Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

1995. január 1-jén Magyarország népességének 18,8 százaléka lakott Budapesten, 44,0 százaléka más városi rangú településeken és 37,2 százaléka községekben. A települések népességszáma szerint részletezve a népesség már említett 18,8 százaléka lakott a metropolisnak tekinthető Budapesten, 11,6 százaléka 100 és 211 ezer közötti lakosságú nagyvárosokban, 13,8 százaléka 30 ezer és 100 ezer közötti lakosságú középvárosokban, 9,1 százaléka 5 és 10 ezer közötti lakosú kisvárosokban és nagy falvakban, végül 30,7 százaléka 5000-nél kisebb lakosságú településeken, amelyek nagy többségükben községek.

Késleltetett városfejlődés

Ezeknek az adatoknak az alapján nehéz lenne azt eldönteni, hogy Magyarországon a városiasodás elmaradt-e más országokhoz képest vagy Magyarország gazdasági, iparosodottsági szintjéhez képest. A városi népesség aránya ugyanis nagymértékben függ attól, hogy az adott országban milyen kritériumok alapján dől el, hogy valamely település város-e vagy község. Például a Franciaországban használt városdefiníció szerint a jelenleginél lényegesen nagyobb lenne nálunk is a városi népesség aránya. A település népességszáma sem biztos kritérium, mert hazánkban – főleg az Alföldön – sok a meglehetősen nagy népességű falu.

Ha nem a városi népesség arányával, hanem a városias környezet arányával mérnénk az urbanizációt, tehát a városiasodottságot vizsgálnánk, akkor hazánk valószínűleg meglehetősen elmaradott képet mutatna. Ugyanis még a vidéki városok egy része is, különösen egyes városrészeik (gondoljunk például az alföldi városok lecsökkent, de még meglévő tanyavilágára!) kevéssé városias jellegűek. Ilyen irányú átfogó vizsgálatra azonban eddig nem került sor. Az alábbi néhány adat azonban érzékelteti, hogy mennyire hiányos még az alapellátás, amelyhez pedig elvben a falvak lakosságának is helyben kellene hozzájutnia. 1982-ben az ország felnőtt népességéből 19 százaléknak lakóhelyén nem volt gyógyszertár, 23 százaléknál nem volt helyben Patyolat-felvevőhely, 46 százalék lakókörnyezetében nem volt szervezett szemétszállítás. A lakástól 10 perces gyaloglással elérhető távolságban nem volt élelmiszerüzlet 19 százaléknál, tömegközlekedési eszköz megállóhelye 23 százaléknál, bölcsőde 59 százaléknál, óvoda 39 százaléknál, általános iskola 41 százaléknál. Szilárd alapozás nélküli vályogházban lakott 9 százalék, vertföld- padlójú lakásban 4 százalék, 30 százalék lakásában nem volt vízvezeték, 30 százaléknál hiányzott a szennyvízelvezetés.

Hasonlóképpen problematikus az urbanizáció gyorsaságának megítélése is. Ha ugyanis az 1990. január 1-jei államigazgatási besorolás szerinti községek 1930. évi népességét vesszük összehasonlítási alapnak, akkor a községi népesség aránya 65 év alatt 51,9 százalékról 37,2 százalékra csökkent. Ha azonban az akkor községnek minősülő települések népességének arányát (66,9 százalék) hasonlítjuk a mai községek népességének arányához, akkor az urbanizáció gyorsabbnak látszik.

1990 óta a városodás üteme erősen lelassult, Budapest népessége pedig kissé csökkent. Ez összefügg a súlyos gazdasági depresszióval, továbbá az új lakásépítések nagyfokú visszaesésével.

