Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

A deviancia funkciói és diszfunkciói

A devianciával kapcsolatos legáltalánosabb elméleti kérdés, hogy milyen szerepet játszik a deviancia, milyen funkciói vagy diszfunkciói vannak a devianciának a társadalomban. Köznapi gondolkodással nyilván minden deviancia kisebb vagy nagyobb mértékben károsnak, diszfunkcionálisnak látszik a társadalomra nézve. Ettől a gondolattól könnyen el lehet jutni arra a következtetésre, hogy legjobb lenne, ha nem fordulna elő semmilyen deviáns viselkedés, és – még egy lépéssel továbbmenve – leghelyesebb lenne mindenféle deviáns megnyilvánulást erélyesen elfojtani. A szociológia szemlélete a deviáns viselkedésről ennél lényegesen összetettebb.

Durkheim (1978) rámutatott arra, hogy a deviancia nem az adott viselkedés lényegéből következik, hanem az adott társadalom ítéletéből, a társadalomban elfogadott normákból, amelyek társadalmanként és korszakonként eltérőek lehetnek. Képzeljünk el egy csupa szentből álló társadalmat, mondja Durkheim, ebben a társadalomban a mi szemünkben bocsánatosnak és lényegtelennek tűnő hibákon megbotránkoznának, sőt azokat esetleg bűncselekményeknek is minősítenék. (Emlékezzünk arra, hogy amerikai puritán közösségek a házasságtörő nőt milyen szigorúan büntették!) Durkheim a bűnözésnek azt a társadalmi hasznát látja, hogy alkalmat ad a közösségnek a bűnöző elítélésén keresztül arra, hogy viselkedési normáit szimbolikusan szilárdítsa és a közösségi összetartozás érzését erősítse (Coser 1962).

A deviancia funkcióját illető legfontosabb, már Durkheimnél megtalálható és azóta is a szociológusok által gyakran hangoztatott szempont azonban az, hogy a teljesen konform társadalomban, ahol senki sem térne el az elfogadott normáktól, minden változás, minden fejlődés leállna.

A maga korában deviánsként kezelt a társadalom sok forradalmárt, a tudományos gondolkodás úttörőit, a vallás és az erkölcs megújítóit. A deviánskénti kezelés némelykor odáig ment, hogy bebörtönözték, sőt kivégezték őket. Sokszor devianciának tekintették a divat, az ízlés, a szokások, a kultúra újítóit is, őket is büntették, de többnyire kevésbé súlyosan. (Jó példa erre a farmernadrággal szembeni ellenállás Magyarországon az 1960-as években.) Ugyanakkor bizonyos deviáns viselkedésfajták (például a kemény kábítószerek fogyasztása) gyakoriságának nagyfokú megnövekedése vitathatatlanul súlyos társadalmi zavarokhoz vezethet.

A szociológiának a deviancia társadalmi szerepét illető fő következtetését így abban lehet összefoglalni, hogy meg kell találni egy olyan szabályozást, olyan társadalmi állapotot, amely elég toleráns ahhoz, hogy bizonyos mennyiségű devianciával együtt éljen, viszont elejét veszi annak, hogy a deviancia annyira elhatalmasodjék, hogy a társadalom dezintegrációját, felbomlását idézze elő.

A szociológiai elméletek jellemzői

A szociológiában különböző elméleti hipotéziseket fogalmaztak meg a deviáns viselkedések okairól. Más tudományok is foglalkoztak ugyanezzel a kérdéssel. Így a deviancia okaira vonatkozóan vannak biológiai, pszichológiai, közgazdaságtani és szociológiai elméletek. Osztályozhatjuk az elméleteket aszerint is, hogy vannak elméletek, amelyek az egyén, a család és más elsődleges csoportok szintjén, továbbá olyanok, amelyek a társadalom egészének szintjén keresik a deviancia okait.

