Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

14. fejezet - 14.fejezet │ÁLLAM, KORMÁNYZAT, POLITIKA

14. fejezet - 14.fejezet │ÁLLAM, KORMÁNYZAT, POLITIKA

Minden társadalomnak van egy többé-kevésbé elkülönülő alrendszere, ahol a társadalom működését szolgáló döntéseket meghozzák, és ezeknek a döntéseknek a végrehajtását biztosítják, szükség esetén kikényszerítik. Ez az alrendszer a politika, s a döntések végrehajtásáról a modern társadalmakban az állam gondoskodik.

ALAPFOGALMAK

A politikai szociológia mellett két másik tudomány foglalkozik a politika vizsgálatával: a politikai történetírás és a politikatudomány vagy politológia. A politikai szociológia elsősorban abban különbözik a politikai történetírástól, hogy nem az egyedi politikai események, döntések kerülnek érdeklődésének középpontjába, hanem a politikai életben megnyilvánuló törvényszerűségek, továbbá a politika társadalmi háttere, összefüggése a társadalmi szerkezettel és folyamatokkal. A politikai szociológia elsősorban abban különbözik a politikatudománytól, hogy főképpen empirikus adatgyűjtések alapján próbálja a politikai élet eseményeit magyarázni, és nem tesz kísérletet az ideális politikai rendszerek kidolgozására. E különbségek ellenére az átfedés a három tudományág között meglehetősen nagy.

Ebben a fejezetben a politikai szociológia nézőpontjából foglalkozom az állam, a kormányzat és a politika kérdéseivel, más szóval nem próbálok sokoldalú összképet adni az egész problémakörről.

Állam, kormányzat, politika

A mai társadalmak nagy része államban él. Az állam Max Weber definíciója szerint az a politikai intézmény, amely egy pontosan körülhatárolt területen egyedül alkalmazhat kényszert. Az állam vethet ki adókat, börtönözhet be bűnözőket, üzenhet hadat más államoknak stb. Ma is előfordul a Föld egyes részein, hogy az állam mellett vagy helyett más intézmények is alkalmaznak erőszakot. Ez azonban az állam hiányának vagy gyengeségének egyértelmű jele.

A kormányzat azokból az egyénekből áll, akiknek joguk van állami hivataluk folytán erőszakot alkalmazni. A különbség az állam és a kormányzat között az, hogy az állam tartósan fennmarad, míg a kormányzatban részt vevő személyek előbb-utóbb kicserélődnek.

A politika a társadalom tagjainak és csoportjainak arra irányuló tevékenysége, hogy az állami döntések meghozatalára feljogosító pozícióba jussanak, ezeket a pozíciókat megtartsák, vagy legalábbis ezeket a döntéseket befolyásolhassák, vagyis hatalomhoz jussanak, illetve a hatalmat megtarthassák.

Hatalom és uralom

A politikai élet és a politikai szociológia központi fogalma a hatalom. A hatalom olyan viszony, amelynek keretében a hatalmat birtokló személynek módja van arra, hogy a hatalmának alávetett személyeket arra bírja, hogy szándékainak megfelelően viselkedjenek, akár egyetértenek az utóbbiak ezen szándékkal, akár nem.

Nagy különbség természetesen, ha a hatalom birtokosa csak a hatalomnak alávetettek akarata ellenére, végső soron kényszerrel tudja keresztülvinni a szándékát, vagy pedig a hatalmának alávetettek elfogadják azt, hogy ezt a szándékot szolgálniuk kell, a hatalmat birtoklónak az utasításait végre kell hajtaniuk. Az utóbbi esetet nevezik jogos vagy legitim hatalomnak, másképpen uralomnak.

Tradicionális, karizmatikus és racionális-legális uralom

Weber a legitim hatalomnak vagy uralomnak három típusát különböztette meg: Tradicionális uralom esetében a hatalomnak alávetettek azért fogadják el legitimként a hatalmat birtokló személy hatalmát, mert az a hagyományokon alapul. Ilyen volt általában a királyok hatalma a középkorban. Az alattvalók elfogadták, hogy a király, akit megválasztottak, vagy aki legtöbbször meghatározott öröklési rend szerint örökölte királyi méltóságát, jogosan uralkodik. Ezt némelykor az a hit is alátámasztotta, hogy a király „Isten kegyelméből”, Isten akarata következtében uralkodik. Ennél még egy lépéssel továbbmentek azok az uralkodók, akik magukat istenként tiszteltették, elfogadtatták az alattvalókkal, hogy ők isteni lények (mint ezt egyes római császárok tették). A modern társadalmakban egészen csekély a tradicionális uralom szerepe.

