Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A tudományos munkaszervezés és az emberi kapcsolatok irányzat

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A tudományos munkaszervezés és az emberi kapcsolatok irányzat

Míg a gazdaságszociológia elméleteiben a makrogazdaság-szociológia kérdései vannak túlsúlyban, addig az empirikus kutatások elsősorban konkrét és jól körülhatárolt mikroszociológiai kérdésekre, a szakszociológiák kutatási területeire összpontosultak. A munkaszociológia egyik ilyen központi kérdése, hogy mitől függ a munka termelékenysége, hogyan lehet azt növelni.

A századforduló körül az Egyesült Államokban ♦ W. Taylor, aki mielőtt mérnök lett, munkásként és művezetőként dolgozott, kidolgozta a tudományos munkaszervezés módszerét. Ennek lényege, hogy az ember és a gép együttesét úgy kell kialakítani, hogy a munkásnak minden munkatevékenységét, szinte minden mozdulatát tudományosan kell megtervezni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munkaelem, -mozdulat, így minél kevesebb legyen a munkatevékenységek közötti üres idő. Másrészt a gépeket és szerszámokat hasonlóképpen gondos tanulmányozás alapján úgy kell kialakítani, hogy kezelésük, használatuk a lehető legkönnyebb legyen. Ennek eredményeképpen a lehető legtöbb munkaterületen szalagrendszerű termelést alkalmaztak. Ezzel a módszerrel a munka termelékenységét lényegesen sikerült növelni, ennek következtében a béreket emelni lehetett. Henry Ford az autógyáraiban teljes mértékben bevezette a tudományos munkaszervezést. Köztudott, hogy Lenin is nagyra értékelte a taylorizmust. A Sztálin idején bevezetett Sztahanov-mozgalom is a taylori elveknek – kétségtelenül túlhajtott – alkalmazására támaszkodott.

Az 1920-as évek végén Mayo (1933) a Western Electric hawthorne-i üzemében a vállalat felkérésére a munkatermelékenység javítását alátámasztani kívánó vizsgálatokat végzett. Az ezekből a vizsgálatokból kiindult emberi kapcsolatok („human relations") irányzat lényegének megértéséhez röviden ismertetem ezeket a kísérleteket. A kiinduló kísérlet azt kívánta megállapítani, hogy a műhely világításának megváltoztatása hogyan befolyásolja az apró villamos készülékek szerelési munkáinak termelékenységét. Ezért kiemeltek egy kísérleti munkacsoportot, külön műhelyben helyezték el őket, és ott a világítást időről időre a félhomálytól az éles világításig változtatták. Egy másik munkacsoport, amely a kontrollcsoport szerepét töltötte be, a régi helyen, változatlan világítás mellett dolgozott. Mind a kísérleti csoport, mind a kontrollcsoport munkateljesítménye nőtt. Valamilyen tényező tehát a munka termelékenységének növekedését okozta, de ez nem lehetett a világítás megváltoztatása.

Ezt követően egy kísérleti munkacsoportnál körülbelül egy-három havonként a munka időbeli beosztását változtatták: rövidebb és hosszabb szüneteket iktattak be, megrövidítették a munkaidőt, időnként visszaálltak az eredeti munkaidő-beosztásra. A kutatók meglepetésére a termelékenység szinte minden változtatás után nőtt, még akkor is, amikor visszaálltak a korábbi időbeosztásra.

