Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Mint arra fentebb utaltunk, Malthus (1902) népesedési elmélete szerint a halandóság javulása esetén a népesség növekedése meggyorsul, mert a termékenység változatlanul magas marad. Művének későbbi kiadásaiban megemlítette, hogy a termékenység csökkenhet is, ha a felnőttek önmegtartóztató életet élnek, főképpen ha egyáltalán nem, vagy csak idősebb korukban házasodnak meg. Arról nem szólt, milyen tényezők hatására lennének hajlandók az emberek termékenységüket korlátozni.

A demográfiai átmenet elmélete

A demográfusok azonban fokozatosan felismerték, hogy a fejlett országokban a valóságban ezzel ellentétes tendenciák érvényesültek a XIX. században: a halandóság javulását előbb-utóbb követte a termékenység csökkenése. Ezt a megfigyelést először A. Landry (1934) francia demográfus fogalmazta meg igényes elmélet formájában. A második világháború után többen (Notestein 1963) továbbfejlesztették ezt az úgynevezett demográfiai átmenet elméletet. A halandóság hosszú távú javulását és az azt követő termékenységcsökkenést nevezzük demográfiai átmenetnek. Az elmélet szerint a demográfiai átmenetnek öt egymást követő fázisa van: 1. a halálozási és a születési arányszám egyaránt igen magas, 2. a halandóság javulni kezd, a termékenység egyelőre változatlanul magas marad, a népesség gyorsan nőni kezd, 3. a halálozási arányszám tovább csökken, de a születési arányszám is csökkenni kezd, a népesség növekedése továbbra is gyors,4. a halálozási arányszám csökkenése lelassul, majd megáll, a születési arányszám tovább csökken, ezért a népesség növekedése lelassul, 5. a halálozási és a születési arányszám hasonlóan alacsony szinten stabilizálódik, a népesség növekedése megáll.

A demográfiai átmenet elmélete csupán nagy általánosságokban mozgó magyarázatot adott a demográfiai átmenet okaira. A halandóság javulásáról feltételezték, hogy az a gazdasági fejlődésnek, az életszínvonal emelkedésének a következménye. A termékenység csökkenésének okairól csak annyit mondtak, hogy a modern gazdasági és társadalmi fejlődéssel, tehát az iparosodással, városiasodással, az életszínvonal emelkedésével, az iskolai végzettség emelkedésével, a hagyományos gondolkodásmódról a „modernre” való áttéréssel párhuzamosan ment végbe. Nem lehet azonban megállapítani, hogy ezek közül melyik volt a leginkább alapvető ok, mert a különböző országokban a csökkenés a fent említett társadalmi mutatók eltérő szintjénél indult meg. A legszemléletesebb különbséget Franciaország és Anglia között lehet kimutatni. Franciaországban az 1780-as évtizedben indult meg a házasok termékenységének csökkenése, Angliában 1890 körül. A jelzett időszakban Franciaországban sokkal kisebb volt a mezőgazdaságon kívül foglalkoztatott népesség, a városiasodás, az írni-olvasni tudók aránya, és lényegesen magasabb volt a csecsemőhalandóság, mint Angliában, vagyis Franciaországban a gazdasági fejlettség sokkal alacsonyabb szintjén indult meg a csökkenés.

Még kevésbé lehet a demográfiai átmenet elméletével a fejlődő országokban a második világháború után bekövetkezett – az európaitól nagyon eltérő – átmenetet, illetve egyes országokban annak hiányát megmagyarázni. Ezekben az országokban ugyanis a halandóságcsökkenés a gazdasági fejlettség alacsonyabb szintjén indult meg, és sokkal gyorsabb volt, mint Európában, viszont a termékenység csökkenése kevés országban viszonylag hamar megindult, más országokban csak nagy késéssel kezdődött meg, sőt egyes országokban ma is várat magára. Ezért a fejlődő országokban a demográfiai átmenet alatt bekövetkezett népességnövekedés általában sokkal nagyobb volt, mint Európában (Chesnais 1986).

