Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Történeti kutatások

Mindenekelőtt két történeti mobilitásvizsgálatot kell megemlíteni. Fügedi Erik (1974) a középkori – elsősorban a XV. századi – magyar arisztokrácia mobilitását vizsgálta. A középkori magyarországi arisztokrácia István királytól Zsigmondig sikeresen megőrizte társadalmi és hatalmi pozícióját, az „ország bárói”, vagyis főtisztségviselői nagyrészt ugyanazokból a családokból kerültek ki, viszont a Hunyadiak korában, majd Mohács körül kétszer is kicserélődött az arisztokrácia.

Lengyel György (1989; 1993) a második világháború előtti magyarországi gazdasági elit összetételét és annak változásait vizsgálta. Többek között megállapította, hogy az úgynevezett multipozicionális (tehát több vezető állást betöltő) elit tagjainak 23 százaléka államhivatalnok, 33 százaléka vállalati vezető, bankár és nagykereskedő, 16 százaléka értelmiségi és magántisztviselő, 14 százaléka földbirtokos, 11 százaléka kisiparos és kiskereskedő, és kevesebb mint egy százaléka munkáscsaládból származott.

Kivételesen gazdag adatokra támaszkodhatunk a XX. századi magyar társadalmi mobilitás vizsgálatánál. Ugyanis a Fővárosi Statisztikai Hivatal az 1920-as évek végén végrehajtott „rétegvizsgálatai” során feltette a szülők társadalmi helyzetére vonatkozó kérdést is, majd az 1930., 1941. és 1949. évi népszámlálás kérdőívén is szerepelt a szülő vagy eltartó foglalkozására vonatkozó kérdés, 1962-1964-ben, 1973-ban, 1983-ban és 1992-ben pedig a lakosság mintegy fél százalékának megkérdezése során igen részletes adatokat gyűjtött a KSH nemcsak a szülőkről, hanem a teljes foglalkozási élettörténetről, a lakóhelyváltozásokról és az iskolai végzettségről is. Így hat különféle időszakban,

1. a kapitalista társadalmi viszonyok között,

2. az 1945 utáni első nagy társadalmi változásokat közvetlenül követően,

3. az extenzív iparosítási időszak vége felé, a mezőgazdaság kollektivizálása után,

4. az első gazdasági reformokat követően,

5. az 1970-es évek vége után megnehezült gazdasági helyzetben és végül

6. a rendszerváltás után vizsgálhatjuk a társadalmi mobilitás változásait.

Nemzedékek közötti mobilitás

Bizonyára senki számára sem meglepetés az a megállapítás, hogy a társadalmi mobilitás volumene, a szüleiktől eltérő társadalmi rétegbe tartozók aránya a gyorsan iparosodó szocialista társadalomban lényegesen nagyobb volt, mint a gazdasági depresszióval küszködő és – különösen vidéken – sok feudális sajátosságot is felmutató tőkés Magyarországon. Nem ennyire kézenfekvő az adatokból levonható azon következtetés, hogy a mobilitás volumene nem az 1945 utáni első években nőtt meg (ekkor elsősorban a földreform okozott tömeges és rövid időn belül végbement mobilitást a mezőgazdasági munkásságból a kisbirtokos parasztságba), hanem az extenzív szocialista iparosítás időszakában. A mobilitás globálisan az 1970-es és 1980-as években sem csökkent, hanem kissé nőtt. A rendszerváltozás után a mobilitás globális volumene nem változott. Az 1960-as évek eleje óta végzett felmérések mindegyike azt mutatta, hogy a megkérdezett felnőttek kétharmada vagy ennél valamivel nagyobb része az apjáétól eltérő társadalmi rétegbe tartozott (7.1. és 7.2. táblázat).

A négy reprezentatív lakossági adatfelvételen alapuló mobilitásvizsgálatban az összes mobilak aránya és a minimálisan szükséges strukturális mobilitás aránya a következő volt.

7.8. táblázat - 7.6. táblázat ♦ Az összes és a strukturális mobilitás aránya Magyarországon, 1962–1992

Kereső férfiak

Kereső nők

Év

Összes

Strukturális

Összes

Strukturális

mobilitás

1962-1964

58

34

58

33

1973

64

29

63

31

1983

72

33

74

37

1992

72

30

75

37


Ha azonban csak a fiatal keresők mobilitási arányszámait nézzük, akkor közöttük az 1980-as években már kevesebb a mobilak aránya, mint ugyanakkor az idősebbek között. Konkrétabban például a vezető és értelmiségi férfiak között csökkent a más rétegekből származók aránya, a munkás és mezőgazdasági rétegekből származó férfiaknak a korábbinál kisebb része végzett egyetemet vagy főiskolát és lépett be az értelmiségi rétegbe. Mivel az érintett családokat elsősorban az foglalkoztatja, hogy pályakezdő gyermekeiknek milyen mobilitási lehetőségeik vannak, érthető, hogy a fiatal férfiak mobilitásának ez a csökkenése a közvéleményben azt a nézetet alakította ki, hogy a magyar társadalomban csökkent a mobilitás. Ez feltehetően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar társadalomban nagyfokú elégedetlenség alakult ki a szocialista rendszerrel szemben. 1992-ben viszont a 25-29 évesek mobilitása egy hajszállal nagyobb volt, mint a nyolcvanas években, tehát a társadalom zártabbá válása nem folytatódott.