Valószínűleg nincs értelme a városi népesség arányát valamilyen fejlettségi mutatóként kezelni, éspedig nemcsak a városdefiníciók összehasonlíthatatlansága miatt, hanem azért sem, mert a településszociológiának az utóbbi időben kialakult álláspontja szerint nem feltétlenül előnyös és kívánatos, hogy a városokban lakó népesség aránya növekedjék. Ennek az álláspontnak kialakulásában lényeges szerepet játszottak egyrészt az egyes amerikai országokban kialakult nyomornegyedekkel kapcsolatos súlyos problémák, másrészt azoknak a fejlődő országoknak a tapasztalatai is, ahol egyes nagyvárosok népessége igen gyorsan nőtt, és ahol ennek következtében a városi slumövezetekben tömegessé vált a nyomor, és megnőtt a deviáns viselkedések gyakorisága.

Ezzel szemben kívánatos célnak azt kell tekinteni, hogy az urbanizáció szintje minden településen növekedjék, illetve az ország minden lakosa számára elérhetőek legyenek a városi élet nyújtotta előnyök, hozzáférhetőek legyenek a városi funkciók (kereskedelmi, egészségügyi ellátás stb.).

Konrád György és Szelényilván (1971) azt a tételt fogalmazták meg, hogy a szocialista országokban a városfejlődés késleltetve ment végbe, mivel a kormányzatok a termelő – elsősorban ipari – beruházásoknak adtak prioritást, ezekkel szemben mindig háttérbe szorultak az infrastruktúrát, ezen belül a városi infrastruktúrát fejlesztő beruházások, így többek között a lakásépítés is. Ennek következtében a városi népesség lassabban nőtt, a városban – az ipari üzemekben – foglalkoztatottak jelentős része nem a városokban, hanem a környező községekben lakott, és onnan ingázott naponta vagy annál ritkábban a városi munkahelyére. Még inkább megnyilvánult ez a politikai szándék a városokat igazán várossá tevő beruházások elhanyagolásában, ezért a meglévő városok is sok tekintetben falusiasak maradtak, nem voltak képesek a városi funkciókat ellátni. A falvakban viszont alig került sor infrastrukturális beruházásokra, a lakásépítés majdnem teljesen magánerőből valósult meg, így a községek falusias jellege alig változott.

Tanyák

Itt kell a tanyákról is beszélni. A XIX. század közepéig a tanyákat legtöbbször csak ideiglenesen lakták. A század második felében, az alföldi legelők feltörésekor, a homokos területek megművelésének kezdetekor nőtt meg hirtelen a tanyákat állandóan lakó népesség. Az 1945 utáni földreformot követően a szétosztott nagybirtokokon az új gazdák sok új tanyát építettek. A mezőgazdaság kollektivizálása után azonban rohamosan csökkenni kezdett a tanyai népesség: 1930-ban 1,9 millió, 1949-ben 1,6 millió, 1970-ben már csak 852 ezer, 1980-ban 443 ezer ember lakóhelye volt külterületen. (Meg kell jegyezni, hogy az úgynevezett külterületi népesség nemcsak a tanyán lakókból, hanem például a mezőgazdasági nagyüzemi épületek, gátőrházak, bakterházak, erdészházak lakóiból is áll.) Egy ideig úgy gondolták, hogy a tanyák nem fejleszthetőek, nem képesek a korszerű nagyüzemi mezőgazdaságba tartósan beilleszkedni, s nem nyújthatnak korszerű életkörülményeket az ott élők számára. Ez az elgondolás figyelmen kívül hagyta, hogy Európa északi részén és Észak-Amerikában a vidéki lakosság nagy része nem zárt falvakban, hanem szétszórt tanyás jellegű településeken lakik. Azóta világossá vált, hogy a tanyákon lévő háztáji és kisegítő gazdaságok, 1990 óta pedig egyéni gazdaságok, jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket állítanak elő, és hogy egyes tanyás területeken a fejlődés szemmel látható jelei mutatkoznak (bekötőutak, jó közlekedési lehetőségek stb.). Úgy látszik, hogy míg az ország egyes részein a tanyák gyorsan fogynak, másutt, elsősorban a Duna-Tisza közén, meglehetősen sokáig fenn fognak maradni. Nem világos ma még, hogy a paraszti magángazdálkodásra való áttérés hosszú távon elő fogja-e segíteni új tanyák épülését, a régiek feléledését.

