárságért is harcba szállni. Továbbá a császároknak mindig választania kellett, hogy melyik határszakaszra vonulnak fel személyesen a legnagyobb erőkkel. Az ideiglenesen kevesebb figyelmet kapó területek és az ott állomásozó egy-két legio egy új, annak a határszakasznak a védelmét előtérbe helyező császártól várhatták helyzetük megoldását, például katonák átcsoportosítását más provinciákból, amire egy helytartónak nem volt felhatalmazása. A kérdés hátteréhez hozzátartozik az is, hogy a birodalom hadserege olyan, etnikailag különböző, egymással könnyen szembeforduló hadseregcsoportokból állt, amelyek számára a birodalom szempontjainál fontosabb volt saját állomáshelyük védelme, ahol családjuk is élt, valamint azok a kedvezmények, amelyeket az általuk hatalomra segített császártól remélhettek.

4.48. táblázat -

Császárok

Uralkodásuk ideje

Haláluk oka

Maximinus Thrax

235-238

Katonái megölték

I. Gordianus

238

Öngyilkos lett

II. Gordianus

238

Harcban esett el

Pupienus

238

Praetorianusok megölték

Balbinus

238

Praetorianusok megölték

III. Gordianus

238-244

Testőrparancsnoka gyilkolta meg

Philippus Arabs

244-249

Csatában vesztette életét

Messius Decius

249-251

Csatában esett el

Trebonianus Gallus

251-253

Harctéren esett el

Aemilius Aemilianus

253

Katonái gyilkolták meg

Valerianus

253-260

Perzsa fogságba esett, itt vesztette életét

Gallienus

253 (260) -268

Illyricumi tisztek egy csoportja megölte

II. Claudius Gothicus

268-270

Járványban halt meg

Quintillus

270. szeptember

Halálára ellentmondó adatok vannak, katonái megölték, vagy öngyilkos lett

Aurelianus

270-275

Perzsák ellen vonulva, útközben

meggyilkolták

Tacitus

275-276

Ütban a gótok ellen meghalt

Florianus

276

Saját katonái ölték meg

Probus

276-282

Saját katonái ölték meg

Carus

282-283

Egy reggel sátrában holtan találták, vagy villámcsapás, vagy testőrparancsnoka ölte meg

Numerianus

283-284

Hazafelé tartva, Nicomediában gyanús körülmények között halt meg

Carinus

283-285

Egyik tribunusa személyes bosszúból megölte


A több fronton vívott állandó háborúk erején felül megterhelték Róma gazdaságát: a kincstár kimerült, a lakosságra rótt terhek elviselhetetlenekké váltak. A Földközi-tenger vidékét egybefogó kereskedelmi kapcsolatoknak, amelyek nélkül az 1-2. század fejlődése elképzelhetetlen lett volna, ugyancsak kárára voltak a barbár betörések és a központi hatalom szeszélyes változásai. Az árutermelés és a vállalkozás ellen hatott a pénzrontás, amellyel a császárok a kincstár hiányát igyekeztek pótolni. A már az előző században meginduló infláció a 3. században felgyorsul, és végül a pénzrendszer összeomlásához, a naturálgazdálkodás, a cserekereskedelem erősödéséhez vezet. A mélypont Gallienus uralkodása alatt következett be: a Caracalla által bevezetett antoninianus (a denarius helyét átvevő pénz) ezüsttartalma elvész, és egy ezüsttel befuttatott, használhatatlan rézpénzzé válik. Jellemző, hogy ott, ahol a városoknak volt pénzverési joguk, a helyi pénzt használták egyre nagyobb mértékben, illetve a határok mentén sokszor a szomszéd barbárok pénze volt forgalomban. Vagyis a szó szoros és átvitt értelmében leértékelődött egy fontos, a birodalom területeit ténylegesen és szimbolikusan – a birodalmi érmék a császár képmásával voltak ellátva – összekapcsoló eszköz. A kereskedelmi forgalom csökkenéséhez, a műveletlenül hagyott területek növekedéséhez, a bányák bezárásához, műhelyek megszűnéséhez a központi hatalom nem csak gyengeségével járult hozzá (barbár betörések a határ menti provinciákban, rablóbandák garázdálkodása stb.), azok a drasztikus eszközök, amelyekkel a hadsereg és az adminisztráció költségeit megpróbálta előteremteni, szintén elősegítették a gazdaság hanyatlását.

Mint korábban már láttuk, a barbár támadások következményeitől függetlenül is jelentős változások történtek a gazdaságban, amelyek lényegében már az 1. században megindultak: a rabszolga-munkaerő hiánya, illetve a szabad kisbérlők, a colonusok túlsúlyba kerülése a termelésben, amely párhuzamosan haladt a birtokkoncentrációval, vagyis a kis- és középbirtokok számának csökkenésével. A gazdaságnak ezeket a strukturális változásait nem feltétlenül kell válságként értelmeznünk, de az kétségtelen, hogy ezeket a folyamatokat eltorzította, negatív hatásait felerősítette a 3. századi összeomlás. A biztonsággal együtt eltűnt az a jólét is, amelyből korábban nem csak a társadalom vezető csoportjai részesültek. A pénzrendszer összeomlásával értelemszerűen eltűnt az ali- mentatio is, nem jutott már forrás a városokban a jóléti intézményekre. Sok helyen álltak a korábban épített színházak, fürdők kihasználatlanul. Ugyanakkor a kor jellemző építményei a birodalom számos területén a portyázó csapatok ellen emelt városfalak.

A válság mindazonáltal nem sújtotta egyformán a birodalom területeit, voltak békésebb, támadásoknak kevésbé kitett provinciák is, ahol virágzó ültetvényekkel, jól működő városi közösségekkel, a begyűrűző problémákra adott innovatív válaszokkal találkozhatunk. Mint ahogy az is igaz, hogy nem hullott szét a birodalom. Róma hadseregében volt még elég erő, hogy feltartóztassa a külső támadásokat, és a gazdaság szerkezetében is volt elég rugalmasság, hogy elviselje a hadsereg jelentette terheket, mind Róma kormányzati rendszerében, mind a társadalomban volt elég tartalék, hogy megfelelő válaszokat találjon a 3. század kihívásaira.

■ Emlékeztető

antoninianus, denarius, colonus, alimentatio

3.3.2.2.2. Császárok és megoldási kísérletek

A legiók által megválasztott új császár, Maximinus Thrax (235-238) a Balkánról származott, és alacsony sorból küzdötte fel magát centurióvá. Mint centuriót felvették a lovagrendbe, ami megnyitotta előtte az utat a magasabb katonai beosztások felé. A katonák körében élvezett népszerűségét állítólag rendkívüli fizikai erejének is köszönhette. Megválasztása után rögtön rátámad a germánokra, átkelve a Rajnán, megsemmisítő csapást mér az alemanokra, amivel hosszú időre bebiztosítja ennek a határszakasznak a nyugalmát. Majd a Dunához, Pannoniába vonul, és fényes győzelmeket arat ezen a határszakaszon is. Ezek a sikerek azonban rendkívül sokba kerülnek a társadalomnak, Maximinus mindent a hadsereg érdekeinek rendel alá. Duplájára emeli a katonák zsoldját, és nem válogat az eszközök között a fedezet előteremtése érdekében, az adóemelésen túl kifosztja a szentélyeket, és ráteszi a kezét a városok készleteire is. Intézkedései nyomán – ahogy Héródianosnál olvashatjuk – általános rémület keletkezett, a polgárok „harc és fegyverek nélkül is mintegy állandó ostromállapotban éltek”. A hadsereg érdekében megvalósított, a határvédelmen kívül minden egyéb koncepciót nélkülöző katonai diktatúra nem válik be, széles körű összefogás jön létre Maximinus ellen. Végül 238-ban, miközben Róma ellen vonul, hogy a lázadás élére álló senatust leverje, a saját katonáinak egy csoportja meggyilkolja.

A senatus által választott két Augustust a testőrgárda még abban az évben megöli, és a trónra egy fiatal fiú, III. Gordianus kerül (238-244). A 13 éves császárnak kitűnő hadvezérei és tanácsadói vannak, így Róma sikerrel veri vissza a gótokat és a karpokat az Al-Dunánál. 240-ben még elődjénél, Ardasírnál is agilisabb uralkodó, I. Sábur (Sahpur) kerül a perzsa trónra, aki uralomra kerülése után nyomban betör a Római Birodalomba. Gordianus Keleten, a Sásánidák elleni hadjárat közben hal meg. A perzsa források szerint a csatamezőn esik el, a római források szerint pedig a császárságra pályázó arab testőrparancsnoka, Philippus Arabs gyilkolta meg.

Az új császár, Philippus Arabs (244-249) egy syriai karavántelepülésről származott, és egy arab előkelő fia volt, de a család már régóta rendelkezett polgárjoggal. Kiegyezve a perzsákkal, gyorsan befejezte a háborút, hogy Rómába vonulhasson. Uralkodásának idejére esett a birodalom 1000 éves évfordulója (a Varro-féle számítást alapul véve), ami fényűző ünnepségekre, pénzosztásra, a birodalom erejének és megújulásának demonstrálására adott alkalmat a császár és Róma számára (248). Viszonylag békés uralkodása végén a gótok, vandálok és gepidák törnek be a Balkánra. Az ellenük küldött hadvezér, Decius sikeresen űzi vissza a barbárokat a határon túlra. A győztes sereg – állítólag De- cius akarata ellenére – császárrá kiáltja ki hadvezérét. Az ezt követő összecsapásban Decius legyőzi Philippust, és császár lesz (249-251).

Az előkelő senatorból császárrá lett Decius, mint a trónra lépésekor felvett Traianus cognomen is mutatja, programjával az optimus princepshez, illetve Róma nagy sikereinek korszakához akart kapcsolódni. Traianus példáját követi akkor is, amikor a küszöbönálló gót háború előtt, 250-ben supplicatiókat (áldozatbemutatás és könyörgés az istenekhez) rendel el, amely során a birodalom minden lakójának áldoznia kellett a hivatalos római isteneknek. Ennek megtörténtét egy bizottság ellenőrizte, és arról igazoló írást, libellust adott. Decius tehát a régi vallásosság helyreállításával akarta az istenek támogatását visszaszerezni és Rómát a válságból kivezetni. A császár rendelete súlyos konfliktushoz vezetett a birodalom egyik, ekkor már rendkívül népes vallási közösségével, a keresztényekkel, és az első általános keresztényüldözésbe torkollott. Decius rövid uralkodásának másik fontos eseménye a gótoktól elszenvedett súlyos vereség volt. A gótok betörését követő több, változatos kimenetelű összecsapás után, 251-ben a mai Dobrudzsában, Abryttusnál megsemmisítik a csapdába csalt római sereget. A csatában a császár is elesik.

■ Emlékeztető

supplicatio, libellus

■ Kronológia

4.49. táblázat -

235-238

Maximinus Thrax uralkodása

235

Maximinus győzelme a germánok fölött

236-237

Maximinus pannoniai hadjárata

238-244

III. Gordianus

240-272

I. Sábur

243-244

III. Gordianus perzsa háborúja

244-249

Philippus Arabs uralkodása

248

Ludi saeculares: Róma ezeréves fennállásának megünneplése

248-249

A gótok és karpok betörnek Moesiába

249-251

Decius uralkodása

250

Decius vallási rendelete, a keresztények üldözése

251

Abryttusi csata, Decius halála


3.3.2.2.3. Valerianus és Gallienus (253-268)

A 253-ban germaniai seregei által hatalomra segített Valerianus és fia kezdetben közös uralma alatt érte el a külpolitikai válság a mélypontját, a birodalom szétesni látszott, a császári hatalom a központi területekre szűkült le. Korszakuk alatt a határoknak szinte minden méterét védeni kellett volna. Keleten I. Sábur újra rátámad a birodalomra. Vereségek sora és jelentős területi veszteségek után, 260-ban Edessánál következik be a katasztrófa, a Sásánida uralkodó legyőzi a keleti ügyeket intéző Valerianus seregét, és magát a császárt is elfogja, aki a fogságban hamarosan meg is hal. A birodalom Gallienus által irányított nyugati felében is rendkívül súlyos a helyzet, húszévnyi szünet után a Rajna és a Duna felső folyásának vidékén is megmozdulnak a germánok. A frankok Galliát fosztogatják, sőt Hispaniába is eljutnak, az alemanok nyomása Raetiára nehezedik, más germán törzsek sikerei miatt pedig fel kell adni a stratégiailag rendkívül fontos Agri de- cumates területét. Itália védettsége is a múlté, 258-ban a Brenner-hágón átkelő germánok fosztogatják a félsziget északi részét, Gallienusnak a galliai hadszínteret kell otthagynia, hogy visszaszorítsa őket.

És Harranon és Urhan innen Valerianus császárral nagy ütközet volt. És Valerianus császárt magunk saját kezünkkel foglyul ejtettük, és azonkívül a praefectus praeto- riót, legatust, senatort és hégemónt, aki csak annak a hadseregnek vezére volt, mind foglyul ejtettük, és Perzsiába kiszállítottuk, és Syria tartományt, Cilicia tartományt és Cappadocia tartományt felégettük, elpusztítottuk és kiraboltuk. És mi sok más országot is haddal felkerestünk, és sok híres és vitézi tettet vittünk véghez, ami itt nincs megírva, de ennyit is azért rendeltünk el feljegyezni, hogy aki csak utánunk élni fog, ezt a hírnevet, vitézséget és uralmat, ami a miénk, megismerje.

(Res gestae Divi Saporis. 11-12, 15-17. Ha. J.) I. Sábur 260 körül három nyelven (parthus, görög és középperzsa) készült felirata, amelyet a tudomány a Res gestae Divi Augusti mintájára Res gestae Divi Sa- porisnak nevezett el. Jelentősége abban áll, hogy sok olyan adatot tartalmaz I. Sábur koráról, amelyeket csak ebből a feliratból ismerhetünk. Ilyen például a Sásánida Birodalom akkori kiterjedése és legfelső államszervezete, valamint a Római Birodalommal folytatott háborúi.

Ugyanilyen súlyos a helyzet az Al-Dunánál is, a gótok és a karpok továbbra is pusztítják a Duna jobb parti területeit, egy csoportjuk eljut egészen Thessalonikéig. Daciában pedig gyakorlatilag összeomlik a római uralom, már az aranybányáit sem tudja Róma tovább működtetni. A gótok ráadásul a bosporusi királyság elfoglalásával kikötőkhöz és hajóhadhoz jutnak, és már a tengeren is támadni kezdik a birodalmat. Ezek mellett a régóta problémás limesszakaszok mellett ekkor kezdenek nehézségek jelentkezni az afrikai provinciák határain is. Például Numidiába újra legiót kell telepíteni, Egyiptomban pedig a nomád blem- myes törzs használja ki rabló portyákra, hogy a birodalom erői máshol vannak lekötve.