Ha a mobilitás hosszú távú alakulásának okait keressük, elsősorban arra kell felhívni a figyelmet, hogy a mobilitás megnövekedésében csak kisebb szerepet játszott az „őrségváltás”, a vezető réteg kicserélődése (mert ez a társadalom egészéhez viszonyítva aránylag kevés embert érintett), viszont a gazdasági fejlődés meggyorsulásának, az iparosításnak, majd a „szolgáltatási” társadalom irányában történt első lépéseknek volt döntő hatása. Gondoljunk arra, hogy 1930-ban még az aktív keresőknek 54 százaléka kisbirtokos paraszt vagy mezőgazdasági munkás volt, ma a termelőszövetkezeti parasztság, az állami gazdasági munkásság és az egyénileg gazdálkodók együttes aránya alig 16 százalék, tehát a magyar társadalom közel kétötödének ennek következtében „helyet kellett változtatnia”. Más szemszögből nézve 1930-ban 7 százalék volt a szellemi foglalkozásúak aránya, 1980-ban már 28 százalék. Az ilyen társadalmi-foglalkozási struktúramegváltozáshoz még hozzájárult a gyermekszám társadalmi rétegenkénti különbségeinek hatása: a mezőgazdasági munkásság körében a családonkénti gyermekszám az 1930-as években is még 6 körül mozgott, a szellemi foglalkozásúak családjaiban pedig a 2-t sem érte el. Az ilyen szerkezeti tényezők okozta mobilitást szoktuk strukturális mobilitásnak nevezni, míg az azoktól független „helycserék” útján megvalósulót cirkuláris mobilitásnak. Nos, ezekkel a fogalmakkal kifejezve Magyarországon a szocialista átalakulás után elsősorban a strukturális mobilitás növekedett meg, a cirkuláris viszonylag keveset változott.

Ossowski fent idézett tétele tehát, hogy a szocialista átalakulás után elsősorban a gyors iparosítás miatt nő meg a mobilitás, amelyet annak idején empirikus adatok nélkül fogalmazott meg, a magyarországi mobilitás-adatfelvételek alapján teljesen igazoltnak látszik. A mobilitás volumenének megnövekedését a strukturális változások felgyorsulása okozta, a mobilitási esélyek egyenlőbbé válása, tehát valamilyen „egyenlőbb” szocialista mobilitási modell nem mutatható ki az adatokból.

A rendszerváltozás után sem lehet valamilyen gyökeresen új mobilitási mintát felfedezni. Igaz, ennek kialakulásához még kevés volt az idő 1992-ben. A strukturális mobilitás csökkenésének jeleit lehet látni a férfiaknál, ez nyilván azzal függ össze, hogy a gazdasági fejlődés már az 1980-as években lelassult, szinte megállt, ezért a struktúraváltozás 1983-tól 1992-ig sokkal kisebb volt, mint az előző évtizedben. Ugyanakkor lényegesen megnőtt az önálló kisiparosok és kiskereskedők rétege, ez azonban – mivel a réteg ma is viszonylag kis létszámú – kevéssé érintette a globális mobilitási arányszámokat. 1992- ben még nem lehetett látni, hogy az egyénileg gazdálkodó parasztság száma mennyire fog megnőni, és azt sem, hogy a munkanélküliség hogyan fogja befolyásolni a mobilitási folyamatokat. Arra mindenképpen számítani lehet, hogy a következő években olyan gazdasági-foglalkozási struktúraváltozások indulnak el (például nő az értelmiségi réteg, csökken az ipari munkásság, nő a szolgáltatásokban dolgozók aránya, csökken a nők foglalkoztatása), amelyek a mobilitást hosszabb távon erősen befolyásolhatják. Nagyon kedvezőtlen tendencia lenne, ha a jövedelemkülönbségek növekedése, a tandíj bevezetése, az elitiskolák és tömegiskolák szétválása oda vezetne, hogy a mobilitási esélyek egyenlőtlenebbé válnának, a társadalom nyitottsága csökkenne.

Társadalmi mobilitás rétegenként

Ha nemenként és rétegenként vizsgáljuk az úgynevezett belépési (az adott réteghez tartozók megoszlása származás szerint) és kilépési mobilitási arányszámokat (az adott rétegből származók megoszlása jelenlegi helyzetük szerint), akkor bizonyos finom különbségeket, változási tendenciákat fedezhetünk fel.

A vezető és szakértelmiségi rétegben a munkás- és parasztszármazásúak aránya az 1960-as évek óta 50 százalék körül mozog. 1945 után először az ilyen társadalmi helyzetű férfiak között nőtt meg a munkás- és parasztcsaládok fiainak aránya, a leányok csak később kezdtek a felsőfokú oktatási intézmények és ezeken keresztül az értelmiség felé áramlani. A mezőgazdasági fizikaiak gyermekeinek az aránya ma is valamivel kisebb az értelmiségi nők, mint az értelmiségi férfiak között.

Lényegesen különbözik az egyes értelmiségi foglalkozási csoportok összetétele is. A legnagyobb a munkás- és parasztcsaládok gyermekeinek az aránya az általános és középiskolai tanárok között, valamint az agrárértelmiségben, legkisebb az írók, művészek, társadalomtudósok, valamint a jogászok és az orvosok rétegeiben. A mérnökök és közgazdászok ebben a tekintetben az értelmiség átlagához állnak közel. Feltűnő az is, hogy a munkás- és parasztszármazásúak aránya az egyetemet végzettek körében lényegesen kisebb, a más felsőoktatási intézményt (például főiskolát) végzettek körében viszont nagyobb, mint az értelmiség egészében. Sőt annak is vannak jelei, hogy arányuk az egyetemet végzettek között – elsősorban a férfiak esetében – az elmúlt két évtizedben csökkent, viszont éppen ebben az időszakban nőtt erősen a főiskolai hallgatók száma, és közöttük a munkás- és parasztcsaládok leszármazottainak száma.