A szociológiai elméletek (kulturális elmélet, anómiaelmélet, minősítési elmélet) közös jellemzője, hogy elsősorban nem az egyén deviáns viselkedésének okait kutatják, hanem a deviáns viselkedés társadalmi gyakoriságának magyarázatát keresik, továbbá hogy nem az egyénben, hanem a társadalomban gyökerező okokat kívánják feltárni. Ez a szemlélet igen fontos következményekkel jár, ugyanis azt sugallja, hogy nem vagy nemcsak az egyént kell megváltoztatni, meggyógyítani, hanem a társadalomban kell a túlzott devianciát csökkenteni. A szociológiai elméleteknek közös jellemzőjük az is, hogy nem egy-egy deviáns viselkedésfajta előfordulását, hanem általánosságban mindenfajta devianciát próbálnak megmagyarázni. Az alábbiakban bemutatunk néhány nem szociológiai elméletet is, mert a deviáns viselkedés egész problémakörének megértéséhez és a deviancia kezeléséhez ezeket is hasznos ismerni.

Biológiai elméletek

A deviancia, elsősorban a bűnözés biológiai elméleteivel kezdem. C. Lombroso olasz orvos a testi jellemzők, elsősorban a koponyaalkat és a bűnözés között látott összefüggést. A bűnözők szerinte jobban hasonlítanak az emberszabású majmokra és az ősemberekre, mint a mai modern emberre. Ezt az elméletet megcáfolták, ma már senki sem fogadja el.

A közelmúltban fogalmazták meg azt az elméletet, amely az erőszakos bűnözést egy speciális kromoszóma-rendellenességgel hozza kapcsolatba. Kiindulópontja az volt, hogy a bűnözők körében gyakorinak találták az XYY kromoszómakombinációt, vagyis azt, hogy a normális XY kombinációt egy további Y kromoszóma egészíti ki. Eddig azonban nem bizonyították meggyőzően, hogy ez a kromoszóma-rendellenesség valóban hajlamossá tesz-e, és ha igen, milyen mértékben az erőszakos viselkedésre.

Az elmebetegségek okainak kutatásában, mivel azok egyértelműen az orvostudomány területére tartoznak, különösen gyakran jelennek meg olyan elméletek, amelyek ezeknek a betegségeknek az öröklődését és biológiai, genetikus alapját tételezik fel. Bár nagy jelentősége lenne, ha sikerülne az egyes elmebetegségek biológiai okait feltárni, eddig nem sikerült egyértelműen bizonyítani egyik biológiai elméletet sem. Azt azonban nem lehet kizárni, hogy bizonyos genetikai vagy más biológiai adottságok hajlamossá tesznek meghatározott elmebetegségekre.

Ugyanezt mondhatjuk el az alkoholizmus genetikai és biológiai elméleteiről is. Az alkoholizmus biológiai alapja egyszerűbb kérdés, mint az elmebetegségeké: az alkoholizmus kialakulásához ugyanis szükséges, hogy az egyén szívesen fogyasszon szeszes italt (ennek, pontosabban a szeszes ital elutasításának lehet biológiai alapja), továbbá az is szükséges, hogy az alkoholfogyasztás hatására létrejöjjön a dependencia (ami összefügghet az alkohol lebontásával a szervezetben, így szintén összefügghet biológiai adottságokkal). Egyértelműen bizonyított biológiai elmélet az alkoholizmus okairól azonban jelenleg nincs a szakirodalomban. Azt is meg kell jegyezni, hogy a biológiai alapú hajlam sem teszi az egyént alkoholistává, ha nem vagy csak minimálisan fogyaszt szeszes italt.

Pszichológiai elméletek

A pszichológiai elméletek vagy akut feszültséghelyzetekre, vagy az egész személyiségfejlődésre helyezik a hangsúlyt. A frusztráció-agresszió elmélet (Dollard 1939) szerint a személyi szükségletek kielégítésében való sikertelenség, frusztráció agresszív viselkedést eredményez. Az agresszió irányulhat más személyek ellen (emberölés, testi sértés, nemi erőszak) vagy önmaga ellen (öngyilkosság) is.