Ebből a többéves vizsgálatsorozatból Mayo azt a következtetést vonta le, hogy a munka termelékenysége nem annyira a tárgyi munkakörülményektől (például a világítástól) és a munka megszervezésétől (például a szünetek beiktatásától) függ, mint inkább attól, hogyan érzik magukat a munkások a munkahelyen. A meglepő teljesítményemelkedések magyarázata Mayo szerint elsősorban az volt, hogy a munkások úgy érezték: odafigyelnek rájuk, a kívánságaikra, törődnek velük, ennek következtében csoportöntudatuk is erősödött. Mayo szerint tehát az üzemvezetés és a munkások közötti emberi kapcsolatok, továbbá a munkacsoporton belüli emberi kapcsolatok határozzák meg a munkateljesítményt. Különösen fontosnak mondta a munkatársak közötti informális csoportkapcsolatokat, mert ezekben alakulnak ki a munkavégzésre vonatkozó normák. Ezek a normák előírják, hogy milyen intenzitással kell és szabad dolgozni, ezért némelykor lényeges teljesítmény-visszatartást okozhatnak. Az emberi kapcsolatok javításának programja keretében Mayo többek között javasolta a „tanácsadók” alkalmazását az üzemekben, akikkel a munkások szükség szerint megbeszélhetik problémáikat. A Taylor és Mayo nézeteiből levezethető gyakorlati javaslatok a munka megszervezésére vonatkozóan nyilván erősen különböznek. Jellemző, hogy az előbb említett Ford unokája, a harmadik Henry Ford a Ford-autógyárakban alkalmazta Mayo módszereit. A munkaszociológiai vizsgálatok egyik témája azóta a munkahelyi informális csoportok megismerése és a munkahelyek emberi kapcsolatainak javítása.

Gépesítés és automatizálás

Míg Taylor és Mayo inkább a vállalati vezetés oldaláról vizsgálta a modern üzemekben végzett munkát, egy másik irányzat a dolgozó ember oldaláról próbálja tisztázni, hogy mit jelent számára az iparosodással párhuzamos gépesítés, majd az automatizálás, végül mit jelent majd a közeljövőben a mikroelektronika felhasználása.

A szociológusok egy része, közöttük különösen a francia Friedmann (1956) abból indult ki, hogy a munkának nemcsak az a szerepe a mai ember életében, hogy jövedelmet biztosít, tehát nemcsak instrumentális szerepe van, hanem értelmet is ad az ember életének, örömet szerez. Az egyre fokozódó gépesítés viszont a munkának az utóbbi funkcióját szüntette meg, a szétaprózott vagy „felmorzsolt munka” (travail en miettes) semmilyen örömet nem szerez, mert monoton, és a munkás nem látja munkájának eredményét, nem úgy, mint ahogyan a parasztgazda vagy a kisiparos, aki számára munkájának eredménye jól látható alkotásban testesül meg. Ezért az ipari munkás „elidegenedése" fokozódik. Ez a szociológiai irányzat a munka felaprózódásának megállítását, nagyobb munkafeladatok kiadását, önálló munkacsoportok együttes munkáját javasolja. Ezzel a munka „humanizálását” kívánják előmozdítani.

Kevésbé világos, hogy hogyan hat az automatizálás az ilyen gépek és üzemek mellett dolgozó munkásokra, és még kevésbé lehet előre látni, hogy a mikroelektronika térhódítása hogyan fogja átalakítani a munkafeltételeket és ezzel összefüggésben a dolgozók attitűdjeit és megelégedettségét.

Mind a gépesítés, mind az automatizálás felvetette a tömeges munkanélküliség veszélyét. A mikroelektronika ugyenezt jelentheti a szellemi munka területén. Tisztázatlan kérdés, hogy ezek a folyamatok valóban feleslegessé teszik-e nagyszámú ember munkáját, vagy – mint egyesek állítják – az így felszabaduló munkaerő foglalkoztatást talál a szolgáltatások területén.

Jellemző, hogy a nyugatnémet szociológiai társaság az 1980-as években egyik éves tudományos konferenciáját Válságban a munka társadalma? címen szervezte. A konferencián egyrészt a tartósnak látszó munkanélküliséget, a gépesítés, automatizálás és más technológiai változások hatását, másrészt a korábbi évtizedek, sőt évszázadok „protestáns munkaetikájának” eltűnését vizsgálták.