A nemzedékenkénti összehasonlítás pedig igazolja azt a népi kollégiumok fennállásának időszakára való visszaemlékezésekben és dokumentumokban olvasható véleményt, hogy a „fényes szelek” nemzedékének korában volt az értelmiség a legnyitottabb, legalábbis a férfiak vonatkozásában. A fiatalabb nemzedékben valamivel csökkent az értelmiségen belül a munkás- és különösen a parasztszármazásúak aránya. Ennek két oka van:

1. E nemzedéknek nagyobb része származik szellemi foglalkozású családokból és kisebb része paraszti családokból. Így az utóbbiak aránya az értelmiségben érthetően csökkent.

2. Magának az értelmiségnek számszerű növekedése is lelassult, ez fékezte a munkás- és parasztcsaládok leszármazottainak beáramlását, mert a kiélesedett versenyben az értelmiségi családok gyermekeinek kulturális és anyagi előnyei nagyobb szerephez jutottak.

A felsőfokú végzettséget nem igénylő („egyszerű”) szellemi foglalkozásúak körében az értelmiségnél lényegesen nagyobb arányban találhatunk munkás- és parasztszárma- zásúakat. Arányuk az utolsó tíz évben is tovább nőtt. Ez összefügg azzal, hogy ez a réteg erősen elnőiesedett, és a legfiatalabb nemzedékben egyre több munkás-, sőt mezőgazdasági foglalkozású család igyekszik leánygyermekeit gimnáziumba járatni, és valamilyen „fehérköpenyes” munkakörbe juttatni.

A szakmunkások között viszont változatlanul nagy többségben vannak a férfiak. A szakmunkások fiainak közel fele maga is szakmunkás lesz, ők alkotják a magyar munkásság nagy szaktudású és erős munkáshagyományokkal rendelkező magját. A szakmaszerzés azonban a mezőgazdasági munkát végző családok fiai számára is igen gyakori és vonzó életpálya, a társadalmi felemelkedés legbiztosabb útja. A munkásság és a parasztság közötti határvonalnak az elmúlt évtizedekben végbemenő fokozatos elhalványulása egyik jele éppen az, hogy a mezőgazdasági munkát végző családok fiainak aránya folyamatosan nőtt a szakmunkásságban, viszont a sokkal kevésbé kedvező átlépés a szakképzetlen munkásságba, amely az 1960-as évek eleji felmérés szerint még a leggyakoribb mobilitástípus volt, háttérbe szorult a szakmaszerzés mögött. Érdekes, hogy az értelmiségi családok fiúgyermekeinek aránya is nőtt a szakmunkás rétegben, elsősorban annak következtében, hogy azok, akik nem jutnak be az egyetemekre és a főiskolákra, az egyszerű szellemi foglalkozásokkal szemben egyre inkább a szakmát (a fizikai munkát) választják. Szakmánként is erősen eltérő a mobilitás. A gépjárműszerelők, műszerészek, villanyszerelők között a legtöbb a szellemi foglalkozásúak családjából és legkevesebb a mezőgazdasági munkát végzők családjából származó, viszont a közlekedési szakmunkások, bányászok és az építőipari, építőanyag-ipari szakmunkások között a legtöbb a mezőgazdasági munkát végzők leszármazottja, és alig fordul elő szellemi foglalkozású családból származó férfi.

A betanított munkások és a segédmunkások közel fele mezőgazdasági családokból származik. Az iparosodás első időszakában elsősorban ide léptek át a mezőgazdaságot elhagyó férfiak, majd őket követően a nők is, a szakképzetlen munkások leszármazottai közül pedig igen sokan szakmát tanultak. A legutóbbi években bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a segédmunkás réteg önreprodukciója kissé nőtt, a segédmunkások gyermekei a korábbinál nagyobb mértékben öröklik szüleik társadalmi helyzetét. Végül a mezőgazdasági munkát végző családok gyermekei közül évtizedről évtizedre többen hagyják el a mezőgazdasági réteget. A mai mezőgazdasági rétegben ugyanakkor megnőtt azoknak az aránya, akik munkás rétegekből származtak. Ez utóbbiak elsősorban a mezőgazdasági nagyüzemek ipari, közlekedési, kereskedelmi jellegű munkaköreiben dolgoztak, például géplakatosok, kőművesek, gépjárművezetők, kereskedelmi eladók voltak. Kérdés, hogy mennyire indokolt őket a mezőgazdasági rétegbe sorolni.

Ha külön társadalmi kategóriaként kezeljük az önálló parasztokat és a mezőgazdasági munkásokat (az utóbbiak közé sorolva a termelőszövetkezeti parasztokat is), akkor 1945 óta két tömeges és igen rövid időn belül lezajló mobilitási folyamatot mutathatunk ki: a földreform következtében a mezőgazdasági munkások nagy része önálló parasztgazda lett, majd a mezőgazdaság kollektivizálása következtében 1960 körül az önálló gazdák – ha megmaradtak a mezőgazdaságban – majdnem kivétel nélkül termelőszövetkezeti parasztok lettek. A rendszerváltás után egy részük ismét önálló parasztgazda.

