Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Időmérleg-vizsgálatok

Az említett nemzetközi időmérleg-vizsgálaton kívül, amelyre nálunk Győrben és környékén került sor, négy részletes országos felvételünk van: a Központi Statisztikai Hivatal 1963., 1976-1977., 1986-1987. és 1993. évi felvétele. Ezeknek alapján az életmód változásának tendenciáira is következtethetünk. Továbbá az 1976-1977. évi felvétel eredményeit összehasonlítottuk a közel egy időben végzett lengyel és finn időmérleg-vizsgálattal, így bizonyos nemzetközi összehasonlításra is módunk van.

Ezeknek az adatfelvételeknek alapján egyrészt azt látjuk, hogy a magyar társadalom életmódja sok hasonlóságot mutat a többi fejlett társadaloméval, másrészt vannak a magyar társadalom életmódjának bizonyos különleges sajátosságai, amelyek az utolsó négy évtized magyarországi gazdasági és társadalmi viszonyaival függnek össze.

Ha egyetlen mondatban akarjuk összefoglalni a magyar társadalom nagy többségének életmódját az 1970-es és 1980-as évekre vonatkozóan, akkor azt mondhatjuk: az emberek Magyarországon igen sokat dolgoztak, azaz sok időt foglaltak le a különféle munkajellegű, vagyis társadalmilag kötött tevékenységek. Ide soroltuk a főfoglalkozású munkahelyen végzett munkát, a különféle jövedelemkiegészítő tevékenységeket, amelyeket a mindennapi szóhasználatban a „második gazdasághoz” soroltak, továbbá a háztartási munkát és vásárlást, a különféle házilagos építési és javítási-szerelési munkákat, minden egyéb munkajellegű tevékenységet, a tanulást, végül a gyermekek, idős emberek, betegek gondozását, ellátását, a gyermekekkel való tanulást (15.1. táblázat). Ezeknek együttes időtartama Magyarországon kivételesen hosszú volt, lényegesen hosszabb, mint például Finnországban. Ez az idő az 1970-es évek második felétől az 1980-as évek második feléig csak kissé rövidült.

Viszonylag hosszú volt az az idő is, amelyet az „átlagos magyar felnőtt” a munkahelyén végzett munkával töltött. Ennek csak egyik oka, hogy a törvényes munkaidő viszonylag hosszú volt. Hozzájárult az is, hogy egyes rétegek sokat túlóráztak, másutt – például a mezőgazdaságban és a közlekedésben – a rendes munkaidő hosszabb volt a népgazdaság többi részeiben érvényesnél. A nők esetében ennél is lényegesebb szerepe volt annak, hogy a háztartáson kívül dolgozó, szaknyelven „aktív kereső” nők aránya magas volt, és viszonylag kevesen dolgoztak közülük részmunkaidőben.

Ezzel az időmérlegeken alapuló megállapítással szemben fel lehet vetni, hogy a munka intenzitása esetleg nem volt különösen nagy. Erről az időmérleg-vizsgálatok nem tudnak információkat adni, más vizsgálatok azonban arra engednek következtetni, hogy legalábbis a munkahelyek nagy részén – különösen az ipar és mezőgazdaság fizikai munkaköreiben – igen aktív munka folyt. Úgy látszik tehát, hogy el kell vetni minden olyan feltételezést, hogy a társadalom tagjai általában „lógtak” vagy „lusták” voltak. Ennek éppen az ellenkezőjét mutatják a szociológiai adatfelvételek.

A munkával kapcsolatos közlekedés időtartama is viszonylag hosszú volt, naponta több mint átlagosan egy óra. Ebben szerepet játszott, hogy az ingázó aktív keresők aránya igen magas volt (1984-ben 22 százalék), és 1980-ig állandóan nőtt. Emellett az ingázás körülményei is kedvezőtlenek voltak: a tömegközlekedési eszközök általában lassúak és zsúfoltak. Ezért nemcsak a falvakból a városokba „ingázók”, hanem a nagyobb városokon, elsősorban Budapesten belül lakhelyük és munkahelyük között utazók is sok időt töltöttek közlekedéssel.