Autonóm munkacsoportok és a munkás-önigazgatás

Mivel sok országban, ahol erre vonatkozóan hosszabb időszakra vonatkozó adatok állnak rendelkezésre, tapasztalták, hogy az ipari munkásoknak a munkájukkal való elégedettsége csökkent, és ennél is több mindennapi tapasztalat mutatta a gépmunkával, különösen a szalagszerűen szervezett munkával szembeni elégedetlenséget, több helyütt, elsősorban Svédországban kísérletek történtek más munkaszervezési formák bevezetésére. Ilyen például az autonóm munkacsoport. Itt a feladatot nem az egyes munkások kapják, hanem egy teljes munkacsoport, annak tagjai saját elgondolásaik alapján osztják szét és szervezik meg a munkát. Az ilyen kísérletek szociológiai vizsgálatai arra engednek következtetni, hogy az autonóm munkacsoport bevált, a munkások nemcsak elégedettebbek, hanem a munka termelékenysége legalábbis nem csökkent, inkább nőtt (Héthy-Makó 1981).

Ellentmondóbbak a munkásönkormányzat működéséről végzett szociológiai vizsgálatok eredményei. Egy 1970-ben az NSZK-beli „munkásrészvételről” (tudniillik arról, hogy egyes vállalatokban a vállalati tanácsoknak munkás tagjai vannak) készült elemzés szerint ez a vállalati vezetési és döntési újítás sehol sem csökkentette a vállalatok teljesítményét és a döntéshozatalra való képességet, sőt hosszú távon javultak ezek. Az 1980-as években Lengyelországban megjelent elemzés az önigazgatást bevezető reformokról viszont arra a következtetésre jutott, hogy azokat nem sikerült megvalósítani. Nem rendelkezünk alapos szociológiai elemzéssel a hosszú ideig működött és legkiterjedtebb jugoszláviai munkás-önkormányzati modell működéséről.

A munkaerőpiacok

Az empirikus gazdaságszociológiai kutatások másik ága a munkaerőpiacok működésére összpontosult. Kimutatták, hogy a munkaerőpiac többnyire erősen szegmentált: külön munkaerőpiaca van a férfiaknak és a nőknek, az előbbin csak vagy túlnyomó részben férfiak iránt van kereslet. A szegmentáció olyan értelemben is létezik, hogy némelyik országban – például a fejlett országok közül Japánban – külön munkaerőpiaca van a rendszeres teljes munkaidős foglalkozásokat kínáló nagyvállalatoknak és egy másik munkaerőpiaca a részmunkaidős, részben alkalmi és sokszor bedolgozó jellegű munkát kínáló vállalatoknak, amelyek kiszolgálják a nagyvállalatokat, és amelyek jóval alacsonyabb béreket fizetnek. A szegmentáció olyan formában is megnyilvánul, hogy elkülönül a hazai munkaerő iránti kereslet és a külföldi, vendégmunkások és részben illegálisan az országban tartózkodó és ott munkát vállaló külföldiek iránti kereslet. Ennek az a következménye, hogy a munkásosztály egyik része viszonylag magas béreket ér el és nem veszélyezteti munkanélküliség, míg másik részének foglalkoztatása állandóan bizonytalan, és sokkal alacsonyabb béreket képes csak elérni. Ennek a „második” munkaerőpiacnak a megléte nagymértékben megkönnyíti a vállalatok számára a rugalmas foglalkoztatáspolitika megvalósítását. Ha a vállalat gazdaságilag nehezebb helyzetbe kerül, kevesebb a megrendelés, akkor az ezen a második munkaerőpiacon keresztül felvett munkásokat bocsátja el, viszont amikor több a megrendelése és azáltal megnő a munkaerő-szükséglete, akkor erről a második munkaerőpiacról könnyen tud munkásokat felvenni.