A mai magyar társadalomban tehát nagy számban találunk olyanokat, akik más társadalmi rétegből származnak, sőt a mezőgazdasági fizikai réteg kivételével minden rétegben többségben vannak a mobil személyek. Ez nyilvánvalóan hozzájárul ahhoz, hogy az egyes rétegek közötti ellentétek, gondolkodásbeli és szemléleti különbségek viszonylag csekélyek. Mivel az értelmiség fele munkás- és parasztszármazású, nyilvánvalóan közelről ismeri a fizikai munkát végzők életét, problémáit. Az ipari és más nem mezőgazdasági munkásság fele pedig a mezőgazdasági munkát végző családokból jött, így nyilvánvalóan nem érzi magától idegennek a parasztságot.

A rendszerváltástól az 1992. évi mobilitásfelvételig kevés idő telt el ahhoz, hogy rétegenként kimutathatók legyenek a mobilitás lényeges változásai. A korábbi változási tendenciák folytatódását lehet azonban látni: az értelmiségen belül csökken a nem értelmiségi származásúak aránya, a szakmunkásságon belül nő a többgenerációs munkások aránya. A parasztságban ellenkező tendenciát látunk: csökken a parasztszármazásúak aránya és nő a munkásszármazásúaké. Ezek a változások, amennyiben folytatódnak, abban az irányban hatnak majd, hogy az értelmiség és a munkásság jobban elkülönül egymástól, mint a szocialista korszakban. A parasztság viszont közeledik a munkás rétegekhez.

1990 után problematikussá váltak a mobilitás elemzésére a nemzetközi szakirodalomban és a korábbi magyarországi mobilitás elemzésénél is használt fogalmak és értelmezések is. Mindenekelőtt a korábbiaknál is egyértelműbb, hogy a vezető és az értelmiségi réteg mobilitását külön-külön kell vizsgálni, mert a vezetők és az értelmiségiek helyzete közötti távolság erősen megnőtt. Külön kellene választani a nagy- és középvállalkozókat a kisiparosoktól és a kiskereskedőktől, mert az említett vállalkozók helyzete a mai magyar társadalmi szerkezetben kedvezőbb, mint az értelmiség átlagának helyzete, ezért a vállalkozó rétegből az értelmiségbe történő átlépés nem tekinthető már „fölfelé” mobilitásnak, inkább az értelmiségi, aki vállalkozó lett, lépett „fölfelé” a társadalmi hierarchiában.

Nehéz megbecsülni, hogy a rendszerváltozás milyen változásokat hoz hosszú távon a mobilitás terén. Vannak olyan tényezők, amelyek várhatóan a mobilitás növekedése irányában fognak hatni, mint például a társadalmi szerkezet nagyfokú átalakulása, a magánszektor erős növekedése, a közép- és felsőfokú oktatás kiszélesedése. Ezzel szemben olyan folyamatok is jelentkezhetnek, amelyek a mobilitás csökkenése irányában hatnak, mint például a jövedelmi különbségek növekedése, a vagyon nagyobb szerepe a társadalmi pozíció átörökítésében, a magasabb tandíj bevezetése, az oktatási rendszer esetleges differenciálódása „elit”- és „tömeg”-oktatást nyújtó iskolákra. A magyar társadalom integrációja szempontjából mindenesetre kívánatos lenne, ha a magyar társadalom nyitottsága legalább az eddigi szinten maradna.

A mobilitási esélyek egyenlőtlensége

Noha a mobilitás globális megnövekedését elsősorban a strukturális mobilitás növekedése okozta, a különböző rétegekből származók mobilitási esélyei közötti különbségek is lényegesen csökkentek. Például 1945 előtt egy értelmiségi családból származó férfinak körülbelül negyvenszer akkora esélye volt értelmiségi pozíció elérésére, mint egy szakmunkás fiának, és körülbelül százszor akkora, mint egy mezőgazdasági munkát végző család fiának. Ezzel szemben az 1973. évi adatok szerint az előbbi esélykülönbség hatszoros, az utóbbi tizenötszörös. A leányok esetében az értelmiségi-szakmunkás esélykülönbség körülbelül ugyanakkora, mint a férfiak esetében (ami azt jelzi, hogy a szakképzett munkások leánygyermekei közül is viszonylag sokan tanulnak tovább felsőfokú iskolákban), viszont az értelmiségi és parasztcsaládok leányai közötti különbség közel harmincszoros.

Nem kétséges tehát, hogy 1945 után a magyar társadalom lényegesen nyitottabbá vált, de azt korántsem állíthatjuk, hogy a társadalmi származás hatása az életpályára megszűnt. Lényeges mobilitási esélykülönbségek maradtak fennt.

Annál a ténynél, hogy a szocialista átalakulások a mobilitási esélykülönbségek lényeges csökkenését hozták magukkal, talán érdekesebb számunkra az a kérdés, hogy az esélykülönbségek nem nőttek-e a szocialista rendszer egy-két évtizedében. Ha együttesen nézzük az esélyegyenlőtlenség alakulását, akkor nem mutatható ki annak növekedése. Bizonyos mobilitástípusoknál viszont látszanak ennek jelei. Így a „fényes szelek” nemzedékéhez képest kissé nőttek a vezető és értelmiségi pozíciókba való bejutás esélyének különbségei a férfiak esetében, viszont tovább csökkent az egyenlőtlenség a nőknél. Hasonlóképpen kissé emelkedett a segédmunkás rétegbe jutás esélykülönbsége, mivel a segédmunkásság önreprodukciója kissé nőtt, más rétegekből viszont valamivel ritkábban kerülnek oda.

