Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)

Jóllehet a népességszám és -szerkezet csak lassan változhat, hiszen az ezeket alakító folyamatoknak, a születésnek, a halálozásnak és a vándorlásnak igen nagy a tehetetlensége, az elmúlt közel másfél évtizedet érdemi fordulatok jellemezték. A vándorlással a 7. fejezetnél már foglalkoztunk, itt csak említeni fogjuk néhány következményét, most a két másik komponensről esik majd részletesebben szó.

A második demográfiai átmenet koncepcióját mint a tárgykör ma legnépszerűbb paradigmáját az európai országokban a hatvanas évek közepétől meginduló, a demográfiai magatartás számos összetevőjét érintő változássorozat értelmezési kereteként alakította ki Lesthaeghe és van deKaa. Elképzeléseik szerint az új jelenségek: egyfelől az alacsony termékenység, a házasságon kívüli születések megszaporodása, másfelől a válások magas száma, az élettársi kapcsolat elterjedése, a házasulási kedv csökkenése mögött alapvető értékváltozások, elsősorban a mindent átható individualizálódás, a nemi szerepek különbségeinek oldódása, a nonkonformizmus terjedése és a fogyasztási aspirációk fokozódása áll. A magas válási arányszámok arra utalnak, hogy az egyének a partnerkapcsolatok minőségével szemben magasabb igényeket támasztanak, és széles körben elterjedt az a nézet, hogy a közös gyermek nem lehet akadálya a válásnak. Úgyszintén erőteljesen nőnek a fogyasztási igények, amelyeket korlátoz a gyermekvállalásból eredő „kötöttség” és „költség”. Technológiai és gazdasági folyamatok segítik elő az értékváltozást. Annak nyomán, hogy hozzáférhetővé válnak a fogamzásgátlás újabb, biztonságosabb és egészséget kevésbé károsító módszerei, teret hódíthatnak a szexualitás új formái, tovább lazulhat a gyermekvállalás és szexualitás kölcsönviszonya, megújulhat a nők iskolai képzésének időtartama, a női foglalkoztatás terjedése pedig kitolja a gyermekvállalási karrier kezdetét. Ez utóbbi körülmény átformálja a párválasztás korábbi logikáját: kevésbé szigorúvá válnak az időbeli kényszerek, hosszabb „egyeztetési” szakasz előzi meg a párkapcsolat rögzítését. Végül lehetővé teszi önálló női életciklusfázisok kialakulását, sőt egyes esetekben tartósítja a szingli életformát, amely leggyakrabban gyermektelenséggel jár. Ezekkel a jelenségekkel párhuzamosan a halandóság területén fokozatos javulás tapasztalható. A csökkenő gyermekszám és a kedvezőbb halandósági viszonyok folyományaként egyrészt Európa minden országában öregszik a népesség, megnő az idős korcsoportok össznépességen belüli aránya; másrészt – mértékét tekintve a termékenység-visszaesés és a halandóságjavulás arányaitól függően – (kevés kivétellel) negatívvá válik a természetes szaporodás, azaz a népesség fogy. Az ebből eredő hátrányok kezelésére az 1990-es évek végén egyre gyakrabban jött szóba a migráció. Konkrétan: a „helyettesítő migráció” a népességfogyás ellensúlyozásának egy lehetséges megoldásaként került szóba. Mint minden koncepciót, így a második demográfiai átmenet elméletét is élénk kritikával fogadta a tudományos közvélemény. A leggyakrabban hangoztatott ellenérv az volt, hogy Európán belül fennmarad a sokféleség, és hogy a magyarázat érvényessége a mi földrészünkre korlátozódik.

Nemzetközi tendenciák

A föld népességét az ENSZ 2000-ben 6 milliárd 57 millióra becsülte, ezen belül a tág értelemben vett Európa népessége, amely az Uráltól nyugatra fekvő volt szovjet köztársaságok és Oroszország, továbbá az EU-hoz csatlakozni kívánó Törökország teljes lakosságát is magában foglalja, 727 millió fő. Bár a lélekszám – ha csökkenő ütemben is – globálisan növekszik, Európában a stagnálás (vagy csökkenés) a jellemző, így a kontinens demográfiai súlya egyre alacsonyabb (vö. 8.7. táblázat). A világ és Európa népességének eltérő dinamikája alapvetően a gyermekszám (termékenység) különbségének a következménye. Míg a gyermekszám (teljes termékenységi arány) világátlaga az ezredfordulón 2,82 volt, addig Európában 1,37. A 2050-re vonatkozó előrebecslések a mutató csökkenését várják (közepes becslés 2,1) ám Európát tekintve növekedésre számítanak, 1,81-es értéket megadva. Ezekkel az „optimista” feltételezésekkel számítva földrészünk lélekszáma 2050-ben a világ népességének 6,5 százalékát fogja kitenni.

