Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

Történeti vizsgálatok

A mobilitás kutatásának külön ága a mobilitás vizsgálata elmúlt történeti korszakokban. Ehhez olyan korabeli forrásokra van szükség, amelyek információkat tartalmaznak a vizsgált személyek foglalkozásáról, továbbá az apjuk, házastársuk, apósuk stb. foglalkozásáról, esetleg vagyoni állapotáról. Ilyen források lehetnek a népesség-összeírások, az anyakönyvek, a munkahelyek alkalmazottainak listái stb. Az egyik legalaposabban kutatott téma, hogy vajon igaz volt-e az „amerikai álom”, valóban nagyok voltak-e az amerikai munkások és farmerek esélyei arra, hogy sikeres karriert fussanak be, meggazdagodjanak és fölemelkedjenek a társadalmi hierarchiában. Egy atlanti-parti kisváros népesség-összeírásainak XIX. századi vizsgálata alapján Thernstrom (1978) arraa következtetésre jutott, hogy a szakképzetlen munkások, közöttük új bevándorlók fölfelé mobilitási esélyei nem voltak különösen nagyok, és azok is, akiknek sikerült a társadalmi hierarchiában fölemelkedniük, többnyire csak egy-két lépcsőfokkal kedvezőbb helyzetbe kerültek (például szakmunkások lettek, saját házhoz jutottak). A XX. század eleji amerikai vezető üzletemberek körében végzett vizsgálatok (Taussig-Joslyn 1932) pedig azt mutatták, hogy közöttük voltak ugyan a társadalmi hierarchia alsó rétegeiből származók, de többségük a jómódú rétegekből származott.

Az amerikai mobilitás időbeli tendenciáinak belső vizsgálata viszont, amely az india- napolisi házassági anyakönyveken alapult (Rogoff 1953), azt mutatta, hogy az amerikai társadalom a XX. században nem vált zártabbá, a felső rétegekbe való felemelkedés esélyei nem csökkentek.

Az első nagyigényű monográfia a társadalmi mobilitás elméletéről és tendenciáiról (Sorokin 1927) számos különböző adat összegyűjtése alapján azt a tételt fogalmazta meg, hogy a társadalmi mobilitás volumenének, a társadalom nyitottságának, illetve zártságának nincs valamilyen általános nagy tendenciája, hanem azok korszakonként ingadoznak.

Nemzetközi összehasonlítások

A második világháború után kezdődtek el a társadalmi mobilitás rendszeres vizsgálatai az ISA-paradigma szerint, lakossági reprezentatív adatfelvételek segítségével. Ezeknek a felvételeknek kezdetekor erős volt a törekvés a nemzetközi összehasonlításra. Az első – angol, dán és svéd – kutatók elsősorban arra a kérdésre kerestek választ, hogy vajon az amerikai társadalom valóban „mobilabb-e”, „nyitottabb-e”, mint az európai társadalmak. Az első vizsgálatok a táblázatos módszerek segítségével azt mutatták ki, hogy nincs nagy különbség az amerikai mobilitási viszonyok és az említett három nyugateurópai társadalom mobilitási viszonyai között.

Lipset és Bendix (1959) amerikai szociológusok több ország mobilitási adatfelvételeinek együttes elemzése alapján az 1950-es években arra a következtetésre jutottak, hogy a társadalmi mobilitás minden fejlett, iparosodott társadalomban körülbelül egyforma, tehát a társadalmi rendszer és a nemzeti sajátosságok nem befolyásolják azt lényegesen.

Ezt a tételt kiegészítette az a másik megállapítás, hogy a társadalmi mobilitás nagyrészt a strukturális tényezőktől, a társadalmi szerkezet változásainak ütemétől függ, a cirkuláris mobilitás szerepe kisebb, és talán nem is nagyon különbözik az egyes országokban.

Lipset és Dobson (1973) ezt a tételt, utalva Ossowskira, később kiterjesztették a szocialista országokra is: a kapitalista és a szocialista országokban nagyjából hasonlóak a mobilitási viszonyok, a szocialista országokban nem egyenlőbbek az esélyek, mint a kapitalistákban, és mindkét társadalmi rendszerben a strukturális tényezők a mobilitás nagyságának és irányának fő meghatározói.

