Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Az életmód szerepe Max Webernél

A szociológia tudományában a klasszikusok óta él az a gondolat, hogy az életmód különbségei lényegesen differenciálják a társadalmakat, befolyásolják a társadalmi szerkezetet. Max Weber háromdimenziós szerkezeti modelljében (lásd az 5. fejezetet) az életmód, amelyet az „életvitel” kifejezéssel fordítottak magyarra (és amelyet más nyelveken némelykor „életstílusnak” neveznek), a megbecsüléssel, presztízzsel együtt a harmadik dimenzió lényeges eleme. Más szóval a társadalom tagjai nemcsak a gazdasági helyzet (jövedelem stb.) és a hatalom szerint rendeződnek a társadalom hierarchiájában, hanem az életmódjuk és az ennek az életmódnak következtében kialakuló megbecsültségük szerint is. Aki „finomabb”, „előkelőbb” életmódot folytat, azt jobban megbecsülik, függetlenül attól, hogy mekkora a jövedelme vagy vagyona és mekkora a hatalma.

A hivalkodó fogyasztás

Az amerikai társadalomtudományok nagy „kívülállója”, az erősen társadalomkritikus Thorstein Veblen (1975) szerint a gazdagoknak a társadalom nagy tömegeitől való elkülönülésében szintén nagy szerepet játszik az életmód és a fogyasztás. Ezt a gazdag osztályt „dologtalannak” (leisure, vagyis szabadidős osztálynak) nevezte el, és azt hangsúlyozta, hogy tagjait a „hivalkodó fogyasztás” (conspicuous consumption) jellemzi, mert nagyon is meg akarják mutatni, hogy megengedhetik maguknak a fényűzést, hogy ezzel is kifejezésre juttassák, mennyivel fölötte állnak a dolgozó tömegeknek.

Az időfelhasználás szociológiája

A szabadidő szociológiája iránti elméleti érdeklődés az 1960 körül Nyugat-Európában és Amerikában elterjedt optimizmusból származott. J. Fourastié (1965) 40 000 óra című munkájában egy olyan jövőképet vázolt fel, amelyben a társadalom tagjai heti 30 órát töltenek kereső munkával, ez – az ünnepek és szabadság leszámításával – évi 1200 órát jelent, és mivel az emberek huszonéves koruk első felében kezdenek dolgozni és 65 éves korukban mennek nyugdíjba, ez egy emberi élet során (leszámítva a felnőttkori átképzéssel, tanulással töltendő éveket) 40 000 óra munkaidőt jelent. Mivel az emberek átlagosan 80 évig, tehát durván 700 ezer órát élnek, a munkaidőn felül (leszámítva a napi 10 órányi, fiziológiai szükségletekre fordított időt) körülbelül 370 ezer óra szabadidejük lesz életük folyamán. A nagy kérdés tehát az, hogyan fogják ezt a szabadidőt felhasználni, eltölteni. Fourastié felhívta ugyan a figyelmet az ebből adódó problémákra, de igen optimista jövőképet vázolt, hatalmas kulturális, tudományos fejlődésre számított.

