Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Tóth István György)

Nemzetközi tendenciák

Ebben a fejezetben három olyan nemzetközi témát emelünk ki, amelyek közvetlenebbül is befolyást gyakoroltak az átalakuló országok, közöttük Magyarország politikai környezetére: nemzetközi konfliktusok, a nagy gazdasági-társadalmi átmenetek lezárulta és az Európai Unió kibővülése.

Geopolitikai változások A Szovjetunió szétesése után a korábbi kétosztatúság helyett egypólusúvá vált a világ. Ebben a nemzetközi rendben (amely Kína és India várható és folyamatban levő megerősödéséig tart), két, az egyes országok politikai berendezkedésére közvetett vagy közvetlen is hatással levő konfliktus zajlott le. Európában a Jugoszláv köztársaság helyén létrejött vagy újjáalakult államalakulatok (Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró, Macedónia) és ma még meglehetősen instabil közigazgatási területek (Koszovó, Boszniai Szerb Köztársaság) formálódása a második világháború után Európában bekövetkezett legnagyobb véráldozatot követelő etnikai konfliktusok, polgárháborúk és nemzetközi konfliktusok között zajlott le. 1991 és 1995 között Szlovénia, Horvátország és Bosznia, 1996 és 2001 között pedig Szerbia, Koszovó, Macedónia területén voltak fegyveres harcok, amelyek végül a Koszovói háborút követően Szerbia elleni NATO-beavatkozással értek véget. Mivel az Európai Uniónak nem volt önálló külpolitikája és védelmi rendszere, kiderült, hogy csak az Egyesült Államokkal együtt tud az Európában közvetlenül a határai mentén fellépő nemzetközi konfliktusokon úrrá lenni. A háború egyik következménye a háborús bűnökkel vádolt szereplők felkutatását és felelősségre vonását végző hágai Nemzetközi Törvényszék létrehozása lett. Ennek erejét jelzi, hogy Horvátország uniós csatlakozási folyamatát is gátolni volt képes azzal, hogy elérte, késleltessék a tárgyalásokat a háborúban kulcsszerepet játszó egyik horvát tábornok kézre kerítéséig.

Amerikában a 2001. szeptember 11-én öngyilkos merénylők által elkövetett, mintegy háromezer áldozatot szedő merénylet az Egyesült Államok belső biztonsági rendszerének és nemzetközi szerepvállalásának átalakítását váltotta ki és két közel-keleti katonai beavatkozás indoka lett (Afganisztánban és Irakban). Később két, a háborúkban tevékenyen részt vállaló európai országban is merényletek történtek, amelyek véget vetettek annak a hitnek, hogy itt csak az Egyesült Államok és az arab világ közötti konfliktusról van szó és rámutattak arra, hogy Európában is újra kell gondolni az Európán kívüli (elsősorban muzulmán) országokból származó bevándorlókkal kapcsolatos politikát, szükség van a kulturális és etnikai diverzitás és az integráció fogalmainak újragondolására is. Hollandiában egy a nők iszlám országokban történő elnyomásáról filmet készítő rendezőt gyilkoltak meg iszlám fundamentalisták, amit kulturális és etnikai alapú összecsapások követtek 2004-ben. Franciaországban 2005 őszén a nagyobb városok bevándorlók által lakott, általában szegregált, külvárosi negyedeiben törtek ki etnikai alapú zavargások. Ez az eseménysor lényeges hatással járt az egyes európai országok belpolitikai viszonyaira és várhatóan az Európai Unió bevándorlási politikájának átalakulását is magával hozza majd. A szociológia számára is új kihívásokat jelent ez a helyzet. Sokan vették ismét elő Samuel Huntington 1995-ös művét a civilizációk harcáról (Huntington 2000). A kulturális és etnikai viszonyok kutatása valószínűleg a következő évtizedek egyik legfontosabb szociológiai és politikatudományi kutatási területe lesz.