Meglepő eredményeket kapunk, ha az Európai Unió 25 tagállamának népesedési viszonyait összevetjük 25 (Pakisztántól Marokkóig terjedő) nyugati iszlám országéval, amelyeket Demény Pál demográfiai szempontból, a várható migrációs nyomásokat tekintve Európa „keleti hátországának” nevez. Az előrebecslés szerint az 1990 körül még azonosnak mondható népességarány radikális fordulatot vesz, hiszen a 25 „iszlám ország” az európai népesség 3,24 szeresét fogja kitenni (Demény 2004, 38). Ez az arányeltolódás demográfiai szempontból két „extrém” ország, Oroszország és Jemen népesedési folyamataival szemléltethető (vö. 8.1. ábra). Azt láthatjuk, hogy míg 1950-ben Oroszország lakossága a jemeninek 24-szerese volt, addig 2000-re a különbség 8-szo- rosra csökkent. Figyelembe véve, hogy Oroszországban a termékenységi arányszám 2000-ben 1,14 volt, Jemenben pedig 7,6-re becsülték, továbbá feltételezve, hogy Oroszországban ez a mutató másfélszeresére nő (1,7), Jemenben pedig 2050-re 3,35-re csökken, az eltérő termékenységre és a jemeni népesség fiatal korösszetételére alapozva az ENSZ előrejelzése szerint 2050-ben mindkét ország lakossága 100 millió körül lesz. Ha Európa és a világ más térségeinek népességfejlődése között nincsenek is ilyen szélsőséges különbségek, az ábra jól szemlélteti az eltérő gyermekvállalási hajlandósággal (termékenység) jellemezhető országok demográfiai perspektíváit.

Noha a gyermekvállalási hajlandóság visszaesése egész Európában általános, annak mértéke és időzítése eltérő, így ma a termékenység szintjében jelenős különbségek mutatkoznak (vö. 8.2. ábra). A skandináv országokban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Hollandiában 1,7 feletti, a dél-európai országokban pedig 1,3 alatti a teljes termékenységi arányszám jellemző értéke. A nyugat-európai államokban a termékenység az 1970-es években kezdett csökkenni. A volt szocialista országokban viszont a rendszerváltozás, az 1990-es évek fordulója jelenti a cezúrát, ezt követően valamennyi érintett országban radikálisan, 15-40 százalékos mértékben visszaesett a gyermekszületések száma, az ezredfordulón a teljes termékenységi arány általában az 1,1-tő 1,3-ig terjedő sávba esett.

8.8. táblázat - 8.7. táblázat ♦ A világ és Európa népessége, 1800–2050

Év

Világ

Európa Európa részaránya % millió fő

1800

900

180

20,0

1850

1200

265

22,1

1900

1625

390

24,0

1950

2519

548

21,8

1975

4066

676

16,6

2000

6057

727

12,0

2050

9322

603

6,5


Forrás: Demény 2004, 32. p.

8.1.ábra ♦ Oroszország és Jemen, 1950–2050

A termékenység Európában tapasztalt csökkenésének leginkább elfogadott értelmezése a bevezetőben említett „második demográfiai átmenet” koncepcióján nyugszik. Eszerint a nők munkavállalása, érték- és életmódváltozások állnak a jelenségek hátterében. A termékenységi magatartásnak (gyermekvállalási hajlandóságnak) a külön tendencia dacára létező különbségei ugyanakkor az országspecifikus jellemzők (pl. a jóléti állami ellátások típusa, lakásrendszer, kultúra) szerepének jelentőségére hívják fel a figyelmet. A magyarázatot mára kiterjesztették a volt szocialista országokra is. Sokan a nyugati értékvilág robbanásszerű megjelenését és magatartás-befolyásoló szerepét tartják meghatározónak. Úgy vélik, hogy az individualizálódás, a fogyasztásorientáltság stb. következtében veszített értékéből a gyermek és a család. Más értelmezés szerint a nagyarányú anyagi visszaesés mellett vállalt gyermek a szülők helyzetét az átlagosnál is jobban rontja, és ez megfontolásra készteti a potenciális szülőket („krízishipotézis”). Nem szabad figyelmen kívül hagyni az oktatás expanzióját, amely ha csak átmenetileg is, a gyermekvállalás életútbeli halasztásához vezet. Sokan emelik ki az átmenetből fakadó általános bizonytalanságot, amely az olyan hosszú távú döntésekhez, mint a gyermeknevelés, előnytelen környezetet jelent. Máig nem alakult ki konszenzus arról, hogy a volt szocialista országok 1990 után önálló utat járnak-e be, vagy valamelyik európai modellhez közelítenek. Az azonban egyértelmű, hogy a „korai házasság és korai gyermekvállalás” mintája egy évtized alatt szinte eltűnt, a „kétgyermekes család” gyakorlata pedig visszaszorulóban van ezekben a társadalmakban.