Karizmatikus uralom esetén a legitimitás alapja az uralkodó személyisége, az alattvalóknak az a meggyőződése, hogy az uralkodó annyira bölcs, bátor, jó vagy igazságos ember, hogy ennek alapján teljesen jogosult arra, hogy alattvalóit vezesse. Karizmatikus uralomnak és uralkodóknak, politikusoknak nagyon sok változatát ismerjük a történelemből Gandhitól Kossuth Lajoson, Julius Caesaron és Napóleonon keresztül Adolf Hitlerig és Sztálinig. A felsorolt példák érzékeltetik, hogy a karizmatikus politikai vezetők némelykor nagy szolgálatokat tettek alattvalóiknak, azoknak mozgósításával olyan célokat értek el, amelyekre más vezetőkkel képtelenek lettek volna, máskor azonban a karizmatikus vezetők súlyos katasztrófákba vitték alattvalóikat.

Racionális-legális uralom esetén az uralkodó hatalma azon alapul, hogy az adott társadalomban elfogadott alkotmányjogi szabályok szerint került uralomra, és az érvényes jogszabályoknak megfelelően, azokat semmilyen esetben sem sértve gyakorolja uralmát. A többpártrendszerű demokratikus társadalmakban egymást követő miniszterelnökök és kormányok uralma ebbe a racionális-legális típusba tartozik. A racionális-legális uralomnak történeti példák szerint sok korlátja van, nagyon sok kívánatos célt nem képes elérni, de nagyobb valószínűséggel teszi lehetővé a katasztrofális hibák elkerülését, mint a karizmatikus uralom.

Demokrácia, totalitarizmus, autoritarizmus

A politikai rendszerek két szélsőséges típusa a demokrácia és totalitarizmus. A demokráciának sokféle definíciója van. Először Karl Popper igen egyszerű definícióját idézem: demokratikus a politikai rendszer abban az esetben, ha a társadalom tagjai, az állampolgárok erőszak nélkül leválthatják, kicserélhetik az uralmon lévőket, ha többségük nincs velük megelégedve. Azokban a politikai rendszerekben, ahol meghatározott időnként olyan parlamentáris választásokra kerül sor, ahol több párt indulhat, és ahol a választáson többséget kapó párt vagy koalíció alakít kormányt, demokrácia van. Érdemes azonban megemlíteni R. Dahrendorfnak azt a gondolatát, hogy a politikai demokrácia akkor tekinthető teljesen megszilárdultnak (az autoritárius rendszerből a demokráciára való áttérés után), ha már két alkalommal került sor ilyen parlamenti választás következtében kormányváltásra, kétszer sikerült az adott ellenzéknek a parlamenti választást megnyernie és kormányt alakítania. (Egészen konkrét példával: az NSZK-ban akkor vált teljesen szilárddá a demokrácia, amikor az 1949-től hosszabb ideig kereszténydemokraták vezette kormányok, majd az őket felváltó szociáldemokrata vezetésű kormányok után 1983-ban ismét a Kereszténydemokrata Párt nyerte meg a választásokat és alakíthatott kormányt.) Más szóval a demokrácia fogalmához hallgatólagosan hozzátartozik, hogy a kormánypárti és az ellenzéki szerep a pártok között időnként felcserélődik. A demokráciának ezek a definíciói az eljárásokra, a működési mechanizmusokra helyezik a súlyt.

Smelser (1994) a demokráciának olyan definícióját adta, amely az eljárások mellett tartalmi elemeket is magában foglal. Eszerint demokratikusnak nevezhetjük azt a politikai rendszert, amelyben a döntéshozók formalizált versengési mechanizmus útján, vagyis választások útján kerülnek hatalomra; a döntéseket állandó versenyhelyzetben hozzák, pártok és nyomást kifejtő csoportok folyamatosan próbálják befolyásolni a döntéseket; a hatalom gyakorlása alá van vetve a társadalom egyetértésének különféle intézményi mechanizmusokon, például a parlamenten keresztül; végül a hatalmat intézményes korlátok (alkotmány, a jog uralma) között gyakorolják, amelyek védik az egyént, a magánérdekeket, a kisebbségeket. Hozzáteszi, hogy a demokrácia létrejöttéhez és stabilitásához szükséges az, hogy a társadalom tagjai közösségnek érezzék magukat.