Amikor az egyes emberek életében azokat az okokat keressük, amelyek a deviáns magatartás kialakulásában szerepet játszottak, akkor szinte minden esetben fel lehet fedezni valamilyen akut feszültséghelyzetet, például öngyilkosság esetében az elmagányosodást, családi viszályt, az alkoholisták körében a férfi-nő kapcsolatok problémáit, konfliktusait, a foglalkozási életpályával kapcsolatos feszültségeket, kábítószer-fogyasztó „aluljárós” fiataloknál az iskolai kudarcokat és konfliktusokat. A deviáns magatartású személy a feszültségek szorításában mintegy „belemenekül” a devianciába. Az öngyilkosság esetében a megoldhatatlannak látszó helyzetből való menekülés szándéka egyértelmű. A mértéktelen alkoholfogyasztás motívuma is az alkohol közismert átmeneti feszültség- és szorongásoldó hatásával függ össze. A kábítószert fogyasztó fiatalok azért csatlakoznak ilyen közösségekhez és nyúlnak kábítószerhez, mert így átmenetileg elfelejtik a családban és iskolában őket ért kínos élményeket. Az antiszociális magatartású, agresszív fiatalok magaviseletének hátterében az érzelmi, indulati élet kielégítetlensége és önérzeti sérülések állnak.

A szociológusok számára természetesen felmerül a kérdés, hogy a vizsgált társadalomban vagy társadalmi csoportban mennyire gyakoriak az akut feszültséghelyzetek, és ezeknek gyakorisága hogyan függ össze a társadalom vagy a csoport általános jellemzőivel.

A pszichoanalitikus elméletek a személyiségfejlődésben keresik a deviáns viselkedés, elsősorban a mentális betegségek, azok között is különösen a neurózisok okát. Ezek a kora gyermekkori élményekben, különösképpen a szülő-gyermek kapcsolatokban látják a felnőttkori deviancia gyökerét. Az egyik ilyen pszichoanalitikus elmélet az orális dependenciában, az anyamelltől való infantilis függésben látja az alkoholizmus mély okát. Eszerint az alkoholista férfi nem tud függetlenülni az anyától, egyrészt az anya uralma alatt marad, másrészt felnőttkorában is „anyai” kényeztetésre vágyik. Az ivás mintegy az anyamell pótléka. A lerészegedés hátterében az a vágy áll, hogy a felnőtt férfival magatehetetlen gyermekként bánjanak (Jones 1963). Más pszichoanalitikus elméletekhez hasonlóan ezt az anyától való függőség elméletet is csak klinikai mintákon, tehát egyes betegeknél mutatták ki, a népesség egészére kiterjedő mintákon végzett vizsgálattal nem bizonyították. Az egyetlen, nagy esetszámú mintákon talált közvetett bizonyíték az, hogy az alkoholista férfiak az átlagosnál sokkal gyakrabban élnek együtt náluk idősebb házastárssal. Egy másik mélypszichológiai elmélet (Menninger 1938) szerint az alkoholizmus valójában lassú öngyilkosság, gyökere pedig a halálvágy.

Bár az eredeti freudi pszichoanalízistől messze eltávolodott, ide sorolhatjuk E. Fromm (1974) elméletét a destruktív agresszivitásról. Ennek mélylélektani gyökereit keresi. Példaként Hitler és Sztálin személyiségét elemzi. Hitlernél a halott iránti beteges vonzódás, a nekrofília, Sztálinnál a nem szexuális indíttatású szadizmus a különösen nagyfokú kegyetlenség és destruktivitás mély oka. Ezek kialakulását részben gyermekkori élményekkel, de ezen kívül – az eredeti pszichoanalitikus elméletektől eltérően – az embertelen társadalmi rendszerben is látja.

Ezeknek az elméleteknek a körébe sorolhatjuk azt a gondolatot is, hogy létezik az úgynevezett pszichopata személyiség. Az ilyen személyiségű emberben nincsenek morális gátlások, nincs megértés és együttérzés más emberek iránt, ezért hajlamosak a más emberekkel szembeni agresszióra, bűnözésre.

Van olyan elmélet is, amely szerint az alkoholisták bizonyos személyiségtípusba tartoznak, vagy – lazább megfogalmazásban – bizonyos személyiségtípusok hajlamosak az alkoholizmusra. Ilyenek: az éretlen, az önmagát kényeztető személyiség, a szexuális problémákkal küszködők, az önmagukat büntetni kívánók, végül a feszültségekkel küszködő személyiség.