Városhiányos településhálózat

A különböző településkategóriákban lakó, tehát a városi és a községi, valamint a tanyai népesség arányánál fontosabb kérdés, hogy milyen az ország településhálózata, milyen a különböző nagyságú és funkciójú városok aránya, és van-e minden nagyobb és kisebb régiónak városközpontja. Ebből a szempontból az egyes települések alacsony urbanizációs szintjénél is nagyobb társadalmi problémát okoz, hogy még ma is vannak az országnak olyan „városhiányos" részei, amelyeknek lakossága nem tud viszonylag kis távolságon és időn belül a városok nyújtotta szolgáltatásokhoz hozzájutni. Ezt a helyzetet nagymértékben a múltból örököltük. A kiegyezés utáni Magyarországon ugyanis tudatos politikai megfontolások miatt elsősorban a fővárost fejlesztették. Az első világháború után a korábbi országterületnek majdnem összes olyan vidéki települése az országhatáron kívülre esett, ahol a városi fejlődésnek régi gyökerei voltak, és ahol az urbanizáció magasabb szintet ért el. Így a valóban metropolis jellegű főváros körül igen elmaradott és kevéssé városiasodott vidék terült el. Sem a két világháború között, sem az 1945 utáni első tíz-egynéhány évben nem történt sok ennek az ellentmondásos helyzetnek az enyhítésére. Ennek oka az előbbi időszakban a gazdasági stagnálás volt, az utóbbiban pedig az erőltetett iparosítással összefüggően az infrastrukturális beruházások háttérbe szorulása. Egyszerűbb és olcsóbb volt ugyanis a budapesti ipart fejleszteni, itt építeni új gyárakat, mert nem kellett azonnal infrastruktúrát is építeni. Budapest mellett néhány új szocialista városban (Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika) történtek nagy ipari beruházások, a többi vidéki város ipara azonban kevéssé fejlődött. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1949-ben az ipari munkások 49 százaléka (1930-ban 60 százaléka) budapesti üzemekben dolgozott. Az életkörülmények, az életmód különbségeit pedig találóan jellemezte Enyedi György (1980) azzal, hogy az elmaradt kis faluban élő paraszt és a fővárosi tudós „mintha nem is egy kontinensen élnének”. Az elmaradt falvakban élő lakosság súlyosan hátrányos helyzetét pontosan írták le az 1960-as és 1970-es években írott szociográfiák (Végh 1972; Moldova 1974).

Az 1950-es évek második felében azonban egyre világosabban kezdtek megmutatkozni a fővárosra koncentrált fejlesztés nehézségei és költségei: a fővárosi lakásállomány, közlekedési hálózat, vízművek és csatornák egyre kevésbé voltak képesek a növekvő iparban foglalkoztatottak szükségleteit kielégíteni. Ekkor fogalmazódott meg az a koncepció, hogy Budapest vonzásának ellensúlyozására néhány vidéki nagyvárosban (Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Győrött) „ellenpólusokat” kell kialakítani.

Ezek mintegy az ország öt nagy régiójának középpontját is alkották. Ennek nyomán ez az öt nagyobb vidéki város gyors fejlődésnek indult.

Hamarosan itt is jelentkeztek azonban – bár sokkal kisebb mértékben – a korábban a fővárosban észlelt problémák. Emellett a hat nagy tervezési régió (központi, északi hegyvidéki, északkelet- és dél-alföldi, dél- és észak-dunántúli régió) sem vált a gazdasági tervezés és irányítás valóságos egységévé. Viszont az 1960-as évek második felében a gazdasági reformokkal párhuzamosan nagyobb önállóságot kaptak a megyék, nagyobb pénzösszegek felhasználásáról dönthettek. Ennek következtében szinte minden megye saját központjának erőteljes fejlesztéséhez kezdett. Ezekben az években váltak korszerű városi központokká az olyan, korábban elmaradott, álmos megyeszékhelyek, mint Nyíregyháza, Szolnok és Szekszárd.