A nagy átalakulás és a gazdasági-politikai átmenet vége A korábbi szocialista világrendszer országainak társadalmi-gazdasági átalakulása nagyon változatos formákat öltött. Több helyen az államhatárok erőszakos megváltozásával illetve újraépítésével járt (volt szovjet tagköztársaságok, volt Jugoszlávia), másutt az országhatárokon belül zajlott le. Csehország és Szlovákia alkotmányos keretek között, népszavazással megerősítve vált szét. Számos átmenet etnikai feszültségek éleződését hozta (a balkánon vagy a közép-ázsiai köztársaságokban), másutt mindez egyáltalán nem okozott gondokat (Szlovéniában vagy Lengyelországban). Nagy változékonysággal, de jellemző volt a külpolitikai és kereskedelmi orientáció megváltozása is (keletről nyugat felé). Egyes országokban a korábbi hatalmi elitek politikai szerepvállalását jogi és politikai eszközökkel korlátozták (a volt NDK megszűnése után Németországban vagy Csehországban), másutt ilyen korlátozások egyáltalán nem történtek (Magyarországon vagy Szlovéniában). Bizonyos esetekben a szovjet hatalom összeomlása sem a piacgazdaság térnyeréséhez, sem pedig a demokratizálódáshoz nem vezetett el (Fehéroroszország, Türkmenisztán, Kazahsztán).

Az EU-taggá vált nyolc Közép-Kelet-Európai ország viszonylag homogén utat járt be. Kornai János (Polányi Károly nyomán, a kapitalizmus korábbi térhódításainak analógiáit használva) a régió „nagy átalakulásának” nevezi ezt a folyamatot (Kornai 2005) és a nyugati civilizációban bekövetkezett politikai változások fő irányát tekintve a nyugat-európai városi polgári és egyházi önkormányzatiság kiépülése, ezt követően a parlamentarizmus és a választójog kiterjesztése, majd a demokratizálódás dél-európai, ázsiai és latin amerikai terjedése utáni negyedik nagyobb hullámnak tekinti a szovjet és kelet-európai rezsimek összeomlását követő átalakulásokat. Kornai szerint a változások (1) a nyugati civilizáció fejlődési irányának megfelelően a kapitalista rendszer kifejlődése irányába történtek és (2) a politikai struktúrában a demokrácia intézményrendszerének térhódításával jártak együtt. Az átalakulás totális volt, minden szférában (gazdaság, politika, jogrendszer, társadalom) párhuzamosan zajlott (3), erőszakmentesen zajlott le (4), békés körülmények között ment végbe (5), történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő alatt következett be (6) (Kornai, 2005).

Az Európai Unió kibővítése A 2004 májusában az Európai Unió tagjává vált államok már az átalakulás periódusában átvettek számos jogszabályt és intézményt az uniós országok gyakorlatából, mert meg kellett felelniük a csatlakozási tárgyalások során velük szemben támasztott jogi, gazdasági és politikai követelményeknek. Ezen túl formálisan is alkalmazniuk kellett az uniós joganyagot, az ún. acquis communitaire-nek nevezett sok ezer oldalas szabálygyűjteményt. Mindez lényegileg változtatott a politikai rendszereken.

Az Európai Parlament képviselőinek megválasztása az Unió országaiban nagyjából egy időben zajlik. Ekkor a tagországokban regisztrált pártok jelölnek tagokat az adott országok lélekszáma alapján meghatározott kvóták szerinti helyekre. (Magyarországnak a 2004. májusi választásokon az összesen 732 európai parlamenti képviselő közé 24-et lehetett delegálnia.) A képviselők nagyobb pártcsaládok szerint tömörülnek frakciókba, amelyek sokszor az országok vagy országcsoportok eltérő érdekei szerint szavaznak, máskor pedig természetesen az egyes országok belpolitikai életében is megszokott frakciófegyelemnek megfelelő gyakorlatot követik.