Connor (1979) később ezt a tételt úgy módosította, hogy az európai szocialista országokban 1945 után a strukturális változások, elsősorban az iparosodás hatására nagy tömegű társadalmi mobilitás ment végbe, és ez azáltal, hogy nagy tömegek társadalmi helyzetét, hacsak szerény mértékben is, javította, hozzájárult a szocialista társadalmi rendszer legitimációjához. Az 1970-es évektől azonban a strukturális változások lelassultak, ezért a társadalmi felemelkedés lehetőségei csökkentek, ez pedig – jóslata szerint – társadalmi egyenlőtlenséghez, a rendszer legitimációjának megrendüléséhez fog vezetni. Érdekes, de eddig empirikusan nem bizonyított kérdés, hogy a mobilitási viszonyok változása mennyiben játszott szerepet az európai szocialista rendszerek delegiti- mációjához és összeomlásához Connor könyvének megjelenése után alig egy évtizeddel.

Az ISA-paradigma módszereinek felhasználásával készült későbbi mobilitási adatfelvételekben az egyszerű kilépési és belépési mobilitási arányszámok nagymértékben különböztek egymástól. Tehát a Lipset szerint feltételezett hasonlóság nem igazolódott. Amikor egy-egy országban több egymást követő mobilitásfelvételre került sor, akkor is az tűnt ki, hogy korszakonként elég eltérőek ezek az arányszámok, különösen a belépési mobilitási arányszámok. Ennek oka elsősorban az egyes országok és korszakok társadalmi struktúrájának, illetve a struktúraváltozások eltérése volt. Ezért – elsősorban a loglineáris paradigma felhasználásával – nemzetközi összehasonlítások és az egymást követő amerikai mobilitási felvételek összehasonlítása alapján fogalmazta meg Feather- man, Jones és Hauser (1975) az „FJH”-tételként idézett hipotézist, hogy ezek az egyszerű arányszámok különböznek ugyan, elsősorban a strukturális tényezők miatt, a mobilitási esélyek relatív egyenlőtlenségei azonban minden fejlett országban és minden korszakban nagyjából azonosak. Tehát – mint mondták – a mobilitás „fenotípusa” ugyan különbözik, de „genotípusa” mindenütt azonos. Más szavakkal, módosított formában ők is a Lipset-tételt fogalmazták újra.

Erikson és Goldthorpe (1992) az 1970-es évek első felének adatfelvételei alapján ezt a tételt akarták ellenőrizni. Tizenöt ország – közöttük Magyarország – mobilitási adatfelvételének adatait újrakódolással összehasonlíthatóvá tették, majd a loglineáris elemzés módszerével elemezték. Bár a vizsgálat indulásakor azt feltételezték, hogy az egyes országok gazdasági-társadalmi-politikai rendszerétől függően különbségeket fognak találni a nyitottság terén, tehát cáfolni fogják a Lipset-tételt és az FJH-hipotézist, végül is arra a következtetésre jutottak, hogy a mobilitási esélyek egyenlőtlensége mindenütt mindig közel egyforma volt, tehát az FJH-hipotézist igazolva látták. A mobilitási táblázatok egyes celláiban találtak csak eltéréseket, például Magyarországon a mezőgazdasági rétegekből a többiekbe irányuló átlépés könnyebb volt, mint a többi országban (közöttük Lengyelországban). Mindenesetre sem a két szocialista ország és a kapitalista országok, sem a hosszú időn keresztül szociáldemokrata kormányzatú Svédország és az inkább jobbközép irányzatú pártok által kormányzott országok, sem az európai és a tengerentúli fejlett országok nyitottsága között nem találtak szisztematikus és lényeges különbségeket.

Treiman és Ganzeboom (1990) ezzel ellentétes következtetésre jutottak igen nagyszámú és sok országra vonatkozó mobilitási táblázatoknak a loglineáris elemzés módszerével történő összehasonlítása alapján: minél fejlettebb a társadalom, annál nyitottabb, annál kisebb a mobilitási esélyek egyenlőtlensége. Ezt azzal magyarázták, hogy a gazdasági fejlődés megköveteli azt, hogy a társadalom tagjai ne származásuk, hanem képességeik és munkateljesítményük alapján nyerjék el társadalmi-foglalkozási pozíciójukat, vagyis a társadalomban meritokratikus elvek érvényesüljenek.