Némi meglepetést okozott az 1992. évi mobilitásfelvétel loglineáris elemzésének az az eredménye, hogy a mobilitási esélyek egyenlőtlensége nem változott lényegesen. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a gazdasági-társadalmi rendszer változása nagyon kevéssé befolyásolta a mobilitási esélyek egyenlőtlenségét. Egy másik magyarázat az lehet, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő még kevés volt a hatások érvényesüléséhez, azok később fognak jelentkezni.

Az azonban világos, hogy a különböző társadalmi helyzetű családokból származó fiatalok mobilitási esélyei nagyon eltérőek. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a társadalom nyitottsága, vagyis a mobilitási esélyek egyenlő vagy közel egyenlő volta előnyös feltételeket teremt a gazdasági fejlődéshez és a társadalom integrációjához, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy az esélyegyenlőtlenség mérséklődése kívánatos, esetleges megnövekedése viszont hátrányos lenne.

A magyar mobilitás és a nemzetközi trendek

Kevés területe van a szociológiának, ahol az adatok gyűjtésének és elemzésének módszerei annyira fejlettek és egységesek a különböző országokban, és ahol annyi törekvés volt a nemzetközi összehasonlításra, mint éppen a társadalmi mobilitás vizsgálata. Mivel a magyar adatfelvételeket, elsősorban az 1973. évi mobilitási adatokat is bevonták a nemzetközi összehasonlításokba (Erikson-Goldthorpe 1992;Treiman-Ganzeboom 1990), meglehetősen pontosan meg tudjuk mondani, hogy a magyarországi mobilitási viszonyok miben hasonlítottak és miben különböztek a többi fejlett ország mobilitásától.

Hazánkban 1945 óta nagyobb volt a társadalmi mobilitás volumene, mint a legtöbb fejlett tőkés társadalomban. Az utóbbiak közül azonban azokban, ahol az iparosítás és gazdasági fejlődés okozta szerkezeti átalakulás különösen gyors volt, mint például Svédországban és Finnországban, a mobilitás hasonló nagyságrendű volt, mint nálunk. Talán meglepőnek tűnik az adatok összehasonlítása alapján levont azon következtetés, hogy a szellemi foglalkozású rétegekből a fizikaiakba irányuló mobilitás – amit néha „dek- lasszálódásnak” szokás nevezni – nem volt nagyobb arányú az elmúlt négy évtizedben nálunk, mint a tőkés országok többségében.

Mivel azonban 1945 után hazánk a gazdasági fejlettség alacsonyabb színvonalán állt, s így nagyobb volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, és kisebb a szellemi foglalkozásúaké, különösen az értelmiségé, a mai Magyarországon a szellemi foglalkozású rétegekben nagyobb a fizikai rétegekből származók aránya, és a munkásságban nagyobb a parasztszármazásúak aránya, mint a legtöbb fejlett tőkés társadalomban.

A mobilitás elsősorban a nagyobb strukturális változások következtében, vagyis a gyors iparosítás miatt volt nagyobb hazánkban, mint a fejlett tőkés országok egy részében. A mobilitási esélyek egyenlőtlensége területén alig van különbség Magyarország és a kapitalista országok között. Magyarországon például ugyanúgy, mint Angliában és Svédországban, körülbelül hatszor akkora esélye van az értelmiségi fiának arra, hogy maga is értelmiségi legyen, mint a szakmunkás fiának.

A magyarországi mobilitás összehasonlítása más fejlett országok mobilitásával tehát szintén igazolni látszik Ossowski (1957) fent idézett tételét, hogy a szocialista országokban csak a gyors iparosítás miatt volt nagyobb a mobilitás volumene, mint a fejlett tőkés országokban, s a mobilitási esélyek nem voltak egyenlőbbek a szocialista országokban. A magyar adatok egyben alátámasztják az „FJH”-tételt is (Featherman-Jones-Hauser 1975), amely szerint a mobilitási esélyek egyenlőtlenségei minden fejlett országban nagyon hasonlóak. Ezek a megállapítások a gazdasági-társadalmi-politikai rendszerek összehasonlításának általánosabb kérdéseihez is elvezethetnek, nevezetesen ahhoz, hogy miben hasonlítottak (iparosítás) és miben különböztek (hatalmi viszonyok) a szocialista társadalmak és a gazdaságilag fejlett és demokratikus társadalmak. Ezekre a kérdésekre a 19. fejezetben fogunk visszatérni.

A magyarországi társadalmi mobilitás abban a tekintetben is hasonlított más fejlett országokéhoz, hogy az iskolai végzettség a foglalkozási életpályát legerősebben meghatározó tényező. A szülői család hatása az életpályára elsősorban úgy érvényesül, hogy a kedvezőbb társadalmi helyzetű családok gyermekei magasabb iskolai végzettséget szereznek.

Nemzedéken belüli mobilitás, elitcsere

A nemzedéken belüli mobilitásra általában kisebb figyelmet fordítottak a külföldi mobilitásvizsgálatokban, mint a nemzedékek közötti mobilitásra. Magyarországon 1945 után azonban a nemzedéken belüli mobilitás volumene hasonló volt, mint a szülői család társadalmi helyzete és a pályakezdéskori helyzet közötti nemzedékek közötti mobilitás. Elsősorban a parasztságból a munkásságba irányuló mobilitás valósult meg igen sokszor a foglalkozási életpálya közben: parasztok gyakran elhagyták parasztgazdaságukat, vagy a mezőgazdaság kollektivizálását követően menekültek el a mezőgazdaságból ipari munkahelyekre. Az 1970-es és 1980-as években az ilyen nemzedéken belüli mobilitás ritkábbá vált, a mobilitási lépés egyre inkább már az első foglalkozáskor megvalósult, és a továbbiakban nem változott a társadalmi helyzet.