A csatlakozók kormányzati tevékenységére és törvényhozásaira a csatlakozásról szóló tárgyalási folyamat során a gazdaságpolitikai és intézményépítési kritériumnak való megfelelés kényszere mellett politikai elvárások is nyomást gyakoroltak. Néha egyes belpolitikai fordulatok a tárgyalási folyamat lassulásához vagy megakadásához vezettek (ez történt például Szlovákiával a nemzeti populista Meciar kormányzat idején). Az itegrációs folyamat lényege azonban a makrogazdasági kritériumok megfogalmazásához és a szociálpolitikai menetrendhez kötődik. Az ún. konvergenciakritériumok az egyes országok fontosabb makrogazdasági mutatóinak szem előtt tartását, közösségi szintű nyomon követését tartalmazzák. A foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és az oktatás területén ennél valamivel „puhább” kritériumok érvényesülnek. Az ún. nyitott koordináció eszközrendszerének keretében a tagok számára közös vezérelveket, ajánlásokat és alkalmazásra ajánlott eszközrendszereket fogalmaznak meg, majd éves vagy kétéves nyomon követési, jelentési folyamat révén ellenőrzik a kitűzött célok teljesülését.

Ezek az intézkedések a nemzeti szinten folytatott gazdasági és szociális politikák tekintetében szűkítik a helyi elitek mozgásterét és ezáltal némiképpen a nemzeti szuverenitás bizonyos mértékű feladását is jelentik. Az egész folyamat iránya azonban egyelőre kérdéses, hiszen nem dőlt el, hogy egy közepes időtávon belül az Unióból egyfajta Európai Egyesült Államok, vagy pedig mindössze egy európai szintű szabad kereskedelmi övezet alakul majd ki. A szkepszist növelte a francia kezdeményezésre létrejött alkotmányozási folyamat 2005-ös franciaországi elutasító népszavazás után nyilvánvalóvá vált kudarca.

Hazai tendenciák

A magyarországi politikai rendszer és a választói viselkedés kutatásának számos kiemelkedő teljesítménye született meg az elmúlt években (lásd az ajánlott irodalmak között a legfrissebbeket), amelyek amellett, hogy a politikatudomány szempontjából elemzik a fejleményeket, számos, a politikai szociológiát érintő jelenségre világítanak rá. Ebben a fejezetben négy részkérdéssel: a magyar pártrendszer átalakulásával, a szavazókorú népesség társadalmi demográfiai szerkezetének átrendeződésével, a politikai aktivitás mértékével és az egyes pártok szavazótáborainak összetételével foglalkozunk.

A pártrendszer szerkezetének átalakulása, a pártok számának csökkenése A magyar pártrendszer karakterét az 1989-es ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során kötött megállapodássorozat jelölte ki. Az ekkor körvonalazódott választójogi törvény eredményeképpen a magyar pártrendszer az átmeneti országokhoz képest kiemelkedően stabilnak mutatkozott. 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is leváltották az éppen hatalmon levő kormányt, megtörtént a békés hatalomátvétel-átadás. Egyszer sem voltak országos időközi választások, még akkor sem, amikor egyébként (2003-ban, a szocialista-szabad demokrata kormánykoalíció idején) magának a kormányfőnek a leváltására sor került és mindez jelentős kormányátalakítással is járt. Ez a stabilitás lényegében két fontos közjogi elemnek a következménye: a parlamentbe bejutást a választásokon leadott szavazatok bizonyos minimális arányának (ez előbb 4 százalék volt, majd 5 százalékra emelték) megszerzéséhez kötötték és a kormány ellen csak ún. konstruktív bizalmatlansági indítványt lehet tenni (csak a kormányfővel lehet bizalmatlanságot bejelenteni és egyben meg is kell nevezni és megszavazni utódjelöltet).