A fejlesztési erőforrásoknak a megyeközpontokba történő összpontosítása azonban azzal járt, hogy a legtöbb megyében a többi város és nagyobb község alig fejlődött. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció. Ugyanis a fővároson és a felsőfokú központi funkciót ellátó 23 felsőfokú központon kívül (ide tartoznak a megyeközpontok és még néhány nagyobb város, mint Baja, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Sopron) kiválasztott 106 középfokú központot. Ezeknek egyik része város, másik része község volt. Távlatilag a terv mindegyiknek várossá fejlesztését írta elő. Ezzel meg lehet valósítani Erdei Ferencnek és Bibó Istvánnak az 1945 utáni években kifejtett koncepcióját, hogy az országnak minden kisebb régiójában legyen egy városi központ, amely a környező falvak lakossága számára könnyen elérhetően (egynapos, félnapos oda-vissza utazással és ott-tartózkodással) biztosítja a városi szolgáltatásokat, tehát a kereskedelmi szakboltokat, középfokú iskolákat, egészségügyi szakellátást, művelődési intézményeket (Bibó 1986).

Az elgondolás csírái Erdei Ferenc híres trilógiájában, a Magyar város (1939), a Magyar falu (1940) és a Magyar tanyák (1941) című könyvekben találhatók meg. Erdei itt az alföldi mezővárosok és a környező tanyavilág közötti kapcsolatot mutatta be, kiemelve, hogy így biztosíthatóak a városi élet és a termelés színhelyén lakás előnyei. A városi lakos parasztgazdáknak ugyanis a városi lakás mellett tanyájuk is volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az Erdei-Bibó-féle koncepció nemcsak a településhálózat fejlesztését, hanem a közigazgatás teljes átalakítását, a megyerendszer megszüntetését és helyette e kisebb városkörnyékeknek önigazgatási egységgé való átalakítását is tervbe vette. A településhálózat-fejlesztési koncepciónak kétségtelen érdeme volt, hogy kimondta a de- centralizáltabb településfejlesztés szükségességét, és annak megvalósulását is elősegítette. Bírálhatjuk azonban ezt a koncepciót azért, mert az úgynevezett alsó fokú központoknak már a kiválasztása sem mindig volt sikeres (a 984 ilyen alsó fokú központot a megyék választották ki a községek közül). Még kevésbé sikerült őket a környező terület alapellátását biztosító központokká fejleszteni. Ennek következtében nagy részüknek lakossága is csökkent.

Még nagyobb problémák jelentkeztek abban a közel 2000 községben, amelyeket semmilyen központi funkcióra nem jelöltek ki. Lakosságuk 1980-ban 1,6 millió volt. A koncepció semmilyen elképzelést sem tartalmazott ezek jövendőbeli sorsáról, és ez azzal járt, hogy sokan fejlesztésre alkalmatlannak tekintették őket. Ennek következtében ezeknek a községeknek jelentős része a korábbi fejlettségi szintet sem tudta tartani, hanem szegényedett, infrastrukturális ellátottsága is romlott. Ezért a lakosság fiatalabb és vállalkozó kedvű része igyekezett elköltözni, az ottmaradt idős és szegény népesség helyzete pedig ennek következtében még hátrányosabbá vált. Ezeknek a problémáknak következtében az 1970-es években a régi város-falu ellentétpár helyére olyan településszerkezet lépett, amelyben az éles válaszvonalak a középfokú központok és az alsó fokú központok és még inkább az utóbbiak és a központi funkciókkal nem rendelkező, úgynevezett alapfokú települések közé tevődtek át.

