Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Nők

A nők és a férfiak helyzetének különbségei már az egyszerű foglalkoztatási arányszámoknál is kitűnnek. A szocialista korszakban majdnem teljes körűnek volt mondható a munkavállalási életkorban lévő (15-54 éves) nők foglalkoztatása, közülük ugyanis 1984-ben 73,8 százalék volt aktív kereső, 10,9 százalék inaktív kereső (gyermekgondozási segélyen lévő, valamint nyugdíjas), 8,3 százalék tanuló és csak 7,0 százalék nem tanuló eltartott. Ezzel szemben a férfiak között még alacsonyabb, mindössze 0,9 százalék volt a nem tanuló eltartottak aránya. Hozzá kell ehhez azonban tenni, hogy a nőknél 55 év, a férfiaknál 60 év volt a munkavállalási életkor felső határa.

A rendszerváltás után valamivel megnőtt a nem tanuló eltartottak aránya, 1993-ban a nők között 6,3, a férfiak között 4,9 százalék. A munkavállalási életkorú nők között ennek megfelelően az aktív keresők (és munkanélküliek) aránya 69,4 százalékra csökkent, nőtt az inaktív keresőké (6,3 százalék nyugdíjas és 9,0 százalék gyermekgondozási segélyen és díjon), valamint a tanulóké (9,6 százalék). Más országokkal ellentétben a munkanélküliségi ráta a férfiak között magasabb (1995 decemberében 11,5 százalék), mint a nők között (9,7 százalék). Nem lehet tehát azt állítani, hogy a rendszerváltozással járó foglalkoztatáscsökkenés erősebben sújtotta a nőket, mint a férfiakat. Ezzel függhet össze az is, hogy a nők aránya a szegények között körülbelül azonos a férfiakéval.

Nagyobb különbségeket látunk a nők és a férfiak foglalkozások és ágazatok közötti megoszlásában. A nők többségben vannak a szellemi foglalkozásúak, a férfiak a fizikai foglalkozásúak között. Többségben vannak a nők továbbá a kereskedelemben és a szolgáltatásokban, kisebbségben vannak viszont az építőiparban, a közlekedésben és a mezőgazdaságban, szintén kisebbségben az iparban is. A nők között igen kevés a szakmunkás, viszont sok a betanított munkás. A nők között lényegesen kevesebb a vezető beosztású szellemi foglalkozású, mint a férfiak között (Nagy 1993).

Foglalkozási csoportonként vizsgálva alig van bányász, kohász, kőműves és járművezető nő, viszont alig van ápoló, gondozó és egészségügyi asszisztens férfi. Nagy a nőtöbblet az óvónő, tanító, általános és középiskolai tanár, gyógyszerész, számviteli és pénztáros foglalkozási csoportokban. Megközelítette a nők száma a férfiakét az orvosok között, nem marad el szélsőségesen az egyetemi és főiskolai oktatók között (a nők aránya több mint egyharmad), viszont még messze elmarad a férfiak mögött a mérnökök között.

A nők és férfiak eltérő foglalkozási összetételének hátterében eltérő iskolai pályafutásuk áll. Az általános iskola befejezése után a fiúk közül többen mennek szakmunkásképző iskolába, a leányok közül többen mennek középiskolákba és többen fejezik be a tanulást az általános iskola befejezése után. Az egyetemeken és a főiskolákon körülbelül azonos számú fiatal férfi és nő tanul, de képzési területenként eltérő a férfi-nő arány. Nagy többségben vannak a nők a tanárképző és tanítóképző főiskolákon és az óvónőképzésben, kis többségben a bölcsészettudományi, közgazdasági és jogi képzésben. Nagy többségben vannak a férfiak a műszaki képzésben, kis többségben az orvostudományi képzésben.

A foglalkozási összetétel különbségei következtében nem meglepő, hogy a nők átlagos keresetei alacsonyabbak a férfiakénál. 1994-ben a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők havi átlagos nettó keresete 21 314 Ft, a férfiaké 25 400 Ft volt. Az azonos foglalkozási csoportba tartozó nők keresete is elmarad a férfiaké mögött.

A férfiak és nők közötti különbségek annál világosabban mutatkoznak meg, minél árnyaltabban vizsgáljuk őket foglalkozás, munkakör és beosztás szerint. Hadas Miklós (1996) a zenei foglalkozásokat vizsgálta. Itt a zeneszerzők, a zeneesztéták és zenekritikusok túlnyomó részben férfiak. A karmester is tipikus férfifoglalkozás, a kórusvezető karnagyok között viszont sok a nő. A zongoraművészek túlnyomó része férfi. A nők inkább a vonósok, fuvolások, hárfások. Az énekesek között viszont a nők a legünnepelteb- bek. A férfiak a hatalommal járó, virtust igénylő foglalkozásokat töltik be, míg a nők az alávetettséggel járó és lágy érzelmeket kifejező foglalkozásokban találhatóak.

A nők hátrányai azonban nemcsak a foglalkoztatás és a jövedelmek területén nyilvánulnak meg, hanem a mindennapi élet más területein is. Jól érzékeltetik ezt az időmérleg-vizsgálatok eredményei (9.1. táblázat).

A nap 24 órájából (1440 percéből) a nők több időt töltenek úgynevezett társadalmilag kötött tevékenységekkel, vagyis tág értelemben vett munkával. Feltűnő az is, hogy bár mind a nők, mind a férfiak társadalmilag kötött ideje csökkent, a nők és a férfiak közötti különbség 1966-tól 1993-ig kissé nőtt. A nők nagyobb munkaterhelésének fő oka, hogy a háztartási munka terhe elsősorban rájuk hárul. Ennek következtében kevesebb idejük marad szabadon választott tevékenységre, elsősorban tévénézésre és társas kapcsolatokra. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a társadalom létfeltételeinek megteremtése és reprodukciója nagyobb mértékben nehezedik a nők vállára, mint a férfiakéra.