E két szabály amellett, hogy elősegítette a kormányzati stabilitást, a magyarországi pártrendszer nemzetközi mércével mérve is jelentős mértékű tömbösödéséhez és koncentrálódásához is hozzájárult. Tömbösödésnek azt a folyamatot nevezik, amelyben a politikai pártok a politikai tér két eltérő oldalára tömörülnek, majd végbemegy közöttük egyfajta ideológiai, programokban is nyomon követhető hasonulás. Angelusz és Tardos (2005a) kiemelik, hogy a tömbösödés folyamán a pártok (többnyire a kormányzat-ellenzék megosztottság mentén) többé-kevésbé formalizált integrációkba tömörülnek, amelyet bizonyos mértékben követ a pártok szavazótáborának összehangolódása is. A magyar pártrendszerben a tömbösödés koncentrálódást is magával hozott, hiszen a blokkok kialakulásával a pártok száma is csökkent. Ebben a koncentrálódási (végső soron inkább kétpártosodási) folyamatban szintén fontos szerepet tölthetett be a parlamentbe kerülési küszöb bevezetése és a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye (Tóka 2005b). A tömbösödést jól mutatja, hogy az egymást követő választásokon a leadott szavazatok mind nagyobb hányada koncentrálódott mind kevesebb számú párt kezében (14.6. táblázat).

14.3. táblázat - 14.6. táblázat ♦ Politikai koncentráció a magyar pártrendszerben, 1990-2002

A két legnagyobb párt szavazatainak aránya

A két legnagyobb párt által elnyert mandátumok aránya

A parlamentbe bejutott pártok száma

1990

46

67

6

1994

53

72

6

1998

60

73

5

2002

83

89

4


Forrás: Angelusz-Tardos 2005a.

A folyamatot befolyásolták, bár nem mindig ugyanabba az irányba, a parlamenti választások közötti időpontokban rendezett önkormányzati választások és a különböző ügyekben rendezett népszavazások. Ezek a köztes választások hol „ráerősítettek” a parlamenti eredményre (például a 2002-es önkormányzati választások a tavaszi parlamenti választások eredményére), hol pedig „korrekciós” természetük volt (például 1990-ben, amikor a tavaszi MDF győzelmet egy őszi erőteljes szabaddemokrata áttörés követte). A koncentrálódás folyamata azonban megállíthatatlan volt, a magyar pártrendszer nagyon hasonlóvá vált a kétpárti berendezkedésű politikai rendszerekéhez.

14.1. ábra ♦ A pártok percepciója a bal-jobb és liberális-konzervatív dimenzió mentén: átlagos bal-jobb és liberális-konzervatív skála pontszámok

Nehéz lenne megmondani, hogy a kétpártosodásban – közgazdasági analógiával – a kereslet (a választói preferenciák) vagy a kínálat (a pártok és az általuk kínált programok) alakulása játszotta a vezető szerepet. Valószínűleg mindkettő (Tóka 2005b). A nagyobb pártokban is volt a törekvés arra, hogy két alternatívára egyszerűsítsék le a politikai teret és ezen belül igyekezzenek elfoglalni az egyik térfelet és a választókban is lehetett vágy a leegyszerűsített politikai paletta iránt. A pártok mozgása mindenesetre jelentős volt ebben a folyamatban. Körösényi–Tóth–Török (2005, IV. fejezet) szerint az első szakaszban (1989–1990) a pártok közötti fő törésvonal a posztkommunisták (MSZMP és MSZP) és az antikommunisták (többiek) között volt, ez utóbbi csoporton belül szétválasztva egymástól a kulturális-ideológiai baloldalt (SZDSZ és Fidesz) és a kulturális-ideológiai jobboldalt (MDF, FKGP, KDNP). Ezután az SZDSZ és a Fidesz között mind nagyobb mértékben növekedett a távolság és elhalványulni látszottak a szocalisták és a szabaddemokraták közötti távolságok, miközben a Fidesz fokozatosan elfoglalta a kulturális-ideológiai jobboldali térfelet az antikommunista póluson. A negyedik kormányzati ciklusban (a 2002-es választásokat követően) már gyakorlatilag két blokk áll szemben egymással, egy-egy nagyobb (MSZP illetve a Fidesz) és egy-egy kisebb (SZDSZ illetve az MDF) párttal a két oldalon, a parlamenten kívüli pártok közül pedig egy-egy kisebb erő foglalja le a bal-, illetve jobboldali politikai tér szélső értékeit.