Az időmérleg-vizsgálatok konkrét eredményei viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a háztartáson kívüli kereső munka mellett az egyének és családok jólétének megteremtésében lényeges szerepet játszik és sok időt vesz igénybe a háztartási munka, a háztartás körüli különböző szolgáltatások saját erőből történő elvégzése, a családok, rokonok, barátok, szomszédok közötti kölcsönös segítség. Gershuny (1978) szerint az ipari társadalom után nemcsak a szolgáltatási társadalom következik (ahol a foglalkoztatottak nagy része a szolgáltatások területén dolgozik), hanem az önmagunkat kiszolgáló (self-servicing) társadalom is, amelyben egyre több szolgáltatási munkát a háztartások tagjai maguk végeznek el, tehát maguk végzik a lakás körüli karbantartási munkákat, a tartós eszközök javítását stb. Erre módot ad egyrészt a megnövekedett szabadidő, másrészt a megnövekedett szaktudás, végül az ilyen munkák elvégzésére használható kisgépek elterjedése. Pahl (1984) munkanélküliek és szegények körében vizsgálta a különféle alkalmi munkák, a kistermelés, a kölcsönös munkasegítség jelentőségét a gazdasági problémák enyhítésében. Zapf (1984) a jólét „termelésének" új elméletét fogalmazta meg, amely szerint abban részt vesznek a piacok, az állami intézmények, a háztartások és végül a társadalom tagjainak egyesületei. A háztartások és az egyesületek, informális csoportok, baráti együttműködés jólétteremtő szerepét nem lehet a hivatalos statisztikán, a nemzetijövedelem-számításon keresztül lemérni. Erre az időmérleg-vizsgálatokat lehetne felhasználni. A nemzetijövedelem-számítás régi problémája, hogy a háztartási munkát nem veszi számba. (A régi, sokat idézett paradoxon szerint a nemzeti jövedelem csökken, ha valaki feleségül veszi a szakácsnőjét, mert a szakácsnő munkája, mivel fizetéssel jár, belekerül a nemzeti jövedelembe, a feleség ugyanolyan munkája azonban nem kerül bele.) Javaslatok hangzottak el, hogy az időmérleg-felvételekből kimutatható háztartási munkaidőt valamilyen fiktív órabérrel szorozva számítsák be a nemzeti jövedelembe. Az a gondolat is felvetődött, hogy az időmérleg-felvételek alapján egy teljes, de a GDP-nél tágabb körű gazdasági-társadalmi elszámolási rendszert lehetne felépíteni (Juster-Stafford 1985). Az időmérleg- és életmódvizsgálatok ezen a ponton összekapcsolódnak a mindennapi élet vagy a háztartás gazdaságtanának kutatásával (Spéder 1993). Ezekben azt mérik fel, hogy a háztartás tagjai hogyan használják fel idejüket különböző tevékenységekre, milyen pénzbeli és természetbeni jövedelmeket szereznek és azokat hogyan használják fel.

Munkáséletmód és a szegénység kultúrája

Az időmérleg-vizsgálatoknak az időfelhasználásra, annak társadalmi különbségeire koncentráló elemzései mellett tovább élt és az utolsó években ismét megerősödött az életmód és a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely közötti összefüggés vizsgálata. Itt az egyik fő kérdés az volt, hogy van-e a munkásosztálynak sajátságos munkáséletmódja. R. Hog- gart (1975) igen alapos és sokoldalú vizsgálatot végzett az angol munkásosztály hagyományos kultúrájáról, életmódjáról.

Az 1960-as évek első felében a szociológia egyik sokat vitatott kérdése az volt, hogy elpolgárosodik-e a fejlett országokban viszonylagosan magas jövedelmű és ezért jólétben élő munkásosztály („affluent worker”). J. H. Goldthorpe, D. Lockwood (1968; 1969) és munkatársaik ezt többek között úgy vizsgálták, hogy az életmód egyes elemeire kérdeztek rá hagyományos munkát végző szakképzetlen munkások, modern szakmákban dolgozó szakmunkások és irodai foglalkozású szellemiek körében. Azt találták, hogy az említett modern szakmunkások magas keresetük és életszínvonaluk mellett is megtartják a hagyományos munkásosztályra jellemző életmód számos jellemzőit, tehát nem polgárosodnak el. Megállapításaikat sokan kétségbe vonták, a vita máig nem dőlt el.

Oscar Lewis a szegénység szociológiájával kapcsolatosan (lásd 4. fejezet) már említett kutatásaiban a mexikói szegény családok, pontosabban egy kiválasztott család életmódját vizsgálta. Azt bizonyította, hogy ennek a rétegnek egészen speciális életmódja van (különféle alkalmi munkákból élnek, háztartási gazdálkodásuk kevéssé ésszerű, a holnapra kevéssé gondolnak, nem takarékoskodnak, családi kapcsolataik meglehetősen zavarosak és gyakran változnak). Ezt nevezte a „szegénység kultúrájának". Mások ezt továbbgondolva arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen életmód a réteg társadalmi felemelkedésének döntő akadálya, tehát a szegénység újratermelődésében lényeges szerepet játszik. Ezt a tételt sokan vitatták, mondván, hogy a „szegénység kultúrája” a társadalom legszegényebb rétegének teljesen ésszerű alkalmazkodása az objektív helyzetéhez, a társadalmi felemelkedés lehetetlenségéhez.