9.1. táblázat - 9.1. táblázat ♦ A férfiak és nők napi időmérlege, 1977–1993

Tevékenység

A tevékenységgel töltött átlagos napi idő, perc

Férfiak

Nők

Társadalmilag kötött tevékenységek

1977

1986

1993

1977

1986

1993

1. Kereső-, termelőtevékenység

347

346

287

224

211

176

1.1. Főfoglalkozású munka

284

255

209

176

161

139

1.2. Nem mezőgazdasági jövedelmileg

3

16

5

1

9

2

1.3 Mezőgazdasági jövedelem-

kiegészítés (ill. jöv.-pótlás)

60

75

73

47

41

34

2. Tanulás, önképzés

10

7

7

6

6

5

3. Háztartási munka

83

73

82

242

221

225

4. Vásárlás, szolgáltatás igénybevétele

13

16

19

24

26

28

5. Gyermeknevelés-, gondozás

13

14

17

28

41

49

6. Közlekedés

69

67

62

51

51

49

7. Személyes fiziológiai szükségletek

677

668

681

680

666

673

Szabadon végzett tevékenységek 8. Társas szabadidőtöltés

61

62

63

44

47

46

9. Kulturális intézmény látogatása

5

5

3

3

2

2

10. Újság- és folyóirat-olvasás

22

29

19

9

17

13

11. Könyvolvasás

16

11

9

10

11

14

12. Tévénézés, videózás

95

117

161

83

107

135

13. Szabad mozgás, testedzés

13

11

15

9

6

7

14. Egyéb (rádió, hobbi)

14

14

14

27

29

16

Együtt

1440

1440

1440

1440

1440

1440

Ebből:

Társadalmilag kötött idő

536

522

474

574

555

532

Szabadon felhasznált idő

227

250

286

186

219

235

Fiziológiailag kötött idő

677

668

681

680

666

673


Elgondolkoztató, hogy ennek ellenére a nők halandósága kedvezőbb a férfiakénál, a nők átlagosan körülbelül 9 évvel tovább élnek, mint a férfiak, és ez a különbség az elmúlt évtizedekben tovább nőtt, mert a felnőtt férfiak halandósága sokkal nagyobb mértékben romlott, mint a nőké (lásd a 8. fejezetet). A nőknek a férfiakénál kedvezőbb halandóságának alapvető oka, hogy a nők az „erősebb nem”. Az olló közelmúltbeli szétnyílásának oka pedig az lehet, hogy a nők jobban tudtak alkalmazkodni az elmúlt évtizedek megpróbáltatásaihoz, mint a férfiak.

Idősek

Az időskorú népesség aránya hazánkban állandóan nő. A 60 évesek és idősebbek aránya 1930-ban még csak 9,8 százalék, 1960-ban 13,8 százalék, 1990-ben 19,0 százalék. A jelenlegi termékenység fennmaradása és a halandóság várható javulása esetén arányuk 2020 körül eléri a 25,0 százalékot, 2050 körül pedig a 31,0 százalékot.

Az idős népesség aránya növekedésének egyik oka a halandóság javulása, a születéskor várható átlagos élettartam hosszabbodása. A közvéleményben az az elképzelés él, hogy ez az öregedés egyetlen oka. Ténylegesen ez – mint már szó volt róla – a kevésbé fontos ok. Hatása az öregedésre jelenleg azért is csökkent, mert a férfiak halandósága 1965 óta romlott, a születéskor várható átlagos élettartamuk közel három évvel rövidült (1994-ben 64,8 év), a nők halandóságának javulása pedig megállt (egyes felnőtt korcsoportokban romlott), és a születéskor várható átlagos élettartam az utolsó években nagyjából azonos szint körül ingadozik (1994-ben 74,7 év). Az időskorú népesség aránya növekedésének másik – az előbbinél lényegesebb oka – az alacsony születésszám. Ennek következtében ugyanis az egymást követő korosztályok létszáma csökken, így a fiatalok kisebb aránya következtében az idősek aránya megnő. Az alacsony születésszám és az öregedés közötti ezen összefüggésre azért kell felhívni a figyelmet, mert az öregedés felborulással fenyegetheti a nyugdíjrendszert.

Az idős emberek jövedelmi helyzete, életszínvonala számos problémát vet fel. Ez a közvéleményben többnyire olyan leegyszerűsített megfogalmazás formájában jelenik meg, hogy az idős emberek vagy a nyugdíjasok szegények. Azonban már az 5.2. táblázatban láthattuk, hogy a nyugdíjas háztartásfőjű családokban az átlagos egy főre jutó jövedelem 1982-ben már nem maradt el lényegesen az országos átlagtól, mindenesetre magasabb volt a segédmunkás, a betanított munkás, a paraszt és az irodai foglalkozású háztartások egy főre jutó jövedelménél. Ez annak a következménye, hogy 1962 óta a nyugdíjas háztartások egy főre jutó jövedelme fokozatosan közeledett az országos átlaghoz. Ennek oka az, hogy a nyugdíjrendszer fokozatosan kiterjedt az idős népességnek egyre nagyobb részére, a legtöbb idős házaspárnak mindkét tagja nyugdíjas, továbbá a nyugdíjrendszer viszonylag bőkezűen állapítja meg a kezdő nyugdíjat, az azt megelőző keresethez viszonyítva. Végül a nyugdíjba vonuló személyeknek módjuk volt részidős munkavállalással vagy a második gazdaságban végzett munkával jövedelmüket kiegészíteni.