A politikai-ideológiai paletta „kínálati” oldalát illusztrálva a 14.1. ábra azt mutatja, hogy hol helyezkedtek el 2003-ban a parlamenti pártok a politikai-ideológiai bal-jobb skála és a liberális-konzervatív mező mentén kijelölt koordináta-rendszerben, ahogy a választópolgárok (az adott vizsgálatokban a mintában szereplő válaszadók) „látták” őket. A liberális-konzervatív dimenzióban a MIÉP-et és az SZDSZ-t értékelik a szélső pártként, a bal-jobb dimenzió mentén az egyik oldalon a munkáspárt a másik oldalon pedig a MIÉP található.

Politikai demográfia: a választókorú népesség összetételének változása Az egymással párhuzamosan lezajlott gazdasági és politikai rendszerváltás kölcsönösen hatott egymásra és a társadalom szerkezetére. Először is lezajlott egy cserélődés. A választásra jogosult népesség száma 1990 és 2005 között alig változott (7 800 ezerről 8 050 ezerre emelkedett), de azoknak, akik 1990-ben szavaztak, csaknem harminc százaléka időközben meghalt, a 2006-ban szavazóképes állampolgároknak viszont több mint harminc százaléka még nem szavazhatott 1990-ben, hiszen fiatalabb volt 18 évesnél. Ez utóbbi csoportnak tehát már nincsen a felnőtt élethez köthető tapasztalata a rendszerváltás előtti Magyarországról. Másodszor, míg 1990-ben a választókorú népesség körülbelül 70 százalékának nem volt középfokú végzettsége és mindössze 9 százalék volt a diplomások aránya, 2005-re a diplomások aránya 13 százalék fölé, a középiskolát végzetteké 43 százalékra nőtt, az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők aránya viszont 44 százalékra csökkent. Ezen túl 1990 és 2005 között a 18 év fölöttiek között gazdaságilag aktívak aránya hatvanról ötven százalék alá esett, a nyugdíjasoké viszont egyharmadról negyven százalék fölé emelkedett. A gazdasági struktúra átalakulása és az iparszerkezet modernizálódása révén a szocialista időszakot jellemző nagyvállalati szerkezet, az erőteljes ipari dominancia, a magas fokú szakszervezeti lefedettség átalakult, a vállalatméret csökkent, a magántulajdon vált dominánssá, a szakszervezeti lefedettség nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony szintre csökkent. Ez szűkítette a baloldali pártok mozgásterét abban, hogy megszervezzék magukat és a politikai napirend is átalakult, mintegy igazodva a szavazókorú népesség összetételének változásaihoz.

A politikai aktivitás és a választási részvétel alakulása A demokratikus intézményrendszer legitimitásának egyik legfontosabb bázisa az állampolgárok politikai aktivitása. A tá- gabb értelemben vett, képviseleti demokrácia intézményein kívüli, a civil szerveződésekben és az ad hoc politikai érdekérvényesítési akciókban való részvételt is magában foglaló aktivitás Magyarországon a nyugati országokhoz és az Unió új tagországaihoz képest is rendkívül alacsony (Angelusz-Tardos 2005b). A régebbi tagországok 18 év feletti népességén belül szakszervezethez 24 százalék, környezetvédelmi mozgalomhoz mintegy 7 százalék kötődik, nálunk viszont az előbbi csoportba mintegy 6 százalék tartozik, az utóbbiba tartozók aránya pedig 1 százalék alatt van.

