Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

Az előbbiekben leírt elméletek gazdagságához és változatosságához nem ér fel a család változásaira fényt derítő empirikus adatbázis. Ezért a fent leírt elméletek jelentős részét eddig se nem igazolták, se nem cáfolták. A következőket tudjuk biztosan elmondani a fejlett országokban megfigyelhető tendenciákról:

1.Az első házasságkötés átlagos életkora Északnyugat-Európában a XIX. században lényegesen magasabb (a nőknél 25 év körül) volt, mint Kelet-Európában (20 év körül vagy alatt). E nyugat-európai „késői” házasságkötési mintát és a kelet-európai fiatal házasságkötési mintát a Hajnal János által felfedezett Trieszt-Szentpétervár határvonal választotta el. Hozzá lehet ehhez tenni, hogy a határvonaltól nyugatra és keletre egyaránt voltak lényeges különbségek az egyes országokban megfigyelhető átlagos házasságkötési életkor tekintetében, továbbá a határvonalak mindkét oldalán voltak olyan kisebb szigetek, amelyek a határvonal másik oldalán lévő mintát követték. Úgy látszik továbbá, hogy a nyugat-európai minta területén magasabb volt az életük végéig hajadon, illetve nőtlen családi állapotban maradók aránya, mint a kelet-európai minta területén.

A későbbi házasságkötés és a nőtlenek magas aránya Északnyugat-Európában azzal függött össze, hogy az írott jog vagy a szokásjog azt írta elő, hogy a fiatal felnőtt férfi akkor köthet házasságot, ha önálló gazdasággal (földtulajdonnal, műhellyel) vagy keresetforrással rendelkezik. A Trieszt-Szentpétervár vonaltól keletre viszont a szülői háztartások befogadták házas gyermeküket, sőt házas gyermekeiket. Ennek következtében itt sokkal több volt a kiterjesztett család és a több családmagból álló háztartás. Macfarlane (1993) szerint a késői házasodás és az önálló háztartás elve szorosan összefüggött az individualizmus korai (középkori) kialakulásával Angliában, és ezáltal szerepet játszott abban, hogy a modern gazdaság és társadalom először Angliában alakult ki. Bár ez az állítás vitatott, azt mindenképpen érzékelteti, hogy a család és háztartás sajátosságai összefüggnek az egész társadalom jellemzőivel.

2. Az átlagos első házasságkötési életkor a második világháború utáni időszakban a nyugat-európai és észak-amerikai országokban határozottan fiatalodott, és lényegesen lecsökkent a hajadon családi állapotban maradók aránya. Az 1960-as évek közepe táján azonban megfordult ez a fiatalodási tendencia, és az első házasságkötéskori életkor ismét emelkedni kezdett. Nem egészen világos még, hogy ez a tendencia azt jelenti-e, hogy megnő azoknak az aránya, akik életük végéig nőtlenek, illetve hajadonok maradnak, vagy azoknak többsége, akik húszas életéveik elején nem kötnek házasságot, később azonban kötnek. Az sem világos, hogy a házasságkötési életkor emelkedésében mekkora szerepet játszik az, hogy gyakoribbá válik a házasságkötés előtti házasságszerű együttélés.

3. Megnőtt – országonként nagy különbségekkel – a házasságon kívül együtt élők aránya. Nem egészen világos azonban, hogy ezek a házasságon kívül együtt élők milyen arányban házasodnak meg néhány évi együttélés után, és hogy ezek az együttélések mennyire tartósak (vajon nem ugyanolyan tartósak-e, mint a házasságok?), és hogy a nem házas együttélés esetében mennyivel alacsonyabb a születő gyermekek száma, mint a házasságok esetében. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy vitatott kérdés, hogy a nem házas együttélések és a házasságok között lényeges különbség van-e.

4. Az 1960-as évek közepének fordulatával egyidejűleg megnőtt (országonként nagyon eltérően) a házasságon kívüli születések aránya, Svédországban és Dániában az utolsó években az összes születések 40 százaléka fölé emelkedett.

A házasságon kívüli születések között két erősen eltérő típust lehet megkülönböztetni: fiatal egyedülálló nők szülnek gyereket, mert nem törődnek vele, hogy a megtermé- kenyülést elkerüljék, vagy nincsenek meg az ehhez szükséges ismereteik (a tizenévesek házasságon kívüli szülései Amerikában); továbbá házasságszerűen együtt élő párok tudatosan tervezett gyermekei (Skandináviában). Szociológiai szempontból indokolatlan megkülönböztetni a házasságban született és a házasságszerű együttélésben született gyermekeket.

5. Egyidejűleg emelkedett a válási arányszám. Az országok közötti különbségek nagyok, egyes országokban – elsősorban Skandináviában és az Egyesült Államokban – a jelenlegi tendenciák érvényesülése esetén minden harmadik házasság válással végződik. A korábbi évtizedekben az elváltak (főleg az elvált férfiak) nagy része újraházasodott.

Ezért vetették fel az egyes családszociológusok azt a gondolatot, hogy talán az „egymást követő monogám házasságok” túlsúlya felé haladunk. Legújabban csökkenni látszik az elváltak újraházasodása, ehelyett tartós együttélést létesítenek.

6. A házasságon kívüli születések és a válások számának növekedése következtében megnőtt az „egy szülő és gyermek(ek)” típusú háztartások aránya. Ezekben legtöbbször az édesanya az „egy szülő”, aki gyermekével él. Az ilyen háztartások körében általában az átlagosnál gyakoribb a szegénység és némely más társadalmi probléma is.