A nemzedéken belüli társadalmi mobilitás különleges fajtája az, amikor az egyén először elhagyja származási rétegét, s később visszatér oda. Ez a típusú „visszatérő” mobilitás különösen gyakori volt az értelmiségi származásúak között az 1950-es években: értelmiségi családokból származó fiatalok nem jutottak be az egyetemekre, évekig munkásként dolgoztak, majd sikerült egyetemi felvételt nyerni, és a diploma megszerzése után maguk is értelmiségiek lettek. Előfordult az ilyen típusú mobilitás drasztikusabb formában is: kitelepítés révén, a börtönbüntetés letöltése után.

A nemzedéken belüli mobilitás különösen érdekes fajtája a rendszerváltozások alkalmából bekövetkező elitcsere. A társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő elit vagy elitek mobilitásának vizsgálatát megnehezíti, hogy az országos adatfelvételekben a kis létszámú elitből (amely a társadalom 0,5-1, esetleg 2 százalékát alkotja) szükségképpen kevesen kerülnek a felvétel mintájába, így a kis esetszámból nem lehet megbízható következtetéseket levonni. Magyarországon a szocialista korszakban az elit mobilitásának vizsgálatát majdnem lehetetlenné tette, hogy a hatalmi elit nem tűrte szociológiai vizsgálatát, mert az az ideológiával ellentétes, kellemetlen tényeket tárhatott volna fel.

Gazsó Ferenc (1990) vizsgálta először a káderbürokrácia összetételét származás szerint a körülbelül 6000 vezető adatait tartalmazó titkos vezetői statisztika alapján. A káderbürokrácia tagjainak nagy többsége munkás- és mezőgazdasági fizikai származású volt, de 1. 1981-től 1989-ig nőtt az értelmiségi és szellemi származásúak aránya, 2. nőtt azoknak az aránya is, akik egyetemi-főiskolai végzettséggel rendelkeztek, 3. az állami vezetők között lényegesen többen voltak értelmiségi származásúak és rendelkeztek felsőfokú végzettséggel, mint a pártkáderek között, 4. a központi pártapparátusban sokkal többen voltak felsőfokú végzettségűek és értelmiségi származásúak, mint az alsóbb szintű pártapparátusban. Ezeknek az adatoknak alapján kimutatható, hogy az 1980-as években a káderbürokrácia „elértelmiségiesedett”. Az 1989. őszi MSZMP-kongresszu- son, amely a párt feloszlatását kimondta, a küldöttek 82 százaléka értelmiségi volt.

1993 tavaszán Szelényi Iván (1986) vezetésével több volt szocialista országban elitcse- re-vizsgálatra került sor. Kiválasztották az 1988. évi gazdasági, politikai és kulturális elitnek, valamint az 1993. évi eliteknek egy mintáját, és megkérdezték, mi volt a foglalkozásuk 1988-ban, illetve 1993-ban. Az 1988-as elitnek egy része nem volt elitpozícióban 1993-ban, tehát „lecserélődött”, de legtöbbször nyugdíjba vonulás útján. A régi elit nem jelentéktelen része azonban megmaradt 1993-ban is elitpozícióban, sok esetben a politikai elitből a gazdasági elitbe lépett át. Az 1993-as elit három része meglehetősen eltérő képet mutat (7.7. táblázat): a gazdasági elitben vannak a legtöbben azok, akik már 1988-ban is elitpozícióban voltak, a politikai és a kulturális eliten belül azok vannak a legtöbben, akik 1988-ban értelmiségi pozícióban voltak. Szalai Erzsébet (1966) megfogalmazása szerint a Kádár-korszak végi techokrácia második vonala foglalta el az elitpozíciókat. Az elitcsere tehát a politikai rendszerváltás körülményei között sem volt radikális. Azt lehet mondani, hogy érvényesült a „társadalmi reprodukció vastörvénye”: aki a társadalmi hierarchia csúcsáról származik, az többnyire ott is marad, aki pedig a társadalom alsó rétegeihez tartozott, az nagyrészt nem tud onnan kitörni.

7.9. táblázat - 7.7. táblázat ♦ Az 1993. évi elitcsoportok összetétele tagjaiknak 1988. évi társadalmi helyzete szerint

Társadalmi helyzet 1988-ban ’

Elitcsoportok 1993-ban

Gazdasági

elit

Politikai

elit

Kulturális

elit

Elit (felsővezető)

37,2

24,9

24,7

Középvezető

36,1

15,1

17,4

Egyéni vállalkozó

1,0

1,6

0,2

Értelmiségi

14,4

45,0

50,0

Munkás

9,5

10,1

4,2

Nem volt foglalkozása

1,8

3,3

3,5

Összesen

100,0

100,0

100,0


Mielőtt a „statisztikai korszak” (1880 óta) vándorlási tendenciáival foglalkozunk, érdemes röviden utalni arra, hogy a Kárpát-medencében az elmúlt évszázadokban igen nagy tömegű belső vándormozgalmak fordultak elő: az Ottomán Birodalom hódításainak hatására a menekülő elvándorlás a megszállt területekről, majd az ottomán uralom alóli felszabadulás utáni bevándorlás (részben külföldről) az elnéptelenedett középső országrészekben. Ezeknek a vándormozgalmaknak a következtében Magyarország mai lakossága különböző eredetű népességek leszármazottaiból tevődik össze.