Praxis és habitus Bourdieu-nél

P. Bourdieu az életmóddal kapcsolatos fogalmakat használta fel az osztályok közötti különbségek feltárására. Egyik könyvének a La distinction (Bourdieu 1979) címet adta. Ez a kifejezés jól szemlélteti alapvető gondolatát. A „distinction” szót ugyanis egyrészt a „kifinomultság”, másrészt a „megkülönböztetés” szóval fordíthatjuk magyarra. Bourdieu ebben a könyvében azt fejti ki, hogy a társadalmi hierarchiában magasabb helyzetű osztály – és a többi osztály is – különleges életmódjával, különleges szabadidős tevékenységeivel és ízléssel önmagát definiálja és különíti el más osztályoktól. Azzal, hogy milyen sportot űz, milyen zeneszerzőket kedvel, hogyan rendezi be a lakását, sőt azzal is, hogy mit eszik, hogyan öltözködik, milyen kozmetikumokat használ stb., önmagát definiálja, így az egyes ember egy-egy társadalmi osztályhoz, réteghez való tartozását juttatja kifejezésre.

A mindennapi életmódnak ezeket az elemeit a praxis fogalmában foglalja össze. A praxis, vagyis a mindennapi gyakorlat- és ízlésválasztások hátterében áll az egész társadalmi élettel és kultúrával szembeni következetes attitűd, amelyet habitusnak nevez. Ez a habitus jellemzi és egyben definiálja a társadalmi osztályokat.

Az életmód tehát Bourdieu felfogása szerint nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciót tükrözi, annak mintegy függvénye, hanem meg is határozza, hogy az egyén milyen társadalmi osztályhoz tartozik, mintegy alakítja, definiálja is a struktúrát.

Ennek következtében Bourdieu nemcsak a hagyományos társadalmi osztályokat különbözteti meg, hanem azok mellett vagy még inkább azokon belül az életmód alapján definiált osztályokat is. Az uralkodó osztályon belül például megkülönbözteti a tőkéseket és a magyar szociológiai nyelvben értelmiségnek nevezett csoportot. A tőkéseket az jellemzi többek között, hogy Párizsban a Szajna jobb partján laknak és oda járnak szórakozni, a jobbközép pártokat támogatják, a napilapok közül a Figarót olvassák, Watteau festészetét, Bizet zenéjét kedvelik, továbbá vitorlásjachtjuk van. Az értelmiség a Szajna bal partján lakik és az ottani színházakba, kávéházakba jár, a Szocialista Pártot és más balközép pártokat támogatja, a Le Monde-ot olvassa, Kandinszkij festészetét és Webern zenéjét kedveli, hegymászással és kirándulással tölti nyári szabadságát. Ezek az életmódelemek természetesen az 1963. évi francia társadalom osztályaira voltak jellemzőek, az ízlések és az életmód az idő folyamán változik. Bourdieu kifejezetten hangsúlyozza az ízlések és a habitus divatszerű változását, ezek a változások azonban többé-kevés- bé egyidejűleg következnek be egy-egy társadalmi osztályban. Ilyen divathullám az értelmiség körében például a barokk zene kedveltségének megnövekedése.

Társadalmi miliők

Még tovább mentek egyes nyugatnémet rétegződéskutatók, mert azt állítják, hogy a társadalmi osztály és réteg hagyományos meghatározói – a tőkés vagy bérmunkás pozíció, a jövedelem, az iskolai végzettség stb. – már nem a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció fő kritériumai. „Túl vagyunk az osztályokon és rétegeken” (lásd 5. fejezet). Ehelyett az életmód és az azt befolyásoló értékek alapján javasolnak a társadalmi struktúrán belül társadalmi miliőket megkülönböztetni. A 80-as évektől kezdve egyre több német társadalomkutató kezdi alkalmazni a heidelbergi SINUS Intézet által kialakított társadalmi miliőket a társadalom vizsgálatakor (Hradil 1987, 1995). Ez a csoportosítás a következő miliőket látja megkülönböztethetőknek az 1980 körüli nyugatnémet társadalomban (zárójelben a becsült százalékos arányok).

1. konzervatív felső miliő (9%)

2. kispolgári miliő (26%)

3. tradicionális munkásmiliő (9%)

4. tradíciók nélküli munkásmiliő (10%)

5. felemelkedésorientált miliő (24%)

6. technokrata-liberális miliő (10%)

7. hedonista miliő (10%)

8. alternatív miliő (3%)

Ezek a társadalmi miliők természetesen változnak az idők folyamán, régiek sorvadnak el, újak tűnnek fel és terjednek el.