A szocializáció zavarai

A szocializáció fogalmát a pszichológia és a szociológia egyaránt használja. A 16. fejezetben tárgyaltuk részletesen a szocializáció szerepét az egyén és a társadalom életében. Itt csak arra utalok, hogy mindkét tudomány képviselői felhasználják azt az elméletet, amely a szocializáció zavaraiban, hibáiban látja a deviáns viselkedés kialakulásának mélyen fekvő okát. Eszerint az akut stresszhelyzet csak a közvetlen kiváltó, „precipitáló” tényezője a deviáns viselkedés kezdetének. Meg kell keresnünk mögötte a mélyebben rejlő okokat, amelyeknek következtében a deviáns magatartást tanúsító személy nem képes a feszültségeket elviselni, az azt okozó helyzeteket megoldani. E feszültségek elviseléséhez, megoldásához egészségesen fejlődött, érett személyiség szükséges. Az egészséges személyiségfejlődéshez, szocializációhoz harmonikus családi háttér és a kortárscsoportokkal való jó kapcsolatok kívánatosak. Ha ezek hiányoznak, szocializációs és személyiségfejlődésbeli zavarok léphetnek fel. A szociológiai kutatásoknak a legtöbb esetben sikerül kimutatniuk a személyiségfejlődésnek olyan korai, többnyire gyermekkori zavarait, amelyeknek következtében a kérdéses személy kevésbé teherbíró, ellenállóképes a felnőttkorban többé-kevésbé szükségszerűen fellépő feszültségekkel szemben.

A szociológust természetesen az is érdekli, hogy valamely társadalomban vagy társadalmi csoportban mennyire gyakoriak a szocializációs zavarok, és ennek mi lehet az oka.

A bűnözés magyarázata a racionális választás elmélete alapján

A közelmúltban a racionális választás általános szociológiai elméletének térhódításával megjelent a bűnözésnek a racionális választás elmélete szerinti magyarázata. Ez szinte közgazdaságtani fogalmakkal, a várható haszonnal és költségek kockázatával magyarázza a vagyon elleni bűnözést. Korábban is elő-előfordult olyan felfogás, hogy a vagyon elleni bűnöző racionálisan jár el, mérlegeli a cselekményből várható anyagi nyereséget és a lebukás kockázatát, valamint a várható büntetést. A racionális választás elmélete (Cor- nish-Clarke 1986) ezt a megközelítést pontosan megfogalmazott elméletté fejlesztette. Valószínű azonban, hogy még a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőinek is csak egy kisebbsége kalkulál teljesen racionálisan, és még az utóbbiak körében is gyakori a kockázat irreális lebecsülése. A vagyon elleni bűncselekményeket elkövetők jelentős része és a legtöbb egyéb bűncselekmény elkövetői valószínűleg egyáltalán nem gondolják át cselekményük következményeit.

Kulturális elméletek

A kulturális elméletek abból a 16. fejezetben tárgyalt szociológiai felfogásból indulnak ki, hogy minden társadalomban kulturális normák és értékek szabályozzák a társadalom tagjainak viselkedését. Ezek a normák kultúránként meglehetősen eltérőek lehetnek. Ilyenek az ebben a fejezetben a deviáns viselkedések címszó alatt tárgyalt viselkedések is.

Különösképpen érvényes ez a szeszesital- és a kábítószer-fogyasztásra vonatkozó normákra. Azt lehet mondani, hogy szinte minden társadalomban engedélyeztek és használtak olyan szereket, amelyek az ember lelkiállapotát befolyásolják. A hasis használata a közel-keleti társadalmakban hozzátartozott a mindennapi élethez, a mexikói amerikai indiánok peyotl kaktuszból készített szerrel idéztek elő hallucinációt, délamerikai indiánok a kokacserje leveleit rágták stimulálás céljára. A különböző társadalmak más, hasonló hatást kiváltó szereket viszont szigorúan tiltottak, mint például a szeszes italokat a mohamedán vallású társadalmakban. Ezzel szemben az európai kultúrájú országokban az ókortól szokásos a szeszesital-fogyasztás, legfeljebb a súlyos leré- szegedést és alkoholizmussal járó viselkedést ítélték el. Tehát az egyes kábítószerek és az alkohol fogyasztása egyes társadalmakban nem minősül deviáns viselkedésnek, más társadalmakban viszont igen.