Munkanélküliség

Az 1930-as években az első empirikus szociológiai adatfelvételek sokat foglalkoztak a munkanélküliséggel. Az empirikus szociológia születése ugyanis időben egybeesett a nagy világgazdasági válsággal (1929-től), amelynek következtében Észak-Amerikában és Európában a munkanélküliség hirtelen igen nagyra nőtt. A munkanélkülivé váltak és családjaik nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A szociológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a nehéz anyagi helyzet mellett további súlyos következményei is vannak a munkanélküliségnek: a munkanélkülivé vált ember, elsősorban a férfiak valójában elvesztik azt a tevékenységet, amely életük közvetlen célja, életük értelmét adja, ezáltal elvesztik önbecsülésüket, családon belüli helyzetük is megrendülhet. Ez a nagy anyagi és lelki válság különféle deviáns viselkedések kialakulásához vezethet, vagy szélsőséges politikai mozgalmak támogatására indíthatja a munkanélkülieket.

A második világháború alatt és után a munkanélküliség iránti szociológiai érdeklődés nagymértékben lecsökkent. A keynesi gazdaságpolitika és a beveridge-i szociálpolitika látszólag megoldotta a tömeges munkanélküliség problémáját: a fejlett tőkés országokban az 1970-es évekig csekély volt a munkanélküliség, és a munkanélküli-segély biztosította, hogy a munkanélküliek ne nyomorodjanak el.

Az 1980-as években a munkanélküliség újra megnőtt a fejlett kapitalista országokban. A key- nesi gazdaságpolitika már szemmel láthatóan nem volt képes a közel teljes foglalkoztatást biztosítani. A megnövekedett számú munkanélküli segélyezése pedig súlyos terhet kezdett jelenteni az állami költségvetésnek vagy a társadalombiztosításnak (attól függően, melyik fizette a segélyeket). Nincs általánosan elfogadott közgazdaságtani vagy szociológiai magyarázata a munkanélküliség megnövekedésének. Azt meg lehet állapítani, hogy a szakképzetlen munkások, az alacsony iskolai végzettségűek, a vendégmunkások, a kisebbségek tagjai között az átlagosnál lényegesen nagyobb a munkanélküliség. Egyes országokban igen magas a fiatal felnőttek munkanélkülisége is. Fontos, de nem kellőképpen tisztázott kérdés, hogy az emberek munkanélkülisége mennyire tartós. Ha ugyanis tartós a munkanélküliség, akkor azzal a következménnyel járhat, hogy az érintettek nemcsak súlyosan elszegényednek, hanem ki is szakadhatnak a társadalomból és reményvesztettekké válhatnak.

Az informális gazdaság

Nyitott kérdés az is, hogy az informális gazdaság mekkora szerepet játszik a munkanélküliség okozta problémák enyhítésében. Nagy feltűnést keltett De Soto (1989) könyve a perui informális gazdaságról, mert amellett érvelt, hogy az informális gazdaság sokkal hatékonyabb, kreatívabb, továbbá itt sokkal intenzívebben dolgoznak, mint a hivatalos gazdaságban. Az informális gazdaság sokkal közelebb áll az igazi piacgazdasághoz, mint a hivatalos gazdaság, mert az utóbbiba az állam folyamatosan beleavatkozik, a hivatalos gazdaságban való részvétel engedélyét privilégiumként adja azoknak, akik közel állnak a hatalomhoz.

A fejlett országokban is nagy, sőt egyre növekvő szerepet játszanak olyan tevékenységek, amelyek fogalmilag az informális gazdaság körébe tartoznak, bár lényegesen különböznek a fejlődő országokra jellemző informális gazdaságtól. Gershuny (1978) szerint a fejlett országokban egyre drágábbakká válnak bizonyosfajta szolgáltatások, mint a mosás, a lakások karbantartása, tartós eszközök javítása, a gyermekekről és az idősekről való gondoskodás. Ezért ezek a tevékenységek a piacról egyre inkább visszakerülnek a háztartások tevékenységi körébe. Kialakul a „szolgáltatási” társadalom helyett vagy mellett az „önmagának szolgáltató” (self-service) vagy „önmagát kiszolgáló" társadalom.

Empirikus kutatások (Glatzer-Berger 1993) bizonyították, hogy a fejlett országokban a háztartások jelentős mennyiségű munkát végeznek saját szükségleteik kielégítésére. Nem jelentéktelen a háztartások egymás közötti segítségnyújtása sem.