A belső vándorlás Magyarországon az iparosodás kezdetétől körülbelül az 1950-es évek végéig erősen emelkedett: 1880-ban az összeírt lakosságnak csak 26 százaléka élt a születési helyétől eltérő településen, 1949-re ez az arány már elérte a 43 százalékot. Azóta kissé csökkent az arány (1981-ben a 15 éves és idősebb népességből 44 százalék élt más településen, mint ahol született, a kevesebbet vándorolt 15 évesnél fiatalabbak figyelembevétele azonban lényegesen csökkentené az össznépességen belüli arányt).

A lakásbejelentési rendszer alapján 1955 óta vannak adataink az állandó és ideiglenes vándorlások számáról. A vándorlás 1957-ig nőtt, azután csökkent. Az állandólakó- hely-változtatások száma az 1960 körüli 330 ezres szintről az utolsó években körülbelül 210 ezerre esett vissza, az ideigleneslakóhely-változtatások száma pedig (az ideiglenes- lakóhely-megszüntetésekkel együtt) 630 ezerről 1995-ben 150 ezerre csökkent. Az utolsó két és fél évtizedben tehát hazánkban lényegesen csökkent a belső vándorlás, bár az utolsó években az állandó vándorlás kissé újra nőtt.

Megváltozott a vándorlások iránya is. Míg korábban elsősorban a községekből a fővárosba irányult a vándorlás, majd a községekből a városokba, 1995-ben Budapest és a többi város állandó vándorlási egyenlege negatív volt, a községeké pedig pozitív, tehát többen vándoroltak a községekbe, mint ahányan onnan elvándoroltak. Az északkeleti elmaradott megyékből való elvándorlás azonban ma is folytatódik.

Miközben a lakóhely-változtatások száma csökkent, az ingázóké 1980-ig nőtt. Az 1930. évi népszámlálás még csak 141 ezer ingázót mutatott ki, 1960-ban már 613 ezer, 1970-ben 977 ezer, 1980-ban 1 millió 218 ezer aktív kereső ingázott naponta a munkahely és a lakóhely között, 1990-ben valamivel kevesebb, 1 millió 42 ezer ingázót mutatott ki a népszámlálás.

Az ingázás, illetve a lakóhely és a munkahely közötti hosszú utazás azonban nem azonosítható minden további nélkül. Az ingázóknak egy kisebb része viszonylag rövid idő alatt jut el a munkahelyére, ezzel szemben azon aktív keresők egy része is, akiknek lakóhelye és munkahelye azonos településen van, hosszú időt tölt a lakóhelye és a munkahelye közötti közlekedéssel (7.8. táblázat). Az ingázók aránya nagyobb a férfiak, mint a nők körében, és a társadalmi rétegek közül a szakképzetlen munkás rétegekben a leggyakoribb.

A belső vándorlás volumene valószínűleg magas szinten marad, esetleg nőni is fog, mivel a nálunk fejlettebb országokat általában az jellemzi, hogy a népesség viszonylag gyakran változtatja lakóhelyét. A belső vándorlás korábban uralkodó iránya, a falvakból a városok felé, azonban nem szükségképpen folytatódik a jövőben. Ha a városok és falvak életkörülményei közötti különbségek mérséklődnek, a munkahelyek kínálata kiegyenlítettebbé válik, és ha a közlekedési viszonyok javulnak, főképpen ha a személygépkocsi elterjed és az úthálózat is javul, akkor lehetséges, hogy a falvak elnéptelenedése megáll, vagy legalábbis a kedvezőbb földrajzi helyzetű és természeti feltételeket kínáló falvak népességének fogyása megáll, és az elmaradt régiókból a fejlettebbekbe irányuló elvándorlás is mérséklődik.

Hasonlóképpen befolyásolni fogja a vándorlások irányát a regionális különbségek alakulása is. Ha az ország régiói közötti egyenlőtlenség ismét megnő, akkor erős lesz a nyomás abban az irányban, hogy az elmaradó régiók lakossága megpróbáljon elköltözni a fejlődő régiókba.

7.10. táblázat - 7.8. táblázat ♦ Az összes és az ingázó aktív keresők átlagos oda- és visszautazási ideje a lakóhely és a munkahely között, 1990

Utazási idő a lakóhelytől a munkahelyre és vissza

Az összes aktív kereső

Ingázó aktív kereső

százalék

0-15 perc

17,4

1,9

16-30

29,9

14,7

31-45

10,6

9,2

46-60

19,5

26,5

61-90

7,1

11,4

91-120

10,1

21,7

121-150

1,3

2,8

151-180

2,7

8,0

181 és több perc

1,4

3,8

Összesen

100,0

100,0

Aktív keresők

száma, ezer

4467,0

1042,0


A belső vándorlást nyilvánvalóan erősen befolyásolni fogják a lakáshoz jutás feltételei. Ha a lakáspiac állapota miatt nehéz az új lakóhelyen lakáshoz jutni, mert csekély a bérlakáskínálat, magasak a lakbérek, nehéz az ingatlanpiacon lakást, családi házat vásárolni, akkor ez nagymértékben megnehezíti az állandó lakóhely megváltoztatását.