A kábítószer- és a szeszesital-fogyasztás módjára, körülményeire és a megengedett mennyiségre vonatkozó normák is eltérőek a különböző kultúrákban. Az ilyen normák különbségeit fő magyarázó tényezőnek tekintő vizsgálatok korai klasszikusa az Egyesült Államokban élő zsidók és írek ivási szokásainak és alkoholizmusának összehasonlítása (Bales 1962; Snyder 1962). A zsidó vallásúak ősidők óta fogyasztottak szeszes italokat, de nagyon szigorúan szabályozott keretek között. A lerészegedést viszont igen súlyosan elítélték. Ezzel szemben Írországban az volt a közfelfogás, hogy előnyös, ha a fiatal nőtlen emberek a kocsmákban isznak, akár le is részegedhetnek, mert így veszélytelen módon levezetik a XIX. század közepe óta magas házasságkötési életkor, a hosszú, sokszor életre szóló nőtlen állapot okozta feszültségeket. A kutatók ezeknek az eltérő ivási normáknak tulajdonították azt, hogy az amerikai írek körében sokkal gyakoribb az alkoholizmus, mint az amerikai zsidók körében.

Hasonló kulturális magyarázatokat lehet megfogalmazni az erőszakos bűnözés különbségeire is. Gondoljunk a vérbosszú és a párbaj nem is olyan régen még majdnem kötelező voltára bizonyos helyzetekben. De a mai európai kultúrájú társadalmak között is nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy konfliktus esetében megengedett-e, a férfias viselkedéshez tartozik-e az erőszakos fellépés, a sérelem megtorlása.

Az öngyilkosságot illetően is eltérő normák élnek a különböző társadalmakban. A Japánban egészen a második világháború végéig uralkodó szamurájerkölcsöt szokás példaként idézni, amely szerint bizonyos helyzetekben a szamurájférfinak kötelessége öngyilkosságot elkövetnie.

Végül még az elmebetegségeket illetően is felmerült az a gondolat, hogy az adott társadalom kultúrája szerepet játszhat abban, hogy a különböző elmebetegségek milyen gyakorisággal fordulnak elő. Példaként szokás említeni azt, hogy a századforduló körül Európában gyakori volt a hisztéria, mára viszont igen ritkává vált. Egyes kutatók feltételezik azt, hogy száz évvel ezelőtt a hisztérikus viselkedés mintegy elfogadott volt, ma viszont másfajta elmebeteg-viselkedések, például a depresszió váltak hallgatólagosan elfogadottakká.

A kulturális elméletek szerint tehát azokban a társadalmakban gyakoribb valamely deviáns viselkedésforma, amelyek azt engedélyezik vagy hallgatólagosan elfogadják, eltűrik, kevésbé szigorúan szabályozzák, korlátozzák. A deviáns viselkedésre vonatkozó normák egy társadalmon belül társadalmi rétegenként is eltérőek lehetnek, továbbá helyi különbségek is előfordulnak (egyik faluban szokásos a kocsmai lerészegedés és verekedés, más faluban sokkal kevésbé). Egy-egy család és kiscsoport körében is eltérő normák élhetnek a deviáns viselkedést illetően. Az egyik helyen például súlyosan elítélik a lerészegedést, máshol nemcsak elnézik, hanem bizonyos helyzetekben szinte előírják. Az alkoholizmus kifejlődésének nyilvánvalóan nagyobb az esélye az utóbbi típusú kiscsoportok tagjai között. Az öngyilkosság családi halmozódásának hátterében is feltételezhetjük az azt elősegítő családi légkör hatását, az öngyilkosság következtében meghalt tisztelt és szeretett családtagok, rokonok példájának befolyását. A szociálpszichiátriai szakirodalom szerint a különböző fajta elmebetegségek és neurózisok családon belüli ismétlődésében is szerepe van az ilyen viselkedési minták kulturális átörökítésének, el- tanulásának. Végül fiatalkori kábítószer-fogyasztás és agresszív bűnözés szinte sohasem fordul elő egy azt nagyon határozottan támogató, hasonló viselkedésű kiscsoporton kívül.