A helyi részvétel szintén alacsonyabb a Magyarországon, a parlamenti választásokon mutatott aktivitás viszont, úgy tűnik, konvergenciát mutat a nyugat-európai országokéval. A hazai részvétel szintje elmarad az európai átlagtól, de az utóbbi évtizedekben az európai országokban némi csökkenés, a magyar választásokon viszont emelkedő trend mutatkozott. Az eddigi négy választásból egyszer nem érte el az elsőfordulós részvétel az 57 százalékot, a legutolsó (2002-es) választáson viszont a 70 százalékot is meghaladta (14.7. táblázat). Miközben 1990-ben és 1994-ben a második fordulóban az elsőhöz képest lényegesen kevesebben vettek részt a választáson, 1998-ban és 2002-ben a két forduló között jelentős választói mobilizáció történt. Ez összefügghet a kétpártosodás- sal is: ha a politikai képlet két alternatíva közötti választásra egyszerűsödik, kiegyenlített politikai erőviszonyok mellett felértékelődnek a bizonytalanok szavazatai, aminek van mozgósító ereje.

A demokrácia működése szempontjából fontos lenne annak ismerete, hogy hogy választásoktól való távolmaradás a különböző társadalmi-gazdasági dimenziók mentén szisztematikusan alakul-e. Ha ugyanis ez a helyzet, akkor bizonyos társadalmi érdekek reprezentációja csorbát szenvedhet. Erről azonban sajnos nagyon keveset tudunk. A választások napján végzett úgynevezett exitpoll vizsgálatok célja az, hogy a média az aznap esti műsorokban gyorsan tudjon eredményeket közölni az urnazárás és a végleges választási eredmények ismertté válása előtt. Az exit pollokban általában nincs elég háttérváltozó a távolmaradók jellemzőinek becsléséhez. A választások előtti közvélemény-kutatásokban, ahol számtalan háttérváltozó is szerepel, ugyan rákérdeznek „egy most vasárnapi” választási részvétel szándékára, ám a válaszok előre jelző ereje bizonytalan (Kolosi-Tóth 2005). A választások után végzett úgynevezett post election vizsgálatokban viszont a visszaemlékezéseket sokszor inkább a kulturális közeg által determinált „helyes válaszok” vezérlik, nem feltétlenül a tényleges viselkedés (Fábián 1996, Ange- lusz-Tardos 1998).

14.4. táblázat - 14.7. táblázat ♦ Magyarországi választások részvételi eredményei 1990 és 2002 között (százalék)

Év

Parlamenti

választások

Önkormányzati

választások

Népszavazások és egyéb

1989

„négyigenes”: 58,0

1990

I. ford: 65,1

II. ford: 45,5

40,2

Köztársaságielnök-választás:

13,9

1993

Tb-választás: 39,0

1994

I. ford: 68,9

II. ford: 55,1

43,4

1997

NATO: 49,2

1998

I. ford: 56,1

II. ford: 57,0

45,7

2002

I. ford: 70,5

II. ford: 73,5

51,1

2003

EU: 45,6

2004

(Európa-parlament) 38,5

Kettős népsz.: 37,5

Forrás: www.valasztas.hu.


A választási statisztikákból azt tudjuk biztosan, hogy a részvétel Budapesten és Észak-Dunántúlon magasabb, Kelet-Magyarországon pedig alacsonyabb, mint másutt. A legkevésbé torzító, választások utáni felvételek adataiból az derül ki, hogy a részvételt leginkább az egyének kulturális és anyagi erőforrásai (praktikusan: iskolázottsága és jövedelmi-vagyoni helyzete) befolyásolják. A magas iskolázottságúak általában nagy arányban választanak, az összességében magasabb választási részvétel pedig akkor jön létre, ha a kampányok során kialakuló politikai izgalom eléri az alacsonyabb iskolázott- ságúakat is (Angelusz-Tardos 2005b). Az első négy választás tapasztalatai szerint inkább erősödött az anyagi-kulturális erőforrások részvételt magyarázó ereje, tehát a távolmaradás növekvő mértékben függött össze a rossz anyagi körülményekkel.