Mára a demográfiai átmenet minden fejlett országban végbement, a halandóság már csak lassan javul, és a termékenység lesüllyedt egy olyan szintre, amely az adott halandóság mellett a legtöbb országban nem, vagy éppen csak biztosítja a népesség egyszerű reprodukcióját. Arról a demográfiai átmenet elmélete nem szól, hogy az átmenet után hogyan alakul a termékenység. A nyugati országok nagy részében a második világháború után ténylegesen emelkedett a termékenység, ezt nevezik gyermekhullámhegynek, utána az 1960-as évek közepétől azonban ismét visszaesett. Ezekkel a folyamatokkal összefüggésben érthetjük meg, hogy miért fogalmazták meg a termékenység alakulását magyarázni próbáló újabb elméleteket.

A termékenység közgazdaságtani és szociológiai elméletei

Ezen új elméletek közül A. Sauvy (1963) francia demográfus és közgazdász, a francia népesedéspolitika kidolgozója fogalmazta meg a legátfogóbb keretet a termékenység változásainak megértéséhez a fejlett országokban. A franciaországi igen alacsony termékenység tényéből kiindulva olyan magyarázatot adott, hogy a fejlett országokban a házaspárok tág értelemben vett anyagi helyzetükből, továbbá a jövőre vonatkozó perspektíváikból és a társadalmi közhangulatból kiindulva döntenek gyermekszámukról: ha jövedelmüket az igényeikhez képest alacsonynak ítélik meg, ha a saját helyzetük jövőbeli alakulását illetően borúlátóak, és ha a társadalom egészének közhangulata gyermekellenes, a társadalom a fejlődés és újítás helyett az elért helyzet megőrzésére törekszik, akkor a házaspárok kevés gyermekre vállalkoznak. Ha az anyagi helyzet viszonylag jó és javulására számítanak, és ha a társadalom egésze dinamikus, akkor több gyermekre vállalkoznak

A mai termékenységelméleteket két nagy csoportra oszthatjuk: a közgazdaságtani és a szociológiai elméletre. A termékenység közgazdaságtani elmélete, amelyet az úgynevezett chicagói iskola, elsőként G. Becker (1960) fogalmazott meg, abból indul ki, hogy a házaspár a gyermek számára vonatkozó döntésnél hasonlóképpen gondolkodik, mint amikor valamely tartós fogyasztási eszköz megvásárlásáról határoz. Figyelembe veszi a gyermekekből származó hasznokat és örömöket, a gyermeknevelés költségeit, valamint a családi jövedelmet. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan emelkedik a család jövedelme, ezért több gyermeket „engedhet meg” magának, viszont nőnek a gyermeknevelés költségei (hosszabb iskoláztatás, magasabb igények), és esetleg csökkennek a gyermekektől várható hasznok (később válnak keresőkké, az idős korú szülők a társadalombiztosítás következtében kevésbé vannak ráutalva gyermekeik támogatására). Különösen fontos szerepet tulajdonít ez az elmélet a nők kereső munkájának, pontosabban annak a keresetkiesésnek, amelyet az anya lekötöttsége okoz. Mivel a nők kereseti lehetőségei (többek között iskolai végzettségük emelkedése következtében) javulnak, ez a keresetkiesés egyre lényegesebbé válik. Ez az elmélet feltételezi azt is, hogy a gyermekek száma és minősége között helyettesítési viszony áll fenn: kevesebb, de jobban iskolázott gyermek a szülők számára egyenértékű lehet több, de kevésbé iskolázott gyermekkel. Így végeredményben ebből az elméletből nem lehet levezetni, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamosan a jövedelememelkedés milyen hatással van a gyermekszámra. Az azonban egyértelműen következik belőle, hogy két, egyébként azonos helyzetű család közül a magasabb jövedelmű családnak lesz több gyermeke.