Az 1980-as években a településhálózat fejlesztésében új elképzelések érvényesültek. A népgazdasági tervek célként tűzték ki a községek népességmegtartó erejének fokozását s azt, hogy a kisebb községek fejlesztésére, a helyi önkormányzat visszaállítására nagyobb figyelmet fordítsanak. Ugyanebben az időszakban azonban a gazdasági nehézségek következtében lényegesen csökkentek azok a pénzalapok, amelyeket településfejlesztésre lehetett fordítani. Ezért ezeknek a leszakadó községeknek a helyzete, népességüknek az országos átlaghoz képest megállapítható hátrányai nem csökkentek, hanem inkább tovább nőttek.

1990 után a települések önállósága nagymértékben megnőtt. Ezzel párhuzamosan a településhálózat központi kormányzati intézkedésekkel történő fejlesztésének lehetősége és az erre vonatkozó országos tervek kidolgozása nagymértékben visszaszorult. Ezáltal az elmaradt községek a korábbinál sokkal nagyobb mértékben magukra vannak utalva. A szegény községek esetében, amelyek nem tudnak jelentékeny helyi adókat szedni, ez igen súlyos problémákat okozhat. Igen alapos szociológiai vizsgálatok lennének szükségesek annak felméréséhez, hogy ilyen körülmények között az elmaradt és szegény községekkel mi történik majd.

Az életkörülmények különbségei

A különböző kategóriájú települések életkörülményei közötti különbségek lényeges társadalmi egyenlőtlenségeket jelentenek. Csökkentésük a magyar településpolitikának évtizedek óta hangoztatott célja. Nézzük meg, mennyire sikerült e cél felé közeledni!

A két világháború közötti korszak jövedelemkülönbségeit érzékeltetik a 4. fejezetben idézett társadalmi rétegenkénti jövedelemadatok az 1930-as évek elejéről: ekkor a falusi népesség túlnyomó részét alkotó mezőgazdasági munkások az országos átlagjövedelemnek 34 százalékát, a gazdasági cselédek a 38 százalékát és a 0–10 holdas kisbirtokos parasztok a 43 százalékát érték el.

A KSH háztartásijövedelem-felvételeiből ismerjük az egy főre jutó átlagos jövedelem alakulását Budapesten, a többi városban és községben 1962-től 1987-ig. Hasonló adataink vannak a Magyar Háztartás Panel felvételből 1992 óta (6.1. táblázat). Meg kell jegyezni, hogy a különböző évekre vonatkozó adatok nem teljesen összehasonlíthatóak, mert a község- és a városkategóriák mindig az adott évi községi és városi rangú települések jövedelmeit mutatják, és időközben egyre több község kapott városi rangot. Az adatok azonban ennek ellenére világosan jelzik azt a tendenciát, hogy míg 1962-től 1982-ig lassan csökkentek a főváros, a többi város és a községek közötti jövedelemkülönbségek, ezután a különbségek nőni kezdtek, és 1990 óta erőteljesen növekednek. Még élesebbek lennének a különbségek, ha a községeken belül különválasztanánk a különlegesen elmaradottakat, mert ezekben a jövedelem messze elmarad a községi átlagtól is.

6.1. táblázat - 6.1. táblázat ♦ Az egy főre jutó háztartási jövedelem átlaga az országos egy főre jutó jövedelem átlagának százalékában

Év

Község

Város

Budapest

1962

90

108

131

1967

95

99

119

1972

95

97

118

1977

96

98

116

1982

96

99

112

1987

94

100

114

1992

89

95

129

1995

85

93

145


A jövedelmi olló szétnyílásának messzemenő következményei vannak. A községi népességben sokkal nagyobb a szegények aránya, mint a városokban, és különösen Budapesten. Még nagyobb a községi népesség hátránya, ha a tartósan szegényeket vizsgáljuk. A községekben az országos átlagnál magasabb a munkanélküliségi arány, és átlagosan hosszabb ideig tart a munkanélküliség.

