Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)

A családokat formáló folyamatok – a házasodás, a válás, az élettársi kapcsolat alapítása és felbontása, a gyermekvállalás, a gyermekek elköltözése, a szétköltözés, az özvegyülés az ezredforduló körüli időszakban sem voltak mentesek fordulatoktól. A rendszerváltozás ezen a téren is cezúrát jelentett: 1990 után számtalan új jelenséggel találkoztunk ilyen például a házasságkötések elodázása, a késői elköltözés a szülői háztól, a „szingli” életvitel terjedése, a házasságon kívüli születések terjedése stb. -, továbbá néhány lényeges folyamat – pl. az élettársi kapcsolatok térhódítása – felgyorsulását is tapasztalhattuk. Ezek a változások az 1990-es évtizedben folyamatosan zajlottak, és 2004-ig nem jutottak nyugvópontra. Közülük a következőkben a párkapcsolatokra, azok formálódására, dinamikájára és felbomlására koncentrálunk. A családon belüli másik relációt, a gyermek-szülő kapcsolatot is ennek következményeit szem előtt tartva tekintjük át. Előrebocsátjuk, hogy az itt tárgyalt területeken a hazai történések alapvetően egybeestek az európai tendenciákkal.

Nemzetközi tendenciák

Vitathatatlan, hogy a párkapcsolatok formálódásának alapvető tendenciáit az ezredforduló Európájában az élettársi kapcsolatok terjedése és a házasságkötési hajlandóság visszaesése határozta meg. Minden országban nőtt az élettársi kapcsolatban élők száma és az első párkapcsolatként ezt a formát választók hányada. Ugyanakkor az adatok országonkénti szóródása igen erős: a leginkább érintett 25-34 éves nőket tekintve a szóban forgó arány Szlovákiában és Lengyelországban 3, illetve 4 százalék, a skandináv államokban (és Franciaországban) viszont a közhiedelemnek megfelelően magas, 40 százalék feletti (vö. 11.3 táblázat). A volt szocialista országok nem alkotnak homogén tömböt: jóllehet európai összehasonlításban a legtöbbjükben kevéssé elterjedtek az élettársi kapcsolatok, Észtország (34,5 százalék) egyértelműen a magas arányt felmutató országok közé tartozik, Szlovénia (21,1 százalék) és Magyarország (16,7 százalék) pedig inkább a közepes értékkel rendelkezők közé sorolható. Néhány kiugró adat dacára tény, hogy a házasságban élők hányada minden általunk vizsgált európai országban magasabb, mint az élettársi kapcsolatot választóké (11.3. táblázat), még abban a korcsoportban is, amelyben a leggyakoribb az utóbbi együttélési forma. Ha pedig az idősebb korosztályokat is bevonjuk a vizsgálatba, még egyértelműbbé válik a házasság dominanciája. Ez abból következik, hogy az idősebbek között sokkal többen vannak, akik számára az élettársi kapcsolat nem jelentett alternatívát, de annak is jelentős szerepe van, hogy az élettársi kapcsolatban élők közül idővel sokan összeházasodnak. Ez a „metamorfózis” nem véletlen, hiszen az európaiak többsége ideális párkapcsolati formának ma is a házasságot tekinti (Spéder, 2005).

Az élettársi kapcsolatban élők gyakori házasságkötése a két párkapcsolati forma komplementer jellegére utal. Ám Heuveline és Timberlake nemrégiben elkészült munkája óvatosságra int. Ok arra hívják fel a figyelmet, hogy az élettársi kapcsolatok funkciója az egyes európai országokban más és más. Van, ahol szerepük marginális (Olaszország, Lengyelország), van, ahol a házasság megelőző fázisa (Ausztria, Németország), van, ahol a házasság alternatívája (Franciaország) és van, ahol a két forma megkülönböztethetetlen (Svédország) (Heuveline-Timberlake 2003). A szerzőpáros a fentieknél részletesebben defeniált típusokat implicit módon egy terjedési folyamat egymást követő szakaszainak tekinti, de nem zárja ki azt az értelmezést sem, hogy az élettársi kapcsolat mint párkapcsolati forma az egyes országokban és esetleg az egyes emberek életében is eltérő funkcióval bír majd.