Hosszú volt – a nőknél napi 4 óra, a férfiaknál napi 1 óra – a háztartási munkával töltött idő. Ez okozta azt, hogy a felnőtt nők naponta összesen több mint fél órával többet töltöttek különféle munkatevékenységekkel, tehát – azt mondhatjuk – a létfenntartással és a népesség (és munkaerő) reprodukciójával kapcsolatos munkateherből nagyobb részt vállaltak. Noha háztartási munkaidejük 1963 és 1986 között körülbelül egy teljes órával rövidült, a nők és férfiak közötti különbség az összes kötött időben nem mérséklődött, mert ugyanakkor nőtt a nők kereső munkavállalása és így kereső munkával töltött ideje.

15.1. táblázat - 15.1. táblázat ♦ A 18-69 éves népesség átlagos napi időmérlege 1976/77-ben, 1986/87-ben és 1993-ban, perc

Tevékenység

Férfi

1976/77

1986/87

1993

1976/77

1986/87

1993

Munka a főfoglalkozásban

184

255

209

176

161

139

Nem mezőgazdasági jövedelemkiegészítő munka

3

16

5

1

9

2

Mezőgazdasági jövedelemkiegészítő munka

60

75

73

47

41

34

Tanulás, önképzés

10

7

7

6

6

5

Háztartási munka

66

51

62

240

219

222

Vásárlás

13

16

19

24

26

28

Építési munkák

9

12

8

2

2

2

Szerelés, javítás

8

10

12

0

0

1

Gyermeknevelés, -gondozás

13

14

17

28

41

49

Közlekedés

69

67

62

51

51

49

Fiziológiai szükségletek

677

668

681

680

666

673

Társas kapcsolatok

61

62

63

44

47

46

Vallási tevékenység

3

4

2

2

3

2

Kulturális intézmények látogatása

5

5

3

3

2

2

Olvasás

38

40

28

19

28

27

Televíziónézés, rádiózás

103

125

168

87

110

137

Egyéb otthoni szabadidő

3

3

5

21

23

12

Testedzés, mozgás szabad levegőn

13

11

15

9

6

7

Összesen

1440

1440

1440

1440

1440

1440

Ezen belül:

társadalmilag kötött

536

522

474

574

555

532

fiziológiailag kötött

670

668

681

680

666

673

szabadon végzett

227

250

286

186

219

235


Jövedelemkiegészítő munkák

Más országokhoz viszonyítva a hosszú kötött időnek leginkább az volt az oka, hogy a magyar társadalom tagjainak nagy többsége a munkahelyen végzett munkát követően különféle munkákkal próbált kiegészítő jövedelemhez jutni. E jövedelemkiegészítő tevékenységek között a leggyakoribb a mezőgazdasági kistermelés volt. A lakosságnak mintegy kétharmada élt olyan háztartásban, amely kisebb-nagyobb mértékben gazdálkodott. Így érthető, hogy az 1986-1987. évi felmérések szerint egy felnőtt férfi átlagosan napi 75 percet, egy nő 41 percet töltött kistermeléssel. Azoknál, akik ténylegesen gazdálkodtak – különösen akik nagyobb mértékben foglalkoztak vele -, az ezzel töltött idő ennek kétszeresét is elérte. Ezt a munkát részben a főfoglalkozású munkahelyen töltött idő előtt, reggel és utána, este végzik, részben pedig a hétvégi munkaszüneti napokon.