8.2.ábra ♦ Teljes termékenységi arányszám Európában egy nőre (2003)

A halandósági viszonyok is lényegesen változtak Európában. Mint ismeretes, az 1960-as évek közepéig a földrész valamennyi országában emelkedett a várható élettartam. A javulás a nyugati országokban ezután is folytatódott, a volt szocialista országokban viszont a stagnálás hosszan tartó időszaka következett. Részletesebb elemzés azt is megmutatná, hogy Nyugat-Európán belül milyen országcsoportosulások különíthetőek el ebből a szempontból (vö. Daróczi 2004). A rendszerváltozást követően megfogalmazódott az a remény, hogy a volt szocialista országokban is emelkedni fog a várható élettartam, és így az életesélyek ollója összezáródik. E várakozások azonban maradéktalanul nem teljesültek. Egyes volt szocialista országokban (Csehország, Lengyelország, Szlovénia) viszonylag rövid idő alatt jelentős javulás állt elő, míg máshol (Magyarország) alig valami. Néhány országban (Bulgária, Románia) a stagnálás, a volt szovjet köztársaságokban pedig az 1990-es évek közepén számottevő romlás volt tapasztalható, és csak ezt követően mutatkozott némi javulás. A volt szocialista országok halandósági viszonyait tehát inkább a széttartó tendenciák jellemezték. Ma Európában a születéskor várható élettartammal mért életkilátások mind a nőket, de különösképpen a férfiakat tekintve igen jelentősen szóródnak. Az utóbbiak esetében a legelőnyösebb helyzetben lévő Svédországban és Svájcban 2002-ben meghaladta a 77 évet, a szomszédos Ausztriában 75,4, Szlovéniában 72,3, Szlovákiában 69,6, nálunk 68,1, Ukrajnában 63,0, Oroszországban 59,0 év. Vagyis a két szélső érték különbsége 18 év!

Mi áll az eltérő tendenciák mögött? A nyugat-európai országok előnyös és javuló adatai az egészségügyi ellátás fejlődésének, döntően a szív- és érrendszeri betegségek gyógyítására kifejlesztett új technológiáknak és eljárásoknak, illetve az életmódváltásnak (a dohányzás, a mértéktelen alkoholfogyasztás visszaszorításával) köszönhetők (Va- lin-Meslé eredményeit idézi Daróczi 2004). A kelet-európai epidemológiai válság mögött pedig nagyon leegyszerűsítve a fentiek hiánya, továbbá az alkohollal kapcsolatos és az erőszakos eredetű halálozások számának emelkedése húzódik meg.

Hazai tendenciák

A rendszerváltozás a demográfiai magatartásban is mélyreható változásokat hozott magával. Ezek az 1990-es évtizedek elején kezdődtek, de máig sem fejeződtek be. Az induló évben a teljes termékenységi arányszám még alig maradt 2 alatt (1,84), 2003-ban viszont már 1,28-ra süllyedt. A tiszta reprodukciós együttható ugyanebben a periódusban 0,889-ről 0,609-re csökkent. A születéskor várható élettartam a férfiak körében 65,1-ről 68,3 évre, a nők esetében 73,7-ről 76,5 évre emelkedett.

A magyarországi tendenciák igen erőteljesen kötődnek a volt szocialista országokban általánosnak mondható fejleményekhez. A termékenységet (gyermekvállalást) illetően nagy biztonsággal állapítható meg, hogy a magyar népesség is egyértelműen elfordult a „korai házasság és korai gyermekvállalás” mintájától, hiszen míg 1990-ben a nők átlagosan 23 évesen szülték első gyermeküket, addig 2004-ben több mint három évvel idősebb 26,5 éves korukban. Noha elképzelhető, hogy ilyen halasztást követően is megszületnek a további gyermekek, de az általános tapasztalat szerint az esély mindenképp csökken. Így várható, hogy a jelenség terjedése nyomán kevesebb gyermek születik Magyarországon, a családmodell pedig differenciálódni fog. A differenciálódás abban is megmutatkozik, hogy a gyermekek több mint egyharmada házasságon kívül jön világra (vö. S. Molnár-Pongrácz 1998), többségük élettársi kapcsolat keretei között, de nem elhanyagolható (az összes gyermekszületéshez viszonyítva mintegy egytizedes) a gyermeküket egyedül vállaló anyák aránya.