A „próbaházasság” jellegű élettársi kapcsolatok elterjedésétől a kutatók azt várták, hogy fokozza a házasságok stabilitását. Az erre irányuló elemzések a feltételezést nem igazolták. Ezek szerint az első párkapcsolatot közvetlenül házasságként létesítők kapcsolata tartósabb, mint azoké, akik megelőzően próbaházasságban éltek. A jelenséget általában a szelekcióval magyarázzák: azok választják a próbaházasságot, akik kevesebb kötöttséget tudnak magukra vállalni, individualizmusuk erősebb. Ok házassági krízis esetén értékékeiket és beállítódásukat követve könnyebben válnak.

Az élettársi kapcsolat tehát mára a legtöbb európai országban bevett párkapcsolati formává vált. Ugyanakkor még tisztázásra szorul, hogy milyen a viszonya a házassághoz; szintén keveset tudunk arról, hogy miként befolyásolja a gyermekvállalási magatartást, pedig a házasságnak, ahogy korábban említettük, egyik legfontosabb funkciója a reprodukció. A tartós élettársi kapcsolatban élők családi funkciókat töltenek be (szülői szerep, házastársi szerepek). Ezzel szemben az élettársi kapcsolatot gyakran mind az érintettek, mind a kívülállók a partnerkeresés folyamatának részeként értelmezik, amelyben – ahogy azt Waite és Galagher megállapította – a házassághoz képest alacsonyabb az egymás iránti „elköteleződés” szintje (Waite-Galagher 2000).

A válások száma annak dacára sem csökkent, hogy gyakoribbá váltak az élettársi kapcsolatok, „próbaházasságok”, sőt egyes országokban növekedett is az alacsonyabb házasságkötési arányok ellenére. Jóllehet a folyamat dinamikája nem volt mindenütt azonos, különösen a dél-európai katolikus államok képeznek kivételt, az ezer főre eső válások száma sok országban 2 ezrelék fölé emelkedett. A teljes válási arányszámnak (TVA)

11.3. táblázat - 11.3. táblázat ♦ A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya az összes megfelelő korú nő százalékában, és az élettársi kapcsolatban élők aránya az összes párkapcsolaton belül, 25-34 éves nők (2000-2002)

Ország

Házasságban

Nők Élettársi kapcsolat ban

Élettársi kapcsolat az összes párkapcsolatban

Ausztria*

45,8

20,1

30,5

Belgium*

45,7

18,3

28,6

Csehország

57,7

4,5

7,2

Dánia

39,9

30,3

43,1

Egyesült Királyság

41,9

20,3

32,6

Észtország

40,4

21,2

34,4

Finnország

40,4

26,7

39,8

Franciaország*

37,9

28,3

42,8

Görögország

56,7

3,3

5,4

Hollandia

48,0

24,5

33,8

Írország*

43,8

12,9

22,7

Lengyelország

60,2

2,1

3,4

Lettország

40,6

4,3

9,6

Liechtenstein

51,0

9,5

15,6

Litvánia

61,0

5,7

8,6

Luxemburg*

51,1

18,2

26,2

Magyarország

56,9

11,5

16,8

Németország

52,8

15,2

22,4

Norvégia

38,2

27,2

41,5

Olaszország

49,8

4,2

7,8

Portugália

61,0

7,4

10,8

Románia

68,6

7,1

9,4

Szlovákia

60,3

2,0

3,2

Szlovénia

45,2

12,1

21,1


Forrás: Saját számítás Eurostat népszámlálási adatok, *EB és CC Barométer 2000-2002.

könnyebben adhatunk köznapi értelmezést: azt jelzi, hogy a házasok korábbi generációjának ismert válási gyakorlata szerint a ma kötött házasságok milyen arányban bomla- nának fel. E szerint Európában jelentősek a különbségek, hiszen míg a déli mediterrán országokban (Olaszország, Spanyolország, Görögország) a házasságkötések tizede-ha- toda, addig Svédországban több mint fele (55 százalék), Dániában pedig majdnem fele (45 százalék) végződne válással.