Különösképpen figyelemreméltó, hogy a mezőgazdasági kistermelésre fordított idő 1963 óta folyamatosan növekedett. Ez a tendencia annak ellenére érvényesült, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség aránya időközben lényegesen csökkent. A két tendencia ellentétes irányának oka, hogy nemcsak a parasztság, hanem minden falusi háztartás, sőt a kisebb vidéki városok háztartásainak is lényeges része foglalkozott kistermeléssel. A mezőgazdasági kistermelés elterjedésének, a ráfordított idő növelésének egyik oka, hogy az 1968 körüli gazdasági reformok kifejezetten ösztönözték a mezőgazdasági kistermelést. Bár a reformok 1972 utáni visszafogása a mezőgazdasági kistermelés feltételeit is megnehezítette, az mégsem szorult vissza.

A mezőgazdasági kistermelés vitathatatlan sikerei indították a kormányzatot arra, hogy 1978-tól kezdődően a gazdaság más ágaiban, másféle termelési és szolgáltatási tevékenységek területén is fokozatosan kiszélesítették a jövedelemkiegészítő tevékenységek legális végzésének lehetőségét. Az 1970-es évek második felének és az 1980-as évek második felének időmérlegadatait összehasonlítva láthatjuk, hogy tíz év alatt ténylegesen megnőtt a nem mezőgazdasági fizikai és szellemi jellegű jövedelemkiegészítő tevékenységekre fordított idő.

A jövedelemkiegészítő tevékenységek további elterjedése annak is következménye volt, hogy a társadalom nagy része – szinte mindenki, aki tehette – az ilyen kiegészítő jövedelmekre való törekvéssel próbálta az 1978 óta tartó reálbércsökkenés következményeit kivédeni. Jól érzékelteti ezt egy 1980 nyarán végzett közvélemény-kutatás, amelyben a megkérdezett munkavállalási életkorú személyek arra a kérdésre, hogy miként reagálnának, ha a család egy időre nehezebb anyagi helyzetbe kerülne, a következő válaszokat adták: 33 százalék többletmunkát vállalna, 37 százalék a családi kiadásokat próbálná csökkenteni, 27 százalék többletmunkát is vállalna és a kiadásokat is csökkentené (2 százalék nem tudott válaszolni).

Az időmérleg-vizsgálatok két további olyan munkatevékenység előfordulásáról adnak információkat, amelyek ugyan nem eredményeztek pénzbeli jövedelmet, de lényegesen hozzájárulnak a családok életszínvonalának emeléséhez. Ezek: lakásépítés és -karbantartás, továbbá a tartós fogyasztási eszközök szerelése, javítása, karbantartása (ezen belül a személygépkocsi-karbantartással kapcsolatos munkák).

Minden tizedik felnőtt férfi előző napi időmérlegében szerepelt valamilyen lakásépítési vagy -karbantartási munka. Hogyan lehet ezt magyarázni? Egyrészt az 1970-es években épült lakásoknak közel a fele (és az utolsó években növekvő része) magánerőből, legtöbbször jelentős bankkölcsönnel épült; másrészt a „magánerő” nemcsak a család pénzét jelentette, hanem legtöbbször, különösen a falusi és városszéli családi házak építésekor, a család saját, továbbá a távolabbi rokonok, szomszédok, barátok, munkatársak munkaerejének a felhasználását is. Ezeknél a „kalákában” történő lakásépítéseknél minden segédmunkát és lehetőleg minél több szakmunkát ilyen kölcsönös munkacsere formájában, pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül végeznek el, tudva azt, hogy az adott segítséget szükség esetén (amikor a család valamely tagja maga fog építkezni) vissza fogják kapni.

Még gyakoribb volt, de naponta kevesebb időt foglalt le a különféle tartós eszközök, közöttük a személygépkocsi javítása, karbantartása.