R. A. Easterlin (1978) amerikai gazdaságdemográfus lényegesen továbbfejlesztette ezt a közgazdaságtani elméletet azzal, hogy feltételezte: a házaspároknak az életszínvonalra és a gyermekszámra vonatkozó elképzelései, igényei, preferenciái nemzedékről nemzedékre változnak. Leegyszerűsített példával azt mondhatjuk, hogy 40-50 évvel ezelőtt egy házaspárnak aligha jutott eszébe, hogy egy következő gyermek felnevelési költségeinek vállalása helyett inkább egy személygépkocsi vásárlása mellett döntsön, míg ma esetleg ez a helyzet. Easterlin szerint a fiataloknak az elérni kívánt életszínvonalra vonatkozó elképzelései a gyermekkorban, a szülői családban tapasztaltak szerint alakulnak, ezt a színvonalat akarják házasságuk után a maguk számára is biztosítani. Ezért azokban az időszakokban, amikor a pályakezdő fiatalok munkavállalási és kereseti lehetőségei kedvezőek a körülbelül 20 évvel korábbiakhoz, vagyis gyermekkorukhoz viszonyítva, a fiatal házasok több gyermeket kívánnak, mint amikor a fiatalok helyzete a szüleik nemzedékéhez viszonyítva kedvezőtlen. A második világháború utáni „gyermekhullámhegy” eszerint az akkori kedvező gazdasági konjunktúrával magyarázható (amelynek előnyeit a pályakezdő fiatalok az átlagosnál nagyobb mértékben élvezték), az 1930-as évek hullámvölgye és az 1965-tel kezdődő csökkenés pedig a rosszabb konjunktúrával, stagnáló reálbérekkel, munkanélküliséggel magyarázható (amelyek mind az átlagosnál nagyobb mértékben sújtják a pályakezdő fiatalokat).

A termékenység szociológiai elméletei szerint viszont a családok nem gazdasági kalkulációk alapján döntenek gyermekeik számáról, hanem követik azokat az értékeket és viselkedési normákat, amelyeket társadalmi környezetükben elfogadnak. Ha ezek sok gyermeket tartanak kívánatosnak, akkor a legtöbb család sok gyermekre vállalkozik. Ha viszont felelőtleneknek, maradi gondolkodásúaknak vagy egyszerűen ostobáknak tartják, mondjuk, a kettőnél több gyermekes szülőket, akkor igen kevesen fogják ennek ellenére vállalni a nagyobb gyermekszámot. A szociológiai elméletek azonban csak akkor adnának teljes magyarázatot, ha az értékek és normák változásának okait is ki tudnánk mutatni. Feltételezhetjük, hogy ezeket az okokat legalábbis nagy részben a gazdasági helyzet változásaiban kell keresni. A gazdasági prosperitás, a jövő kilátásának kedvező megítélése (és itt talán nem csak a szűken vett gazdasági perspektívákra gondolhatunk) fölfelé, a tartós depresszió és a jövő pesszimista megítélése viszont lefelé módosíthatja a társadalomban ideálisnak tartott gyermekszámot.

A szociológiai elméletek egyik alváltozata, amely az értékváltozások okait is magyarázza, a nők egyenjogúságra törekvésével, foglalkozási karrierambícióiknak növekedésével magyarázza a gyermekszám csökkenését. Nem kétséges, hogy a gyermekvállalás – a szülés körüli időszakban átmeneti kilépés a kereső munkavégzésből, valamint a gyermeknevelés időráfordításai – hátráltatják az anyák előmenetelét a foglalkozási karrierben. A házasság felbomlása esetén a gyermekek (akik többnyire az anyával maradnak) nemcsak az anya terheit növelik, hanem az új partnerkapcsolatok létesítésének esélyeit is csökkentik. Végül az anya-gyermek típusú (csonka) családok között az átlagosnál mindenütt nagyobb a szegények aránya. Hozzá kell azonban tenni, hogy szociálpolitikai eszközökkel és az apák szemléletének változásával (gyermeknevelésben való fokozott részvállalásukkal) a gyermekes anyák karrierhátrányai mérsékelhetőek.