Azt lehet tehát összefoglalásképpen mondani, hogy noha a mobilitás nemzetközi összehasonlítására igen sok és módszertanilag kifogástalan empirikus adat áll rendelkezésre, és az elemzési módszertan igen fejlett, de az alapvető kérdést, hogy a társadalmi mobilitás függ-e a gazdasági-politikai rendszertől, és hogy a mobilitás nő-e a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamosan, a mobilitás kutatói eddig nem tudták eldönteni. A sok kutatás azt azonban elérte, hogy az elméleti kérdések, amelyeket a valósággal való összevetés alapján tisztázni kell, világosan megfogalmazódtak.

Az iskolai végzettség hatása a mobilitásra

Az útelemzés és a loglineáris elemzés lehetővé teszi, hogy több tényezőnek az elért társadalmi pozícióra való hatását együtt vizsgálják. A szülői család társadalmi helyzete mellett elsősorban az egyén iskolai végzettségét vonták be második magyarázó tényezőként a vizsgálatokba. Minden fejlett országban azt találták, hogy az iskolai végzettség hatása az egyén társadalmi pozíciójára, foglalkozására, karrierjére igen erős, sőt a fejlődéssel párhuzamosan egyre erősebbé válik (Müller 1975). A szülői család társadalmi helyzetének hatása azonban nem gyengül, hanem egyre inkább közvetve, a gyermekek iskolai végzettségén keresztül érvényesül. Jobb társadalmi pozíciójú szülői családok magasabb és (ha ezt mérni lehet) jobb minőségű iskolai végzettséget tudnak gyermekeiknek biztosítani, és ezen keresztül képesek előnyös társadalmi helyzetüket átörökíteni. Ezek az eredmények alátámasztani látszanak azokat a törekvéseket, amelyek a hátrányosabb helyzetű fiatalok iskolai végzettségének emelésével próbálják mobilitási hátrányaikat mérsékelni. Tévedés lenne azonban ebből arra a következtetésre jutni, hogy ha egyre több fiatal szerez magas iskolai végzettséget, például egyetemi végzettséget, akkor ugyanilyen arányban nő a privilegizált társadalmi rétegekbe, például az értelmiségbe tartozók aránya. A különböző társadalmi pozíciók száma vagy aránya egy társadalmon belül ugyanis a gazdasági-foglalkozási struktúrától függ. Nem áll több értelmiségi pozíció „nyitva”, mint ahány iránt a munkaerőpiacon szükséglet jelentkezik, ez pedig elsőrendűen a gazdasági fejlettségtől függ. A mobilitási esélyek egyenlőtlenségének problémáját tehát enyhíti, de végérvényesen nem oldja meg az, ha mindenki vagy a fiatalok nagy része magas iskolai végzettséget szerez.

A belső vándorlás

Viszonylag kevés országnak van olyan belső vándorlási statisztikája, mint hazánknak, egyszerűen azért, mert sem lakásbejelentési rendszer, sem népesség-nyilvántartás nem működik. Ezért a belső vándorlásra vonatkozó adatok forrásai csak a népszámlálások és a mikrocenzusok lehetnek, ha azoknak során feltesznek erre vonatkozó kérdéseket is. Ezeknek az adatoknak az alapján úgy látszik, hogy a belső vándorlás gyakorisága – legalábbis a fejlett országok egy részében – fokozatosan növekszik, de kiegyenlítettebbé válik, tehát nincs már túlsúlyban a falvakból a városokba irányuló vándorlás, mert városból faluba is költöznek, továbbá a városok közötti vándorlások száma is megnő. Úgy látszik továbbá, hogy a vándorlás mozgatóerői között a munkahelyszerzés mellett egyre nagyobb szerepet játszik, főleg a nyugdíjasok és talán a kisgyermekes családok esetében is, a kellemes lakóhelyi környezet (például az Egyesült Államok déli államaiban). Meg lehet fogalmazni azt a hipotézist, hogy ahogyan az életszínvonal emelkedésével a lakáshoz jutás és a lakáscsere kisebb problémát jelent, úgy nő a lakosság hajlandósága és képessége a lakóhely-változtatásra.