Az eddig elmondottak együttesen azt eredményezték, hogy a magyar társadalom tagjainak a munkatevékenységek és fiziológiai szükségletek (alvás, étkezés stb.) után fennmaradó, többé-kevésbé szabadon beosztható ideje viszonylag rövid volt. Továbbá az összes munkával töltött időnek 1965 óta történő kisebb mértékű rövidülésével (elsősorban a törvényes munkaidő rövidülése, a szabad szombatok bevezetése következtében) párhuzamosan elterjedt a televízió (ma a népességnek alig néhány százaléka él olyan háztartásban, ahol nincs televízió), következésképpen erősen megnőtt a televíziónézésre fordított idő. Az 1980-as évek második felében egy magyar felnőtt átlagosan napi 111 percet töltött a televízió előtt. Ezt az időt részben a munkaidő rövidülésével, de emellett majdnem minden más szabadidős tevékenység háttérbe szorulása árán „nyerte”. A hatvanas évek eleje óta nemcsak a mozilátogatás csökkent (kevesebb mint felére), hanem kisebb mértékben a színházlátogatás is, továbbá valamivel kevesebb a könyvek, újságok, folyóiratok olvasására fordított idő is (noha a vásárolt példányok száma emelkedett). Csökkent az otthoni és azon kívüli társas együttlétre, összejövetelekre fordított idő is. Végül csökkent és más országokhoz viszonyítva igen rövid a sportolásra, kirándulásra, testedzésre fordított idő.

A szabadidőnek ezt a viszonylagos „elszegényedését” különféleképpen értékelhetjük. Egyrészt a televíziózás elterjedésének kétségtelenül pozitív hatása, hogy a magyar társadalom kultúrája egységesebbé vált, kisebbek a társadalmi rétegek – vagy a városi és falusi népesség – közötti műveltségbeli különbségek. A televízió azoknak a falusi és szegény családoknak is „lakásába hozta” az egyetemes magyar kultúrát, akik annak hiányában csak nagy nehézségekkel juthattak hozzá. Sok külföldi szociológus ugyanakkor a televízió eluralkodásának negatív művelődési hatásait hangsúlyozza. Mindenképpen sajnálatos az olvasás háttérbe szorulása (még akkor is, ha ez nem különösen nagymértékű) és a társas-közösségi kapcsolatok ritkábbá válása. Azt is látnunk kell azonban, hogy mindez végső soron összefüggött a fent leírt erősen munkacentrikus életmóddal: ennyi munka után alig marad energia az igényesebb kulturális tevékenységekre és a társas kapcsolatokra.

Újabb tendenciák

Az 1993. évi időmérleg-felvétel egyrészt a korábbi tendenciák folytatódását, másrészt a rendszerváltással összefüggésben bekövetkezett lényeges változásokat mutatta ki. A főfoglalkozásban végzett munka idejének erőteljes csökkenése nemcsak a munkaidő rövidülésének és a szabadidő növekedésének nagy tendenciáját tükrözi, hanem ezenkívül a munkahellyel rendelkező népesség arányának erős csökkenését is. E csökkenés oka egyrészt a munkanélküliség megjelenése és jelentős megnövekedése (az adatfelvétel idején 13 százalék), másrészt a foglalkoztatás ennél is nagyobb csökkenése, a foglalkoztatott népesség jelentős részének nyugdíjba vonulása (részben a nyugdíjkorhatár előtti nyugdíjba vonulása) és egy másik részének egyszerűen a háztartásba való visszavonulása. Így a ténylegesen főfoglalkozású munkahellyel rendelkezők aránya az összes népességben az 1989. évi 46 százalékról 1993-ban 38 százalékra csökkent. Ez nyilvánvalóan csökkentette az egy felnőttre jutó átlagos főmunkahelyi munkaidőt.