A kulturális elméletek körébe sorolhatjuk a chicagói iskola bűnözéselméletét, az úgynevezett differenciális asszociáció elméletét (Sutherland-Cressey 1978). A különleges elnevezés mögött az az egyszerű gondolat rejlik, hogy azok, akik gyakrabban kerülnek kapcsolatba bűnözőkkel (mert a családjukban, kiscsoportjaikban, lakóhelyi környezetükben sok a bűnöző), nagyobb valószínűséggel válnak bűnözőkké, mint azok, akik ritkán találkoznak bűnözőkkel. Ennek az elméletnek gyökere a chicagói városökológiai iskolának (lásd a 6. fejezetet) az a megfigyelése volt, hogy a bűnözés a nagyváros egyes kerületeiben összpontosult, és hogy az e kerületekbe beköltözők is átvették a régi lakosság nagyobb bűnözési hajlandóságát.

A szociokulturális elméletnek egy bővített változatát fogalmazták meg Jessor és munkatársai (1968). Eszerint a szociokulturális rendszernek három része van, amely a deviáns viselkedés gyakoriságát befolyásolja: a hozzáférési lehetőségek (például a szeszes ital ára és beszerzési lehetőségei), a normák, amelyek a viselkedést szabályozzák, és végül a társadalmi kontroll gyenge vagy erős volta.

Anómiaelméletek

A szociológia klasszikus devianciaelméletei az anómiaelméletek. Ezek magyarázzák ugyanis a makrotársadalom jellemzőivel, struktúrájával, ellentmondásaival a deviáns viselkedés gyakoriságát. Egyben ezek azok az elméletek, amelyek a legkövetkezetesebben alkalmazzák azt a szemléletet, hogy a deviáns viselkedéseknek közös gyökereik vannak.

Durkheim (2003) már a századforduló körül nagyon világosan leszögezte, hogy egy- egy öngyilkosság okait kereshetjük a kérdéses személy lelkialkatában vagy a közvetlen környezetében, de az öngyilkosságnak az adott társadalmon belüli gyakoriságát csakis a társadalom egészének jellemzőivel lehet megmagyarázni. Az ilyen magyarázat céljára fogalmazta meg az anómia elméletét. Eszerint az anómia a társadalmi normák meggyengülésének állapota. Ez többek között a gyors és nagy társadalmi változások hatására erősödik fel. A nagyobb fokú anómia pedig az öngyilkosság gyakoribbá válását okozza, mert a világos viselkedési szabályok hiánya megnöveli az egyes emberek életében előforduló feszültségeket.

Némileg kiterjesztve a Durkheim-féle anómiafogalmat azt mondhatjuk, hogy a gyors – vagy inkább a nagy megrázkódtatásokkal járó – társadalmi változások akut feszültséghelyzeteket teremtenek, növelik a szocializációs zavarok gyakoriságát, általában norma- és értékzavart, válságokat okoznak. Ezt nevezhetjük anómiás állapotnak. Ilyen állapotban a társadalom tagjai nagyobb gyakorisággal reagálnak deviáns viselkedéssel.

Még általánosabban szokás az anómiát a társadalmi dezorganizációval vagy dezintegrációval azonosítani.

Merton (1980) az 1930-as évek végén újanómiafogalmat vezetett be. Abból a megfigyelésből indult ki, hogy az amerikai társadalomban a deviáns viselkedések gyakorisága a társadalmi hierarchiában lefelé haladva növekszik: a jómódúak között ritka, de a szegények között gyakori mindenfajta deviáns viselkedés. Feltételezve, hogy a deviancia oka az anómia, olyan anómiafogalmat dolgozott ki, amely érthetővé teszi, miért gyakoribb az anómia az alsó rétegekben. Merton szerint az anómia nem egyszerűen a normák meggyengülése az adott társadalomban, hanem a társadalomban elfogadott célok és megengedett eszközök közötti ellentmondás. Feltételezte, hogy az amerikai társadalomban általánosan elfogadott cél az anyagi siker, a meggazdagodás, a karrier. Az ehhez vezető megengedett eszközök: a tanulás, a munka, a takarékosság. Nyilvánvaló azonban, hogy a szegényebb rétegek tagjai, az abból származók a megengedett eszközök segítségével nem vagy alig képesek a fenti célokat megvalósítani. Ezért ezekben a rétegekben gyakori az anómia. Erre az anómiás helyzetre Merton szerint három-, illetve négyféleképpen lehet reagálni attól függően, hogy az egyén a célokat, a megengedett eszközöket vagy mindkettőt elutasítja. Ezt a négy anómiás reakciót a konformitással együtt a következő sémával lehet ábrázolni:

17.1. táblázat -

Az egyén viselkedésének típusai

Célok

Megengedett

eszközök

1. Konformitás

+

+

2. Újítás

+

-

3. Ritualizmus

-

+

4. Visszahúzódás

-

-

5. Lázadás

±

±


A + jelek az elfogadást, a-jelek az elutasítást jelentik. A ± jel azt fejezi ki, hogy a lázadó személy elutasítja a célokat és az eszközöket is, de a saját új céljait és eszközeit akarja azok helyére állítani.

A típusoknak Merton általi elnevezései különlegesek. A köznapi nyelvre lefordítva az újítás a bűnözést jelenti (a bűnöző meg akar gazdagodni, de illegális eszközökkel), a ritualizmus a társadalmi normák lélektelen követését jelenti, és nem számít deviáns viselkedésnek, a visszahúzódás típusába tartozik a csavargás, az elmebetegség és neurózis, az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás és a legszélsőségesebb esetben az öngyilkosság (ezek az emberek már nemcsak nem hajlandók vagy nem képesek a társadalmilag elfogadott normák szerint élni, hanem arról is lemondtak, hogy a társadalom többi tagja által kívánatosnak tartott célokat elérjék). Merton tipológiájának különlegessége, hogy a lázadó, vagyis a forradalmár és szabadságharcos magatartást is beépíti rendszerébe.

Merton után mások további anómiafogalmakat dolgoztak ki. Srole (1956) a mentális betegségek vizsgálatában az anómia következő dimenzióit különböztette meg (és vizsgálta konkrét kérdésekkel):

1. az a meggyőződés, hogy a közösség vezetői közömbösek a közemberek igényei iránt,

2. a társadalom működése érthetetlen, kiszámíthatatlan,

3. az életcélok megvalósíthatatlanok és ezért nem fontosak,

4. az egyén hiábavalónak, haszontalannak érzi magát,

5. nem várható segítség az embertársaktól.

Az anómiához hasonló fogalom az elidegenedés. E fogalmat Marx óta nagyon sokféle értelemben használták a szociológiában. Ebben a tankönyvben azt a marxizmustól már távol álló elidegenedésfogalmat használom, amelyet Seeman (1959) javasolt. Ennek dimenziói: a hatalomnélküliség, az élet értelmetlensége, az elmagányosodás, az önmagától való elidegenedés, az önértékelés elvesztése, végül a normanélküliség. Látható, hogy ez az elidegenedésfogalom nagyon közel áll az újabb anómiaértelmezésekhez (Andorka 1994).

A. Cohen (1955) vizsgálata a fiatalkorú bűnelkövetők bandáiról érdekes példája az anómiafogalom empirikus felhasználásának. Az alsó osztálybeli fiatalok nincsenek felkészülve arra, hogy az iskolában sikeresek legyenek, mert az iskolák a középosztálybeli készségeket, tulajdonságokat értékelik, mint a jó szóbeli kifejezőkészséget, a jó tanulást, a tisztaságot, az illedelmességet és az azonnali szükségletkielégítésről való lemondás képességét. Mivel az iskolában annak értékei és normái keretében sikertelenek, szembefordulnak ezekkel, és olyan közösségeket alakítanak ki, ahol az ő saját normáik és értékeik érvényesülnek, a kíméletlenség, a merészség, a destruktív magatartás. Ezért előbb-utóbb szükségképpen összeütközésbe kerülnek a bűnüldöző hatóságokkal.