A részvétel azonban azoktól a normáktól is függ, amelyek a közösségen belül a politikai aktivitást szabályozzák. Angelusz és Tardos (2005b) szerint azok, akik társadalmi elismertségük szempontjából fontosnak értékelik a politikai részvételt, nagyobb arányban mennek el választani. Az alacsonyabb státusúak között a konvencionalizmus, az adott kisebb közösség normái növelhetik a részvétel esélyét. Valószínűleg részben szintén szocializációs okokra vezethető vissza az, hogy az idősebbek általában aktívabbak a választásokon való részvétel tekintetében, mint a fiatalok.

A pártok szavazótáborainak összetétele A pártrendszer tömbösödése és koncentrálódása a pártpreferenciák stabilizálódásával is együtt járt. 1990 és 1998 között nagyon változékonyak voltak a választók preferenciái. Az úgynevezett rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ, Fidesz) történetében egyaránt előfordultak hirtelen szárnyalások és zuhanások, néhány hirtelen nagyra nőtt párt szinte teljesen eltűnt a politikai rendszerből (FKGP, KDNP), míg a jelenlegi két legnagyobb párt mindegyike megélt olyan mélypontot, amikor a parlamentbe kerülése sem volt teljesen biztosított. A nagyfokú változékonyság az 1998-as választások után lecsökkent, különösen, ha a szavazatelvándorlást nem az egyes pártok, hanem az adott pártokat tömörítő „blokkok” vagy „oldalak” közötti mozgásként definiáljuk. Mivel a két meghatározó blokk az idők folyamán mind nagyobb mértékben kapcsolódott két párthoz, a szavazatok pártok közötti változékonysága a 2002 és 2006 közötti választási ciklusban gyakorlatilag egybeolvadt a pártok közötti változékonysággal (Körösényi-Tóth-Török 2005, 214-215. skk.).

Az új magyar pártrendszer formálódásának időszakának kezdetén nehéz volt beazonosítani azokat a társadalmi-gazdasági jellemzőket, amelyek mentén az egyes pártok szavazói tömörültek. A pártokkal való azonosulást a gazdasági struktúrában elfoglalt helyhez kötő hagyományosabb felfogás (amely szerint például a szakszervezetek által jól megszervezett nagyipari munkásság adja a baloldali pártok szavazótáborának bázisát) a gazdasági rendszerváltás következményeképpen lényegileg alapját vesztette. Az elemzők ezért viszonylag kevés, a szavazótáborokat világos dimenziók mentén megosztó „törésvonalat” találtak és e megosztottságok nem is a gazdasági-társadalmi szerkezethez kapcsolódtak. Körösényi András (1996) szerint két markáns törésvonalat, a volt állampárt tagjait a társadalom többi részétől és a rendszeres vallásgyakorlókat a többi szavazópolgártól elválasztó választóvonalat lehetett felfedezni. E metszetek azonban nagyjából 10-10 százaléknyi embert sorolnak egybe, míg a többi 80 százalék viszonylag homogén kategóriát alkot. A hagyományos társadalomszerkezeti törésvonalak közül csak az agrár-ipari ellentéthez kapcsolható megosztottság maradt meg a magyar politikai rendszerben (Körösényi-Tóth-Török2005, IV. 2. fejezet). A társadalmi-demográfiai törésvonalak (különösen a demográfiai jellemzők, mint a nem, az életkor, a lakóhely) szerepe a kilencvenes évek során lényegesen csökkent a pártpreferenciák meghatározódásában (Tóka 2005a). A pártosság (az egyes pártokkal való azonosulás) mértéke ugyanakkor jelentősen nőtt, az ideológiai önbesorolás (a politikai bal- és jobboldalhoz történő azonosulás) és a blokkhovatartozás közötti összefüggés pedig erősödött (Ange- lusz-Tardos 2005a). Ennek az összefüggésnek a pontos oksági irányát azonban nehéz megmondani. Akik az egyik oldalra sorolták magukat, növekvő mértékben választottak maguknak olyan pártot, amelyik magát az adott oldallal azonosította és fordítva: egy párttal való szimpatizálás előbb vagy utóbb esetleg az adott politikai-ideológiai oldallal való szimpátiával is összekapcsolódott (Tóka 2005a).