Az ingázás növekedése egyrészt világjelenség, a közlekedés javulásával függ össze, másrészt annak a különleges magyarországi jelenségnek a következménye, hogy a mezőgazdaságot elhagyók és ipari munkát vállalók közül egyre többen megtartották községi lakóhelyüket. Ennek oka lehet a lakáshoz jutás nehézsége a városokban, továbbá a falusi lakosság ragaszkodása a lényeges jövedelemkiegészítést biztosító háztáji termeléshez. Valószínűnek látszik, hogy az ingázás a jövőben is igen elterjedt marad (bár a hosszú távú ingázás, különösen a hetenkénti ingázás a munkásszálláson lakással egybekötve, talán csökkenni fog). Ez a tény a közlekedés fejlesztését igényli, az ingázás körülményeinek, idejének mérséklése érdekében.

Az ingázásnak az utolsó évekbeni csökkenése azzal lehet összefüggésben, hogy a gazdasági depresszió körülményei közt a vállalatok elsősorban ingázó alkalmazottaikat és munkásaikat bocsátják el.

1994-ben 138 ezer külföldi élt Magyarországon egy évnél hosszabb ideje, nagyobb részük – mintegy 80 ezer ember – letelepedési engedéllyel. A legtöbb bevándorló 1990-ben érkezett, azóta csökkent a számuk. Nehéz megjósolni a bevándorlás jövőbeni alakulását, mert az nagymértékben függ egyrészt a szomszédos és közeli országok gazdasági és politikai helyzetétől (minél rosszabb a helyzet ezekben az országokban, annál többen fognak megpróbálni Magyarországra áttelepülni, polgárháborús és háborús konfliktusok esetén a menekültek száma is újra erősen megnövekedhet), másrészt függ Magyarország bevándorlási politikájától, attól, hogy könnyen vagy nehezen adunk letelepedési engedélyt, később pedig állampolgárságot.

Nem ismerjük azoknak a számát, akik Magyarországot a végleges kivándorlás szándékával elhagyták. Számuk nagyságrendjét egyszázezresre becsülik. Az 1994. évi Magyar Háztartás Panel adatfelvétel mindenesetre nem enged arra következtetni, hogy a magyar állampolgárok tömegesen akarnák elhagyni az országot. A megkérdezett felnőtteknek csak 1,3 százaléka tervezte a külföldre költözést, ennél valamivel többen a néhány éves, még többen a néhány hónapos külföldi munkavállalást.

A Kárpát-medencében a magyarok bevándorlása, a honfoglalás előtt és azt követően is nagy tömegű nemzetközi vándorlások mentek végbe. A középkorban keletről bevándoroltak többek között a kunok és jászok, nyugatról érkeztek német, vallon telepesek. A török hódoltság után nagy tömegek érkeztek Nyugat-Európából, részben szervezett telepítés útján, számukat pontosan nem ismerjük. A XIX. században jelentős számú zsidó vallású bevándorló érkezett Galíciából.

A XIX. század második felében a mezőgazdasági túlnépesedés sokakat indított arra, hogy tengerentúlra vándoroljanak. Pontos számukat nem ismerjük. 1861 és 1913 között 1 millió 349 ezer magyarországi lakos vándorolt ki csak az Egyesült Államokba. Az úgynevezett kikötői statisztikák szerint 1873 és 1913 között összesen 2 millió kivándorló hagyta el az országot tengerentúli úti céllal. Nem tudjuk, hogy ezen kivándorlók közül hányan tértek vissza.

Az első világháború után 350 ezer menekült vándorolt be az országba a Magyarországtól elcsatolt területekről. A kivándorlás az első világháború előttihez képest lényegesen csökkent, a két világháború között 95 ezren vándoroltak ki, de ugyanennyien voltak a visszavándorlók és bevándorlók is. A második világháború végén Erdélyből 125 ezer, Kárpát-Ukrajnából 25 ezer, a Vajdaságból 40 ezer magyar menekült a mai országterületre. Közvetlenül a háború után 30 ezer magyar nemzetiségű személy kényszerült Szlovákiából Magyarországra költözni. A következő évek szlovák-magyar népességcseréje keretében körülbelül 70 ezer magyart telepítettek át kényszerrel Szlovákiából, és körülbelül 70 ezer szlovák hagyta el Magyarországot önként. A győztes nagyhatalmak döntése alapján ki kellett volna telepíteni az összes német nemzetiségű lakost, ténylegesen körülbelül 50 százalékuk, 250 ezer ember került kényszerkitelepítésre Németországba és Ausztriába. Mindezek a kényszervándorlások igen sok egyéni szenvedést és végső soron a kitelepítő országoknak súlyos károkat okoztak.

A második világháború utáni évtizedekben jelentős számú magyar állampolgár hagyta el az országot főképpen politikai okok miatt, az üldöztetés elől menekülve. 1944-ben és a következő években körülbelül 100-110 ezer ember hagyta el az országot, az 1956-os forradalom után pedig 200 ezren. A vasfüggöny leengedése után a határ illegális átlépése majdnem lehetetlenné vált, mindenesetre életveszéllyel járt. 1963 és 1988 között mégis 71 ezer ember hagyta el illegálisan az országot, jelentős részük oly módon, hogy legális útlevéllel külföldre utazott és nem tért haza. Ezzel párhuzamosan körülbelül 50 ezren legálisan vándoroltak ki. 1953 és 1989 között összesen negyedmillió körül volt az ország kivándorlási vesztesége.