A nyugdíjas réteg átlagos jövedelme viszonylag kedvező alakulásának a fentieken kívül az is oka, hogy a nyugdíjas réteg demográfiailag állandóan cserélődik. Az alacsonyabb nyugdíjú idős nyugdíjasok meghalnak, és helyükre magasabb nyugdíjú személyek lépnek a nyugdíjkorhatár elérésekor. (Az utolsó években ez a tendencia módosult, mert az alacsonyabb keresetű és kevesebb szolgálati évvel rendelkező idős emberek nagyobb arányban mentek nyugdíjba, mint a magasabb kezdő nyugdíjra jogosultak.) Így állt elő már az 1980-as években az az ellentmondásos helyzet, hogy miközben a nyugdíjas réteg átlagos jövedelme közeledett az országos átlaghoz, a legtöbb nyugdíjas egyéni jövedelmi helyzete évről évre romlott.

Ennek oka, hogy a nyugdíjak nincsenek „indexálva”, vagyis nem emelkednek automatikusan az árszínvonal emelkedése esetén. Az utolsó években egyre nagyobbá váló évi inflációs ütemet így nem követte a nyugdíjak hasonló százalékos emelkedése, kivéve a legalacsonyabb nyugdíjakat, amelyeknek az árakkal párhuzamos emelkedéséről a kormányzat igyekezett időről időre nyugdíjemelésekkel gondoskodni, valamint legújabban a 70 évesek és idősebbek nyugdíjait, amelyek az árakkal arányosan növekednek. A magasabb nyugdíjak emelkedése nem tartott lépést az inflációval, ezért reálértékük évről évre csökkent.

Az 1990-es években az átlagnyugdíj reálértéke is csökkent, mert – főképpen 1995-ben – a nominálérték emelkedése elmaradt az inflációtól. A nyugdíjak emelése és az átlagbér emelkedése nem mozgott párhuzamosan, egyes években a nyugdíj, másokban az átlagbér emelkedett nagyobb mértékben, de több év távlatában mindkettő elmaradt az inflációtól. Ezt szemléltetik az alábbi adatok:

9.2. táblázat -

Infláció

Nominális nettó kereset emelkedése

Központi döntésen alapuló nominális nyugdíjemelés

százalék

1992

23,0

21,3

20,0

1993

22,5

17,7

18,0

1994

18,8

27,1

24,8

1995

28,2

12,6

15,4


A nominális átlagnyugdíj emelkedése lassulásának elsősorban az az oka, hogy számos, főleg alacsony keresetű személy ment korkedvezménnyel nyugdíjba vagy vált rokkantnyugdíjassá annak érdekében, hogy a munkanélküliséget elkerülje. Ezeknek a korkedvezményes és rokkantnyugdíjasoknak a nyugdíjazás előtti keresete az átlagosnál alacsonyabb, némelykor szolgálati éveik száma is kevés volt, így alacsony kezdő nyugdíjat állapítottak meg számukra. Ezáltal lenyomták az összes nyugdíjas átlagnyugdíjának és átlagjövedelmének a szintjét.

Ezeknek a bonyolult és ellentmondásos tendenciáknak eredményeképpen a nyugdíjasok összességének jövedelmi szintje nem különösképpen alacsony, a nyugdíjasoknak viszonylag kis része szegény, viszont a nyugdíjas rétegen belül vannak olyan alrétegek (rokkantnyugdíjasok, özvegyi nyugdíjasok, idős nyugdíjasok), akiknek jövedelmi szintje igen alacsony, és akik között sok a szegény (9.5. táblázat). Továbbá a nyugdíjas réteg egészének viszonylag kedvező jövedelmi helyzete mellett majdnem minden egyes nyugdíjas jövedelmi helyzete évről évre romlik, ezért érthető a nyugdíjasok nagyfokú elégedetlensége és a jövőt illető borúlátása.

Az idős emberek életében lényeges probléma az elmagányosodás. A nyugdíjazással és a mozgékonyság csökkenésével meglazulnak a munkatársi és baráti kapcsolatok, gyérül a távolabb lakó rokonokkal való kapcsolat. Ennél is problematikusabb az idős ember számára, ha házastársa meghal és egyedül marad a háztartásban. Az egyedül élők aránya az életkorral együtt emelkedik, és különösen az idős nők között gyakori (9.2. táblázat). Az idős nők gyakoribb magányosságának több demográfiai oka van: a nők körülbelül 9 évvel tovább élnek, mint a férfiak, továbbá a férj többnyire néhány évvel idősebb a fe leségnél, végül az elözvegyülő és elvált férfiak sokkal könnyebben találnak maguknak új házastársat, mint az özvegy és elvált nők. Fokozza az idős nők helyzetének problemati- kusságát az, hogy a nők nyugdíja rendszerint alacsonyabb a férfiakénál, így az özvegyülés azzal jár, hogy az egy főre jutó jövedelem csökken.

Az idős emberek súlyos problémái közé tartozik az egészségi állapot romlása. A testi egészség gyengülésével párhuzamosan fokozottan jelentkeznek a lelki problémák is. Ezek tünetei kimutathatóan sokkal gyakoribbak az idős népesség körében, mint a népesség átlagában (9.3. táblázat).