Gallienusnak apja halála után folyamatosan – forrásaink megszámolni sem tudják az usurpátorokat – trónkövetelőkkel is kellett harcolnia, illetve meg kellett velük osztozni a birodalom területein. Közülük a legfontosabb Postumus volt, akit jellemző módon akkor kiáltottak ki császárrá a fellázadó germaniai legiók, amikor Gallienus, otthagyva a rajnai frontot, az Al-Dunához vonul egy ott kikiáltott ellencsászárt leverni. Gallia, Britannia és Hispania Tarraconensis csatlakozik Postumushoz, akinek van ideje a birodalom nyugati felében kiépíteni hatalmát, és bár később területeket veszít Gallienusszal szemben, de a katonailag kikényszerített „társcsászársága” még jó darabig fennmarad. Ez a „Galliarum Imperium” (Eutropius) egyesítette nyugat erőit, hogy megvédje a számukra fontos rajnai határt, nem engedve, hogy az inkább Dél- és Közép-Európára koncentráló központi hatalom máshol használja fel a Nyugat anyagi és emberi erőforrásait.

A keleti problémát – a határok védelmét, illetve az újabb és újabb ellencsászárok itteni fellépését – Gallienus egy huszárvágással oldja meg: a területet egy palmyrai fejedelmi családból származó senatorra bízza, akit mint corrector totius Orientist (egész Kelet kormányzója) rendkívüli hatalommal ruházott fel. Ebben a klienskirályságokra hajazó hatalmi formációban nagy szerep jutott Palmyrának, a gazdag kereskedővárosnak, amely

nek nem volt érdeke Perzsia előretörése. Miután „Kelet kormányzója” elesik egy kis- ázsiai gót betörés alkalmával, özvegye, Zenobia szerzi meg (kiskorú fia nevében) a hatalmat, aki függetleníti magát és a keleti provinciákat Rómától.

A nyugati és keleti végek önálló irányítás alá kerülése révén a barbár támadásokat sikerült visszaszorítani: stabilizálódott Róma helyzete. Ez lehetőséget ad a császárnak az elmúlt évtizedek tapasztalatait kamatoztató katonai reformok keresztülvitelére. Gallienus minden legióból kiemelt egy-egy ezerfős „zászlóaljat”, vexillatiót, ezeket kettesével a határtól távolabb, stratégiailag fontos útvonalak mellett állomásoztatta. Ha valahol átszakadt a határ, akkor ezek a hátravont egységek vonultak fel az adott pontra. Ez sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldás volt az adott helyzetben, mint a korábbi lineáris védelmi rendszer, amelyben egy betörés esetén más határszakaszokról kellett kivonni erőket és átcsoportosítani a támadás helyére. Továbbá létrehozott Mediolanumban (Milano) egy központi sereget, amelyben nagyon nagy szerep jutott a lovasságnak, egyrészt a gyors reagálás szükségessége miatt, másrészt ezzel az új ellenségek harcmodorához igyekezett alkalmazkodni Róma. Az új stratégia és a folyamatos háborúk képzett parancsnokokat, hivatásos katonákat igényeltek. Emiatt Gallienus a senatori rangú legioparancsnokok helyett lovagrendű tiszteket alkalmaz mindenütt. Mert míg a korábbi szisztémában az előbbiek már egy év tribunusként való katonai szolgálat (és két „civil” hivatali év) után elnyerték ezt a posztot, az utóbbiak hosszú, többlépcsős katonai szolgálattal készültek föl rá. A változás a legiós provinciák helytartóira is vonatkozott, így a senatorok Gallienus alatt gyakorlatilag kiszorultak a hatalomból.

Valerianus folytatja Decius valláspolitikáját, mindenki számára kötelező áldozatbemutatást elrendelve, ami újabb keresztényüldözésekhez vezet. Gallienus ellenben – úgy tűnik – Róma isteneinek megbékítésénél fontosabbnak tartja a társadalmi békét: beszünteti a keresztényüldözéseket, és visszaadja gyülekezeteiknek helységeiket és temetőiket. A következő évtizedek igazolták reformjainak helyességét, ezekre építve lábalt ki a válságból Róma. De ő sem kerülhette el a korszak császárainak sorsát, 268-ban meggyilkolta illyricumi tisztjeinek egy csoportja.

■ Emlékeztető

usurpator, corrector totius Orientis, vexillatio

■ Kronológia

4.50. táblázat -

253-260

Valerianus uralkodása

253-268

Gallienus uralkodása

256

Az Agri decumates feladása

258

Az alemanok betörnek Itáliába

260

Valerianus veresége, fogsága és halála, A keresztényüldözések leállítása, Postumus uzurpációja Nyugaton

262

Corrector totius Orientis kinevezése

266

Zenobia hatalomátvétele

268

Gallienus meggyilkolása


3.3.2.2.4. Az illyricumi katonacsászárok

A Gallienust követő uralkodók mindannyian Illyricumból származnak, arról a területről, amely talán legjobban ki volt téve a barbár támadásoknak. Majdnem mindegyikük alacsony származású, felemelkedésüket a hadseregnek és katonai rátermettségüknek köszönhették. Céljuk a határok biztosítása és a birodalom egységének helyreállítása. Közös bennük még uralkodásuk idejének rövidsége, nem sok idejük volt programjuk megvalósítására.

272-ben meghal I. Sábur, így az utódlás körüli viszályok lekötik a perzsák erejét. Eny- nyiben kedvezőbb a külpolitikai helyzet, mint az előző évtizedekben, ugyanakkor a gó- tokat és a többi törzset hiába győzik le újra meg újra, csapataik a következő évben ismét megjelennek, és minden kezdődik elölről. Ráadásul a hetvenes évek legelején a germánoknak kétszer is sikerül betörniük Itáliába, és a második esetben már Róma városától sem jártak messze. A járványok, amelyek az egész korszakban jelentősen hozzájárulnak a válság elmélyüléséhez, ebben a másfél évtizedben is pusztítanak, és a császárokat sem kímélik. De lépésről lépésre, a nagyobb vereségeket már elkerülve és egyre több csatát nyerve erősítik meg a korszak uralkodói a birodalmat.

Közülük a legfontosabb Aurelianus (270-275), aki helyreállítja a birodalom egységét. Mindenekelőtt – hogy biztonsággal keletre vonulhasson – az Al-Dunánál igyekszik a határokat biztosítani, nem elégszik meg avval, hogy a gótok csapatait visszaszorítja a határon túlra, utánuk nyomul, és súlyos vereséget mér rájuk. Továbbá végleg feladja Daciát, a lakosságát a Duna mögé telepítve, ahova a daciai két legiót is visszavonta. Lerövidült és evvel megerősödött a határ. 273-ban Aurelianus az egyre merészebb álmokat dédelgető és Róma rovására tovább terjeszkedő Zenobia ellen vonul: seregeit megveri, fővárosát, Palmyrát elfoglalja, a királynőt magát pedig elfogja. Ezután nyugat felé fordul, és egyetlen csatában felszámolja a galliai hatalmi központot (274). Végső célja a régi határok helyreállítása, de Mesopotamiát visszaszerezni már nincs módja, mert 275-ben meggyilkolják.

Aurelianusnak a folyamatos háborúzás mellett, amelyet lázadások és ellencsászárok is tarkítanak, reformokra és a polgári lakosságra is maradt ideje. Ő veteti körül fallal Rómát, hogy ne legyen kiszolgáltatva az esetleg újra betörő barbár portyázóknak. De a városok falakkal való megerősítését birodalomszerte szorgalmazta és támogatta. Az erődítmények építése logikus kiegészítése a Gallienus által átalakított védelmi rendszernek, amely lényegében bevált, de a lakosságot kiszolgáltatta a kisebb portyázó csapatoknak.

Aurelianus megreformálja Róma élelmiszer-ellátását, és a plebsnek gabona helyett napi kenyéradagot osztat, azonkívül disznóhúst, sót és olívaolajat. Mindehhez állami ellenőrzés alá kellett vonni az élelem megtermelőit és szállítóit, ami a pénz elértéktelenedése, a pénzgazdálkodás összeomlása miatt szükséges lépés volt. De evvel egy újabb területen jelent meg az állam és szűnt meg a piaci mechanizmusok érvényesülésének lehetősége – újabb elemmel bővült a bürokrácia gépezete. Megpróbálja stabilizálni a pénzt, de ehhez sem elegendő nemesfém, sem elegendő idő nem áll rendelkezésére

Ahogy elődei, úgy ő is fontosnak ítélte a vallás szerepét a birodalom egységének és régi erejének helyreállításában. Aurelianus a római vallás középpontjába a napisten tiszteletét állította. A saját személyes hitén túl ezt indokolhatta, hogy a napisten tisztelete különböző formákban és néven, esetleg más kultusz részeként birodalomszerte elterjedt volt, tehát alkalmasnak látszott arra, hogy összekapcsolja a különböző vallású népeket. Illyri- cumban, Aurelianus szülőföldjén is már a Severus-kor óta volt kultusza Sol Invictusként (Legyőzhetetlen Napt). Aurelianus, aki Zenobia serege fölött aratott győzelmét Elagabal támogatásának tulajdonította, hatalmas templomot építtetett Rómában a napistennek. Sol papi testületet kapott, főpapja maga a császár lett.

Aurelianus munkáját Probus (276-282) folytatta. Ő is kiváló hadvezér volt, amit a határ több szakaszán is kamatoztathatott az Aurelianus halála után újra meginduló barbárok ellen. De kitűnő szervezőnek is bizonyult, az ő uralma alatt burgusok (őrtornyok) és más erődítmények sorát építették fel a határon, illetve a hátországban, hogy védhetőbbé alakítsák a limest, valamint biztonságosabbá tegyék a határ menti provinciákat. Idejéből és energiáiból neki már a birodalom újjáépítésére, a belső viszonyok konszolidálására is futotta. Olajfa- és szőlőtelepítést, mocsárlecsapolásokat, utak és (polgári) épületek felújítását, hidak, csatornák építését kezdeményezte, illetve támogatta. A járvány és a betörések miatt elnéptelenedő határ menti területekre barbárokat telepített be. A Historia Augusta százezer bastarnáról (germán törzs) beszél, ezek a császári birtokokon örökhaszonbérlettel rendelkező colonusok lettek. Polgárjogot nem kaptak, határőrzéssel megbízott földművesekké, laetivá váltak, földjük és státusuk, valamint feladataik öröklődtek. Nem Probus alkalmazza először ezt az eszközt a határvidék megerősítésére (vö. pl. Plau- tius Silvanus feliratával, 174. dok.), a betelepítés ugyanis több szempontból is előnyös megoldás: csökkenti a határra nehezedő nyomást, munkáskezeket szerez a birodalom számára, és ütköző zónát hoz létre, amely barbár betörés esetén lassítja a belső területek felé igyekvő ellenséget. Amíg ezek a barbár csoportok integrálódtak és elindultak a ro- manizálódás útján – és a 3. században még ez a helyzet –, addig nem jelentettek veszélyt a birodalom erejére és rómaiságára. Probusnak sem jutott túl sok idő, fellázadt katonái végeztek vele szülővárosában, Sirmiumban.

Minden gallnak, hispánnak és britnek megengedte, hogy szőlője legyen, és bort készítsen. Ő maga Illyricumban, Sirmium környékén, az Alma-hegyen amelyet katonáival ásatott fel ültetett válogatott szőlőtőkéket. (...) Meggyilkolásának okai a következők voltak: először is sohasem tűrte el, hogy a katona dolog nélkül maradjon, hanem sok munkát a katonasággal végeztetett el (...). Ezekhez járult az a súlyos kijelentése, hogy rövidesen nem lesz szükség katonákra.

(Historia Augusta, Probus. 18, 20. T. O.) Probus a principatus korábbi gyakorlatának megfelelően mocsárlecsapolásra és hasonló munkákra is befogja a kiharcolt békében a legiókat, de ez már nem a 2. század hadserege.

Utóda, Carus valósítja meg Probus tervezett hadjáratát: kihasználva a Sásánida-trónvi- szályt, visszafoglalják a perzsáktól Mesopotamiát. De tisztázatlan körülmények között előbb ő, majd utódává lett fia, Carinus is meghal a hadjárat során. A katonák a praefec-

tus praetorióra gyanakodtak, és a praetorianusok egyik tisztjét, Diocletianust, aki szemük láttára felkoncolta a praefectus praetoriót, császárrá választották.

Nem a véletlennek volt köszönhető, hogy a korszaknak annyi uralkodója (és ellencsászára) Pannoniából, illetve Illyricumból származott, hanem a térség egyre növekvő súlyát jelezte már a kortársak számára is. Pannonia és a többi Duna menti provincia gazdaságilag fejletlenebb volt, mint a többi nyugati terület, például Gallia. Illyricum a katonaság toborzása szempontjából vált nagyon fontos területté, hiszen a hadsereg megélhetést jelentett, és a felemelkedés lehetőségét kínálta. Továbbá ez a térség volt kitéve leginkább a barbárok pusztításának, ami egyrészt tovább rombolta a megélhetés civil lehetőségeit, másrészt az itt lakók, az innen toborzott katonák és tisztek számára különösen fontossá tette az erős császári hatalom szükségességét. Olyan császárokat akartak a trónon látni, akik tehetséges parancsnokok, megbecsülik a hadsereget, valamint, egyben tartva a birodalmat, annak erőforrásait a dunai határ védelmére fordítják. Továbbá a régió fontosságát növelte központi elhelyezkedése is, ez az 1. és 2. században elsősorban az Itáliához való közelséget jelentette (Vespasianus és Septimius Severus hatalomra kerülése), később a nyugati provinciákhoz és az euphratési határhoz viszonyított helyzetét.

■ Emlékeztető

Aurelianus fala, burgus, colonus, laeti, praefectus praetorio

■ Kronológia

4.51. táblázat -

270-275

Aurelianus uralkodása

272

I. Sábur halála, Dacia feladása

273

Aurelianus Zenobia elleni hadjárata

274

A „galliai császárság” felszámolása

275

Aurelianus meggyilkolása

276-282

Probus uralkodása

282-283

Carus uralkodása

283

Mesopotamia provincia visszafoglalása


3.3.3. Késői császárkor

3.3.3.1. A CSÁSZÁRI HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSA (283-337)

Az ezt az időszakot bemutató források közé tartozik Ammianus Marcellinus műve, Aure- lius Victor De Caesaribusa, valamint az Epitome de Caesaribus című összefoglalás, Lac- tantius De mortibus persecutoruma, Constantinus tanácsadójának, Eusebiusnak Cons- tantinusról írt életrajza (Vita Constantini) és egyháztörténete (Ekklésiastiké historia). Zósimos Nea Historiájának fennmaradt, a tetrarchia korával kezdődő része, Anonymus

Valesii 4. századi író töredéke, Eutropius műve, valamint a Panegyrici Latini című, császárokat dicsőítő beszédgyűjtemény. Nincs azonban olyan elbeszélő forrás, amely átfogóan ábrázolná a korszakot. Diocletianusnak mintegy 1200 constitutiója maradt fenn, de hiányzik összefoglaló publikálásuk, feldolgozásuk. Ide kapcsolódik még a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetve a Codex Iustinianus, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 194-199. dokumentumai.