Széles körű vizsgálódások folytak és folynak mind a mai napig arról, hogy milyen tényezők következtében nőtt meg a válások száma. Közmegegyezés van abban, hogy az anyagi feltételt a nők munkavállalása teremti meg, de túlzás lenne ezt kizárólagos okként kezelni. Ennek az elemi tények is ellentmondanak. A számtalan motívumra kiterjedő kutatások végül is a párkapcsolatok felbomlásának olyan magyarázó sémájához vezettek, amelyben a nők munkapiaci szerepe is megjelenik, de egy soktényezős modell egy olyan változójaként, amely a párkapcsolatot fenntartó kényszereket (gátakat) feloldja (Cseh-Szombathy 1985; Gödri 2001; Philips 2004). A párkapcsolat fennmaradása azonban a gátakon vagy külső kényszereken kívül több más körülménytől függ. Elsősorban attól, hogy milyen a házasság (párkapcsolat) minősége. Fontos továbbá, hogy az érintetteknek milyenek az elvárásaik a másik, illetve a párkapcsolat iránt, és hogyan értékelik kapcsolataikat. A házasság minőségét gyakran a vonzó elemek (az együttlét boldogsága, elégedettség a közös státussal stb.) és a feszültséget indukáló elemek (viták az együttélés során, azok gyakorisága, intenzitása stb.) egyenlegével írják le. Ha sok a feszültség és kicsi a vonzás, akkor meginog a házasság. Hogy végül felbomlik-e, az függ a már említett kényszerektől vagy gátaktól, amelyek nemcsak anyagiak lehetnek (képes vagyok-e önállóan egzisztenciát alakítani), hanem morálisak is (mennyire tartom a házasságot öröknek, felbonthatatlannak). Végül igen fontos annak ismerete, hogy a fennálló házassággal szembeni alternatívának (az önálló életnek vagy pedig – és ez a gyakoribb – egy új partnerkapcsolatnak) milyen a vonzása. A válásnak a valószínűsége tehát akkor a legnagyobb, ha a házasságban nagyok a feszültségek, ugyanakkor gyengék a fennmaradást szolgáló kényszerek, miközben gyenge a létező, viszont erős a potenciális kapcsolat vonzása.

Noha a válás a nyugati társadalmakban általános jelenség, meghatározott társadalmi csoportokra mégis inkább jellemző. Amerikai vizsgálatok szerint gyakoribb az alacsonyan képzettek, az alacsony jövedelműek és a feketék között. Az értékek szerepe is kimutatható: a szocializációs nehézségeket (elvált szülők) megtapasztalók, a nem vallásosak és a liberális nézetűek nagyobb eséllyel válnak el (Bumpass 2002).

Az élettársi kapcsolatok megszakadása, a házasságok felbomlása (szétköltözés és válás), a házasságot követő élettársi kapcsolat és az újraházasodás szakaszossá, tarkává teszi az érintettek párkapcsolati pályáját. Ugyanakkor mindez a szülői státusra és szerepekre is hatással van. A gyermekvállalással ugyanis a (házas)társak ezeket is magukra veszik, míg a partnerkapcsolat megszüntetésével kénytelenek újradefiniálni. A hagyományos nukleáris családban a biológiai és jogi szülői szerep egybeesik a funkcionálissal, a válások és újraházasodás révén keletkező családi kontextusok révén azonban újfajta, időben és térben eltérő szülői szerepek jönnek létre (Vaskovics 2000). Az egyszülős család nevében jelzi, hogy a gyermeket egy szülő neveli. És ez így is van, ha a gyermek a másik szülővel nem tart fenn kapcsolatot. Ha viszont azzal is rendszeresen találkozik, akkor a távol lévő biológiai szülő is közreműködik a nevelésben és gondoskodásban. Az elvált szülők új partnerkapcsolatai révén a gyermek új szülőt és testvért, esetleg nagyszülőket is kap(hat), ezért a párkapcsolatok változékonysága és az érinttetek viselkedése a szülői és gyermeki szerepek újraértelmezését és újraformálását is igényli. (Hadd emlékeztessünk azonban itt az arányokra: a gyermekek többsége ma is hagyományos családban él, és két szülő neveli őket.)