9.3. táblázat - 9.2. táblázat ♦ Az egyedül, házastárssal és másokkal egy háztartásban élő idős emberek aránya, 1995

Az idős ember háztartásának típusa

Férfi

60-69

éves

70 éves és idősebb

60-69

éves

70 éves és idősebb

Egyedül él

13,2

25,9

34,9

51,8

Házastársával él

52,4

52,1

37,9

16,5

Egyéb háztartásban él

34,4

22,0

27,2

31,7

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0


A lelkiállapot problémáinak tüneteiÖsszes felnőtt60-69évesek

közül az említett tünet előfordulását említette, százalék

9.4. táblázat - 9.3. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai a felnőtt népesség egészében és az idős népességben, 1993

Gyakran kimerült, letört

61,2

68,0

Sokszor van erős szívdobogása

34,2

50,2

Állandóan izgatott, ideges

30,5

38,3

Gyakran erősen fáj a feje

30,0

39,3

Gyakran előfordul, hogy mindene remeg

21,1

30,7

Többnyire úgy érzi, hogy nincs szerencséje

57,3

66,1

Sokat aggódik egészségi állapota miatt

40,8

63,8

Egészen összezavarodik, ha több dolgot kell rövid idő alatt elvégeznie

28,8

35,6

Félelmeitől, szorongásaitól nem tud

19,8

27,6


megszabadulni

Az idős emberek és gyermekeik közötti kapcsolatokat vizsgáló adatfelvételek azt mutatják, hogy a felnőtt gyermekek nagy erőfeszítéseket vállalnak annak érdekében, hogy idős szüleiket anyagilag támogassák, gondozzák, velük minél szorosabb személyes kapcsolatokat tartsanak fenn, még akkor is, ha tőlük távol laknak. Az idős emberek helyzete akkor válhat igen súlyossá, ha nincs élő gyermekük, vagy ha gyermekeik nem Magyarországon élnek.

Fiatalok

Az ifjúság kutatása nálunk azért került a kiemelt tudományos témák közé, mert az utolsó években, nagyjából az 1978-tól kezdődő gazdasági nehézségekkel összefüggésben, az ifjúság helyzetében több, egyértelműen hátrányos tendencia jelentkezett. Úgy fogalmazhatunk, hogy a gazdasági fejlődés leállása, a reálbér csökkenése a fiatal felnőtteket nagyobb mértékben sújtotta, mint az idősebbeket.

Ennek legegyszerűbben kimutatható megnyilvánulása az, hogy miközben általános törvényszerűségnek lehet mondani, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődésnek velejárója, sőt előfeltétele az egymást követő nemzedékek iskolai végzettségének emelkedése, hazánkban az 1970-es évek első fele óta ez a tendencia megállt. Ezt egyértelműen jelzik az 1990-ben 45 évnél fiatalabb korcsoportok iskolai végzettség szerinti megoszlását kifejező adatok (9.4. táblázat). A 25-29, 30-34 és 35-39 éves férfiak között ugyanis mind a felsőfokú végzettségűek, mind a középiskolai érettségivel rendelkezők aránya kisebb, mint a 40-44 évesek közt. A nők között valamivel emelkedett a felsőfokú végzettségűek aránya. Középszinten mind a fiatal férfiak, mind a nők között csak a szakmunkásképző iskolát végzettek aránya emelkedett. Nem lehet kizárni azt sem, hogy a 30 éven aluliaknak egy része a későbbiekben magasabb iskolai végzettséget szerez az esti és levelező oktatási formák keretében, mivel azonban ezek az oktatási formák fokozatosan visszaszorulnak, nem valószínű, hogy ezek a felnőtt nemzedékek végül is magasabb iskolai végzettséget érnek el, mint a náluk 10-15 évvel idősebbek.

Ennek oka, hogy a felsőfokú oktatásban részt vevők száma 1980 után nem emelkedett, sőt kissé visszaesett; már körülbelül 1970 óta nem nőtt az egyetemi oktatásban részt vevők száma (miközben az egyéb felsőfokú iskolákban tanulók száma az 1980-as évekig még kissé nőtt); továbbá a gimnáziumi képzésben részt vevők aránya hosszabb idő óta nem nőtt, az 1980-as években pedig a szakközépiskolai képzésben részt vevők arányának növekedése is megállt (1990-ben ezek az arányok ismét nőni kezdtek).

9.5. táblázat - 9.4. táblázat ♦ A fiatal felnőtt nemzedékek megoszlása iskolai végzettség szerint, 1990 (százalék)

Nem és életkor

Befejezett

Összesen

8 általános iskolai osztály, vagy kevesebb

szakmunkás- középiskola képző és szakiskola

felsőfokú

iskola

Férfi 25-29 éves

24,0

42,7

22,1

11,2

100,0

30-34

26,5

41,9

20,0

11,6

100,0

35-39

27,6

39,0

20,6

12,8

100,0

40-44

30,5

33,1

21,7

14,7

100,0

Nő 25-29 éves

28,7

23,2

32,4

15,7

100,0

30-34

35,6

18,2

31,4

14,8

100,0

35-39

40,4

13,7

32,2

13,7

100,0

40-44

44,8

10,4

31,8

13,0

100,0


A felsőfokú és középiskolákban oktatottak számának stagnálása elsősorban annak volt a következménye, hogy ezek az iskolák kötött számú tanulót, hallgatót vehettek fel. A közép- és felsőfokon képzettek számának korlátozása azon a megfontoláson alapult, hogy ne képezzünk ki több fiatalt, mint ahány biztosan munkahelyet talál, mivel a közép- és felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési gondjai esetleg súlyos elégedetlenségeket okoznak. Jelenleg azonban azt látjuk, hogy a fiatalok közül elsősorban az alacsony iskolai végzettségűek nem találnak maguknak munkahelyet, illetve válnak munkanélküliekké.

Az iskolai végzettség szerinti összetétel nemzedékről nemzedékre való javulásának megállása azonban feltehetően szintén nagyfokú kiábrándulást okoz. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a fiatal nemzedékek, amikor saját életperspektíváikat megítélik és azokkal elégedettek vagy elégedetlenek, egyrészről a szüleik életperspektíváival, másrészt a náluk valamivel idősebb nemzedékek életperspektíváival hasonlítják össze a sajátjukat. Ha pedig egy fiatal nemzedék iskolai végzettsége magasabb a náluk idősebbekénél, akkor indokoltan számíthatnak arra, hogy egész foglalkozási életpályájuk, az életük folyamán elért jövedelmük is magasabb lesz, ezért valószínűleg elégedettebbek a saját helyzetükkel, mint ha ennek az ellenkezőjét tapasztalják.