Nemzetközi vándorlások

A belső vándorlásoknál nagyobb figyelem fordul a fejlett országok nagy részében jelenleg a nemzetközi vándorlásra. Nyugat-Európában az EGK-n belüli nemzetközi vándorlást nagymértékben megkönnyítették. Ezzel szemben a vendégmunkások tömeges bevándorlását, amelyet az 1960-as években még ösztönöztek, az 1970-es évek közepe óta korlátozzák, az azóta tartósan fennálló, viszonylag nagy munkanélküliség miatt, sőt a visszavándorlást próbálják ösztönözni. Az Egyesült Államok évtizedek óta a bevándorlás korlátozására törekszik. Az EGK egyes országaiban és az Egyesült Államokban meglehetősen nagy az illegális bevándorlás. Ennek pontos méreteit egyáltalán nem lehet megállapítani, mert a határokat bevándorlási engedély nélkül, illegálisan lépik át, és a népszámlálások során sem lehet azokat összeírni, akik így tartózkodnak az országban. Nehezíti a bevándorlási problémát az úgynevezett menekültkérdés is. Számos fejlett ország jogszabályai előírják, hogy az ország a politikai menekülteket köteles befogadni. Elterjedt vélemény azonban, hogy sokan, akik politikai menekülteknek mondják magukat, egyszerűen jobb kereseti lehetőségekhez akarnak jutni, azaz a nyomor elől menekülnek. Az utolsó 10–15 évben a fejlett országok egy részében egyre növekvő létszámú csoportok mutatnak erős ellenségességet a bevándorlókkal szemben. A kormányzatok némely esetben kénytelenek ezen kisebbségek nyomásának engedni, és a bevándorlást adminisztratív eszközökkel korlátozni.

7.7. táblázat - 7.5. táblázat ♦ A külföldi állampolgárságú személyek száma és aránya néhány európai országban az 1980-as évek közepén

Ország

Százezer fő

A népesség százaléka

Svájc

961

15,7

Belgium

879

8,9

NSZK

4379

7,2

Franciaország

3680

6,8

Svédország

389

4,7

Hollandia

559

3,9

Ausztria

272

3,6

Egyesült Királyság

1614

2,9


A bevándorlás méreteiről megközelítő fogalmakat ad a külföldi állampolgárságú népesség száma és aránya az 1980-as évek közepén néhány európai országban (a 7.5. táblázatban azokat az országokat sorolom fel, ahol ez az arány a legnagyobb).

Hozzá kell ehhez tenni, hogy ezek az adatok természetesen nem tartalmazzák azokat a külföldieket, akik már állampolgárságot kaptak.

Az Egyesült Államokban 1980-ban 6,2 százalékra tették az országon kívül született népesség arányát. A bevándorlásnak a népesség összetételére gyakorolt hatását ennél is jobban érzékelteti talán az a tény, hogy a latin-amerikai eredetű, tehát a spanyol (és portugál) anyanyelvű népesség száma ma már eléri, sőt talán meg is haladja a fekete népességét.

A Közép- és Kelet-Európában lezajlott 1989-1990. évi rendszerváltozás számos nyugati politikusban és a közvéleményben is azt az aggályt ébresztette, hogy igen nagy tömegű, sok millió bevándorló fog a nyugat-európai országok határain jelentkezni és bevándorlási engedélyt kérni. A várt nagy kelet-nyugati irányú vándorlási hullám okát a közép- és kelet-európai alacsonyabb életszínvonalban, az esetleges súlyos gazdasági depresszióban, sőt polgárháborúban, valamint a vízumkényszer (egyes kelet-közép-euró- pai országokkal szembeni) eltörlésében látták.

E tankönyv megírásának idejéig nem valósultak meg a nagy tömegű kelet-nyugati vándorlásra vonatkozó előrejelzések, félelmek. Főképpen a volt Szovjetunió területéről nem került sor sokmilliós kivándorlásra. Néhány országból azonban viszonylag nagyszámú (nem tudni, mennyire tartós) kivándorlás történt: Romániából főleg cigány etnikumú népesség vándorolt Nyugat-Európába; számos lengyel vállalt munkát Nyugat- Európában; továbbá a volt Jugoszlávia területéről a polgárháborúk következtében számos menekült távozott el elsősorban a szomszédos Magyarországra és Ausztriába.