3.3.3.1.1. DIOCLETIANUS ÉS A TETRARCHIA (284-305)

Diocletianus – eredeti neve Diocles – Dalmatia provinciában született, és több forrás szerint is alacsony sorból származott. Tehetsége révén fényes karriert futott be, bekerült a császár kíséretéhez tartozó elitegységbe, a válogatott tiszteket tömörítő protectoresbe. Ennek éléről jutott a császári trónra, merészen kihasználva az előző császár halála utáni helyzetet. Császárként a C. Aurelius Valerius Diocle- tianus nevet vette fel. A Historia Augusta szerzője szerint, akinek nagyapja állítólag személyesen is jelen volt az eseményeknél, „Diocletianus ekképpen szólt, amikor belevágta Aperbe [az előző császár praefectus praetoriójába] a fegyverét: Hős- ködj, Aper, / hullsz a nagy Aeneas jobbjától el!” (Numerianus. 13). Maga a szerző is csodálkozik azon, hogy egy katonaember Vergiliust idézi akció közben, és szóvá teszi a jelenetnek az ebből fakadó színpadiasságát is. Egyetérthetünk a szerző sorok között meghúzódó gyanújával: ez is egy azok közül a történetek közül, amelyek úgy formálják a trónra kerülést, illetve az előzményeket, hogy azok a császár tekintélyét szolgálják.

Diocletianus egyik régi bajtársát, Maximianust először Caesarrá, majd 286-ban egyenrangú társcsászárává, Augustusszá nevezte ki, és rábízta a birodalom nyugati felét. 293- ban (vagy néhány évvel később) pedig négyes uralom, tetrarchia váltotta fel a kettős hatalmat: az Augustusok egy-egy Caesarral osztották meg a hatalmukat: Diocletianus Galeriust, Maximianus pedig Constantius Chlorust választotta maga mellé. Az Augustu- sok – világossá téve szándékukat az utódlás kérdésében – örökbe is fogadták a maguk Cae- sarját, és hozzáadták a lányukat is. A Caesarok alá voltak rendelve az Augustusoknak, de a négy uralkodónak a saját területén lényegében azonos volt a hatásköre: a hadsereg főparancsnokai voltak, irányították a pénzügyeket, és ők álltak az igazságszolgáltatás és a közigazgatás élén. Diocletianus irányította a görögországi területeket, Egyiptomot és az ázsiai provinciákat, Nicomedia székhellyel; Caesarja, Galerius Illyricumot – vagyis Pannoniát, Dalmatiát, Moesiát – és Macedoniát kapta, székhelye pedig Sirmium volt. Maxi- mianus Germaniát, Galliát és Britanniát adta át Constantinusnak, maga pedig a nyugati Duna menti tartományokat, Itáliát és az afrikai területeket kormányozta. Az ő székhelye Mediolanum (Milánó), Caesarjáé pedig Augusta Treverorum (Treviri, a mai Trier) lett.

■Tetrarchák és Constantinus-ház

Diocletianus az előző korszak tapasztalatai és mintái nyomán hozta létre tetrarchiáját. A birodalom minden határának fenyegetését és az ebből fakadó uzurpációk problémáját a császári hatalom decentralizálásával látta megoldhatónak. A hatalommegosztás korábbi, esetleges – Gallienus alatt például kikényszerített – megoldásai helyébe a tetrar- chia átlátható és intézményes formája lépett. A rendszer Diocletianus alatt működőképesnek is bizonyult, uralmának húsz éve alatt – először kettesben Maximianusszal, majd Caesarjaikkal kibővülve – sikeresen védték meg a birodalom határait, illetve számolták fel a belső lázadásokat. Az egyik nagy külpolitikai siker Galerius nevéhez fűződik, aki 298-ban aratott győzelmet a perzsák felett, és Róma szempontjából rendkívül előnyös békét kötött. A központi hatalom szilárdsága, a két évtizedes viszonylagos nyugalom Diocletianusnak módot adott arra, hogy megoldást keressen a birodalom belső problémáira. Reformjai, a társuralkodói rendszerhez hasonlóan, nem a semmiből születtek – szinte mindegyiknek megtalálható az előzménye korábbi uralkodók gyakorlatában –, de kidolgozott és átfogó voltuk miatt mégis érdemes újdonságukat hangsúlyozni. Az augustusi principatus legtöbb vonása ekkor már rég a múlté, de a változások és a reformok Dioc- letianus alatt állnak össze új rendszerré, a császárság új formájává, ahogy a 19. század nagy ókortörténésze, Th. Mommsen elnevezte: a dominatusszá.

Amikor a galliai parasztok, csoportjuknak a Bacaudák nevet adva, Amandus és Aeli- anus vezetésével felkelést robbantottak ki, [Diocletianus] leigázásukra Maximianus Herculiust küldte, aki a parasztokat könnyű csatában megzabolázta, és helyreállította a rendet Galliában.

(Eutropius IX 20. T. P.)

A latinul bagaudae vagy bacaudae formájú kelta szó jelentése 'harcosok’. A római hatóságok ellen harcba szálló csoportjaik colonusokból, elszegényedett szabad parasztokból, szökött rabszolgákból és leszerelt katonákból álltak össze. A mozgalom több volt rablók garázdálkodásánál, és a 3. századi Gallia helyzetét tükrözte: az örökös germán betörések miatt elszegényedett lakosság kevéssé számíthatott Róma segítségére, a központi hatalomnak csak az árnyoldalait tapasztalta. A vidéki lakosság támogatását élvező felkelők célpontjai egyrészt a nagybirtokosok, másrészt a római közigazgatás központjai, a városok voltak. A célpontok a fosztogatás vágyán túl a mozgalom szociális és Róma-ellenes „nemzeti” jellegét mutatják. Ma- ximianusnak 286-ra sikerül a provinciát lecsendesíteni.

Diocletianus mélyrehatóan átszervezte a közigazgatást. Szétdarabolta a provinciákat, számukat közel 100-ra növelve, Asiából például 7 kisebb tartományt alakított ki. A do- minatus átszervezései a két Pannoniát is érintették, mindkettőt felosztották, így alakult ki Valeria és Pannonia secunda, valamint Pannonia prima és Savia. A reform célja az igazgatás és a jogszolgáltatás egységesítése és hatékonyabbá tétele, valamint az adóbehajtás és a munusok (közmunka) eredményességének fokozása volt. Az új igazgatási rendszerbe besorolódtak Itália körzetei is. Csak Róma városának és száz mérföldes körzetének maradt meg kivételes helyzete a praefectus urbi irányítása alatt. A senatus szerepe a tartományok tényleges irányításában már korábban felszámolódott, most az átszervezéssel elvileg is megszűntek a senatusi provinciák. A tartományok 12 nagyobb egységbe, dioecesisbe sorolódtak be, az ilyen provinciacsoportok élén a vicarius (helyettes) állt. Ők a praefectus praetorio helyettesei voltak (4 praefectus praetorio volt – uralkodónként 1-1), és számuk a tetrarchia kialakulása után 12 lett, dioecesisenként 1-1. Az államgépezet egységesebbé és hatékonyabbá vált, de a központok és alközpontok számának gyarapodásával tovább nőtt a bürokrácia, ami tovább növelte a kincstár kiadásait, vagyis az adóterheket.

Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat is végletesen feldarabolta, sok elöljáró, sok hivatal ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városok nyakán is.

(Lactantius: A keresztényüldözők halála. 7. A. T.)

Az idézett mű címe is sejteti, hogy erősen elfogult szerzőről van szó, de túlzásai ellenére is fontos kortárs forrásunk Lactantius. Érdekes és nem minden alap nélküli gondolata, hogy a kor egyik súlyos (de már Diocletianus előtt is jelen lévő) gazdasági problémáját, a parlagon maradt földeket az adók növekedésével magyarázza.

■ A közigazgatási körzetek (dioecesisek) a 4. században

Az állam terheit a hadsereg létszámának emelkedése is növelte. Lactantius szerint Dioc- letianus több mint négyszeresére növelte a hadsereg létszámát, és ha ez bizonyosan erős túlzás is, a tetrarchia hadseregét félmilliósra lehet becsülni (ezt a számot ötvenmilliós lakossághoz kell viszonyítani). De ekkor nem csak a tetrarchiából következő decentralizálás és létszámnövekedés az egyetlen változás. Diocletianus alatt a hátrébb vont mozgó alakulatokkal szemben újra megnőtt a határon állomásozó seregek szerepe. Ezt a visszalépést Gallienus reformjaival szemben a külpolitikai helyzet viszonylagos javulása tette lehetővé, Diocletianus megpróbálhatta újra biztonságossá tenni a határvidéket is.

Mindehhez a régi, rossz hatékonyságú adórendszer reformjára is szükség volt. Diocletianus a Severus által bevezetett járulékos adót, az annona militarist tette meg az általános egyenes adóvá. Természetben – élelmiszer, takarmány, szövet, bőr stb. – szedték, a helyi katonaság és bürokrácia ellátását szolgálta. Az adót a föld – termékenység, nagyság és a termesztett növény – és a munkaerő alapján vetették ki (iugatio-capitatio). Tizenöt évenként tartott adóösszeírásokon állapították meg a földegységek (iugum) és a dolgozók (ca- put) számát, majd ezt beszorozták az egy egységre megállapított adóval: így jött ki a beszolgáltatandó gabona, bor, fa stb. mennyisége. A birtokosok adójának befizetéséért az a város felelt, amelynek a territóriumán a birtok feküdt, az anyagi felelősséget a város elöljáróinak, a curialisoknak kellett vállalniuk. Ez korábban is így volt, de a rendszer szigorodása és a bürokratikus apparátus növekedése ezen a téren is növelte a hatékonyságot.

Diocletianus a régi pénzek eltörlésével és újak bevezetésével megpróbálta felszámolni az inflációt. Réz-, ezüst- és aranypénzt is veretett, és az utóbbi kettőt újra megfelelő nemesfémtartalommal. Aranypénze ugyan megőrzi értékét, de mivel a pénzforgalomban csekély szerephez jut, nem alkalmas a gazdaság stabilizálására. És az ezüst sem állítja helyre a pénzbe vetett bizalmat, folyamatosan csökken ugyanis a pénz nemesfémtartalma, és vásárlóértéke egyre messzebb kerül a névértékétől. Az ezen a területen hozott további reformok nem oldják meg ugyan a pénzügyi válságot, de rendkívül jellemzőek Diocletianusra. Felszámolja a különböző helyi pénzverési jogokat – pénzt ezután már csak a birodalmi verdék verhettek –, egységesíti és a központ alá rendeli tehát a pénzkibocsátást. Ár- és bérmaximáló rendeletet is kibocsátott, mégpedig közvetlenül egy jelentős pénzrontás után (amikor is megduplázta az ezüstpénz névértékét). Ez a rendelet a piac logikájának megfelelően annyira kontraproduktív, hogy hamarosan vissza is kell vonni. Ennek a rendeletnek birodalomszerte elég terjedelmes töredékei maradtak fenn (vö. 195. dok.), és rendkívül izgalmas gazdaságtörténeti forrás, mert különös részletességgel sorolja fel a piacon forgó termékeket, illetve a különböző szakmákat (ráadásul ezek egymáshoz viszonyított értékéről is képet kaphatunk). Emellett a bevezető, amely a harácsoló kereskedőkben látja a bajok egyetlen okát, jól példázza, milyen idegenek voltak a piac törvényszerűségei a korabeli ember gondolkodásának.

A tetrarchák nyilvánosan is Dominusnak (úr, parancsoló) szólíttatták magukat – innen a Diocletianusszal kezdődő korszak neve –, és más eszközökkel is törekedtek hatalmuk, császári felségük hangsúlyozására. Bíbor- és aranyszínű, különleges szabású és pompájú császári öltözetük a közöttük és az alattvalóik – beleértve a legelőkelőbbeket is – között lévő távolságot jelenítette meg, akárcsak a többi külsőség. A császároknak az udvarukhoz és környezetükhöz való viszonya már cseppet sem hasonlított az Augustu- séra. A császári palota, az ajtók és ajtónállók sora, amelyeken át kellett haladni, hogy az ember az uralkodó színe elé jusson, a meghajlás, a császári ruha szegélyének megcsóko- lása a hellénisztikus, de még inkább a perzsa királyi udvarra emlékeztetett. Például a le- borulás szertartása, az adoratio (görögül proskynésis – „kutyaként láb elé borulni”) az antikvitásban a perzsa nagykirály zsarnoki uralmának jelképe volt. Diocletianus a Iovius (iuppiteri), Maximianus pedig a Herculius (herculesi) melléknevet viselte, ami kifejezte személyük és a szakrális szféra kapcsolatát – és amit még rengeteg más külsőség is hangsúlyozott –, de a császárság történetében ez sem volt előzmény nélküli. Annál érdekesebb, hogy csak „iuppiteri”, és nem pedig „Iuppiter”, hiszen Diocletianus közvetlen elődei, elsősorban Aurelianus már istenként jelenítették meg magukat. Továbbá a Iovius és Herculius, amellett hogy a két Augustus közötti rangbéli különbséget is jelezte, a tetrarchia valláspolitikáját, például az Aurelianus által előnyben részesített Sol kultuszával szemben a Róma régi isteneihez való visszatérést is kifejezte.

Odahívatták tehát a gyűlésbe, mégpedig a szertartásmesterrel, ami kitüntetésnek számított. Amint belépett a terembe, a császár csókra nyújtotta neki bíborpalástját, sokkal kegyesebben, mint azelőtt. A tiszteletadásnak ezt a formáját Diocletianus császár vezette be a külföldi királyi szokás és szertartás mintájára.

(Ammianus Marcellinus: Róma története. XV 5. Sz. Gy.)

A 3. századra a kereszténység széles körben elterjedt a birodalomban, különösen a keleti felén; az új vallás erősödését a Decius alatti üldözés nemhogy visszavetette, inkább gyorsította. Diocletianus szemében a kereszténység egyrészt vallási problémaként jelentkezett: akadályt jelentett a régi vallás restaurációja előtt. Azáltal ugyanakkor, hogy a keresztények kivonták magukat a régi istenek kultuszai alól, veszélybe sodorták azok sikerét, a birodalom ellen fordíthatták tehát annak isteneit. Másrészt Diocletianus szemében a keresztények kívülállásukkal, azokkal a konfliktusokkal, amelyek főképp a keleti városokban kirobbantak közöttük és a város többi lakosa között, a társadalmi békét és a császár által hőn áhított birodalmi egységet veszélyeztették. A 4. század legelején kirobbanó és minden korábbinál nagyobb keresztényüldözéshez hozzájárult Diocletianusnak az a meggyőződése is, hogy a birodalmat átfogó reformokkal minden téren egységesíteni kell és lehet. A keresztényeket a hadseregből kitiltó korábbi edictum után, 303-304 folyamán négy edictumot adtak ki, amelyek a keresztény templomok lerombolását, az istentiszteletek betiltását, az egyházi személyek letartóztatását és áldozatbemutatási kötelezettséget írtak elő mindenkinek. Az üldöztetés nem volt az egész birodalomban egyforma: Constantius Chlorus a nyugati provinciákban Lactantius szerint csak az épületeket romboltatta le, és mérsékelten járt el Maximianus is. Ugyanakkor keleten a megtorlás rendkívül súlyos volt a hitükhöz ragaszkodókkal szemben: mártírok ezreit börtönözték be, kínozták meg és ítélték halálra, illetve kényszermunkára. Itt ugyanis a kereszténység sokkal jobban elterjedt, és így a többségi társadalommal való konfliktusok is sokkal súlyosabbak voltak, valamint Galerius Caesarban kitartó és ádáz üldözőre leltek.