Már az 1980-as évek végén megváltozott az érettségit nyújtó közép- és a felsőfokú iskolákban tanulók száma alakulásának tendenciája, ugyanis a létszámok növekedni kezdtek. A létszámnövekedésnél valamivel kisebb a felsőfokú iskolákban beiskolázottak arányának növekedése a megfelelő életkorúak közt, mert az 1990-es évek közepe körül kezdtek a felsőfokú oktatás szokásos életkorába belépni a 1970-es évek közepén született nagyobb létszámú nemzedékek. Egyre nagyobb létszámok jelentkeztek egyetemi és főiskolai felvételre, és a kormánypolitika elvben ösztönözte az egyetemeket és a főiskolákat a hallgatói létszám emelésére. 1996-ban azonban már kevesebben jelentkeztek egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákra. Nem világos, hogy ez mennyiben tulajdonítható a tandíj bevezetésének és a gyermekes családok anyagi helyzete romlásának.

A fiatal keresők foglalkozási összetétele is kedvezőtlenebb képet mutat az idősebbekénél. 1990-ben a fiatal keresők között több volt a fizikai és kevesebb a szellemi foglalkozású, mint a 30-59 évesek között. Különösképpen éles volt ez a fordulat a férfiaknál: a 15-29 éves kereső férfiaknak csupán 15 százaléka szellemi foglalkozású, míg az ilyen korú nők között 47 százalék az arányuk. Ez részben abból adódik, hogy a fiatal férfiaknak több mint a fele szakmunkásként dolgozik, tehát az érettségizettek jelentős része is így kezdi életpályáját. Részben azonban az is közrejátszik, hogy megnőtt az érettségizettek aránya a szakképzetlen munkások között is. Nehéz eldönteni, hogy az utóbbiak számára a szakképzetlen munka csupán átmeneti szakasz lesz-e a később felfelé ívelő pályán. Vitatják a szakirodalomban, hogy az érettségi megszerzése később a szakképzetlen dolgozók esetében „veszteségesnek”, „túlképzésnek” tekinthető-e az egyén és a társadalom számára. A szociológusok többségével együtt nem tekintem ezt indokolatlan túlképzésnek, mert hosszabb távon kívánatosnak tartom, hogy a magyar társadalom minden arra képes fiatal tagja középfokú végzettséget szerezzen. Azt azonban elfogadhatjuk, hogy az érintettek számára, különös tekintettel az egy nemzedékkel korábbi, lényegesen jobb elhelyezkedési lehetőségekre, a szakképzést nem igénylő munka vállalása bizonyos feszültségekkel jár, kudarcélményt okozhat.

A felsőfokú diplomásoknak más problémájuk van. Mindenekelőtt jelentősen megváltozott az összetételük: a 30 éven aluli egyetemi és főiskolai diplomásoknak több mint a fele nő, míg korábban – még 1970-ben is – lényeges többségben voltak a férfiak. Továbbá – ismét a korábbiakkal ellentétben – a fiatal diplomások között többségben vannak a főiskolai (a 25-29 évesek között 46 százalék) és egyéb felsőfokú végzettségűek (12 százalék), kisebbségben az egyetemi végzettségűek (42 százalék). Ennek oka, hogy az 1980-as években az egyetemeken képzettek száma nem emelkedett, viszont a főiskolai oktatás lassan kiterjedt. Szakterületenként eltérőnek látszik az egyetemi és a főiskolai diploma egymáshoz viszonyított értéke. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az utóbbi kisebb előrejutási esélyeket biztosít a foglalkozási életpályán. Már ez a tény is azt eredményezi, hogy a felsőfokú diplomát szerzett fiatalok ma lassabban haladnak előre, mint 15-25 évvel ezelőtt.

Egy, az elmúlt évtizedekben a közgazdaság-tudományi egyetemet végzettek életpályáját összehasonlító vizsgálat (Hrubos 1985) azt mutatta, hogy az ötvenes-hatvanas években végzettek karrieresélyei jobbak voltak, mint a hetvenes években végzetteké. Ez érthetően elégedetlenséget szült. Fokozta a fiatal diplomások elégedetlenségét, hogy sokan úgy ítélték meg, szakmai ismereteiket nem hasznosítják a munkahelyükön. A rendszerváltás után a fiatal közgazdászdiplomások karrieresélyei lényegesen megjavultak. Ez azonban nem mondható el a legtöbb más egyetemi és főiskolai diplomával rendelkező fiatalról.

A fiatal pályakezdők foglalkozási életpályáját negatívan befolyásolja a munkanélküliség megjelenése. A munkanélküliségi arányszám (a munkanélkülieknek a gazdaságilag aktívakhoz viszonyított aránya) a 15-19 évesek között különösen magas, de a 20-24 évesek között is lényegesen magasabb az országos átlagnál. A munkanélküliség lényegesen gyakoribb az alacsonyabb iskolai végzettségű, csak 8 általános iskolai osztályt és szakmunkásképzőt végzett fiatalok, mint a magasabb végzettségűek között. Ezért is különösen fontos lenne, hogy a fiatalok minél nagyobb része szerezzen magasabb iskolai végzettséget.