A pártrendszer koncentrálódásával a szavazótáborok hagyományos társadalmi demográfiai jellemzők menti tagolódása egymáshoz is közeledett: a nagyobb „néppárti” jellegű képződmények már nem korlátozódhatnak egy kisebb társadalmi szubkultúra érdekeinek képviseletére. Az egyes pártok szavazótáboraiban jelentős mértékű hasonlóság található és ez az idők folyamán (a pártok számának csökkenésével) tovább homogenizálódott.

14.5. táblázat - 14.8. táblázat ♦ Társadalmi-strukturális tényezők hatása a pártpreferenciákra: többváltozós modellek összefoglaló eredményei

MSZP-szavazók között felülreprezentáltak

Fidesz-szavazók között felülreprezentáltak

Életkor

Idősebbek (45 év felett)

Fiatalabbak ( 45 év alatt)

Nem

-

-

Családi állapot

-

-

Háztartás mérete

-

Nagyobb háztartásokban élők

Iskolai végzettség

Legfeljebb általános iskolai végzettség

-

Lakóhely

-

Vidék (nem fővárosi lakóhely)

Gazdasági aktivitás

Nyugdíjas státus

-

Vallásosság

Individuális vallásosság, ateizmus

Egyház tanítása szerinti vallásosság

Osztályazonosulás

A munkásosztályi identitással rendelkezőkhöz viszonyítva az MSZP szignifikánsan népszerűtlenebb az alsó osztállyal azonosulók körében

A munkásosztályi identitással rendelkezőkhöz viszonyítva a Fidesz szignifikánsan népszerűbb a(z alsó) középosztállyal azonosulók körében

Nómenklatúra

(MSZMP-tagság)

Volt MSZMP-tagság

„Pártonkívüli” státus


Forrás: Fábián 2005.

A pártpreferenciák meghatározódását és a politikai törésvonalakat többváltozós eljárással elemző kutatási beszámoló szerint (Fábián 2005) összességében a párthovatartozást a hagyományos gazdasági-társadalmi tényezők csak kismértékben magyarázzák (14.8. táblázat). A fiatalabbak és a vidékiek inkább a jobboldali pártokkal szimpatizálnak, az idősebbek, az alacsonyabb iskolázottságúak és a nyugdíjasok között a baloldali szimpátiák vannak többségben. A korábbi nómenklatúrához tartozás a baloldali szavazást valószínűsíti, míg azok, akik a szocializmus idején pártonkívüliek voltak és a vallásosak, hozzájuk képest nagyobb mértékben választják a Fideszt. A munkásosztályi azonosságtudat inkább a szocialista szavazatot jelez előre, miközben hozzájuk képest inkább az alsó középosztállyal azonosulók körében tűnik magasabbnak a Fidesz támogatottsága (Stumpf 2004, Fábián 2005). A városokon belül a zöldövezeti kertes családi házak lakói illetve a falvak lakói inkább a jobboldali pártokra szavaztak, míg a városi lakótelepek és hagyományos bérházak körében a baloldali pártok látszanak erősebbnek. Az egymást követő választásokon mindinkább az vált jellemzővé, hogy a Nyugat-Dunántúlon a jobboldali pártok szereztek több szavazatot, míg a baloldali pártok bázisa Budapesten és Észak-Magyarországon volt erősebb (Angelusz-Tardos 2005a). Összességében azonban azt láthatjuk, hogy az eltelt másfél évtizedben a társadalmi háttér szerepe csökkent a pártválasztás meghatározódásában.