A változásokat a már említett okok motiválják:

a) az oktatás expanziója, hiszen – úgy tűnik – a nappali képzés mellett a gyermek alig vállalható, így a felsőfokú képzésben részt vevők arányának növekedése egyértelműen az első szülés halasztásával jár;

b) a gazdasági szűkösség és a gyermekvállalás megnövekedett költségeinek (pl. oktatás, kieső jövedelmek) együttes hatására fokozódó anyagi áldozatok;

c) az általános bizonytalanság, ami kedvezőtlen körülményeket teremt a hosszú távú döntésekhez, miközben a gyermekvállalás mindenképpen annak számít;

d) az individuális, fogyasztásorientált értékek terjedése ami konfliktusban áll a gyermekvállalással;

e) a házasságkötések visszaszorulása, ami a gyermekvállalási hajlandóság visszaesésével jár;

f) a család és a munka összeegyeztetése a szocialista időszakban sem volt könnyű, de az új piaci körülmények közepette még nehezebbé vált;

g) végül a családpolitikai rezsimváltások gyakori volta, a családpolitikai intézményrendszer instabilitása inkább gátolta mint ösztönözte a gyermekvállalást.

A családpolitikának a magyarországi megélhetési viszonyokban évtizedek óta jelentős a szerepe, és a családpolitikai intézkedések már az 1960-as években arra irányultak, hogy megállítsák a termékenység (8.3. ábrán bemutatott) csökkenését, elősegítsék a népesség egyszerű reprodukciójának fennmaradását (vö. Kamarás 2001, Tár- kányi 1998, Gábos 2005). A gyes és a gyed bevezetése, a lakáspolitikai kedvezmények stb. ilyen törekvésként értelmezhetők. Ezek nyomán általában növekedésnek indult a termékenység, ebben azonban egyéb (ciklikus) hatások is bizonyosan szerepet játszottak.

Az 1990-ig életbe léptetett társadalompolitikai intézkedések hatékonyságát nem könnyű megítélni. Első látásra úgy tűnhet, hogy nem jártak igazi eredménnyel, hiszen csak késleltetni tudták a gyermekvállalási hajlandóság visszaesését. Másképpen: az érintettek a későbbre tervezett szülésüket az intézkedések hatására előbbre hozták, viszont nem vállaltak több gyermeket. Kamarás ugyanakkor határozottan amellett száll síkra, hogy a népesedéspolitikai eszközöknek volt hatása (Kamarás 2003). Állítását arra alapozza, hogy ha az egyes kohorszok befejezett termékenységét, azaz azt vizsgáljuk, hogy az érintettek termékeny éveik végéig hány gyermeket hoztak világra, akkor kiderül, hogy ez a szám az 1950 után született női korcsoportok esetében egyértelműen magasabb, mint az 1940-es években születettek körében, sőt a mutató kohorszról ko- horszra emelkedik, és az 1960 körül születetteknél tetőzik. Az utóbbiak azok, akik általában az 1980-as évek közepén indították szülői pályájukat, és 40 éves korukra majd megközelítik az átlagos gyermekszámot (befejezett termékenységet) (1,96). Gábos pedig ökonometriai elemzéssel azt mutatja ki, hogy a készpénzes családpolitikai ellátások szignifikánsan növelték a teljes termékenységet, tehát azok nélkül alacsonyabb lett volna a gyermekszám (Gábos 2005). Az intézkedések leginkább a második és harmadik gyermek megszületését segítették elő.

8.3. ábra ♦ A teljes termékenységi arányszám alakulása és néhány fontosabb családpolitikai intézkedés időzítése 1947-2003 között

Az 1995-ben bevezetett Bokros-csomagnak nem volt demográfiai indíttatása, talán nem is gondoltak annak lehetséges népesedési mellékhatásaira. A trendadatokra tekintve úgy tűnik, hogy a termékenység tendenciáit nem befolyásolta (biztosan nem javította, de mintha nem is rontotta volna). Részletesebb elemzéssel azonban kimutatható, hogy szerkezeti következményei voltak. Egyrészt visszaesett a gyeden/gyesen lévők gyermekvállalási kedve, nevezetesen a második és további gyermek megszülésének esélye csökkent. Másrészt a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők termékenysége lett kimutathatóan alacsonyabb. Az ok világos: a keresetfüggő gyed megszüntetése és az ellátások jogosultságának megállapításához bevezetett jövedelmi teszt őket érintette hátrányosan. 1998-ban részben visszaállítottak egyes ellátásokat, részben újakat (adókedvezmény) vezettek be. Mindeközben a családi pótlék, a legismertebb családpolitikai juttatás értékállandósága folyamatosan csökkent. Összefoglalva: az áttekintett időszakban a népesedési folyamatokat előnyösen, illetve hátrányosan érintő intézkedések váltakoztak, ám a kiszámíthatóság hiánya, a családpolitika kormányzati ciklusok szerinti

instabilitása vélhetőleg nem volt képes érdemben mérsékelni a termékenység csökkenő tendenciáját.