A fentieket gondolta végig több kutató, amikor az elmúlt években a gyermek perspektívájából tette vizsgálata tárgyává a párkapcsolatokat, és vette számba, hogy milyen eséllyel kerülnek meghatározott életkorukig (15. életév) különböző (pl. egyszülős) családtípusba és mennyire tartós az adott státusuk (Andersson 2004; Bumpass-Lu 2000; Heuveline-Timberlake-Fürstenberg 2003; Heuveline-Timberlake 2004). Az adatok tanúsága szerint Európában erősen szóródik az egyszülős családba kerülés kockázata, és jóllehet kisebbek, de mégis lényegesek az eltérések az ott eltöltött idő hosszában (vö. Andersson 2004). Olaszországban és Spanyolországban volt a legkisebb (9, ill. 13 százalék), az egykori NDK-ban, illetve Lettországban (46 százalék, illetve 44 százalék) pedig a legnagyobb annak esélye, hogy egy gyermek 15 éves koráig megtapasztalja az egyszülős családi létet. Magyarország a maga 24 százalékos adatával Finnországgal és Norvégiával együtt a középmezőnyben helyezkedett el. Ha pedig onnan közelítjük a problémát, hogy egy gyermek 15 éves koráig átlagosan mennyi időt töltött egyszülős családban, akkor ez átlagosan Olaszországban a gyermekévek 3, Lettországban pedig 15 százalékát teszi ki. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal a ténnyel, hogy a gyermekek adott életszakaszuk döntő hányadát nem egyszülős családban töltik: a várható társadalmi problémák szempontjából ugyanis magának az esemény bekövetkezésének is meszszemenő következményei lehetnek (vö. McLanahan 1985).

Andersson azt állapítja meg, hogy az egyes országok nehezen csoportosíthatók a gyermekek családdemográfiai tapasztalatainak jellege szerint, hacsak azt nem tekintjük mérvadónak, hogy a katolikus vallás erős hagyománya és dominanciája esetén a családok ebben az értelemben stabilabbnak bizonyulnak (i. m. 321). A családtípusok szerinti differenciákat tekintve tudjuk, hogy az egyszülős családba kerülés esélye – az adott párkapcsolatból származó gyermekekre értve – sokkal nagyobb az élettársi kapcsolatban, mint a házasságban születettekben (vö. Andersson 2004). Bumpass és Lu amerikai adatokon kimutatta az etnikumnak és az anyák iskolázottságának befolyását is. Ha ez utóbbi alacsony, emelkedik a gyermek egyszülős családban eltöltött ideje (i. m. 38).

A család körül dúló vita („háború”) az ezredfordulón sem szűnt meg. Olyan újhelyzetek és életszakaszok (szinglik, posztadoleszcencia) bukkantak fel, illetve olyan jelenségek váltak tömegessé, mindennapivá (élettársi kapcsolat, válás) amelyek sokak szerint a család válságának indikátorai. Kétség sem fér ahhoz, hogy a párkapcsolatok, továbbá a gyermekvállalás és -nevelés keretei átalakulóban vannak. Mára a hagyományosnak tekintett nukleáris család – két szülő gyermekekkel – társadalmi elterjedtsége (aránya az összes háztartás között) csökkent, és az életúton belül lerövidült az az időszak, amíg az egyének ilyen keretek közt élnek. Egyben megsokasodtak az együttélési formák (Somlai 1999), nőtt ezek életútbeli variabilitása. Ezeket a folyamatokat a családkutatók az individualizálódás (az egyéni életúton belüli növekvő változatosság) és a pluralizálódás (eltolódás a társadalmi arányokon belül) tendenciájával szokták azonosítani (Kuijsten 1996; Schneider 2001). Ugyanakkor felfoghatók a család mint együttélési és reproduktív intézmény változóképessége és túlélőképessége jeleiként is.