Az anómiaelméletekből adódó fontos következtetés, hogy a deviáns viselkedést mutató személyek a társadalmi viszonyok áldozatai, nem (vagy csak kis részben) hibáztat- hatók viselkedésükért, megsegítésük a társadalom egészének mintegy kötelessége.

Minősítési elmélet

Az 1960-as években a deviáns viselkedésnek egy újfajta szociológiai elmélete jelent meg, az úgynevezett minősítési vagy címkézési (labelling) elmélet (Becker 1963; Lemert 1967). Ezen elmélet szerint nem magán a viselkedésen, hanem a társadalomnak, valamint egyes erre kijelölt társadalmi intézményeknek (rendőrségnek, bíróságnak, pszichiátriai intézményeknek stb.) válaszreakcióján múlik, hogy valamilyen viselkedés vagy személy deviánsnak minősül-e. Egyszerűbben fogalmazva, az elmebeteget például nem annyira a viselkedése különbözteti meg a társadalom többi tagjától, mint inkább az, hogy a pszichiáterek elmebetegnek minősítik. Ezt a minősítést nevezte Goffman (1963) „stigmának”, vagyis megbélyegzésnek. Ezzel azt érzékeltette, hogy akire rásütötték a stigmát, az nem tud tőle szabadulni, sőt idővel maga is azonosul vele, azaz elmebetegnek tekinti magát. Ennek a felfogásnak a Magyarországon is jól ismert szépirodalmi kifejezését láthattuk Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéből készült filmben.

Fontos eleme ennek az elméletnek, hogy a fenti társadalmi intézmények reakciója nagymértékben függ a deviáns viselkedésű személy társadalmi helyzetétől. Leegyszerűsítve: ugyanazért a cselekményért Amerikában az alsó osztályba tartozó fekete bőrű fiatalt sokkal nagyobb valószínűséggel minősítik bűnözőnek, mint a fehér középosztálybeli fiatalt.

Az utóbbi években erősen bírálták a minősítési elméletet. Kétségtelen, hogy az első deviáns cselekmény elkövetésekor sok más tényező játszik szerepet, amelyekkel a deviancia szociológiájának többi irányzata foglalkozik. Bizonyítottnak lehet azonban tekiteni, hogy a deviánssá minősítés a társadalmi intézmények és a szűkebb környezet részéről megerősíti az adott személy késztetését további hasonló cselekmények elkövetésére, mert végül elfogadja ezt a minősítést, ő maga is alkoholistának, bűnözőnek, elmebetegnek stb. tekinti magát, és ennek megfelelően viselkedik. Példaképpen elég a fiatalkorú bűnelkövetők szabadságvesztésének letöltésére szolgáló intézetek bűnözésre „nevelő” hatására utalni.

A minősítési elméletből – minden vitathatósága ellenére – biztosan le lehet vonni azt a fontos következtetést, hogy a deviáns viselkedés gyakorisága okainak kutatásakor nem szabad megfeledkezni a devianciával foglalkozó intézmények működésének vizsgálatáról, és ha a deviancia gyakoriságának mérséklésére törekszünk, gondolkozni kell ezeknek az intézményeknek megreformálási lehetőségeiről.

A deviancia okaira vonatkozóan tehát sokféle elmélet létezik a társadalomtudományokban. Tekintettel a deviancia kérdéskörének bonyolultságára, többféle elméletet együttesen kell figyelembe venni e jelenségek megértéséhez. A fenti elméletek szintézisét úgy fogalmaznám meg, hogy az egyén deviáns viselkedésének gyökere legtöbbször valamilyen szocializációs zavar. Az ennek következtében nem teljesen érett vagy erős személyiség nem képes a felnőttélettel együtt járó feszültségeket elviselni. Ezek elől valamilyen devianciába menekül. A társadalom és a közvetlen környezet kultúrája befolyásolja abban, hogy milyen devianciát választ. Mind a feszültséghelyzetek gyakorisága és élessége, mind a szocializációs hibák előfordulása, mind a kulturális értékek és normák nagymértékben függenek a makrotársadalom állapotától, az anómia és az elidegenedés fokától.