Totalitáriusnak nevezzük azt a diktatórikus politikai rendszert, amely nem tűri a nyílt politikai ellenzéki tevékenységet, és ezen túlmenően az állampolgárok magánéletébe is bele kíván szólni, gondolkodásukat is ellenőrizni és szabályozni kívánja. A totalitárius politikai rendszer ennek érdekében egypártrendszert vezet be, hivatalos ideológiát fogalmaz meg, ezzel ellentétes gondolatokat, világnézetet nem tűr el, monopolizálja a kommunikáció csatornáit, a sajtót, a televíziót és rádiót uralma alatt tartja, közvetlen beleszólással kormányozza az egész gazdasági életet, uralma alatt tartja a fegyveres testületeket, és végül a politikai rendőrségen keresztül terrorizálja a társadalmat, ennek során politikai pereket rendez, bebörtönöz, megkínoztat, kivégeztet minden tényleges vagy potenciális ellenzékit, sőt sok esetben olyanokat is, akiknél az ellenzéki gondolatok gyanúja sem merül fel, többek között az állami és pártbürokrácia egyes tagjait is (Arendt 1992; Friedrich-Brzezinski 1956). A totalitárius politikai rendszer tipikus XX. századi jelenség, legfőbb példái: a nemzetiszocialista Németország és a sztálini Szovjetunió.

Autoritáriusnak nevezzük azt a diktatórikus politikai rendszert, amely nem tűri a nyílt ellenzéket (egypártrendszer vagy az egy uralkodó párt mellett csak látszatra független „társutas” pártok vannak), de az állampolgárok magánéletébe és gondolkodásába való beleavatkozástól többé-kevésbé tartózkodik, tehát például nem szól bele abba, hogy valaki a vallását gyakorolja-e vagy nem, milyen nem politikai egyesületnek tagja, mivel tölti szabadidejét, mit olvas, milyen rádiót hallgat stb. A dél-amerikai diktatúrák és a Kádár-rendszer nagyjából 1963-tól kezdve autoritáriusnak tekinthetők. A totalitárius és az autoritárius politikai rendszerek között nincs éles határ. A szelídebb autoritá- rius rendszerektől a keményebbeken keresztül a totalitárius rendszerekig nagyjából kontinuusan helyezkednek el a konkrét diktatórikus történelmi rendszerek, és egyes konkrét rendszerek is korszakonként csúsznak az egyik vagy másik irányba.

A demokráciának is több fajtája van. Elsősorban a közvetlen és a képviseleti demokráciát kell megkülönböztetni. A közvetlen demokráciában minden polgár részt vesz vagy legalábbis részt vehet a döntések meghozatalában. Ilyenek voltak az ókori Görögország városi demokráciái, a közvetlen demokrácia sok vonatkozásban ma is érvényesül a svájci kantonokban. A népszavazás, amelyet időnként ma is több demokratikus országban alkalmaznak, szintén a közvetlen demokrácia intézménye. A képviseleti demokráciában, amely a legtöbb mai fejlett demokráciában érvényesül, az állampolgárok képviselőket választanak, akik a döntéshozatalban részt vesznek. Ezt a fajta demokratikus rendszert nevezte R. Dahl (1989) poliarchiának.

Párt, nyomást kifejtő csoport, mozgalom

A képviseleti demokráciában az állampolgárok szabadon hozhatnak létre érdekeik érvényesítésére pártokat, nyomást kifejtő csoportokat, mozgalmakat stb. Pártnak nevezzük az olyan szervezett csoportokat, amelyeknek kifejezett céljuk a politikai hatalomra jutás, illetve a hatalom megtartása. Nyomást kifejtő csoportnak (pressure group) nevezik az olyan szervezett csoportokat, amelyek célja nem a politikai hatalomra jutás, hanem a politikai döntések befolyásolása, saját érdekeiknek megfelelően. Tipikus példája a nyomást kifejtő csoportnak a valamely iparág érdekeinek védelmére létrehozott lobbi. Hasonló az érdekcsoport fogalma is: ez a társadalom valamely részének, például a nyugdíjasoknak képviseli az érdekeit. A mozgalom kevésbé szervezett társulás, amelynek megszületése nem valamilyen részcsoport érdeke, hanem a társadalom valamilyen súlyosnak tartott problémájának felismerése és az ennek orvoslására, legtöbbször a társadalom alapvető megváltoztatására való törekvés. Ezért a mozgalmak kifejezetten mozgósítani próbálják az egész társadalmat, minél több hívet akarnak szerezni céljaik, eszményeik megvalósítása érdekében. Tipikus példája a zöldmozgalom. A mozgalmak sokszor nem a demokrácia hagyományos eszközeit alkalmazzák, hanem a tiltakozás különböző formáit, például a tüntetést.