Hazai tendenciák

Párkapcsolatok: élettársi kapcsolat, házasság, válások Már 1990 előtt elkezdődött, de a rendszerváltozást követően felgyorsult és átfogóvá vált a párkapcsolatok átalakulása. A legszembetűnőbb megnyilvánulása ennek, hogy míg korábban az érintettek túlnyomó hányadának a házasság volt az első (és egyetlen) párkapcsolata, addig az ezredforduló idején az első párkapcsolatot létesítők között már többen vannak az élettársi kapcsolatot (36,6 százalék), mint a közvetlenül a házasságot választók (32,3 százalék). A változás a normák szintjén is megmutatkozik, hiszen a teljes népesség közel háromötöde (58,2 százalék), a fiatalok háromnegyede (74,5 százalék) vallotta, hogy „a fiatalok először éljenek élettársi kapcsolatban, és azt követően házasodjanak meg”.

Az élettársi kapcsolatok Magyarországon gyakran vezetnek házassághoz. Az 1990-es évek végéről származó adatok szerint az élettársi kapcsolatként induló párkapcsolatok egyharmada (32,7 százalék) két éven belül, fele öt éven belül formálódott házassággá. Harmaduk-negyedük azonban öt évnél tovább is megmaradt az eredeti keretek között, míg egy kisebbik, egyötöd körüli hányaduk öt éven belül felbomlott.

Az élettársi kapcsolatok terjedésének nyomán csökkent a házasságkötések száma, és emelkedett a házasodók életkora (vö. 11.1. ábra). 1990-ben még 66 405 házasságot kötöttek, 2004-ben viszont csak 43 791-et, pedig az érintett korcsoport létszáma az utóbbi időpontban magasabb volt. A házasodók átalagos életkorát tekintve pedig azt tudjuk, hogy a nők esetében 1990-ben ez 21,8 év, 2004-ben pedig 26,5 év volt, a férfiak körében pedig 24,7, illetve 29 év.

A kutatások szerint több körülmény is szerepet játszik abban, hogy a fiatalok között Magyarországon is terjed az élettársi kapcsolat. A strukturális változások közül a felsőfokú képzés expanzióját és az első munkahely megszerzésének bizonytalanságait kell kiemelni. A nem szükségszerűen élethosszig tervezett élettársi kapcsolat az új körülményekhez inkább köthető, mint a tartós elkötelezettséget és anyagi önállóságot is feltételező házasság (Bukodi 2004). Gondolni kell az értékváltozások következményeire is. A „holtomiglan-holtodiglan” tartó házasságba vetett hit elvesztése, kapcsolódva a válások tömeges számához, nyilvánvalóan segítette az élettársi kapcsolatok terjedését. Úgyszintén az individualizálódás újabb és újabb hullámai, illetve a jelenorientált viselkedés terjedése. A nem vallásosak, a függetlenséget kiemelt értékként kezelők, a szocializáció során nehézségekkel küzdők inkább választják az élettársi kapcsolatot, mint a házasságot (Bukodi 2004; Pongrácz-Spéder 2003).

Az ezredforduló idején Magyarországon sem látszik még világosan, hogy a két párkapcsolati forma relációja hogyan fog alakulni. Nálunk az élettársi kapcsolat mint házasság utáni életforma terjedt el, ma viszont leginkább mint a házasságot megelőző párkapcsolati forma funkcionál. Ugyanakkor nem minden élettársi kapcsolatból lesz házasság: van, amelyik felbomlik, és van, amelyik tartósan megőrzi eredeti formáját. Ismeretes viszont, hogy a házasság mint „végső cél” dominál a köztudatban. Ez arra utal, hogy Magyarországon az élettársi kapcsolatok valószínűleg nem fogják helyettesíteni a házas együttélést.

11.1.ábra ♦ A nyers házasságkötési arányszám és a nők átlagos életkorának alakulása az első házasságkötéskor 1980 és 2004 között

11.2.ábra ♦ Teljes válási arányszámok Magyarországon, 1980–2004

Magyarország a John Hajnal által a Trieszt-Szentpétervár egyenessel elkülönített késői (nyugati) és korai (keleti) házasodási modellek határán helyezkedik el. 1945 után – mint a többi államszocialista országban – a korai házasságkötés modellje vált általánossá. A rendszerváltást követően az új strukturális viszonyok között a házasságkötések egyre magasabb életkorra tolódtak (és tolódnak mindmáig) el. A változások a párkapcsolat-formálódás területén még nem jutottak nyugvópontra, de biztosak lehetünk benne, hogy a formálódó új minták jól elhelyezhetőek lesznek a nyugat-európai modellek között.