7. Megnőtt az egyszemélyes háztartásban élők aránya. Ennek egyik oka, hogy az idős házaspárok önálló háztartásban élnek, és az egyik fél halála után az özvegy egyedül marad a háztartásban. Másik oka az, hogy elváltak nem házasodnak újra és fiatal felnőttek még nem házasodnak meg, de anyagi erőforrásaik megengedik nekik, hogy önálló lakásuk legyen. Az utóbbiakat szokták „single”-nek nevezni. Azokban az országokban, ahol sok az ilyen „single”, a helyzetük, jövő terveik, életmódjuk, a társadalomhoz való viszonyuk újabban érdekes kutatási témává vált. Hradil (1995) németországi vizsgálatai szerint ezeknek az egyedül élő felnőtteknek az egy főre jutó háztartási jövedelme magasabb a házasokénál, életmódjuk változatosabb, és a Hradil által megkülönböztetett társadal- mimiliő-típusok közül az átlagosnál többen tartoznak a „hedonista” és az „alternatív” miliőbe, és kevesebben a „hagyományos munkás” és a „kispolgár” miliőbe.

8. Csökkent a családok átlagos gyermekszáma. (Ezzel a 8. fejezetben foglalkoztunk részletesen.)

Nincs egyetértés a családdal foglalkozó szociológusok, demográfusok és közgazdászok körében, hogy egyirányú és végérvényes változásoknak vagyunk-e tanúi vagy csak ciklusoknak. Easterlin amerikai gazdaságdemográfus például azt tartja, hogy a házasságok későbbre halasztása, a házasságon kívüli születés gyakoribbá válása, a családok gyermekszámának csökkenése, a válási arányszám növekedése mind csak ciklikus jelenség, és azzal függ össze, hogy az utolsó 15-20 évben a munkába állás előtt álló és a házasulandó korba lépő fiatalok lényegesen nehezebb körülményekkel (munkanélküliséggel, stagnáló, helyenként csökkenő reálbérszínvonallal) találják magukat szembe, mint a második világháborút követő, körülbelül húszéves időszakban.

G. Becker (1981) szerint, aki a család és a gyermekszám közgazdaságtani elméletét alkotta meg, a fenti tendenciák alapvető oka a nők munkavállalási és kereseti lehetőségeinek javulása és ennek következtében a házasságra való kisebb ráutaltságuk, ezért ezek a tendenciák visszafordíthatatlanok.

Roussel és Festy (1979) ennél sokkal mélyebb értékváltozásokban látják a tendenciák gyökerét: az erős érzelmi kapcsolaton alapuló házasság és párkapcsolat helyére fokozatosan a rövid távú hasznokon alapuló felszínesebb kapcsolat lép. Ez az individualizációnak és az érzelemgazdag szoros emberi kapcsolatok háttérbe szorulásának egyik megnyilvánulása, amelyet a modern társadalmakra jellemzőnek gondolnak.

Hoffmann-Novotny (1987) hasonlóképpen a modern társadalom legalapvetőbb sajátosságaiban, a Tönnies (1983) által definiált „közösség” típusú kapcsolatok háttérbe szorulásában és a „társadalom” típusú személytelenebb kapcsolatok eluralkodásában, ezzel összefüggésben az anómia terjedésében látja a család megfigyelt változási, ahogy ő mondja: gyengülési, törékennyé válási tendenciáinak okait.

Egy közelmúltban megjelent német áttekintő kötet a családszociológiai kutatásokról (Vaskovics 1994) ennél kevésbé drámai megfogalmazásban és empirikus vizsgálatokra támaszkodva két nagy változási tendenciát tárgyal: az egyéni és családi életpályák „szabványtalanítását” (Entstandardisierung) és a családi életformák pluralizálódását. Az egyéni életpálya szabványosságának megszűnése azt jelenti, hogy a társadalom tagjainak már nem nagy többsége járja végig a következő életpályaszakaszokat: 1. gyermekkor,

2. fiatalkor, 3. munkavállalás, családalapítás, 4. gyermekes családban szülő, 5. a gyermekek elköltözése után idősebb házaspár és – a házastársát túlélő esetében – 6. özvegység. A családi életciklusban ez a következő szakaszokat jelenti: 1. házasság, majd gyermekek születése, 2. a gyermekek felnevelkedése, majd távozásuk a szülői házból, 3. a korosodó házaspárból álló családmag, 4. özvegyülés. Ma egyrészt más életesemények (válás, újraházasodás) és más életszakaszok (együttélés házasságkötés nélkül, single életforma) fordulhatnak elő, továbbá az életszakaszok nem követik egymást minden esetben a fenti sorrendben, mert például válás és újraházasodás után egy újabb kisgyermekes családi életszakasz következhet.

A családi életformák pluralizálódása azt jelenti, hogy a két házas szülőből és gyermekeikből álló családtípus mellett számos más típus is előfordul a társadalomban, mint a házasságszerű együttélés gyermekek nélkül vagy közös gyermekekkel, második házasságkötés után az első házasságból származó gyermekekkel való együttélés stb.

Mind az életpályák szabványosságának megszűnését, mind a családi életformák plu- ralizálódását szokás a posztmodern család jellemzőjének mondani, ahol is az egyén meglehetősen szabadon választhat különböző családformák között (Lüscher et al. 1988).