Diocletianus 305. május 1-jén Augustusszá léptette elő Galeriust és Constantius Chlorust, Caesarnak helyükbe a birodalom keleti felébe Maximinus Daiát, a nyugatiba pedig Flavius Valerius Severust nevezte ki. Ezután lemondott hatalmáról, és ösztönzésére Mediolanumban lemondott Maximianus is, és mindketten visszavonultak a közélettől. Ez a lépés jól illik a tetrarchia rendszeréhez és Diocletianus következetes személyiségéhez, de a négyes uralom fennmaradását a császár szándéka ellenére nem biztosíthatta. Az új rendszer egyik jelszava a concordancia (egyetértés) volt, ezt fejezi ki a tetrarchák

híres szobra összekapaszkodó, egyformára faragott alakjaival, amely az idők folyamán hadizsákmányként Velencébe került, és most a Szent Márk-székesegyházat díszíti. De e mögött az egyetértés mögött Diocletianus erős egyénisége és megkérdőjelezhetetlen tekintélye állt, nélküle a tetrarchia működésképtelennek bizonyult.

■ Emlékeztető

protectores, Caesar, Augustus, tetrarchia, dominatus, baugaudae/bagaudák, munus (t. sz. munera), praefectus urbi, senatusi provincia, dioecesis (gör. dioikésis), vicarius, praefec- tus praetorio, annona militaris, iugatio-capitatio, iugum, caput, curialis, tetrarcha, Do- minus, adoratio (gör. proskynésis), edictum, concordancia

■ Kronológia

4.52. táblázat -

283-286

A bagaudák mozgalma Galliában

284-305

Diocletianus uralkodása

285

Diocletianus Maximianust Caesarrá nevezi ki

286-305

Maximianus Diocletianus társcsászára, Augustus

293

Diocletianus Galeriust és Constantius Chlorust Caesarrá nevezi ki

298

Galerius győzelme a perzsák felett

301

Ár- és bérmaximáló rendelet

303-304

Diocletianus négy keresztényüldöző edictuma

305

Galerius és Constantius Chlorus Augustusszá való kinevezése, Maximinus Daia és Severus Caesarrá történő kinevezése, Diocletianus és Maximianus lemondása


3.3.3.I.2. Constantinus és kora (306-337)

CONSTANTINUS ÚTJA AZ EGYEDURALOMIG ■ Az új Caesarok kinevezésekor mellőzték a leszármazási elvet: sem Maximianus fia, Maxentius, sem Constantius Chlorus fia, Constantinus nem jutott hatalomhoz. Az érintetteknek ez sérelmes volt, a társadalomnak pedig – de főképp a hadseregnek – érthetetlen és elfogadhatatlan. A császárság történetének dinasztiaalapításai vagy -alapítási kísérletei, illetve a korábbi uralkodók rokonainak gyakori meggyilkolása jól példázza, hogy a hatalom örökítésében és legitimálásában milyen fontos volt a vérségi elv. A 2. század császárai csak akkor kerülhettek adoptióval hatalomra, ha az előző uralkodónak nem volt fia, és soruk Commodusszal, az első lehetséges vér szerinti örökössel meg is szakadt. Az istenek támogatása, a kiválasztottság, a hatalom szakrális dimenziója nem annyira az intézményhez, mint inkább a személyhez kapcsolódik, és ennek megfelelően öröklődik. Ennek az örökségnek a hiánya tükröződik azokban az erőfeszítésekben, amelyeket a dinasztiaalapító császárok az isteni háttér megteremtéséért tettek.

C. Flavius Valerius Constantinus, Constantius Chlorus fia Naissusban (Nis), Illy- ricumban született, mint a korszak összes uralkodója. Anyja, Helena – a későbbi Szent Ilona – valószínűleg nem volt apjának törvényes felesége, csak élettársa, így Constantinus sem lehetett törvényes gyermek. Constantius Chlorus elbocsátotta magától Helenát, amikor feleségül vette Maximianus mostohalányát, Theodorát. Constantinus Keleten és az Al-Dunánál kezdte meg pályafutását katonai tribunus- ként, majd Diocletianus uralkodásának utolsó éveiben Nicomediában, a császár udvarában szerezhetett fontos tapasztalatokat. Innen 305-ben utazott el apjához.

306-ban, Constantius halálakor a britanniai csapatok fiát, Constantinust kiáltották ki Augustusszá, Maximianus fia, Maxentius pedig még ugyanabban az évben Rómában szerzi meg a hatalmat. A következő éveket alkalmi szövetségek, hamar érvényüket vesztő megegyezések, politikai gyilkosságok jellemzik. Az idős Maximianus is újra felölti a császári bíbort, 308-ban pedig, rövid időre, még Diocletianus is visszatér a politikába, hogy tárgyalóasztalhoz ültetve a feleket, megmentse a tetrarchia rendszerét. Constantinus, visszalépve az augustusi címtől, kezdetben megelégszik a caesari ranggal, de a birodalom nyugati felében pozíciói évről évre erősebbek lesznek. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy sikeresen harcolt a germánok ellen, megerősítve a rajnai határt és öregbítve hadvezéri hírnevét.

A döntő fordulat 311-ben, Galerius halálával következett be. A helyzetet kihasználva Licinius, akit a meggyilkolt Severus helyére neveztek ki még 308-ban a nyugati terület Augustusává, háborút indít, és megszerzi Galerius európai területeit. Constantinus pedig Itáliába nyomul be, hogy elragadja azt Maxentiustól. Constantinus Róma mellett, a 312. évi híres Milvius hídi csatában megveri Maxentiust, aki menekülés közben elesik. Ezután Licinius és Constantinus 313-ban Mediolanumban találkozik, és szövetséget kötve felosztják maguk között a birodalmat: Liciniusé lesz Kelet, Constantinusé Nyugat. Kelet nagy része ekkor Maximinus Daia kezében van, de még ugyanebben az évben elveszíti egy nagy csatában. Maximinus öngyilkosságot követ el, családját, főembereit, pedig Licinius öleti meg. Ugyanennek a tisztogatásnak lesz az áldozata a trónigények és egyéb bonyodalmak elkerülése végett a tetrarchák összes rokona is, beleértve Diocletia- nus feleségét és lányát is. Diocletianus is ekkoriban hal meg, de még látnia kell családja és műve pusztulását. A tetrarchiát felváltó kettős uralom nem marad fenn sokáig: Constantinus először Licinius európai területeinek nagy részét, majd 324-ben a keleti területek egészét is megszerzi magának.

Az utód kijelölésének, a szövetségkötéseknek ebben a korban is fontos eszközei voltak a dinasztikus házasságok. Constantinus felesége, Fausta például Maximia- nus lánya volt, a házasságot 307-ben kötötték, amikor mind a hatalomba frissen visszatérő Maximianusnak, mind Constantinusnak szövetségesre és legitimációra volt szüksége. A házasság azután is fennmaradt, hogy a veje rovására újra hatalomba készülő após tisztázatlan körülmények között meghalt. Constantinus és Lici- nius 313. évi szövetségét is házasság pecsételte meg: az utóbbi elvette az előbbi nővérét, Constantiát, de bukása után a rokoni kapcsolat Licinius életét is csak ideig- óráig tudta megvédeni.

CONSTANTINUS ÉS a KERESZTÉNYSÉG ■ Constantinus és Licinius mediolanumi találkozójukon a keresztények ügyét is elrendezte: az úgynevezett milánói edictumban szabad vallásgyakorlatot hirdettek, és elrendelték a keresztény közösségek elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását (vö. 197. dok.). A keresztények üldözésének megszüntetése nem volt előzmény nélküli: 311-ben Galerius saját területén már megszüntette az üldözést, Nyugaton pedig sem Constantinus, sem Maxentius nem hajtotta végre Diocletianus edictumait. A milánói edictum továbbment, mint Galerius: elrendelte a keresztény közösségek templomainak és egyéb ingatlanainak a visszaszolgáltatását; az a gondosság, amellyel a császárok a helytartók lelkére kötik a keresztények haladéktalan kártalanítását, Constantinusnak a következő években kibontakozó valláspolitikáját vetíti előre. Uralma alatt a kereszténység még nem lesz ugyan államvallás, de a császár által leginkább támogatott vallássá válik.

A császár megtérése és a kereszténységhez való viszonya – érthető módon – régóta vitatott kérdése a történettudománynak (leegyszerűsítve a kérdést, vajon személyes hit vagy politikai számítás állt tettei hátterében). Az egyház elismerése, a kereszténység előnyben részesítése a többi vallással szemben: a constantinusi fordulat mögött meghúzódó hatalmi érdeket, valamint politikai racionalitást – főképp utólag – könnyű belátni. Miután az üldözések nem számolták fel, hanem megerősítették a kereszténységet, a császárnak új megoldást kellett keresnie, hiszen az ellentét az egyre erősödő egyház és az állam között a birodalom belső békéjét veszélyeztette. A kereszténység ugyanakkor éppen elterjedése miatt erősíthette is a birodalmat, amennyiben támogatja a császárt. Továbbá, mint egyistenhit, megfelelt a korabeli vallásosságban bekövetkező változásoknak, illetve a császárok birodalmi vallással szemben támasztott elvárásainak is: a korábbi császárok és Constantinus által szorgalmazott Sol Invictus kultusza is monoteisztikus volt. Constantinus Diocletianus reformjait folytatva megújítani készült a birodalmat, és az újjászerveződő, megerősödő egyeduralom szellemi alapjául egy diadalmasan előretörő vallást választott.

A fordulat mögött ugyanakkor hiba lenne pusztán racionális számítást feltételezni. Constantinus, ahogy egyébként az előző korszak császárai és a kor embere általában, mélyen vallásos volt, és buzgón kereste azt az isteni hatalmat (vagy hatalmakat), amelyre támaszkodhatott. Lactantius szerint a Milvius híd melletti ütközet előestéjén Constantinus figyelmeztetést kapott álmában, hogy vésesse föl katonái pajzsára Isten égi jelét, és úgy kezdje meg az ütközetet (44, 5). Constantinus engedelmeskedett, és másnap a Krisztus-monogram (a chi és a rhó betű) nagy győzelemhez segítette hozzá (Lactantius egy

X-ről és egy olyan I betűről beszél, amelynek felső része meg van hajlítva). Keresztény forrásaink – ahogy maga Constantinus is – ehhez, tehát egy vallási élményhez kapcsolják a császár megvilágosodását és a kereszténység felé fordulását. A történettudomány alkalmatlan égi jelek igazolására vagy cáfolására, ellenben forrásaink alapján megállapítható, hogy formájában és tartalmában a constantinusi látomás jól illeszkedett a kor gondolkodásába és vallásosságába. Amint az is, hogy a császár, miután a Milvius hídnál sikeresen tette próbára a keresztények Istenének hatalmát, el is fogadta. Constantinus személyes hite összefüggött a birodalom jövőjéről alkotott képével, katonai és politikai sikereivel és ezeknek a sikereknek az akarásával.

Constantinus látomásának története két változatban maradt fenn: a néhány évvel az események után született lactantiusi szöveggel szemben az ugyancsak kortárs Euse- biosnál (I 28) Constantinus – még Galliában – az égen egy felfénylő keresztet látott, amelyet a görög Tutó nika! (Ezzel győzz!) felirat kísért, és éjszaka álmában kapta meg a csoda magyarázatát. (A görög szavak latinul váltak szállóigévé: In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz.) E mellé a két történet mellé egy harmadikat is állíthatunk egy dicsőítő beszédből: két évvel a Milvius hídi látomás előtt Apollo jelent meg álmában, hogy uralmát megjósolja. Érdemes még megjegyezni, hogy például Eutropius, 4. századi pogány szerző, aki Constantinus uralmának első felét jelesre, a végét csak közepesre osztályozta, rövid összefoglalójában a császár kereszténységére, illetve a keresztényekkel kapcsolatos politikájára egy szót sem veszteget.

A Constantinusszal kezdődő évszázad az átmenet időszaka: egymás mellett él a kereszténység és a sokistenhit; még magára Constantinusra is, aki csak a halálos ágyán keresz- telkedik meg, az ebből fakadó kettősség a jellemző. Támogatja a császárkultuszt, megtartja a pontifex maximus címet, pénzein, szobrain és építkezésein továbbra is használja a birodalom más vallásainak szimbolikáját, pogány alattvalóinak is császára marad tehát. Ugyanakkor számos templomot bezárat, kultuszszobrokat koboztat el, hogy beolvasztassa őket, vagy szakrális összefüggésüktől megfosztva, palotáit díszíttesse velük, miközben keresztény templomokat építtet és földeket adományoz az egyháznak. Az egyház egyébként számos egyéb kedvezményben is részesül: például ha mindkét peres fél keresztény volt, az egyházi bíróságok polgári ügyekben is dönthettek, továbbá pogány kollégáikhoz hasonlóan a keresztény papok is mentesültek az adók alól, és törvény rendelkezett a vasárnapi (dies Solis) nyugalomról is.

Az egyház fontosságát és a birodalomban neki szánt szerepet jól mutatja a nicaeai zsinat, amelyet Constantinus 325-ben hívott össze. A nagy számban összegyűlő püspököknek az első egyetemes zsinaton az egyházat szakadással fenyegető, súlyos vitát kellett megoldaniuk. Arius alexandriai presbiter azt tanította, hogy Jézus is Isten teremtménye, tehát nem lehet vele egylényegű (arianizmus). A Szentháromságot tagadó tanítása miatt Arius éles vitába keveredett Alexandria püspökével, és vitájuk széles hullámokat vert, főképp a birodalom keleti felében. A zsinat, amelyen a császár (mint pontifex maximus) személyesen elnökölt, az Atya és a Fiú egylényegű – görögül homousios – voltát fogadta el és tette dogmává (hitelv). Ariust kiközösítették, és száműzetésbe küldték. A világ (oiku- mené), vagyis a birodalom püspökeinek döntései létrehozták a katholikos (egyetemes), illetve orthodox (igazhitű) álláspontot dogmatikai, szervezeti és rituális kérdésekben.