Noha a válások száma az 1990-es évek elejéhez képest alig változott – például 1990-ben 24 888-at, 2004-ben pedig 24 638-at tett ki -, a válási hajlandóság erősödött, hiszen a házasságkötések száma mindeközben visszaesett, azaz kevesebb házasságra jut hozzávetőlegesen ugyanannyi válás. A válási hajlandóság egyik legérzékenyebb mutatója a teljes válási arányszám, amely azt is figyelembe veszi, hogy egy adott évben bontóperrel zárult házasságok milyen hosszú idő után bomlottak fel, illetve a mai válások milyen arányban állnak a korábbi házasságkötésekkel (11.2. ábra). Ez az arányszám az 1980-as években előbb emelkedett, majd csökkent, az 1990-es évek elejétől viszont folyamatosan nőtt, és ma a 40 százalék körüli szinten áll. A 2000-ben kezdődő évtized elejének házasodási és válási gyakorlat alapján tehát a megkötött házasságok négytizede valószínűleg válással fog megszűnni.

A válás az elmúlt évszázadban mindig is ismert jelenség volt a magyar társadalomban, ám csak „periferiális” jelleggel (Lőcsei 1978; Csernák 1996). Terjedése, majd expanziója Lőcsei Pál szerint az erőltetett iparosításhoz, a mobilitáshoz, a család anyagi-gazdasági funkcióinak kényszerű megszűnéséhez, a nők munkába állásához, a nagy társadalmi kataklizmákhoz kötődik (Lőcsei 1978). A folyamatot elősegítette a válási jog liberalizálása, a „vétkesség” bizonyításának megszüntetése. Ennek nyomán a válások száma növekedett, ám csak átmenetileg. A szakértők szerint a jog inkább csak követi a társadalmi gyakorlatot, s nem oka a tömeges reakcióknak. Az ezredforduló válási viszonyainak kialakulásában a mentális tényezőknek is lényeges a szerepük. Nagy súllyal esik a latba, hogy megszűnt a válás társadalmi elítélése, a házasság felbontása a házassági konfliktusok legitim megoldási módjává vált. Másfelől növekedett a párkapcsolatok minősége iránti igény; az emberek nem csak „kevesebbet tűrnek el egymástól”, de többet is várnak.

Milyenek a magyar „szinglik"? A „szingli” lét a posztmodern világ fiatal középkorúinak („harmincasok, negyvenesek”) a tartós párkapcsolatot mellőző, választott életformája, melyben egyidejűleg érvényesül az érintettek erőteljes munka-, fogyasztás- és szabadidő-orientáltsága. Előfeltétele az anyagi jólét, hiszen egyedül, önállóan kell megteremteni a saját lakás és önálló életvezetés financiális hátterét. Az 1990-es években az átalakulást követően a növekvő egyenlőtlenségek Magyarországon is teret nyitottak azoknak a szűk, ám jómódú csoportoknak, amelyek tagjai számára reális lehetőséggé válik ez az életmód (Utasi 2004). Nem hanyagolhatók el azonban mindennek mentális tényezői sem: szükséges, hogy az érintettek az ideiglenes partnerkapcsolatokat részesítsék előnyben, azaz a tartós párkapcsolatok kötöttségeitől mentesen akarjanak élni. A népességnek és a fiataloknak azonban igen kis aránya (5 százaléka) tekinti az önálló, független életet ideálisnak. Utasi vizsgálati eredményei egyértelművé teszik, hogy tudatos választásról a tartós párkapcsolat nélkül élők egy kisebb hányada (egyötöde) esetében beszélhetünk (i. m. 75). A többség vagy öntudatlanul, egyéb életcéljait követve, karriertörekvéseinek, munkacentrikusságának engedve belesodródik a szingli élethelyzetbe vagy korábbi partnerkapcsolata felbomlását követően (még) nem tudott újat kialakítani.