Várakozásainkkal ellentétben azonban a főmunkahelyek elvesztése, az ott töltött átlagos idő megrövidülése nem vezetett az egyéb jövedelemkiegészítő munkatevékenységek idejének növekedéséhez. Ezeket a rendszerváltozás után helyesebb „második gazdaság” helyett „informális gazdaságnak” nevezni. A nem mezőgazdasági jellegű jövedelemkiegészítő tevékenységek ideje határozottan csökkent, tehát a nem mezőgazdasági informális gazdaság visszaesett. Ennek egyik oka az lehet, hogy azoknak egy része, akik korábban a második gazdaságban végeztek ilyen munkákat, átmentek az első gazdaságba, ilyen típusú munkájuk a főfoglalkozásukká vált. A másik lehetséges ok, hogy a nem mezőgazdasági jövedelemkiegészítő tevékenységek feltételei kedvezőtlenebbekké váltak. Míg a tevékenységek a szocialista időszak hiánygazdaságának viszonyai között kielégítetlenül maradt szükségleteket fedeztek, a piacgazdaság körülményei között nem maradt kielégítetlen a fizetőképes kereslet. Egyszerű példa erre a taxizás: míg a szocialista korszakban a munkaidején túl személygépkocsijával magántaxizást végző személy rendszerint talált ügyfeleket, a rendszerváltás után a főfoglalkozású taxisok száma annyira megnőtt, hogy a mellékjövedelemért végzett magántaxizás iránti kereslet lecsökkent.

Lecsökkent a mezőgazdasági jövedelemkiegészítő tevékenységekre, a korábban háztájinak nevezett gazdálkodásra fordított idő is. Ennek oka, hogy a mezőgazdasági termékek iránti kereslet lényegesen csökkent, részben a mezőgazdasági export visszaesése, részben a belső kereslet csökkenése következtében, ugyanakkor a háztáji termelés ráfordítási árai (takarmány, műtrágya) drágábbakká váltak, így piacra termelni többnyire kevésbé kifizetődőbbé vált. A mezőgazdasági kistermelés így elsősorban a háztartások saját szükségleteinek fedezésére szorult vissza. Így is nagyon lényeges szerepet játszik abban, hogy a falusi lakosság védekezni tud egyéb jövedelmeinek csökkenésével szemben.

Visszaesett az építési munkára – házépítésre és -karbantartásra – fordított idő is, mivel a magánlakás-építés erősen csökkent. Kissé nőtt viszont a szerelésre és javításra fordított idő, feltehetően a személygépkocsik számának növekedésével összefüggésben. Továbbá kissé nőtt a gyermekekre fordított idő.

A munkatevékenységek által lekötött idő megrövidülése következtében kissé több időt fordítunk a fiziológiai szükségletekre (alvás, táplálkozás, testi higiénia, pihenés).

Lényegesen megnőtt a szabadon végzett tevékenységekre fordítható idő. Ezt elvben kedvező változásnak kellene tekinteni, ténylegesen azonban ennek a megnövekedett időnek csak kis részét fordították olyan tevékenységekre, amelyek az életmódot gazdagítják. Az olvasásra, kulturális intézmények (mozi, színház stb.) látogatására fordított idő tovább csökkent. Kissé nőtt a testedzésre, a szabad levegőn való mozgásra, sétára stb. fordított idő, s ez az egészségi állapot szempontjából kedvező változás. A megnövekedett szabadidő nagy részét azonban a televízió műsorainak nézése töltötte ki.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az 1993. évi időmérleg-felvétel számos eleme egy válságos állapotban lévő társadalom képét mutatja.

A férfiak és nők életmódja közötti különbség

Az időmérlegadatok azt is jelzik, hogy a magyar társadalomban igen erősen különbözik a férfiak és a nők életmódja, továbbá igen lényegesek a társadalmi rétegenkénti különbségek (15.1. és 15.2. táblázat).

15.2. táblázat - 15.2. táblázat ♦ A társadalmilag kötött napi idő nemenként és társadalmi rétegenként, 1976/77, 1986/87 és 1993, perc