Az üldöztetések alatt a keresztények közül sokan eleget tettek a császári rendeleteknek, és a mártíromság helyett az együttműködést választották. Például püspökként kiszolgáltatták a szent könyveket, vagyis traditorokká (átadó) váltak. Az afrikai provinciákban a hitükhöz végsőkig ragaszkodó, de az üldözést túlélő keresztények és a lapsi („el- bukók”, hitüket feladók) között súlyos konfliktusok robbantak ki, ami az itteni keresztény közösségek szétszakadásához, a donatizmus kialakulásához vezetett. A kereszténységről és a lapsusok vétkéről radikálisan gondolkodó karthágói keresztények nem fogadták el a másik fél által választott püspököt, Caecilianust, és 313-ban a feddhetetlen és karizmatikus Donatust teszik meg Karthágó püspökének. Caecilianus ugyan, Constantinushoz fordulva segítségért, meg tudja őrizni püspöki székét, de az afrikai keresztények többsége Donatushoz csatlakozik, és minden városban kialakítja a saját közösségét, püspököket is választva körükből. Fontos különbséggé válik még a két fél között az állam és az egyház egymásra találásának a megítélése is: a donatisták ebben is radikálisabb, az állam közeledésétől a kereszténységet féltő álláspontot foglaltak el. Az afrikai megosztottság társadalmi és etnikai különbségeket is tükrözött, amelyeket természetesen a személyes meggyőződés vagy egy erős közösség adott esetben felülírhatott. Mindazonáltal a donatiz- mus bázisa a szegényebb, falusi, berber lakosság volt, míg a romanizáltabb nagyvárosok gazdagabb lakossága inkább a katholikos álláspont fele hajlott. Constantinus, aki egyeduralomra tört, és a birodalom problémáinak megoldását a minden területen megvalósuló egységben látta, egy egységes, erős és a császári hatalommal együttműködő egyház létrejöttében volt érdekelt. Fellépését az afrikai schisma (egyházszakadás) elkerülése, illetve felszámolása érdekében ugyanaz motiválta, mint nagy szerepét az első birodalmi zsinat összehívásában.

Mert én minden háborúnál és félelmetes harcnál súlyosabbnak ítélem az Isten gyülekezetének belső meghasonlását, és ezt a külső háborúskodásnál is gyászosabbnak látom. Amikor ellenségeimen a hatalmasabb akaratából és segítségével győzedelmeskedtem, azt hittem, nincs más hátra, mint hogy hálát adjak Istennek, és együtt örvendjek azokkal, akiket ő szabadított meg általunk. Amikor pedig várakozásom ellenére a ti meghasonlástokról (diastasis) hallottam, a hírt nem tartottam másodrendű fontosságúnak, hanem óhajtván, hogy közreműködésem révén ez is orvoslásra találjon, haladéktalanul összehívtalak benneteket.

(Részlet Constantinus beszédéből a nicaeai zsinaton.

Eusebios: Constantinus élete. III 12. Vö. 198. dok.)

CONSTANTINUS BIRODALMA ■ Constantinus elvetette ugyan a tetrarchia rendszerét, de tovább folytatta Diocletianus munkáját, ami a birodalom egységesítését és az állam hatalmának és ellenőrzésének minél teljesebb kiépítését jelentette. Megmaradt a négy igazgatási körzetre való felosztás is, a praefecturák: Gallia, Italia, Illyricum, Oriens. Élükön továbbra is a négy praefectus praetorio áll, akik így, hogy egyetlen császár állt az állam élén, elszakadtak az udvartól, korábbi, az egész birodalomra kiterjedő operatív irányító funkciójukat elveszítették, egy új tisztség, a magister officiorum veszi át a helyüket. Constantinus alatt befejeződik a polgári és katonai igazgatás teljes szétválása, a prae- fectus praetorio sem katona többé, már csak polgári feladatokat lát el, például az igazságszolgáltatás és az adók behajtásának ellenőrzése tartozik alá, és ez a maguk területén igaz a vicariusokra és a tartományok kormányzóira is.

Constantinus legmagasabb rangú tisztségviselői a magister officiorum, a quaestor sacri palatii, a comes sacrarum largitionum és a comes rei privatae voltak. Közülük a legnagyobb hatalmat és feladatkört a magister officiorum (hivatalok főnöke) kapta. Felügyelte a hivatalokat, tárgyalt a külföldi követségekkel, megszűrve a császár elé jutó delegációkat. Ugyanakkor intézte az udvari kinevezéseket, rá voltak bízva a fegyvergyárak, és ő irányította a titkosügynököket is. Rangban a második, a quaestor sacri palatii (a szent palota quaestora) a császár döntéseinek jogi megalapozottságáért, a rendeletek megfogalmazásáért felelt, és ő volt a császári tanács főnöke. A comes sacrarum largitionum a császári udvar pénz- és gazdasági ügyeiért felelt: nemesfémben befolyó adók, kincstárak, pénzverdék, nemesfémbányák, de őalá tartozott a külkereskedelem és azok az állami műhelyek és raktárak is, amelyekből a hivatalnoksereg ruházatát központilag biztosították. A hadsereg alkalmanként rendkívüli jutalmat (largitiót) kapott, ennek intézéséről kapta e tisztség a nevét. A comes rei privatae pedig a császári magánvagyont kezelte, amely a 3. század óta újra különvált az állami vagyontól. Ő intézte a bezárt pogány templomok vagyonának kisajátítását is. Ezeket a magas rangú tisztviselőket, továbbá a főbb katonai vezetőket tömörítette a császári tanács, amelynek ülései Constantinus alatt szertartásos formát öltöttek, és amelynek a neve is megváltozott, consistorium sacrum lett.

Elvált az állami ügyek intézésétől a császár személye körüli szolgálat, de ennek irányítója, a praepositus sacri cubiculi (a szent hálószoba elöljárója) kezében nagy informális hatalom volt a császárral való közvetlen, (például a császári tanács tagjaihoz képest) kevésbé formalizált kapcsolata miatt. Keletről átvett szokásként erre a tisztségre Constantinus és utódai eunuchokat alkalmaztak, akiket rabszolgaként a birodalom keleti határán túlról szereztek be. Mint a fenti fogalmak kötelező eleme, a sacer mutatja, kiteljesedik az a már Diocletianus alatt is jellemző tendencia, hogy a császár és a császári udvar elérhetetlen magasságokba emelkedik az alattvalók feje fölé. Constantinus nem isten, csak az isten(ek) kiválasztottja, amit a még mindig fokozható pompa és merev szertartásosság hivatott nyilvánvalóvá tenni.

Constantinus folytatta a Gallienus alatt elkezdett hadseregreformokat, a hadsereg véglegesen szétvált a határ menti alakulatokra és a mobil haderőre, a comitatensesre. De átalakulnak maguk a legiók is, 1000 fős egységek lesznek belőlük. A gyalogságra és lovasságra felosztott comitatenses élén a magister peditum (gyalogság) és a magister equi- tum (lovasság) állt, ők a császári tanácsnak is tagjai voltak. A határvédő csapatokat pedig duxok vezették. Constantinus idején megnő a hadseregben szolgáló barbárok száma, hogy aztán a császárság következő évtizedeiben még tovább fokozódjon a hadsereg bar- barizálódása, az idő előrehaladtával egyre több barbár szolgál nemcsak a szövetséges, de a római egységekben is. A Constantinus által különösen becsült germánok már nagyobb harcértéket képviselnek, mint a provinciákból sorozott újoncok. Ugyanis a katonahiány miatt – már nem olyan vonzó a legionarius-pályafutás, mint az 1-2. században volt – a birodalom visszatért a hadkötelezettséghez. A század folyamán átalakul a fegyverzet is, a gladiust lecserélik a germánok hosszabb kardjára, eltűnik a scutum, és egyre fontosabb fegyvernem lesz a páncélos lovasság. A Milvius hídnál Constantinus csapataival szemben sokáig kitartó praetorianusgárdát a császár végleg felszámolja, és az új testőrgárda alakulatait is elsősorban germánokból hozza létre a császár.

Constantinus a pénzügyek terén is folytatta Diocletianus munkáját. Aranypénze, az aureus solidus rendkívül értékállónak bizonyult, Bizáncban a 11. századig volt használatban. Az ezüstpénze is tartani tudta értékét, míg hatalmon volt, és csak halála után indult meg az inflálódása. Sikereit nem a Diocletianusénál ügyesebb pénzpolitikájának, hanem a pogány templomok módszeres kifosztásának, az ott évszázadok alatt felhalmozott nemesfémkészletnek köszönhette. Az adózás őalatta is alapvetően természetben történt, de bevezetett két új, nemesfémben fizetendő adót is, az egyiket a senatori rangúak évente fizették, a másik a kereskedőket és kézműveseket terhelte ötévente. Ezeket az adókat kezelte a comes sacrarum largitionum, aki ebből fizette a hadsereg jutalmait.

A császár új fővárost építtetett magának: Constantinopolist. Az új császári székhely kialakítását praktikus okok is indokolták, Róma fekvése miatt már nem volt alkalmas arra, hogy innen irányítsák a birodalmat, míg Byzantion, amelynek helyén Constatinopo- lis felépült, fontos közlekedési csomópontban feküdt. Innen könnyen elérhető volt a dunai és a keleti határ is, továbbá ekkorra már a birodalom súlypontja a gazdaságilag sokkal fejlettebb keleti területekre esett. Nem véletlen, hogy Diocletianus is majdnem ugyanitt, csak az ázsiai oldalon választott székhelyet magának. A hét év alatt felépült és 330-ban felavatott várost Rómához hasonlóan hét dombra építették, és tizennégy kerületre osztották. A Constantinus hatalmát megmutató új fővárosnak új Rómává kellett lennie, hiszen a világ fölötti uralom Rómához kapcsolódott. Constantinopolis alapításánál is folyamodtak pogány rítusokhoz, és szerephez jutott itt Sol-Hélios, valamint Tyché is, de ez már keresztény városnak épült, ahol a keresztény templomok határozták meg az épített teret.

Constantinus tehetséges és sikeres hadvezér volt, és bár legnagyobb csatáit belhábo- rúkban vívta, fontos győzelmeket aratott személyesen és hadvezérei által egyaránt a germánok, a szarmaták és a gótok ellen. 337-ben a perzsák ellen vezetett volna egy nagy hadjáratot, de ebben már megakadályozta a halál. Constatinopolisban, az általa épített Apostolok templomában temették el.

■ Emlékeztető

milánói edictum, dies Solis, arianizmus, homousios, dogma, oikumené, katholikos, or- thodox, traditor, lapsi/lapsus, donatizmus, schisma, praefectura, praefectus praetorio, ma- gister officiorum, quaestor sacri palatii, comes sacrarum largitionum, comes rei priva- tae, largitio, consistorium sacrum, praepositus sacri cubiculi, sacer, comitatenses, magister peditum, magister equitum, aureus solidus

■ Kronológia

4.53. táblázat -

306

I. Constantius (Chlorus) halála, Constantinust a britanniai csapatok Augustusszá kiáltják ki Maxentiust Rómában császárrá kiáltják ki Maximianus visszatér a hatalomba

307

Constantinus esküvője Faustával, Maximianus lányával

311

Galerius leállíttatja a keresztények üldözését, Galerius halála, Licinius elfoglalja Galerius európai területeit

312

Milvius hídi csata

313

A mediolanumi találkozó és rendelet Licinius legyőzi Maximinus Daiát

324

Constantinus legyőzi Liciniust

324-337

Constantinus egyeduralma

325

Niceai zsinat

330

Constantinopolis, az új főváros felavatása

337

Constantinus halála


3.3.3.2. A CSÁSZÁRI HATALOM ERÓZIÓJA

Az erre az időszakra vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcellinus, Aurelius Victor, az Epitome de Caesaribus című összefoglalás, a Zósimos által feldolgozott Euna- pios elveszett történeti munkája. Az egyházi írók közül fontos források Athanasios írásai, nyssai Gregorios és Hieronymus (Szent Jeromos) művei. Számos szónoki mű is fennmaradt ebből a korból, mint például Iulianusnak a Constantiust és Eusebiát dicsőítő beszéde, Libaniosnak, Iulianus barátjának Constantiust, Constanst és Iulianust dicsőítő szónoklatai, valamint Themistios beszédei, illetve a Panegyrici Latini, a császárokat dicsőítő beszédek gyűjteménye. A források különleges darabja II. Constantinus 355-ben a constanti- nopolisi senatushoz intézett levele, valamint Iulianus beszédei, levelei és versei. Ide kapcsolódik még a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetve a Codex Iustinianus.

3.3.3.2.1. A Constantinus-dinasztia (337-363)

Constantinus halála után három fia, II. Constantinus, II. Constantius és Constans osztozik Augustusként a birodalmon. Hatalomra kerülésüket a császári család több tagjának lemészárlása kíséri; a fiatal uralkodók vagy pedig az ő befolyásukért, valamint a hatalom szilárdságáért aggódó főembereik így akarták elejét venni ellencsászárok fellépésének. A fiúk egymással is vetélkednek a hatalomért, a vetélkedésnek II. Constantinus már 340- ben áldozatául esik.

Ezután Constans irányítja egyedül a birodalom nyugati felét, II. Constantius pedig a keletit. Constansnak tízévnyi uralkodás jut, a hamar népszerűtlenné váló uralkodó nem igazán sikeres sem a nyugati határok megvédésében, sem birodalomrésze igazgatásában. Széles körű felkelés bontakozik ki ellene Galliában, amelynek során életét veszti. II. Cons- tantius, miután több véres hadjáratban leveri a felkelők által választott ellencsászárt, a birodalom egyedüli ura lesz.

De mind a határok helyzete, mind a belső lázongások szükségessé teszik a hatalom részleges megosztását, ezért míg ő a dunai fronton harcol a kvádok és szarmaták ellen, unoka- öccsét, Iulianust küldi caesari rangban a Rajnához az alemanok ellen (355). Iulianus, mivel akkor még csak gyerek volt, apjával szemben túlélte a 337-es, családon belüli tisztogatást, és gondos nevelésben részesült, de a katonai és politikai pályától távol tartották. A szobatudósként elkönyvelt Caesar meglepően sikeresen helytáll a germánok elleni háborúban, és katonái között is népszerű lesz, akik Augustusszá kiáltják ki. Bár a birodalom helyzete indokolná, például épp ekkor újabb perzsa háború van kibontakozóban, II. Constantius nem fogadja el a hatalom ilyetén való megosztását. Unokatestvére ellen vonul, de összecsapásra már nem kerül sor, mert útközben meghal. 361-től Iulianus a birodalom egyedüli ura.