Nem meglepő, hogy az életkorral párhuzamosan emelkedik az aktív keresők átlagos havi jő- vedelme is, mivel a munkaviszonyban eltöltött idővel párhuzamosan nő a munkához szükséges ismeretek, tapasztalatok mennyisége, továbbá mert némely foglalkozásban formálisan előírt követelmény, más foglalkozásokban pedig informálisan érvényesül az a gyakorlat, hogy a szolgálati idővel, illetve az életkorral együtt emelkedik a kereset is. Ennek azonban természetes következménye, hogy a fiatal keresők viszonylag hátrányosabb helyzetben vannak.

Az életkor és az átlagos jövedelem közötti összefüggés társadalmi rétegenként nagyon eltérő (9.5. táblázat). Az 1987-es adatok szerint az értelmiségiek átlagkeresete a foglalkozási életpálya korai szakaszaiban meglehetősen alacsony volt, de a nyugdíjba vonulási életkor eléréséig meglehetősen meredeken emelkedett.

9.6. táblázat - 9.5. táblázat ♦ Az aktív keresők kiemelt három rétegének havi átlagos munkajövedelme életkor szerint,a réteg átlagához viszonyítva, 1987

,

Értelmiségi

Szakmunkás

Segédmunkás

átlagos munkajövedelem a réteg átlagában, százalék

-24 éves

57

71

93

25-29

73

95

109

30-34

96

107

102

35-39

104

106

100

40-44

114

113

98

45-49

110

114

97

50-54

113

109

100

55 és több éves

129

116

112

Összesen

100

100

100

Átlagos havi munkaövedelem, Ft

9881

7990

5666


A szakmunkások munkajövedelme megközelítőleg a 40-44 éves korig emelkedett, utána nagyjából stabilizálódott, majd az 55. év után újra emelkedett (részben azért, mert ekkor már az alacsonyabb jövedelmű szakmunkásnők nyugdíjba vonulnak). A segédmunkások munkajövedelme a 30. életév után csökkenni kezdett, majd az 55. év után újra emelkedett (a szakmunkásoknál már említett ok miatt). Tehát minél kisebb iskolai végzettséget és szakképzettséget igénylő társadalmi rétegbe tartozik valaki, annál inkább kedvező a pályakezdő kereset a réteg átlagához viszonyítva, de annál kevésbé kedvező a nyugdíjba vonulás előtt elért kereset. Figyelembe véve azt, hogy az utolsó évek keresete határozza meg a nyugdíj összegét, azt mondhatjuk, hogy a magasabb iskolai végzettségű és szakképzettségű rétegek tagjainak az egész élet folyamán elért összes keresete lényegesen magasabb, mint az alacsonyabb végzettségűeké és szakképzetleneké, de a pályakezdéskor a magasabb végzettségűek és szakképzettségűek előnye viszonylag csekély, sőt – ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbiak hosszú ideig tanulnak, és így később válnak keresőkké – a halmozott életkeresetük hosszú évekig alacsonyabb a szakképzetlen munkásokénál és a mezőgazdasági fizikaiakénál. Mivel a foglalkozási életpálya kezdetén a lakáshoz jutással kapcsolatban lényeges kiadások merülnek fel, a magasabb iskolai végzettség megszerzésére, különösen a felsőfokú iskolai végzettség megszerzésére csak azok a fiatalok vállalkozhatnak, akik vagy lényeges anyagi támogatást kapnak a szülőktől, vagy nagy lemondásokat hajlandók több évig vállalni. Mindez természetesen befolyásolja a foglalkozási ambíciókat és ezeken keresztül a társadalmi mobilitást. A leírt tényeknél kevésbé ismert valószínűleg az a tendencia, hogy a fiatalabb aktív keresők viszonylagos hátránya 1962-től 1987-ig lényegesen emelkedett. 1990 után egyes értelmiségi foglalkozásokban lényegesen javultak a pályakezdők keresetei, másokban azonban lényegesen romlottak.

9.7. táblázat - 9.6. táblázat ♦ A népesség megoszlása az egy főre jutó jövedelem kvintilisei között életkor szerint, 1994

Nem, életkor, lakóhely

Legalsó

2

3

4

Legfelső

Összesen

kvintilis

0-2 éves

38,1

25,3

16,5

12,8

7,3

100,0

3-6 éves

29,2

24,7

18,9

17,5

9,6

100,0

7-14 éves

31,4

20,6

19,5

14,6

13,9

100,0

15-19 éves

29,9

19,7

17,3

16,1

17,1

100,0

20-29 éves

18,8

20,4

19,7

19,3

21,8

100,0

30-39 éves

24,7

21,3

18,4

17,6

17,9

100,0

40-49 éves

18,4

17,2

16,0

23,8

24,6

100,0

50-59 éves

13,8

17,9

18,3

20,8

29,3

100,0

60-69 éves

7,6

18,2

27,5

25,5

21,2

100,0

70 és több éves

10,2

21,5

24,8

24,0

19,6

100,0

Összesen

20,0

20,0

20,0

20,0

20,0

100,0


Nemcsak a fiatalok alacsonyabb keresete, hanem a háztartásaikban eltartott gyermekek nagyobb száma is hozzájárul ahhoz, hogy a fiatal felnőttek egy főre jutó háztartási jövedelme lényegesen alacsonyabb a náluk idősebbekénél, akik magasabb munkajövedelmeket érnek el, és akiknek háztartásából már eltávoztak a kiskorú gyermekek (9.6. táblázat). A gyermekvállalásnak a háztartás életszínvonalára gyakorolt hatását érzékelteti az a tény, hogy a 20-29 évesek egy főre jutó jövedelme magasabb, mint a 30-39 éveseké, ugyanis a 20-29 éveseknek egy része még nem házasodott meg és még nem vállalt gyermeket.