Társadalmi réteg

Férfi

1976/77

1986/87

1993

1976/77

1986/87

1993

Felsővezető és értelmiségi

553

531

555

623

601

591

Irodai

571

571

532

616

605

625

Önálló iparos, kereskedő

-

-

551

-

-

604

Szakmunkás

571

568

564

617

623

511

Betanított munkás

563

568

528

632

615

624

Segédmunkás

576

560

508

658

612

622

Mezőgazdasági fizikai

625

581

558

631

644

638

Aktív életkorú inaktív

334

327

345

530

540

507

Nyugdíjas

353

369

325

436

433

412


1993-ban a nők összes kötött tevékenységének ideje 58 perccel hosszabb volt, mint a férfiaké. Más szóval azt mondhatjuk, hogy a társadalom felnőtt nőtagjai naponta közel egy órával több munkát fordítottak a társadalom egésze jólétének előteremtésére, mint a férfiak. Joggal állíthatjuk tehát, hogy jólétünk biztosításának terhe nagyobb mértékben nehezedik a nők, mint a férfiak vállára. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a nők hosszabb kötött ideje elsősorban a hosszabb háztartási munkaidőnek a következménye. A korszerű közgazdaságtani felfogás szerint ugyanis a háztartási munkát ugyanúgy produktív munkának lehet tekinteni, mint a háztartáson kívüli keretek között végzett kereső munkát. Továbbá a háztartási munka hasonló kötöttséget és megterhelést jelent, mint bármilyen más – akár a főfoglalkozású munkahelyen, akár a „második gazdaságban” végzett – munka. Hozzátehetjük, hogy 1963-tól 1976/77-igaférfiakésanők közötti különbség nőtt, azóta 1986/87-ig kissé csökkent, tehát kismértékben előreléptünk a fejlett országokat jellemző, a nemek közötti nagyobb egyenlőség irányába. 1993-ra viszont újra erősen megnőtt a különbség, tehát visszaléptünk a nemek közötti egyenlőtlen terhelés irányába.

A társadalmi rétegek életmódjának különbségei

Még nagyobbak voltak az 1970-es és 1980-as években a társadalmi rétegek közötti különbségek. A kötött idő hossza és a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely közötti kapcsolat nagyon határozott és egyértelmű volt: a vezetők és értelmiségiek kötött ideje a legrövidebb volt, a mezőgazdasági fizikaiaké pedig a leghosszabb. A vezető és értelmiségi férfiak és nők mintegy egy és egynegyed órával kevesebb időt fordítottak munkára, mint a paraszt férfiak és nők. A hosszabb kötött idő nyilvánvalóan lényeges társadalmi hátrányokkal jár, egyrészt nagyobb kimerültséget eredményez, másrészt a szabadon beosztható időnek, ezzel összefüggésben a művelődés, a társas kapcsolatok lehetőségeinek beszűkülését okozza. Az összes kötött idő társadalmi rétegenkénti különbségeinek egyik oka volt a mezőgazdasági kistermelésre fordított idő eltérése rétegenként. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az ilyen tevékenységek még a vezetők és értelmiségiek átlagos időmérlegében is jelentős helyet foglaltak el, és a mezőgazdasági kistermelés minden társadalmi réteg (a paraszt nők kivételével) napi időráfordításában növekedett az 1970-es évek második fele óta.

1993-ra a társadalmilag kötött idő különbségeinek képe némileg összezavarodott. A felsővezető és értelmiségi férfiak összes munkával lekötött ideje erősen megnőtt, a betanított és segédmunkás férfiaké viszont erősen lecsökkent. A nők között az irodai foglalkozásúak kötött idejének növekedése változtatta meg az egyértelmű társadalmi hierarchiát. Ennek fő oka a főmunkahelyen töltött idő meghosszabbodása az értelmiségi férfiak körében, míg a többi rétegekben ez az idő csökkent. Csak találgatni tudjuk jelenleg, hogy vajon az Amerikában ismeretes „munka-alkoholista” (workalcoholic) menedzser életmódjának magyarországi megjelenése tükröződik-e az időmérlegadatokban.

A társadalmi rétegek eltérő kötött idejének természetesen az a következménye, hogy – mivel a fiziológiai szükségletekre fordított idő mindegyik társadalmi rétegben nagyjából egyformán 11 óra – az 1970-es és 1980-as években nagymértékben eltérő az egyes rétegek tagjai által többé-kevésbé szabadon beosztható idő. Ezért is érthető, hogy nagyon különbözik a művelődésre, társas kapcsolatokra, testedzésre, egyszerűen pihenésre fordított idejük átlaga. A különbségekben természetesen szerepet játszhatnak az eltérő igények, minták, értékek is, de ezeknek teljes azonossága esetén sem lenne a különböző rétegek tagjainak egyforma lehetőségük a szabadidő hasonló felhasználására.