A császárok és a kereszténység, a pogányok és a keresztények, illetve különböző keresztény csoportok közötti viszonyok a kor legfontosabb belpolitikai kérdései. Az I. Constantinus által szorgalmazott és Nicaeában létrejött egység csak látszólagos volt, az arianizmus tovább erősödött. Míg Constans katholikos volt, II Constantius az ariánus irányzatot támogatta, és hatalomra jutva rehabilitálta az ariánusokat. De az egyház egysége nem rajtuk, hanem az egymást kölcsönösen kiközösítő püspökökön múlott. A Keleten ekkor már a többség által követett arianizmus elleni harcban nagy szerep jutott Athanasiosnak, Alexandria püspökének, akit számtalanszor közösítettek ki és száműztek városából, mégis meg tudta őrizni befolyását és tekintélyét. Constans, aki rendkívül nagyvonalúan támogatta egyházát, a saját területén nemcsak az ariánusok ellen, hanem a zsidók és pogá- nyok, illetve Afrikában a donatisták ellen is fellépett. A donatizmus ekkorra összekapcsolódott az úgynevezett circumcelliók fegyveres, a nagybirtokok és a katholikos egyház elleni mozgalmával. A circumcelliones, (raktárak körül kódorgók) az afrikai nagybirtokok idénymunkásai voltak, akik körében szegénységük, de a colonusokkal szembeni viszonylagos függetlenségük miatt is a radikális eszmék könnyen táptalajra találtak.

Iulianus császár, aki az utókortól az Apostata (Hitehagyott) nevet nyerte el, szakított elődei valláspolitikájával. Míg elődei a keresztényeket támogatták, ő a régi vallások mellé állt, ezt külsejével is kifejezte, szakállt növesztett, visszatérve a Constantinus előtti császárok viseletéhez. Helyreállíttatta a papi testületeket és a lerombolt templomokat, és nemcsak engedélyezte a régi istenek tiszteletét, hanem ebben maga is jó példával járt elöl. Megszüntette a keresztények, illetve papjaik privilégiumait: eltörölte a püspökök bíráskodási jogát és a klérus adómentességét, valamint a birodalmi posta és futárszolgálat használatának a jogát. A keresztényeknek vissza kellett szolgáltatniuk a használatba vett pogány templomokat. A rhétorokról szóló rendelete a korszak szellemi életének egyik nagy vitáját tükrözi: előírta ugyanis, hogy a tanító csak azt taníthatja, amivel egyetért, ami a hitéből fakad, vagyis a kersztények nem oktathattak pogány irodalmat, rhétorikát, csak a saját szent irataikat. A vallásszabadság (vallások egyenlőségének) visszaállítása az adott területen kisebbségben lévő keresztény irányzatra is vonatkozott, tehát visszatérhettek közösségeik élére Keleten a száműzött katholikos püspökök, és a donatisták, valamint más eretneknek bélyegzett csoportok is szabadon gyakorolhatták a vallásukat.

Iulianus más tekintetben is restaurációs politikát folytatott, a régi vallással a régi Rómát igyekezett visszahozni. A dominatus rendszerére jellemző külsőségek közül sokat elhagyott, csökkentette a császári fényűzést, de a bürokráciát is, mérsékelte az adókat. A programjában rejlő lehetőségeket nehéz megítélni rövid uralkodása miatt, érdekességét nem a történelemre gyakorolt hatása, hanem az utolsó pogány császár volta adja. Uralkodásának nagy vállalkozása, a perzsák ellen vezetett háború is kudarcba fulladt, és 363-ban visszavonulás közben egy kisebb összecsapásban elesett, és személyében kihalt a Cons- tantinus-dinasztia.

Iulianus utódjául a testőrség parancsnokát, a keresztény Iovianust választják meg, aki területi engedmények árán gyors békét köt a perzsákkal, hogy haza tudja vinni az ellenség által szorongatott sereget. Ekkor veszíti el Róma a stratégiai fontosságú Nisibist, amelynek lakosai ráadásul keresztények, ahogy az ugyanekkor átengedett Armenia lakosai is. Iovianus már a következő évben meghal, de arra még van ideje, hogy Iulianus keresztényeket érintő rendeleteit eltörölve, visszaállítsa kiváltságaikat.

■ Emlékeztető

Augustus, Caesar, katholikos, ariánus, donatista, circumcelliones/circumcelliók, Apos- tata, rhétorika

■ Kronológia

4.54. táblázat -

337-340

II. Constantinus uralkodása

337-350

Constans uralkodása

337-361

II. Constantius uralkodása

337-363

Constantinus utódai

340

II. Constantinus halála

350-353

Felkelés Constans ellen a birodalom nyugati felében, Constans halála

353

II. Constantius legyőzi a nyugati ellencsászárt

355

Iulianust II. Constantius caesar címmel felruházva a Rajnához küldi

361

II. Constantius halála

361-362

Iulianus pogányságot támogató rendeletei

361-363

Iulianus Apostata uralkodása

363

Perzsák elleni hadjárat, Iulianus halála

363-364

Iovianus uralkodása

363

Békekötés a perzsákkal

Iulianus keresztényeket érintő rendeleinek visszavonása


3.3.3.2.2. Valentinianus (364-375). Valens (364-378)

A korszak forrásai közé tartozik Ammianus Marcellinus, Zósimos, az Epitome de Caesa- ribus, Iohannes Antiochenus töredékei. Erre az időszakra is forrás a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetve a Co- dex Iustinianus. Ide kapcsolódik még az Eusebios egyháztörténetét folytató Hieronymus, valamint Themistios, Libanios, Symmachus és Ausonius beszédei, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 199-200. dokumentumai.

Iovianus halála után 364-ben Valentinianust, egy pannoniai születésű katonatisztet választottak meg császárnak, aki hatalomra kerülése után öccsét, Valenst vette maga mellé Augustusként. Valentinianus a birodalom nyugati felét választotta, míg Valens a keletit kapta. Valentinianus azzal a kialakult szokással szemben, hogy a rangidős Augustusok a birodalom keleti felét irányították, a katonai helyzet ottani súlyossága miatt választotta a nyugati részt.

Ő és hadvezérei szinte folyamatosan háborúzva szorították ki a provinciákba betörő barbárokat, és a császár erejéből a határ túloldalára vezetett büntetőexpedíciókra is telt. A Rajnánál a frankokkal és a szászokkal, valamint az alemanokkal harcolt a császár. A háborúban szerzett germán foglyok egy részét laetiként a Pó-síkságon telepítette le. Britanniában a piktek és skótok mellett a tenger felől támadó szászok kezdik jelenteni az igazi veszélyt. Itt a későbbi császár azonos nevű apja, Theodosius harcol sikeresen. Ugyanőt küldi Valentinianus Afrikába, mert az ott állomásozó haderő korrupt és kegyetlen parancsnoka miatt lázadás tör ki. Az afrikai provinciákat ugyanakkor külső ellenség is fenyegeti, a sivatag felől érkező berber törzsek pusztítják a városokat és a virágzó ültetvényeket.

A közép-dunai határnál sem volt békés a helyzet, a kvádok és a szarmaták betörtek Pannoniába. Az ideérkező császár megtisztítja a barbároktól szülőföldjét, és ahogy a Rajnánál, itt is jelentős erődítési munkálatokkal – burgusokat (őrtornyok) és castellumokat (kisebb tábor) építtetve – egészíti ki a hadműveleteket. Brigetióban éri a halál 375-ben, forrásaink szerint a kvádok békét kérő követeivel tárgyalva, mérgében megüti a guta.

A barbárok elleni folyamatos háborúk, az erődítések óriási anyagi terhet jelentettek a birodalom számára, amit csak az adók emelésével lehetett előteremteni, ugyanakkor Va- lentinianus igyekezett a szegényebb rétegeket a visszaélésektől megvédeni és a gazdagabbakat (is) terhelni, például újra bevezeti a Iulianus által eltörölt, nagybirtokosokat terhelő, aranyban fizetendő különadót. Fellépett a korrupció és a hivatali állások megvásárlása ellen. A senatori arisztokráciával szemben ellenségesnek mutatkozott, sem az udvari tisztségekben, sem a magas katonai posztokon nem alkalmazta őket, Rómát pedig egyszer sem kereste fel. Valentinianus keresztény volt, de – a korban páratlan módon – sem a pogány vallásokat, sem az övétől eltérő keresztény irányzatokat nem részesítette hátrányos megkülönböztetésben. Ahogy Ammianus Marcellinus fogalmaz: „... pártatlan maradt a vallási viszálykodások közepette. Nem háborgatott senkit, és nem adott parancsot, hogy az emberek ezt vagy azt a vallást kövessék.” ((XXX 9, 6. Sz. Gy.)

Öccsének, Valensnek uralkodása legelején rögtön egy ellencsászárral, Procopiusszal kellett megküzdenie, aki a Constantinus-házzal való rokonságára alapozta trónigényét.

Támogatója II. Constantius özvegye volt, melléáll a Thraciában állomásozó hadsereg és Constantinopolis lakossága is. De Valens nagyobb erőket tudott mozgósítani, és legyőzte Procopius seregét, őt pedig kivégeztette. A gótokkal való évszázados küzdelem után I. Constantinus a gót királlyal, Ariachosszal megállapodást kötött, amelynek értelmében a gó- tok évente „ajándékokat” kaptak Rómától. Hasonló megoldás Domitianus idejében még felháborította a közvéleményt, de azóta a külpolitika bevett, folyamatosan alkalmazott eszközévé vált. A néhány évtizedes béke után Valens háborúba kezdett a gótokkal, hogy új, Róma számára kedvezőbb megállapodást érjen el, de vállalkozását végül nem kísérte igazi siker.

Valens bátyjánál kevésbé volt toleráns vallási ügyekben, ariánusként a kisebbségben lévő katholikos közösségeket gyengíteni igyekezett, például ő is száműzette a fáradhatatlan Athanasiost. Ugyanakkor a régi vallások gyakorlását Valens sem tiltotta. Csak a mágiát alkalmazókat üldözte, de ez ellen a római állam, legalábbis elvben, korábban is fellépett. A keresztény császárok a kor gyermekeiként ugyanolyan babonásak voltak, mint elődeik, és féltek az ellenük is felhasználható varázslástól.

A delphi háromlábú mintájára, baljóslatú előjelek között, elkészítettük babérfaágakból ezt a bajhozó asztalkát, amelyet itt láttok, s titokzatos versek varázslataival, sokféle, körülményes szertartással az előírás szerint felavattuk, és végül működésbe hoztuk.

(Ammianus Marcellinus XXIX 1, 8. Sz. Gy.) A szöveg egy Valens elleni összeesküvést felgöngyölítő (és számos ember kivégzésével végződő) per egyik tanúvallomásából való.

Rómának Marcus Aurelius óta egyre súlyosabb támadásokkal kellett szembenéznie, amelyek olykor már az összeomlás szélére sodorták a birodalmat, de a 4. század második felében kiderült, a barbár támadások java még hátravan. Ugyanis ekkor a népvándorlásnak egy újabb, a korábbiaknál sokkal nagyobb hulláma indult meg. A 360-as években még úgy tűnt, a birodalom nyugati fele van nagyobb veszélyben, de végül a következő évtizedben Valens területét érte az első igazán súlyos csapás. A 370-es években a Belső-Ázsi- ából érkező lovas nomád nép, a hunok megtámadják és leigázzák az alánokat, majd a keleti gótokat. Ezután a nyugati gótokra mértek súlyos vereséget, akiknek egy nagy csoportja királyaik vezetésével a Dunához vonult, és kérte a birodalomba való bebocsátását. A császár befogadásuk és Thraciában való letelepedésük engedélyezése mellett döntött, egyrészt, mert a kérés megtagadása háborúhoz vezetett volna, másrészt az – amúgy már keresztény, ariánus – gótok befogadása a birodalom égető katonahiányát is enyhítette volna. 376- ban a gótok átkelnek a Dunán, de a vártnál sokkal többen, 100-200 ezren. A kezelhetetlen és ellenőrizhetetlen tömeg okozta problémát a korrupt római tisztségviselők katasztrófává változtatták. Forrásaink szerint a tartalékaikból kifogyott, éhező gótokat arra kényszerítik, hogy az élelemért cserébe gyerekeiket adják el rabszolgának. Kitör a háború, a gótok végigpusztították a Balkánt, és sorra megverték az ellenük küldött csapatokat. Eleve hatalmas seregükhöz csatlakoztak a már korábban a térségben letelepített gótok, valamint a környék bányáinak munkásai is. Végül 378 nyarán a keleti határról a helyszínre érkező Valens seregét is megsemmisítették Hadrianopolisnál, a csatában maga a császár is elesett.

■ Emlékeztető

laeti, burgus, castellum

■ Kronológia

4.55. táblázat -

364-375

Valentinianus uralkodása

364-378

Valens uralkodása

365

Procopios felkelése

375 k.

A hunok alávetik az alánokat és a keleti gótokat

375

A kvádok és a szarmaták ellen harcol Valentinianus Pannoniában Valentinianus halála Brigetióban, A hunok megtámadják a nyugati gótokat

376

A gótok bebocsátása a Római Birodalomba

378

Hadrianopolisi csata


3.3.3.2.3. Gratianus (375-383)

A Gratianus és Theodosius korára vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcel- linus (378-ig), az ő művét folytató Sulpicius Alexander, akinek csak töredékei maradtak fenn Tours-i Gergelynél (Historia Francorum. II 9). Ehhez az időszakhoz kapcsolódik még az Epitome de caesaribus, a Codex Theodosianus, Zósimos, Marcellinus Comes, valamint Iohannes Antiochenus művei. Gazdag a kor egyházi irodalma, ezek közé tartoznak Orosius, Sózomenos, Rufinus, Ambrosius, a kappadókiai Naziansosi Szent Gergely és Augustinus írásai. E korszakhoz kapcsolódnak még Pacatus, Themistios, különösen Libanios, Symmachus és Claudianus rhétorikai művei és levelei, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 201-205. dokumentumai.

  1. Valentinianust két fia, az akkor 17 éves Gratianus és a 4 éves II. Valentinianus követi a trónon, mindketten Augustus címmel felruházva osztoztak meg a birodalom nyugati felén. A kisebbik fiú helyett 392-ben bekövetkező haláláig szinte végig tanácsadói kormányoztak, illetve társuralkodói árnyékában élt. Halálát talán éppen annak köszönhette, hogy megpróbált a saját lábára állni, forrásaink ugyanis egyik germán főtisztjének, Ar- gobastesnek tulajdonítják erőszakos halálát. Bátyja, Gratianus is túl fiatal volt ahhoz, hogy apja nyomába lépjen, és úgy tűnik, nem is örökölte annak katonai tehetségét és eré- lyét. Uralkodása alatt ugyan sikerül úgy-ahogy tartani mind a dunai, mind a rajnai határt, de sem parancsnokai, sem katonái megbecsülését nem sikerül elnyernie. 383-ban a britanniai seregek parancsnoka császárnak kiáltatja ki magát vele szemben. Az ellene felvonuló Gratianustól seregei elpártolnak, és a menekülő császárt pedig meggyilkolják.

A fiatal katholikos császár a valláspolitikájában sem követte apját. Hamar Mediola- num híres püspökének, Ambrosiusnak (Szent Ambrus) befolyása alá került, és egyre határozottabban lépett fel a pogányok és az eretneknek nyilvánított keresztény irányzatok ellen. Intézkedései közül két különösen fontos és szimbolikus emelkedik ki. Lemondott a pontifex maximusi méltóságáról, ezzel megszakította azt az intézményes kapcsolatot, amely a birodalom nem keresztény vallásaihoz fűzte. 383-ban pedig eltávolította Victoria istennő Augustus óta ott álló oltárát a római senatus épületéből. A gesztus nemcsak pogányellenes, hanem Róma-ellenes is, jelzi, hogy a kezdeti közeledés után a császár a római senatori arisztokrácia ellen fordult. Valószínű, hogy ekkor már a senatorok többsége is keresztény volt, de az oltár számukra is a régi Róma nagyságát és a senatus hajdani tekintélyét testesítette meg.

Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: „Ti áldott jó császárok, a haza atyjai, tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább is az ősi szertartásokat, hiszen meg vagyok elégedve velük! Hadd éljek a magam szokásai szerint, hiszen szabad vagyok! Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartások űzték el Hannibált a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól”

(Symmachus: Relatio. 3, l. Vö. 203. dok.) Symmachus római arisztokrata, a kor híres szónoka és a pogány kultúra védelmezője praefectus urbiként (Róma kormányzója) előterjesztésében (relatio) Gra- tianus halála után II. Valentinianustól próbálja elérni a Victoria-oltár visszaállítását, hiába.

■ Emlékeztető

katholikos, pontifex maximus, relatio

■ Kronológia

4.56. táblázat -

375-383

Gratianus uralkodása

375-392

II. Valentinianus uralkodása

376

Gratianus lemond a pontifex maximusi címről

378. augusztus 9.

Hadrianopolisi csata

383

Gratianus eltávolíttatta Victoria istennő oltárát a római senatus épületéből; Gratianus halála

392

II. Valentinianus halála


3.3.3.2.4. Theodosius (379-395)

Theodosius Hispaniában született előkelő nagybirtokoscsaládban. Apja, Flavius Theo- dosius Valentinianus legeredményesebb parancsnoka volt, magister equitumi rangig jutott. De elveszítette a császár bizalmát, és 375-ben Karthágóban felségsértésért kivégezték. Az ifjabb Theodosius apja mellett harcolt Britanniában, majd az alemanok és a szarmaták ellen. Apja halála után visszavonult a közélettől, de hamarosan Gratianus főparancsnokká, magister militummá nevezte ki. Császári neve Dominus Noster Flavius Theodosius Pius Felix Augustus volt. Halála után az egyháztól a Magnus (Nagy) nevet kapta.

Gratianus a hadrinapolisi katasztrófa és nagybátyja, Valens halála után a térséget ismerő, kitűnő katonát, Theodosiust küldi parancsnokként a Balkánra, és a következő évben kinevezi Augustusnak, rábízva Valens egykori területét (379). Theodosius újjászervezi és megerősíti a hadsereget, majd több év sikeres csatározás után 382-ben megegyezik a gótokkal, akiket kiűzni már nem is lehet és nem is érdemes, mind a határ mögötti, mind pedig a Balkánon kialakult helyzet miatt. A gótok foederati (szövetségesek) státusban telepednek le a thraciai dioecesisben, saját vezetőik alatt és saját törvényeik szerint élhetnek, teljes autonómiát és adómentességet kapnak. Cserébe ellátják a körzetükbe eső határ védelmét, és csapatokkal támogatják a császárt háború esetén, a császártól kapott zsold fejében. Tehát egy szövetséges államot alkotnak a római állam területén. Ez a kényszer szülte megoldás óriási változást jelentett a korábbi betelepítésekkel szemben, és nagy lépés volt a birodalom széthullása felé.

A hadsereg barbarizálódása, illetve Róma haderejének végzetes meggyengülése az újoncozás nehézségeiből is fakadt. Theodosius, elődeihez hasonlóan, újabb rendeletekkel, illetve az ellenőrzés szigorításával igyekezett fellépni, az állam például büntette az öncsonkítást, mert sokan így bújtak ki a szolgálat alól. A dominatus korszakának a katonahiányt kényszerintézkedésekkel orvosoló rendeletei egy nagyobb rendszerbe illeszkednek bele. A lakosság mozgását mind szó szerint (elköltözés), mind átvitt értelemben tiltották, mert az állam érdekei szempontjából (munkaerőhiány, adóbehajtás nehézségei) károsnak tartották. A colonusokat röghöz, a kézműveseket szakmájukhoz és colle- giumukhoz, a curialisokat pedig városukhoz kötötték, és mindezek fiait is korlátozták: a veterán fiának katonának kellett állnia, a nagy állami üzemek dolgozói fiainak is apjuk helyére kellett lépniük, stb. (vö. 199. dok.). Jellemző Constantinus egy, a colonusokról szóló rendeletének zárómondata: „Az pedig, aki más akar lenni, mint aminek született, szolgasorba taszíttassék!” De rendeletekkel, a bürokratikus gépezet bevetésével a birodalmat, főleg a nyugati részt sújtó bajokat nem lehetett orvosolni, ami többek között abból is látszik, hogy egyik császár sem nélkülözhette barbár katonáit és hadvezéreit. Theodo- sius seregének zömét például, amikor egy Rajnán túli germánokat mozgósító ellencsászár ellen vonult, gótok és hunok alkották.

Theodosius a Nagy melléknevét az egyháztól a katholikos vallás államvallássá tételéért kapta. Rendeletek sorával lépett fel a pogány vallások, illetve a többi, eretneknek minősített keresztény irányzat ellen. A keresztény lakosság sok helyütt lelkesen részt vett a rendeletek végrehajtásában, például más vallások templomainak lerombolásában, amely a kultuszhelyeit védelmező más vallásúakkal való összecsapásokhoz vezetett.

Az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát.

(Codex Theodosianus. 380. február 27. H. I. Vö. 205. dok.)

Ahogy Gratianusra, őrá is nagy befolyást gyakorolt Mediolanum püspöke, Ambrus, akinek kérlelhetetlen következetességét sejthetjük az egyre szigorúbb és aprólékosabb – például az állatáldozatot külön megtiltó – rendeletek mögött. Ambrus következetessége nemcsak a pogányokkal és az eretnekekkel szemben érvényesült, hanem a császári hatalommal szemben is. Hogy Gratianus lemondott róla, Theodosius pedig fel sem vette a pontifex maximus címet, abban nemcsak a többi vallás „törvényen kívül helyezése”, hanem az is tükröződik, hogy a keresztény egyházzal szemben sem tartanak igényt vezető vagy ellenőrző szerepre. A császári és egyházi hatalom szétválásában, ami a Nyugat későbbi, a bizánci modelltől eltérő fejlődésében nagy szerepet játszott, Ambrusnak jelentős érdemei vannak. Ambrusnak szimbolikusan is nagy horderejű lépése a császár 390-ben való kiközösítése (excommunicatio), ami egy – rengeteg polgár életét kioltó – vérfürdő árán felszámolt lázadás következménye volt. A császárnak nyilvános bűnbánatot kellett tartania, hogy visszakerülhessen a hívők közösségébe.

A pogányok elleni szigorú fellépés is hozzájárult Eugenius ellencsászár megjelenéséhez. Eugeniust, aki rhétorként II. Valentinianus udvarában kapott senatori rangot és magas hivatalt, a hadsereg germán parancsnoka, Arbogastes emelte trónra a birodalom nyugati felében (392). A pogány vallás és kultúra védelmét hirdető ellencsászárt Róma városának a hagyományaihoz ragaszkodó arisztokráciája is támogatta. A két uralkodó összecsapását, amelyet Theodosius hatalmas, zömében (ariánus) gótokból és (pogány) hunokból álló sereggel vív meg, már a közvetlen utókor is a kereszténység és a pogányság utolsó nagy összecsapásának tartotta. 394-ben a Frigidus folyónál, Dalmatia és Itália határán Theodosius diadalmaskodik.

Azt mondja Symmachus: „Egy úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz” Azt, amit ti nem ismertek, mi isten igéjéből megtanultuk. És azt, amiről ti sejtések alapján kérdezősködtök, mi isten bölcsességéből és igazságából tudjuk.

(Ambrosius, 18. levél. B. I.)

Ambrus a császárnak írt levelében végigveszi Symmachusnak az előző fejezet végén idézett előterjesztését, hogy megcáfolja az érveit. Két (ami a szellemieket illeti) egyenrangú fél izgalmas vitáját őrizte meg a két dokumentum.

Theodosius Frigidus után hamarosan bekövetkező haláláig egyedül uralkodik. Két Augus- tusszá kinevezett kiskorú fiát teszi meg örökösévé, és mikor 395-ben meghal, Arcadius a birodalom keleti felét, Honorius pedig a nyugatit kapja.

■ Emlékeztető

magister equitum, magister militum, Augustus, foederati, dioecesis, katholikos, eretnek, pontifex maximus, excommunicatio (kiközösítés), ariánus

■ Kronológia

4.57. táblázat -

379-395

Nagy Theodosius uralkodása

380

Theodosius rendeletével a nicaeai hitvallást teszi kötelezővé

382

Foedus kötése a nyugati gótokkal

383

Gratianus halála

387

Békekötés a Perzsa Birodalommal

392-395

Theodosius egyeduralma

392-394

Eugenius ellencsászársága nyugaton

394

A Frigidus folyó melletti csata; Eugenius legyőzése

395

Theodosius halála


3.3.3.2.5. Változások a késő császárkorban

Az újfajta császári hatalom, a dominatus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valamely személynek az államban elfoglalt helyét meg kívánjuk határozni, már nem any- nyira a rendhez – a senatori vagy lovagi rendhez – való tartozás, hanem két szempont: a császári hivatali vagy katonai apparátusban betöltött szerep, illetve a vagyon a döntő tényező. A lovagirend, amely a 2. század császárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott az állam irányításában, és már megelőzni látszott a senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán eltűnt: a dominatusnak nem volt szüksége külön rendekre. A magas hivatalt viselő lovagok felemelkednek a senatorok közé, enélkül pedig eltűnnek a curiali- sok (a decuriók) között. Constantinus az új fővárosban, Constantinopolisban létrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban megosztotta a domina- tus arisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a keresztények és pogányok közti ellentét.

Régebben a római hatalomnak birodalomszerte erős támasza volt a városok – munici- piumok és coloniák – vezető rétege, a curialisok; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovag- vagy senatori rendbe, mégis önálló, vagyonos réteget képeztek. A vá-

rosok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületek emelése egyaránt erre a vezető rétegre hárult – ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amely tekintélyükből és vagyonukból fakadt, másrészt azonban pénzt és időt igénylő kötelesség is volt. A dominatus idejére pedig mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak ez a vezető rétege felelt – vagyonával is – a város körzetébe tartozó útszakaszok, illetve védművek karbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért; a növekvő terhekért „cserébe” önállóságuk elvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kaptak.

A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, evvel szemben az alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbra is voltak saját kisbirtokukon gazdálkodni próbáló önálló parasztok – bár mind kevesebben –, volt sok colonus (kisbérlő), és léteztek rabszolgák is, de ez utóbbiakat a mezőgazdaságban már egyre kevésbé alkalmazták nagyüzemi módon, ehelyett egyénenként kaptak egy parcellát művelésre. Ez a jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhoz való viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb függésbe került – a birtokos paraszt is – a környező nagybirtoktól. Az egyre súlyosbodó állami terhek mind többeket késztettek arra, hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a patrocinium. A mezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében – főképp a birodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontok vidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkább háttérbe szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyre többet és többet veszített a fontosságából. A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században is találhatunk ugyan virágzó városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ez már csak rövid utóvirágzás volt. Az ipari termelés és a városias életmód hanyatlását önmagában is jól példázza, hogy sok iparos kiköltözött a nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókat ellátni. Az egy-egy helyi hatalmasság védőszárnyai alá húzódásnak, a patrociniumnak az alternatívái – amivel a hatalomnak leginkább kiszolgáltatottak megszabadulhatnak a fojtogató állami terhektől – még a rablóbandákba verődés, a remeteség vagy a barbárok megérkezése lehettek.

Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyről fakadó gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik – és ez hosszú távon csak további hanyatláshoz vezethetett. Jellemző, hogy az inflációt is csak felemásan sikerült megállítani: bevezettek ugyan egy új és hosz- szú távon is értékálló aranypénzt, de az ezüstpénz romlását nem tudta megakadályozni az állam – illetve nem tudott lemondani a romlásból származó bevételeiről. A birodalom gazdaságának legfőbb problémái a következő tényezőkből fakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, a pénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az óriási anyagi teherből, amit a hadsereg és a hivatali apparátus fenntartása jelentett. A korábbi időkhöz képest a legnagyobb változás mégsem a gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünk a birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett ugyanis, hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbé vált az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól. Az előbb vázolt gondok főképp a nyugati részre jellemzők, Kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. században is, és az ipara is fejlettebb volt.

■ Emlékeztető

curialis, decurio, colonus, patrocinium

3.3.3.3. AZ UTOLSÓ FELVONÁS (395-476)

A Theodosiust követő időszak egyik legfontosabb forrása Zósimos, aki művében 404-ig Eunapiosra, 407-től 409-ig Olympiodórosra támaszkodott. Az egyiptomi Olympiodóros töredékei a 408-tól 425-ig terjedő korszakról számolnak be. A korszakhoz kapcsolódik Iustinianus kortársa, Prokopios, a hispaniai latin történetíró és egyházatya, Orosios (Historia adversum [sic!] paganos), a görög Priskos, valamint Anonymus Valesianus Pos- terior. Ezek mellett Iohannes Antiochenus (töredékei Bíborbanszületett Konstantin kivonatában), Malalas (563-ig) és az úgynevezett Chronica Minora szerzői, Prosper, Hydati- us és Marcellinus Comes szintén erre az időszakra vonatkoznak. A későbbi bizánci szerzők közül fontos a 12. századi Zónaras, aki számos, azóta elveszett késő antik művet használt történeti munkájához. A korszak első feléhez kapcsolódó nagy egyházi szerzők közé tartozik Augustinus (számos műve mellett 300 levele és 500 prédikációja is fennmaradt), Sózo- menos és Theodorétos. Fontosak a római pogány arisztokrácia szempontjából Symma- chus levelei, valamint Stilicho hívének, Claudius Claudianusnak a költeményei és beszédei. Erre az időszakra vonatkozik még a Notitia dignitatum omnium tam civilium quam militarium, a Codex Theodosianus törvényei (432-ig) és a Codex Iustinianus. Fontos forrás a gótokhoz és Cassiodorus elveszett művéhez, a Historia Gothorumhoz Iordanes Ge- ticája, Illyricumhoz Szent Severin 511 körül készült életrajza, Eugippius Vita Sancti Se- verinije, a galliai viszonyokhoz pedig Tours-i Gergely Historia Francoruma (II. könyv). A korszakhoz kötődnek még Sidonius Apollinaris, Avitus császár vejének panegyricusai, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 202., 205. és 206. dokumentumai.