A fiatalok életében a legsúlyosabb anyagi problémát a lakáshoz jutás okozza. A magyarországi lakásviszonyok között a rendszerváltás előtt az önálló lakáshoz jutás két leggyakoribb módja volt: a viszonylag alacsony lakbérű állami bérlakáshoz jutás, továbbá a magántulajdonú lakás építése vagy vásárlása. Az állami bérlakáshoz jutás lehetősége a fiatalok számára az 1980-as években fokozatosan csökkent, mivel az állami lakásépítés visszaesett. Így egyre több fiatal kényszerült arra, hogy saját erőből, saját anyagi eszközökkel építsen vagy vásároljon lakást. A rendszerváltás után az állami bérlakáshoz jutás esélye a minimálisra csökkent. A magántulajdonban lévő bérlakások lakbére a legtöbb fiatal számára kifizethetetlenül magas. A vásárlás és építés költségeit pedig növelte az építőanyag-költségeknek a nominális kereseteknél sokkal gyorsabb emelkedése.

Ebben a helyzetben döntő szerepe van a szülőktől kapott pénzbeli segítségnek. Az 1984. évi ifjúságfelvétel szerint a 20-34 éves házas fiataloknak 35 százaléka kapott anyagi segítséget a szülőktől lakásépítéshez és -vásárláshoz. Figyelembe véve azt, hogy a fiataloknak mintegy kétötöde lakott magánerőből szerzett lakásban, ez azt jelenti, hogy majdnem minden fiatal, aki magánerőből szerzett (épített vagy vásárolt) lakásban lakik, ehhez a lakáshoz csak szülői segítséggel tudott hozzájutni. A pénzbeli segítségen kívül a szülők sok esetben fizikai munkával is részt vesznek a fiatalok családiház-építésében.

A fiatalok helyzetének ezek a súlyos terhei megmutatkoztak az időmérleg-felvételeknek a fiatalokról gyűjtött adataiban, amelyeknek alapján a fiatalok életmódjáról képet kaphatunk. Természetesen lényegesen eltér az iskolába járó fiatalok és a dolgozó fiatalok életmódja. De már az iskolás fiatalok körében is elég gyakran előfordul a kereső munka, továbbá a mezőgazdasági kistermelésben való részvétel. Mégis azt mondhatjuk, hogy a nappali oktatásban való részvétel mintegy „türelmi időt” ad a fiataloknak, mert a tanulást beszámítva sem éri el kötött idejük az aktív kereső fiatalokét. Ennek következtében a középiskolába és felsőoktatási intézménybe járó fiataloknak nemcsak több a szabadon beosztható ideje, hanem azt lényegesen változatosabban is töltik ki, mint az aktív keresők: többet olvasnak, többet vesznek részt különféle otthonon kívüli kulturális tevékenységekben, több időt fordítanak társas kapcsolatokra és testedzésre. A fordulópontot nem is annyira a munkavállalás, mint inkább a családalapítás, különösen a gyermekek születése jelenti. Ekkor egyszerre jelentkeznek a gyermekgondozás, a megnövekedett családi létfenntartás költségei és a lakásszerzés igényei, ennek következtében lényegesen meghosszabbodik a különféle munkatevékenységekkel (közöttük a kiegészítő jövedelemért végzett munkával) töltött idő, és összezsugorodik a művelődésre, társas életre, testedzésre fordított idő. Ezek az adatok is jól szemléltetik tehát, mekkora terhelést vállal a család a gyermekek nevelésével, és érthetővé teszik, hogy miért olyan minimálisan csekély azoknak a fiatal házaspároknak az aránya, amelyek a házasságkötéskor három (az 1982-1983-ban házasságot kötők 14 százaléka) vagy ennél több gyermeket (mindössze 2 százalék) kívánnak, és miért esnek vissza ezek az arányok a későbbiekben, amikor a fiatal házaspárok az első vagy a második gyermek születése után konkrétan megtapasztalják a nehézségeket. Így áll elő az a helyzet, hogy a fiatal házaspárok kívánt gyermekszáma sem elég az egyszerű reprodukcióhoz, és a ténylegesen megvalósuló gyermekszám még inkább elmarad attól, ami a népességszám változatlanul maradásához szükséges lenne.

Posztadoleszcencia Magyarországon

A fiatal felnőttek számára sokfajta segítséget nyújtanak a szülők. Ezeknek a 18-29 éves fiataloknak és a szüleiknek kapcsolatairól végeztünk 1989-ben kisebb összehasonlító nemzetközi vizsgálatot magyarországi, kelet- és nyugat-németországi adatfelvétel alapján (Vaskovics et al. 1996). A kutatás alapkérdése az volt, hogy megjelent-e mind a három társadalomban a posztadoleszcencia életszakasza abban az értelemben, hogy a fiatal felnőtt gyermekeknek a szülői háztartásról történő leválása, önállósulása lassan és fokozatosan következik be. A fiatal felnőtt gyermekek ugyanis a nagykorúság elérése után még sokáig kapnak különböző fajta segítséget a szülőktől. Magyarországon különösen gyakori volt a szülői segítségnek az a formája, hogy a fiatal felnőttek sokáig, némelykor a házasságkötés és a gyermekek születése után is a szülői háztartásban éltek mindaddig, amíg saját lakáshoz jutottak (9.7. táblázat). Nyugat- és Kelet-Németország- ban ez sokkal ritkábban fordult elő, a fiatalok korábban külön költöztek, és csak a legritkább esetben fordult elő, hogy a családalapítás után is egy ideig a szülői háztartásban éltek. Ez azzal függött össze, hogy mindkét Németországban könnyebb volt bérlakáshoz jutni. Igaz, Nyugat-Németországban a lakbérek sokkal magasabbak voltak, de a lényegesen magasabb jövedelmekből – sokszor szülői segítséggel – meg tudták a lakbért fizetni.