Különösen figyelemreméltó ez a tény annak fényében, hogy sem Lengyelországban, sem Finnországban nem mutatkoztak hasonló nagyságú különbségek, továbbá az 1963. évi magyarországi vizsgálat is alig mutatott ki különbségeket az egyes rétegek összes munkaideje között. Miközben tehát az egy főre jutó jövedelem rétegek közötti különbségei a hatvanas évek eleje óta némileg csökkentek, az életmódkülönbségek nőttek.

Mintegy azt mondhatjuk, hogy az alacsony jövedelmű rétegek a rendes munkaidőn túli intenzív jövedelemkiegészítő tevékenységek segítségével közelítették meg a magasabb jövedelműek életszínvonalát. 1993-ra az alacsony jövedelmű rétegek ezen jövedelemkiegészítő lehetőségei, a második gazdaság visszaszorulása miatt, erősen mérséklődtek, ezért csökkentek a rétegek közötti kötött időkülönbségek. Ugyanakkor erősen megnőttek a rétegek közötti jövedelemkülönbségek. Magyarországon is sor került olyan vizsgálatokra, amelyek az életmód alapján különböztettek meg típusokat, társadalmi csoportokat.

Életstíluscsoportok

A társadalmi rétegződésről 1981-1982-ben végzett adatfelvétel során gyűjtött adatok alapján, a Kolosi Tamás által a státuscsoport-vizsgálatban felhasználtakhoz hasonló matematikai-statisztikai módszerek segítségével Utasi Ágnes (1984) életstíluscsoportokat különített el a magyar társadalom felnőtt tagjai közt.

Utasi az életstílusnak 9 dimenzióját definiálta, és ezekben a dimenziókban határozott meg minden egyes megkérdezett személy számára indexpontszámokat. A 9 dimenzió és a megfelelő index megszerkesztésénél felhasznált alapinformációk néhány példája a következő:

1. háztartási (étkezési, öltözködési és testápolási) fogyasztási szokások,

2. lakásberendezés (könyvespolc, függöny, szőnyeg, festmény stb. a lakásban),

3. lakáskultúra (a lakás komfortossága, telefon),

4. tárgyi környezet (bútorok állapota, könyvek, hanglemezek, kulturális eszközök, háztartási gépek száma),

5. második gazdaságbeli tevékenység,

6. intellektuális tevékenységek (televíziónézés, mozilátogatás, olvasás, könyv- és hanglemezvásárlás),

4. rekreáció (üdülés, kirándulás, testedzés, szabadidős tevékenységek, járműtulajdon),

8. szokások (különórák, születésnapok, karácsony, ebéd- és vacsoravendég),

9. az emberi kapcsolatok intenzitása.

Az ezekben a dimenziókban meghatározott pontszámok alapján az alábbi tíz életstíluscsoportot különböztette meg:

1. elit (5,5%),

2. intellektuális orientáció (10,7%),

3. családorientált (7,5%),

4. a hierarchiában magasabb helyzetű rétegek mintáját követő (10,3%),

5. tárgyorientált, a lakásberendezés és tartós fogyasztási javak megszerzésére törekvő (10,4%),

6. emberi kapcsolatokban gazdag (11,1%),

7. emberi kapcsolatokban szegény, elmagányosodott (3,2%),

8. a hátrányos helyzetét a második gazdaságban tett nagy erőfeszítésekkel kompenzáló (17,1%),

9. robotoló (13,1%),

10. elesett, szegény (11,1%).