3.3.3.3.1. A birodalom nyugati fele. Stilicho

Theodosius még nem a birodalmat, csak a feladatokat és a hatalmat akarta kettéosztani fiai között, ahogy az elmúlt időszakban gyakorlattá vált, amikor a társuralkodók kormányoztak meghatározott területi kompetenciák alapján. Okkal hangsúlyozandó, hogy a két birodalomfélt összekapcsolta a vallás, az una vera catholica fides (az egyetlen igaz egyetemes vallás), a fizetőeszköz, a jogrendszer és még sok minden más. Mégis már egykét generációnyi távolságból visszatekintve látszott, hogy Theodosius lépésével valami visszafordíthatatlan történt: a birodalom kettévált.

Az apai részről vandál származású Stilicho kitűnő hadvezér és talán még kitűnőbb diplomata volt. Tehetségét és hűségét Theodosius gyámleánya kezével jutalmazta, Honorius pedig az ő lányaikat vette feleségül. Theodosius, majd Honorius alatt ma- gister utriusque militiae (fővezér) volt.

Zengjem igazságosságát? Győzelmei szebbek. / Tán hadi virtusait? Többet tett békeidőben. / Mondjam-e, mint gyarapul Latium, mint győzte le Róma / újra a punt...?

(Claudianus: Stilicho dicsérete. I 16-19. M. B.) A továbbiakban még új Scipióként, az aranykor elhozójaként és még számtalan módon magasztalja Stilichót a consulságát köszöntő versben Claudianus (vö. 206. dok.). A több mint ezer soron keresztül elegánsan gördülő vers az antik műveltség egész tárházát mozgósítja a vandál vezér dicsőítésére. „Mint győzte le újra a punt” – egy Africában kitört lázadás leverése okán kapcsolja Stilichót Róma dicső múltjához.

Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb, Arcadius (395-408) pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodott ténylegesen: államukat helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban, harcokban hosszabb-rövidebb időre hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeket kezdetben Stilicho irányította, míg Keleten sűrűbben váltották egymást az udvar élén a császárra legnagyobb befolyással bíró tisztségviselők, de nagy szerep jutott a császári család nőtagjainak is. Ebben a korszakban mind Keleten, mind Nyugaton előfordultak meglepően hosszú uralkodási idők, de ez nem valamiféle stabilitást, hanem a császári tiszt eljelentéktelenedését mutatja. A császár csak díszlet a környezetében zajló hatalmi harcokhoz.

A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom még fennállt, többnyire ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabb problémájával kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, saját védelmüket inkább a másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel és diplomáciai eszközökkel a birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és gazdasági viszonyai miatt – végül is a constantinopolisi udvar bizonyult sikeresebbnek. A viszony a két birodalomfél között rögtön Theodosius halála után megromlik, ugyanis Stilichónak az a törekvése, hogy Arcadius fölött is megőrizze a befolyását, összefogva így a birodalom egészét, a Keleten uralkodó fiatal császár környezetének heves ellenállását váltotta ki. Továbbá területi vitáik is voltak az újoncozás szempontjából fontos Illyriával kapcsolatban.

Theodosius halála után Alarich, a birodalomba betelepült nyugati gótok királlyá kikiáltott vezére seregeivel a Balkánt pusztította. Mivel a constantinopolisi udvar erejét egy hun támadás kötötte le, és az Alarich ellen felvonuló Stilicho esetleges győzelmétől is tartottak, diplomáciai megoldáshoz folyamodtak: Alarichot a nyugati területek felé irányították. 401-ben, rövid harc után, a mediolanumi – illetve épp a betörés hatására védhetőbb központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezett Alarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a nyugati gótoknak.

405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hun birodalomból kiszakadó különböző germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege Radagasius vezetésével rázúdult az alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, az Arno folyónál sikerült őket megállítani. A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is: vandálok, alánok, burgundok és egyéb törzsek árasztották el a még mindig gazdag, romanizált nyugati tartományokat, végleg megtelepedve Gallia és Hispania nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezeken a területeken katonailag nem tudott fellépni, a betelepülő törzseket, ahogy már korábban a nyugati gótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el. Ekkor adja fel a birodalom – ha még egyátalán annak lehet nevezni –, csapatait kivonva, Britanniát és Pannoniát is, amely területeket már védhetetlennek ítéltek.

A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, akinek germán származását is fel tudták használni ellenfelei. 408-ban lázadás tört ki ellene, és embereivel, valamint családjával együtt felkoncolták. Pedig szükség lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomult Itáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglalta a várost. Róma elfoglalásának híre már a kortársakat is megrendítette; szimbolikus jelentősége volt, hiszen ez a város volt a világ ura, és kapuit 800 éve nem lépte át ellenség. Alarich még ugyanebben az évben Dél-Itáliában, ahonnan Afrikába akart átkelni, meghalt. Utóda végül Dél-Galliába vezette népét, és ott alapított „foederált” királyságot.

■ Emlékeztető

magister utriusque militiae, foederati

■ Kronológia

4.58. táblázat -

395-455

A Theodosius-dinasztia uralma Nyugaton

395-423

Honorius uralkodása

395-397

Alarich seregével a Balkánon fosztogat

5. sz. eleje

Róma feladja Pannoniát és Britanniát

401

Alarich támadása Itália ellen

405

Radagasius keleti gót király hadjárata Itália ellen

406. december 31.

A vandálok, az alánok és más germán törzsek áttörik a rajnai védelmet

408

Stilicho meggyilkolása

408-410

Alarich Itáliában

408

Alarich váltságdíjat kap, hogy megkímélje Rómát

410

Alarich kifosztja Rómát, Alarich halála

418

A vizigótok letelepednek Dél-Galliában

423

Honorius halála


3.3.3.3.2. A vandálok és a hunok

III. Valentinianus (425-455) ötévesen lett császár. Apja, Flavius Constantius, Sti- licho után a birodalmi haderő főparancsnoka, majd rövid időre Honorius társcsászára volt. Anyja, Galla Placidia Theodosius császár legkisebb gyermeke, Honorius féltestvére volt, Flavius Constantius előtt Alarich utódjának, Athaulfnak volt a felesége. Kezdetben a tehetséges és energikus asszony kormányzott fia helyett.

A birodalmat III. Valentinianus nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikor is elveszett az afrikai területek nagy része. Az itteni provinciákban, amelyek a gabonaellátás, illetve a földközi-tengeri kereskedelem miatt létfontosságúak voltak Itália szempontjából, a vandálok szakították el Rómától. Geiserich vandál király 429-ben kelt át népével Hispaniából, végigpusztították a birodalom nyugati részének legvirágzóbb területét. 431-ben elfoglalták Hippót, az ostrom idején halt meg a város híres püspöke, Augustinus (Szent Ágoston). A vandálok 439-ben megszerzik Karthágót is, a kikötőben állomásozó flottával egyetemben. III. Valentinianus végül 442-ben kénytelen volt szerződésben átengedni a vandáloknak az elfoglalt területeket. Az itt létrejövő vandál királyság már látszólag sincs Ravennának alávetve, teljesen független állam. A vandálok nem hagyják parlagon heverni a megszerzett flottát, Szicíliát fosztogatják, majd 455-ben felprédálják Rómát. A vandálok nevét nemcsak a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alapos kifosztásával öregbítettek – tükröző „vandalizmus” szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibb területének, Andalúziának – „Vandalúziának” – az elnevezése is. A germánok között is kiemelkedő negatív megítélésüknek fő forrása Orosius, egy keresztény történetíró, Augustinus tanítványa, akinek feldúlták hazáját, Hispaniát.

Aetius Moesiában született, előkelő szülők gyermekeként. Fiatalkorát túszként töltötte a gótoknál, majd a hunoknál, megismerte szokásaikat, és olyan kapcsolatokat szerzett, amelyeket később jól tudott kamatoztatni. Például egy hun sereg élén szerzi vissza fővezéri posztját, amitől a hatalmától félő Galla Placidia fosztotta korábban meg.

A 430-as évektől a római politika legfontosabb irányítója Aetius, aki a hatalmas veszteségek közepette próbálta menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a ténylegesen is birtokolt terülteken, azaz Itáliában, az alpesi tartományokban és a megmaradt galliai területeken, másrészt szilárd és kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. Róma galliai pozícióinak erősítésére hunoktól kapott seregeket is bevetett.

A hunok, akiknek ekkor már a Kárpát-medencében volt a központja, 450-ig megkímélték a nyugati császár területeit, beérve a keleti rész sarcolásával. Constantinopolis óriási összegeket fizet évente a pusztító hadjáratok elkerülése céljából (vö. 202. dok.). De a hun birodalomnak és társadalomnak szüksége van a háborúkra, az újabb győzelmekre és terjeszkedésre, ahogy mindez a királyi szerephez is nélkülözhetetlen. Attila, aki 434- től először bátyjával, Bledával közösen uralkodott, majd 445-től már egyedül, 451-ben hun, germán és alán seregével átkelt a Rajnán. A hatalmas haderővel szemben felvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán királyságok csapatai, és a catalau- numi síkon megállították Attilát. A hunok vereséget szenvedtek, de az erejük nem roppant meg: Attila a következő évben Italiába nyomult be, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát – ahol az úgynevezett borostyánút elérte a tengert –, de elfoglalta többek között Veronát és Mediolanumot is. Róma előtt azonban váratlanul megfordult, és seregével együtt hazatért, ennek valószínűleg a constantinopolisi császárnak a hátországukat veszélyeztető támadása, illetve egy járvány volt az oka. 453-ban meghalt Attila, és a hun birodalom is gyorsan szétesett, az alávetett germán népek önállósították magukat.

A veszély elmúltával III. Valentinianus meg akart szabadulni nagy hatalmú és még nagyobbra törő fővezérétől, és a forrásaink szerint maga szúrta le Aetiust. A császárnak nem sok ideje volt megbánni a birodalom igazi irányítójának meggyilkolását, mert hamarosan őt is megölték Aetius társai (455).

■ Emlékeztető

foederati

■ Kronológia

4.59. táblázat -

425-455

III. Valentinianus uralkodása

429

A vandálok és alánok átkelnek Afrikába

430

Flavius Aetius a hadsereg vezetője

439

A vandálok elfoglalják Karthágót

A Codex Theodosianust bevezetik nyugaton is

442

A vandáloké Africa

440-447

Hun támadások a balkáni területek ellen

451

Catalaunumi csata

452

A hunok itáliai hadjárata

453

Attila halála

454

III. Valentinianus megöli Aetiust

455

III. Valentinianust meggyilkolják


3.3.3.3.3. A birodalom keleti fele

Arcadius és utódja, II. Theodosius helyett is a nagy hatalmú tanácsadók kormányozták az államot. Kezdetben Rufinus, a praefectus praetorio kezében volt a legnagyobb hatalom, de őt hamarosan Eutropius eunuch, a praepositus sacri cubiculi váltotta fel, akit viszont a császár felesége szorított ki a hatalomból. II. Theodosius (408-450) uralkodására is nagy befolyást gyakoroltak a nők – nővére, valamint híresen szép és művelt felesége, Eudocia –, méghozzá közvetlenül és a fontos pozíciókat betöltő pártfogoltjaikon keresztül is. De szerepüket nem tudták Theodosius hosszú uralkodása alatt megőrizni, mindkettőjüknek el kellett hagyni a császári udvart. Forrásaink szerint ezután a császár visszavonultsága miatt az eunuchok kezébe került a kormánypálca. Akárki is irányította éppen a császárt, illetve az államot, II. Theodosius alatt fontos eredmények születtek. Hatalmas és bevehetetlen erődrendszert építettek ki a város köré, amelynek nagy szerepe lett abban, hogy itt, Keleten fennmaradt a Római Birodalom. Talán ugyanilyen fontos és időtálló volt a 439-ben megjelenő Codex Theodosianus is, mely összefoglalta a Constantinus óta kiadott császári rendeleteket. A Constantinopolisban végzett kodifikációs munka eredményét a birodalom nyugati felében is átvették, így nemcsak a száz év múlva megszülető Codex Iustinianusnak lett az alapja, hanem a germán királyságok első törvénykönyvein keresztül erőteljes hatást gyakorolt az európai jogrendre.

Mint a Codex Theodosianus átvétele is mutatja, a két birodalomrész egysége bizonyos területeken még létezett, és a nyílt ellenségeskedés is megszűnt II. Theodosius alatt, sőt a katonai segítségnyújtásra is volt példa. A távolság azonban egyre nőtt Kelet és Nyugat között, és nem csak átvitt értelemben: a hunok a szárazföldi, a vandálok pedig a tengeri kapcsolattartást nehezítették meg. Továbbá, mint a hunokkal szemben folytatott külpolitika is mutatta, a népvándorlás jelentette problémát már nem együtt, hanem inkább egymás rovására tudták hatékonyan kezelni.

■ Emlékeztető

praefectus praetorio, praepositus sacri cubiculi, Codex Theodosianus

■ Kronológia

4.60. táblázat -

395-397

Alarich seregével a Balkánon fosztogat

395-450

A Theodosius-dinasztia uralma Keleten

395-408

Arcadius uralkodása

408

Arcadius halála

408-450

II. Theodosius uralkodása Keleten

438

A Codex Theodosianus nyilvános közzététele


3.3.3.3.4. A Nyugatrómai Császárság megszűnése

Attila halála nem mentette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett 455. évi vandál támadás – ami után Geiserich még megszerezte Szardíniát és Korzikát is – mutatta a bukás közeledtét, hanem az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mint Aetius és III. Valentinianus erőszakos halála. Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államok végleg függetlenedtek, illetve a birodalom újabb és újabb területeket veszített, 474-ben Orestes katonai főparancsnok saját fiát, Romulust tette meg császárnak. Az itáliai germánok (különböző törzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odovacar) azonban 476-ban felvette a rex Italiae címet, legyőzte és megölette Orestest, a kiskorú uralkodót pedig (akit gúnyosan Augustusocská- nak, Augustulusnak neveztek) megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat elküldte a keletrómai császárnak, Zénónnak (474-491). Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt területén, Itáliában is barbár királyság alakult.

Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának és sikerének okai mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeket rendkívül hosszan, sikeresen integráló, magas színvonalú jólétet és kultúrát megvalósító birodalom? Sokan egyetlen okban találják meg a választ, bár az az egyetlen mindegyiküknél más: a vízvezetékek ólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros anyagok, a kereszténység vagy éppen az erkölcsök romlása stb. Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a történelem lényegéhez tartozónak tartja a bukást, egy- egy rendszer elöregedését, halálát. A kérdést természetesen nem lehetséges véglegesen lezárni, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult hálójára mutat rá. Ezek közé tartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező végzetes hiány – amit néhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség különösen tragikussá tett –, a hadsereg germánokkal történő feltöltése, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az állam elidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, és minden belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is ki kell emelni – ez pedig a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban a nyugati felére zúdult, és amely talán ennél lényegesen erősebb államot és társadalmat is képes lett volna összeroppantani. A birodalom keleti fele azonban – lényegileg átalakulva és alaposan összezsugorodva – egészen a török hódításig fennmaradt (1453).

■ Kronológia

4.61. táblázat -

475-476

Romulus Augustulus császársága

476

Odovacar felveszi a rex Italiae címet

Odovacar megfosztja hatalmától Romulus Augustulust