Ahogy a korábbiakban már jeleztük, a halandóság Magyarországon nem javult olyan mértékben, mint Csehországban vagy Lengyelországban, de az életesélyek az 1990-es évek második felétől érzékelhetően jobbak. 1994 után mérsékelten csökkent a szívkoszorúér-betegségek és az erőszakos halálokok (baleset, öngyilkosság, gyilkosság) szerepe. Változatlanul kimagaslóan magas viszont a középkorú férfiak halandósági kockázata, illetve vezető halálok maradt a dohányzás és az alkoholfogyasztás. Nálunk elmaradt a „szív- és érrendszer betegségeinek kezelésében alkalmazott technológiák forradalma”, ezért radikálisan nem változtak az egyes korcsoportokra jellemző halálokok. Tudjuk továbbá, hogy Magyarországon lényeges területi és iskolázottsági különbségek mutatkoznak az életesélyekben. A magas halandósággal sújtott térségek az ország északkeleti és délnyugati peremvidékein koncentrálódnak, míg az átlagost meghaladó élettartam főként északnyugaton jellemző (Klinger 2003). Jelentősek a különbségek a fővárosi lakosságon belül is. Az iskolai végzettség szerint – különösen a férfiakat tekintve – szintén lényeges differenciák tapasztalhatóak: a magasan képzettek várható élettartama meghaladja az alacsony végzettségűekét (Daróczi-Kovács 2004).

Nincsen még átfogó magyarázat arra, hogy nálunk miért lassúbb a javulás, mint néhány szomszédos országban. A halálozás haláloki, területi, iskolai végzettség és korcsoportok szerinti elemzése arra utal, hogy az Andorka Rudolfáltal azonosított, döntően társadalmi tartalmú kockázati tényezők továbbra is érvényesülnek (vö. 307-311. oldalak).

A demográfiai folyamatok törvényszerűségeinek ismerete, a demográfiai változások időbeli determináltsága lehetővé teszi, hogy a népesség jövőbeli nagyságáról és összetételéről becsléseket végezzünk. Minden előreszámítás egy adott népesség (általában ország) korösszetételéből indul ki, és kohorszonként számol azzal, hogy milyen a termékeny korban lévő nők gyermekvállalási hajlandósága, mekkora a halandóság, továbbá milyen mértékű (és szerkezetű) a vándorlási egyenleg (a belépő és a kilépő népesség különbsége). Minden előreszámítás keretfeltételeket is megfogalmaz arról, hogy a népesség fenti három komponense hogyan változik: nőni vagy csökkeni fog-e a gyermekvállalási kedv, konkrétan mikor és mennyivel; stagnálni vagy emelkedni fog-e a várható élettartam, mikor és mennyivel; változni fog-e a vándorlási egyenleg, mikor és mennyivel? Lévén, hogy a különböző feltételezések eltérő népességszámhoz és -összetételhez vezetnek, az a gyakorlat, hogy a megfogalmazott hipotézisek szerint altelter- natív „szcenáriókat” (alap-, fiatal és idős változatokat) publikálnak.

A KSH Népességtudományi Kutató Intézetében a 2001-es népszámlálás adataiból kiindulva elkészültek a legújabb forgatókönyvek. Az alapváltozat feltételezése szerint 2050-re a teljes termékenységi arányszám a mai 1,3 gyermekről 1,6-ra nő, a férfiak születéskor várható élettartama 67,5 évről 76,6 évre, a nőké 76,0 évről 82,6 évre emelkedik; a vándorlási egyenleg pedig évi 12 ezres többlettel számol. A 2001-es népesség korösszetételéből kiindulva, a fenti feltételezések alapján az ország lakossága 2050-ben 8 741 545 fő lesz, a 20 évesnél fiatalabbak aránya a mai 23,6-ról 18,7 százalékra csökken, a 60 évesnél idősebbek hányada pedig 20,1-ről 33,6 százalékra emelkedik. Ez az arányeltolódás az ország várható öregedésének mértékét jelzi (Hablicsek 2004)