9.8. táblázat - 9.7. táblázat ♦ A 18–28 éves férfiak és nők lakása és háztartása, 1989

Lakás- és háztartásforma

Életkor

18-19

20-21

22-23

24-25

26-27

28

Együtt

Férfi

A szülői lakásban és háztartásban él

91

93

80

49

44

29

63

Külön él, de nem saját lakásban

7

4

7

13

6

6

9

Saját lakásban, háztartásban él

2

3

13

38

50

65

28

Nők

A szülői lakásban és háztartásban él

76

66

61

29

23

19

44

Külön él, de nem saját lakásban

8

15

5

8

13

12

11

Saját lakásban, háztartásban él

16

19

34

63

64

69

45


A nyugatnémet szülők viszont gyakrabban adtak rendszeres pénzbeli támogatást fiatal felnőtt gyermekeiknek; ez azzal függött össze, hogy ott többen tanultak tovább felsőfokon, és az iskola elvégzése után sem azonnal álltak munkába, végül hogy nem jelentéktelen ifjúsági munkanélküliség volt és van. Magyarországon viszont gyakori volt az egyszeri nagy összegű anyagi segítség (lakáshoz jutáskor, tartós eszközök vásárlásakor), valamint a vidéken lakó szülők részéről az élelmiszer-adományok a szülők mezőgazdasági kistermeléséből. Végeredményben mind a három társadalomban lényeges támogatást kaptak a huszonéves gyermekek a szülőktől

Gyermekek

A gyermekek közül az átlagnépességnél jóval többen tartoznak az alacsony jövedelmi kategóriákba és jóval kevesebben a magas jövedelmi kategóriákba (9.6. táblázat). Más szóval a gyermekek közül az átlagosnál lényegesen többen élnek a szegénységi küszöbnél kisebb egy főre jutó jövedelemből. Ez a megállapítás érvényes bármilyen szegénységi küszöb esetén, továbbá akkor is, ha a gyermekek szükségleteit a felnőtteknél kisebbnek vesszük (4.5. táblázat). Más szóval a gyermekek a magyar társadalom hátrányos helyzetű, a szegénység által az átlagosnál jóval nagyobb mértékben veszélyeztetett csoportjai közé tartoznak.

Ennek az az oka, hogy ha a családban gyermekek vannak, akkor a család keresőinek a jövedelme több személy között oszlik meg, több személy létfenntartására szolgál. A családnak a gyermekek címén kapott jövedelme, a családi pótlék pedig messze elmarad nemcsak a gyermekek átlagos költségei, hanem a létminimum mögött is.

Minél több gyermek van ugyanis a családban, annál rosszabb a család jövedelmi helyzete. Külön ki kell emelni, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülőből és gyermekből vagy gyermekekből álló családok jövedelmi helyzete különösen hátrányos (9.8. táblázat).

Mióta háztartási jövedelmi felvételeink vannak, tehát 1962 óta megfigyelhető az a tendencia, hogy a gyermekek között nő, az idősek között pedig csökken a legalacsonyabb jövedelmi kategóriákba tartozók aránya. Más szóval a gyermekek középtávon szegényednek. Különösen erőssé vált a gyermekek szegényedésének, hátrányaik növekedésének tendenciája 1990 óta. Ezért vonta le az UNICEF (1993; 1994; 1995) firenzei kutatóintézete (amely a gyermekek helyzetét világméretekben vizsgálja) azt a következtetést, hogy a volt szocialista országokban a gyermekek, a gyermekes családok a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei közé tartoznak. Ennek oka részben a jövedelmek általános csökkenése, de ezen túlmenően a gyermekes családoknak nyújtott támogatások reálértékének csökkenése, továbbá egyes országokban e támogatások leépítése is. A romló jövedelmi helyzet természetesen számos más területen is kedvezőtlenül befolyásolja a gyermekek életkörülményeit: rosszabb minőségű a táplálkozásuk, romolhat az egészségügyi ellátásuk, az iskolai előmenetelük, a szülők kevesebb időt fordíthatnak gondozásukra, nevelésükre.

9.9. táblázat - 9.8. táblázat ♦ A háztartások megoszlása az egy főre jutó jövedelem kvintilisei között a családban élő gyermekek száma és családtípus szerint, 1995

A családban élő

Az egy főre jutó jövedelem kvintilise

gyermekek száma

Legalsó

2

3

4

Legfelső

Összesen

1

23,6

16,0

19,4

20,7

20,3

100,0

2

17,6

24,3

21,7

21,0

15,4

100,0

3

33,7

24,3

17,4

13,4

11,1

100,0

4 és több

75,9

16,1

8,0

100,0

Családtípus

Gyermeket egyedül nevelő szülő

40,1

16,6

11,8

19,9

11,5

100,0

Házaspár és gyermek

25,8

23,6

18,0

17,1

15,5

100,0


Joggal vetődik fel a kérdés, hogy elfogadhatja-e a társadalom a gyermekek helyzetének ilyen romlását. Egyet kell értenünk Samuel Preston (1984) amerikai demográfussal, aki az Amerikai Demográfiai Társaság konferenciáján tartott „elnöki” előadásában azt mondta: El kell döntenünk, hogy csak saját egyéni jövőnkkel törődünk, vagy a közösség jövőjével is. Ha csak egyéni jövőnk a fontos, akkor természetesen nem szükséges a gyermekek, a gyermekes családok hátrányainak növekedésével foglalkoznunk, mert ebben az esetben csak saját nyugdíjunk a lényeges. De ha fontos a közösség jövője is, akkor végig kell gondolnunk, hogy a társadalmi közösségnek milyen mértékben és hogyan kellene átvállalnia a gyermeknevelés terheinek lényeges részét, hogy a gyermekek elszegényedésének tendenciáját megfordítsuk.