11.4. táblázat - 11.4. táblázat ♦ Különböző életkorú gyermekek megoszlása Magyarországon a szülők száma, párkapcsolati típusa és szülői helyzete alapján, 2000

Szülői helyzetek

Gyermek életkora

1 év alatti

5

10

14

Kétszülős családok

Mindkét szülő vér szerinti

Házasságban

67,1

68,6

68,5

66,8

Élettársi kapcsolatban

18,0

7,1

3,2

2,0

Egyik szülő vér szerinti

Házasságban

1,7

4,1

5,5

5,7

Élettársi kapcsolatban

1,0

3,0

3,8

4,0

Két mostohaszülő

1,0

3,4

3,2

4,1

Egyszülős családok

Vér szerinti szülő

Anya

10,4

11,9

13,2

14,9

Apa

0,4

0,9

1,4

2,0

Mostohaszülő

0,5

0,9

1,2

1,5

Összesen (%)

100

100

100

100

N=

96 128

108 475

122 401

119 360


Forrás: Saját számítás a 2001. évi magyarországi népszámlálás adatai alapján.

Utasi kvalitatív vizsgálataiban több olyan motivációs kört is feltárt, amely predesztinál a szingli életvitelre (i. m. 50. skk.). Az egyik ilyen a már említett karrierorientáltság. Ennek képviselője érzelmi életét (és partnerkapcsolatát) alárendeli a sikernek, a pénznek. A sikerei révén meggazdagodva bizalmatlanul tekint a világra, tart attól, hogy ő „csak vagyona miatt akarják”. Másokat a túlzott óvatosság akadályoz meg abban, hogy partnerkapcsolatot alakítson ki. Esetleges negatív szocializációjuk (viták veszekedések, válás a származási családban) azt a képzetet alakítja ki bennük, hogy mindent nagyon meg kell gondolni, és ez a magatartás a „tartós párkapcsolatot hárító” attitűdbe torkollhat. Végül a partnerkapcsolatban (általában élettársi kapcsolatban) való csalódás is járhat hasonló következménnyel.

A magyar szinglik hajlanak látogató jellegű „LAT” (Living Apart Together) kapcsolat fenntartására, és életük egy későbbi fázisára tartós partnerkapcsolatot is terveznek. Ugyanakkor sikerre törő magatartásuk, karriercéljaik dominanciája, kötöttségeket és önfeláldozást nem vállaló individualizmusuk korlátozza ezeket a törekvéseiket. Talán ezért is nevezi Utasi életüket ambivalensnek, hiszen közülük többen keresik a tartós, kiegyensúlyozott párkapcsolatot, mint ahányan önként választották a szingli életet.

Párkapcsolatok a gyermekek perspektívájából A 2000. évi magyarországi népszámlás alapján – ha csak statikusan is – képet kaphatunk a gyermekek családdemográfiai helyzetéről. Megtudhatjuk, hogy egy vagy két szülővel élnek-e, de azt is, hogy azok vér szerinti vagy mostohaszüleik. Az ismertetéshez négy életkort választottunk ki (egyévesnél fiatalabbak, 5, 10 és 14 évesek), és az ő szüleik párkapcsolati státusával közelítjük az általános viszonyokat (11.4. táblázat). Az közismert, hogy a válások nem csökkenő száma és az élettársi kapcsolatok házasságnál nagyobb bomlékonysága következtében növekszik az egyszülős családi helyzetet megtapasztaló gyermekek aránya. Az érintettek hányada 2000-ben az 5 éves gyerekek körében 13,5 százalékot, a 14 évesek között 18,4 százalékot tett ki. A táblázat azt a közismert tényt is megerősíti, hogy az egyszülős helyzet szinte kizárólag az anyával való együttélést jelenti. Sajnos arról nincsen adatunk, hogy a gyermekeknek milyen a viszonya a különélő szülővel – hányszor találkoznak, hogyan töltik idejüket, ha együtt vannak, milyen a kapcsolatuk. Nyomon tudjuk követni a két- szülős családok szerkezetében bekövetkező változásokat is. Látjuk, hogy a kisgyermekek kicsi, de nem elhanyagolható arányát élettársi kapcsolatban élő szülők nevelik. De azzal is szembesülünk, hogy a 10 éves gyermekek több mint egytizede (12,5 százalék) mostohaszülővel (is) él. Ehhez vegyük hozzá, hogy csökken a két vér szerinti szülővel együtt élő gyermekek aránya, párhuzamosan emelkedik a mostohaszülős helyzeteké. Ez arra utal, hogy a kétszülős családokban élő gyermekek is megtapasztalták hosszabb-rö- videbb ideig az egyszülős állapotot. Életkereteik változása folytán egyre többüknek kell új gyermeki szerepeket megtanulniuk. Alkalmazkodniuk kell az újpartner(ek)hez (új házastárs, annak gyermekei), továbbá át kell alakítaniuk viszonyukat az elköltözött vér szerinti szülővel, esetleg hozzászokni annak új társához és az ő gyermekeihez. Míg az egyévesnél fiatalabbak 2,7 százalékára hárul ez a feladat, addig az 5 éveseknek 7,1 százalékra, a 14 éveseknek, pedig közel egytizedére (9,7 százalék). Mindent összevetve – kerülve bármilyen sugalmazást – azt állapíthatjuk meg, hogy a 14 éves gyermekek alig több mint kétharmada (68,8 százalék) él vér szerinti szüleivel.