Az állampolgárok, a mozgalmak, érdekcsoportok nyomást kifejtő csoportok, pártok különféle módszerekkel, különböző utakon próbálják a politikai döntéseket befolyásolni. A kézenfekvő módszeren, a szavazásokon való részvétel mellett folyamodhatnak lobbizáshoz, vagyis érdekeik „kijárása”, a döntésben részt vevők meggyőzése, befolyásolása útján történő érvényesítéséhez, a békés tiltakozáshoz (aláírásgyűjtéshez, tüntetéshez), erőszakos akciókhoz (útblokádok, vandalizmus), terrorcselekményekhez, végső soron forradalomhoz. A demokrácia szabályai megengedik a békés módszerek felhasználását, de nyilvánvalóan ellentétes velük az erőszak alkalmazása.

Az alkalmazott módszerek, eszközök kérdésköréhez tartozik A. O. Hirschman (1970) igen szellemes megkülönböztetése a kivonulás és a kritika vagy jobbító felszólalás alternatívájáról. A kivonulás azt jelenti, hogy az elégedetlen személy egyszerűen elhagyja azt a közösséget, amelynek működésével, elveivel, teljesítményével elégedetlen. A legegyszerűbb példa a fogyasztó, aki felhagy a nem megfelelő minőségű terméket előállító cég árujának, például mosóporának vagy személygépkocsijának vásárlásával és helyette másik cég termékéhez pártol, vagy a munkás, aki munkahelyet változtat. Hirschman szerint hasonló annak az állampolgárnak a magatartása is, aki „kivonul” a társadalomból, akár a szó szoros értelmében, vagyis kivándorol, akár szimbolikusan, például nem vesz részt a választásokon. A kritika (a könyv magyar fordításában – helytelenül – tiltakozás) alternatívája viszont azt jelenti, hogy az elégedetlen személy kinyilvánítja véleményét, megpróbálja a munkahely, párt, állam működését megváltoztatni. A demokrácia számára nyilvánvalóan kívánatos, hogy az állampolgárok „kivonulás” helyett bíráljanak, jobbító szándékkal szólaljanak fel.

Civil társadalom

Bár már Hegel és Marx is használta a kifejezést, a civil társadalom fogalma a legutóbbi években hódított tért a társadalomtudományokban. Definíciója nem teljesen pontos, s nem minden szerzőnél azonos. A civil társadalom alatt értik a társadalomnak mindazokat az autonóm szervezeteit – az egyesületeket, köröket, egyházakat, némelykor a magánvállalatokat is -, amelyek nem függnek az államtól. Más szerzők kiterjesztik a fogamat, és beleértik egyrészt azt a magatartást, amikor az állampolgárok részt vesznek a közügyekben, nemcsak saját hasznukat keresik, hanem a közösség javát is igyekeznek előremozdítani. Beleértik másrészt a demokráciában szükséges mentalitást: az udvariasságot és toleranciát a közösség többi tagjával szemben, még azokkal szemben is, akikkel nem értenek egyet, a vitára való készséget, a többségi döntés elfogadását, az erőszak alkalmazásától való tartózkodást stb. A civil társadalom fogalmát használó szerzők általában feltételezik, hogy a demokratikus politikai rendszer működéséhez erős civil társadalom szükséges, vagyis egy atomizált társadalom, amelyben mindenki csak önérdekét próbálja érvényesíteni, és ahol az önérdek érvényesítését nem korlátozzák bizonyos általánosan elfogadott erkölcsi szabályok és értékek, nem képes tartósan demokratikus maradni.

Jóléti állam

A demokratikus rendszer lényegéhez tartozik, hogy az állampolgároknak jogaik vannak. T. H. Marshall (1973) háromféle jogot különböztet meg: a polgári jogokat, vagyis a szabadságjogokat; a politikai jogokat, vagyis a választásnak és a politikai hivatalra választhatóságnak a jogát; végül a szociális jogokat, vagyis az állampolgárnak azt a jogát, hogy a társadalom biztosítja számára az életszínvonalnak és a szociális biztonságnak valamilyen elfogadott minimumát. A polgári jogok a XIX. század végi forradalmak vívmányai, utóbb fokozatosan elterjedtek minden fejlett demokratikus társadalomban; a politikai jogokat a XIX. század folyamán és a XX. század első felében terjesztették ki fokozatosan minden állampolgárra a demokratikus társadalmakban; a szociális jogok pedig a második világháború alatt és után terjedtek el különböző mértékben a fejlett társadalmakban.

A szociális jogokhoz kapcsolódik a jóléti állam fogalma. Jóléti államnak nevezzük az olyan államot, amely a jóléti juttatások széles körét biztosítja állampolgárai számára, vagyis messzemenően gondoskodik polgárai jólétéről.