Tehát az életstílusra vonatkozó adatok alapján is kimutatható volt, hogy a magyar társadalom jelentős részének életére a második gazdaságban végzett nagy erőfeszítések és a mindennapos robot nyomta rá a bélyegét, továbbá hogy a magyar társadalom több mint egytizede súlyosan elesett, szegény volt. Másrészt az is kitűnik a vizsgálatból, hogy az anyagi szempontból legkedvezőbb helyzetű „elit” és a magas szintű intellektuális érdeklődésű csoport elkülönült egymástól.

A szegények és a romák életmódja

Két társadalmi csoport – amely egymást részben átfedi – életmódját különlegesen vizsgálták Magyarországon. Ezek: a szegények és a romák vagy cigányok.

Magyarországon is történt egy „Sanchez család”-típusú szegénységvizsgálat: Fábián Katalin (1977) végezte Budapest egyik külső kerületében egy barakklakásokból álló kis telepen. A leírt család sok tekintetben hasonlít az említett mexikói családhoz: a jövedelmek igen alacsonyak, a lakás és lakókörnyezet szegényes, a háztartási gazdálkodás kevéssé ésszerű, a családtagok nagy része szakképzetlen munkás, munkahelyüket viszonylag gyakran változtatják, többségük falusi, szegényparaszti környezetből származott. Az 1971-től 1975-ig végzett beszélgetéssorozat azonban úgy fejeződik be, hogy legalábbis feltételezni lehet a fiatalabb nemzedék egyes tagjainak kiemelkedését ebből a „szegénységkultúrából”.

A közvélemény azt tartja, hogy a cigányság jelentős részének életmódja is lényegesen eltér a magyar társadalom többségétől. A szociológiai vizsgálatok ezt nem bizonyítják ennyire egyértelműen. Az 1971-ben végzett első országos cigányvizsgálat alapján Kemény István (1976) arra a következtetésre jutott, hogy az akkor körülbelül 320 ezerre becsülhető cigány etnikumú lakosságnak mintegy kétharmada élt alacsony (havi 800 Ft-nál kisebb egy főre jutó) jövedelemből. Ennek a résznek életkörülményei és életmódja valóban különböztek a magyar társadalom átlagától, de nem lényegesen nagyobb mértékben, mint a hasonló jövedelmű nem cigány családoké. Tehát nem a cigány népesség, hanem a szegény népesség életkörülményei és életmódja különültek el a társadalom többi részétől, és bár valóban ebbe a rétegbe tartozott a cigányság kétharmada, mégis e réteg nagy többsége nem cigányokból állott.

Ezzel szemben Szakolczai Árpád (1982) a Hankiss Elemér vezette értékvizsgálatok keretében külön tanulmányozta az azon belül megkérdezett cigány etnikumúak értékválasztásait, és azt találta, hogy azok különböztek nemcsak az átlagtól, hanem a hasonló helyzetű nem cigány népesség által legfontosabbnak tartott értékektől. Míg a nem cigány szegények elfogadni látszanak a társadalom egészében vezető szerepet játszó értékeket, különösen a munkát, a cigányok a munkát mint értéket elutasítják, és az örömökben gazdag életet tekintik a legfőbb értéknek. Ezek az értékkülönbségek feltehetően lényegesen befolyásolják életmódjukat is.

Diósi Ágnes (1988) szociográfiája a magyarországi cigányokról sok egyéb információ mellett érzékelteti, hogy mennyire változatos a cigány etnikum egyes alcsoportjainak helyzete és kultúrája.

Az összes, ebben a fejezetben bemutatott vizsgálat alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar társadalom életmódjáról és különösen az életmód különbségeiről viszonylag keveset tudunk. Az időmérleg-felvételek az életmód keretfeltételeiről adnak képet, a rétegek és csoportok életmódjának és az azonos társadalmi rétegeken belül is esetleg megkülönböztethető életstíluscsoportoknak a pontos és finom megismeréséhez további részletes vizsgálatokra lenne szükség. Sajnos az utóbbi években az életmód-szociológia kutatása visszaszorulni látszik.