A családra vonatkozó társadalmi normák a rendszerváltozást követően A párkapcsolati formák átalakulása és a családi viszonylatok pluralizálódása átrendezte az ehhez kötődő érték-, és normavilágot. Sokan viszont megfordítják az összefüggést. Szerintük az értékvilág átalakulása – leginkább az autonómia és a párkapcsolatok minősége iránti igénynek (Lesthaeghe-van de Kaa), illetve a nemek közötti egyenjogúság eszméjének a terjedése (Thornton) – játszott döntő szerepet a családi életformák átalakulásában.

Domináns kutatói vélemény szerint a népesség döntő többsége az általános életcélok között továbbra is központi jelentőséget tulajdonít a családnak (Füstös é. n.), ugyanakkor érzékelhető, hogy megnőtt más, ezzel részben versenyző, részben kiegészítő életcélok (anyagi biztonság, munka, iskolázottság) fontossága (Füstös-Szakolczai 1994;

S.Molnár-Dobossy 2000; H. Sass 2002). A párkapcsolatokra koncentráló újabb vizsgálatok megerősítették, hogy a magyar lakosság megengedő az alternatív életformákat (élettársi kapcsolat), a házasság felbonthatóságát (válás) illetően, ugyanakkor határozottan szembeszáll a házasságot, a hagyományos családformákat idejétmúltnak tartó elképzelésekkel (Pongrácz-S. Molnár 2000; Pongrácz-Spéder 2003). Másképpen: általában toleráns az új életformák iránt, ugyanakkor saját életében nem ezeket tekinti végső célnak. Szintén nem gondolja, hogy az élettársi kapcsolat a házasság alternatívája, de többségi véleményként vallja, hogy a fiatalok a házasság előtt válasszák ezt a formát.

G. Sass Judit kvalitatív kutatása – 1999-ben ismételte meg a tizenévesekre irányuló húsz évvel korábbi felmérését, amelyben a minta alanyai „Egy napom tíz év múlva” címmel írtak fogalmazást – érzékelhető változásokat mutat ki a kamaszok családi értékeiben (H. Sass 2002). Az ezredforduló 14, illetve 17-18 évesei gondolataikban jóval kisebb teret szentelnek a családnak, mint kortársaik húsz évvel korábban. Most a munka, a karrier és főképpen a képzés – felsőfokú végzettséget szeretne a 800 gyerek 72 százaléka -, továbbá a külföldi továbbképzés és tapasztalat kerül előtérbe. Kevesebb szó esik ma a jövendőbeli házastársakról, gyermekekről is, és a fiatal interjúalanyok egytizede a házasság helyett az élettársi kapcsolat (a baráttal, barátnővel élés) megnevezést használja. H. Sass azt a következtetést vonja le, hogy „az élettervek, és ezen belül az élet legfontosabb területeinek és értékeinek egymáshoz viszonyított aránya és tartalma van változóban” (i. m. 383).