A halandóság hosszú távú javulásával kapcsolatos elméleti kérdés, hogy abban mekkora szerepe volt: az életszínvonal emelkedésének, az orvostudomány fejlődésének, továbbá a közegészségügyi állapotok javulásának (az egészséges ivóvíznek, a csatornázásnak stb.). A kutatások jelenlegi eredményei alapján általában feltételezik, hogy a közegészségügyi viszonyok javulása és az életszínvonal emelkedése (amely részben lehetővé tette a közegészségügy javulását is) játszotta a fő szerepet, és az orvostudomány fejlődésének egészen a XX. századig viszonylag kis hatása volt.

Manapság megnőtt az érdeklődés azon kérdés iránt, hogy meddig javítható a halandóság, van-e az emberi élet tartamának valamilyen természetes határa, mondjuk a 90 éves életkor, amely fölé a születéskor várható átlagos élettartam már nem fog emelkedni.

A fejlett országokat ma legjobban foglalkoztató elméleti kérdés azonban az, hogy mekkora szerepük van a halandóság és az egészségi állapot meghatározásában a társadalmi tényezőknek. Az orvostudományban uralkodó felfogás elsősorban a biológiai tényezőket hangsúlyozza. Ezek a biológiai tényezők maguk is lehetnek az egyén szervezetével összefüggő adottságok, esetleg öröklöttek, vagy származhatnak az egyént körülvevő emberi, művi és természetes környezetből. Az utóbbi típusú, elsődlegesen biológiai tényezők előfordulását befolyásolhatják a társadalmi körülmények. A szociológia viszont a megbetegedésben és a halálozásban szerepet játszó közvetlen és közvetett társadalmi tényezőket hangsúlyozza, nem tagadva természetesen a biológiai (esetleg genetikai) adottságok szerepét sem. A társadalmi tényezők különféle típusúak lehetnek:

1. A környezetben előforduló egészségkárosító tényezők egy része lehet természeti adottság (például az éghajlat vagy a vizek nyomelemtartalma). Mivel azonban az emberi tevékenység a természeti környezetet nagymértékben átalakította, legalábbis a világ sűrűn lakta területein, a külső környezet ilyenfajta hatásainak is nagyobbrészt társadalmi gyökerei vannak (például az ipari környezet szennyezése).

2. Az életmód egészségkárosító elemei (dohányzás, szeszesital-fogyasztás, kábítószer-fogyasztás, egészségtelen táplálkozás, mozgásszegény életmód stb.) definíciójuk értelmében társadalmi eredetűek, a társadalomban elterjedt szokásoktól, viselkedési mintáktól, értékektől, normáktól függenek.

3. Az életmód és az életkörülmények számos egészségkárosító eleme annak a következménye, hogy az azok által érintett személyek szegénységük vagy más társadalmi hátrányaik miatt nem képesek azok megjavítására (éhezés, szegényes vagy egészségtelen táplálkozás, egészségtelen lakás és lakókörnyezet).

Az egészségi állapot és a halandóság társadalmi tényezőinek fontosságát azok társadalmi különbségeivel, a szegényebb társadalmi rétegek rosszabb egészségi állapotával, magasabb megbetegedési arányaival és rosszabb halandóságával szokás bizonyítani. Természetesen felvethető, hogy a különböző társadalmi rétegek biológiai adottságai, esetleg öröklött génállománya eltérő, és ez lényeges szerepet játszik a megfigyelt különbségekben. Ilyen genetikai különbségeket azonban eddig sehol sem mutattak ki meggyőző módon.