Noha az elmúlt évtizedekben a községekben lényeges infrastrukturális fejlődés ment végbe, és javultak a lakáskörülmények, mégis 1994-ben még mindig a községi népesség 21 százaléka lakott vízvezeték nélküli lakásban, míg országosan ez az arány csak 12 százalék. A községi lakások 88 százalékában nem volt telefon, míg országosan 60, Budapesten 38 százalék a telefon nélküli lakások aránya.

A Magyar Háztartás Panel felvételből vizsgáltuk a lelkiállapot problémáinak egyes lelki és testi tüneteit is. Ezek rendre gyakrabban fordulnak elő a községi népességben, mint a városokban, és a budapesti lakosság ebben a tekintetben is viszonylag a legelőnyösebb helyzetben van (6.2. táblázat).

Regionális különbségek

A regionális különbségekről rendelkezésünkre álló mutatók arra engednek következtetni, hogy a megyék közötti különbségek az 1960-as évek óta kissé csökkentek. Például az 1967. évi családijövedelem-vizsgálat idején a legalacsonyabb egy főre jutó jövedelmű megye, Szabolcs-Szatmár az országos átlag 88 százalékát, a legmagasabb jövedelmű Baranya megye pedig annak 107 százalékát érte el. Az 1987. évi felvétel szerint a legalacsonyabb jövedelmű megye, Borsod-Abaúj-Zemplén az országos átlag 90 százalékát, a legmagasabb jövedelmű Komárom megye pedig 104 százalékát érte el. (Természetesen mindkét időpontban Budapesten lényegesen magasabb volt a jövedelemátlag, mint a legmagasabb jövedelmű megyében.) Az infrastrukturális ellátottsági mutatók is a korábbi szélsőséges egyenlőtlenségek kiegyenlítődésére engednek következtetni.

6.2. táblázat - 6.2. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai, településkategóriák szerint, 1993

A lelkiállapot problémáinak megnyilvánulása

Község

Kisebb

város

Megyei

város

százalék

Buda

pest

Össze

sen

Gyakran kimerült

67,1

58,5

58,6

54,1

61,2

Sokszor van erős szívdobogása

40,5

30,0

30,6

30,5

34,4

Állandóan izgatott, ideges

36,6

27,7

27,6

22,9

30,5

Gyakran erősen fáj a feje

35,7

29,6

23,5

22,6

30,1

Gyakran előfordul, hogy mindene remeg

27,7

17,3

17,7

15,0

21,2

Többnyire úgy érzi, hogy nincs szerencséje

64,9

56,5

50,5

44,7

57,1

Sokat aggódik egészségi állapota miatt

47,6

39,1

36,2

33,5

41,2

Egészen összezavarodik, ha több dolgot kell rövid idő alatt elvégeznie

34,3

26,4

25,0

21,7

28,6

Félelmeitől, szorongásaitól nem tud szabadulni

24,3

16,9

17,2

16,2

19,8


Az 1990 óta eltelt időszakról – az adatfelvételek mintájának kisebb volta következtében – nincsenek hasonlóan pontos jövedelmi adataink regionális vagy megyei részletezésben. Úgy látszik azonban, hogy a messze kiemelkedően kedvező helyzetű főváros után a központi régió következik, ezt követi az északnyugat-dunántúli és a déli régió, és a jövedelem tekintetében a keleti-északkeleti régió messze elmarad ettől. Ennek következtében a szegénység is az utóbbi régióban a legelterjedtebb. Az évtizedeken keresztül fennálló és kissé mérséklődött jövedelemkülönbségek tehát ma ismét felerősödtek (Enyedi 1996). Annyi módosulást lehet sejteni, hogy a nyugati határszélhez közeli területek relatív jövedelmi helyzete javult. A munkanélküliségi arány is hasonlóan nagy regionális különbségeket mutat: 1996 februárjában a munkanélküliek aránya Budapesten csak 6 százalék, 7 százalék Vas megyében, 8 százalék Győr-Moson-Sopron megyében, viszont 21 százalék Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, 19 százalék Borsod-Abaúj-Zemplén megyében és 18 százalék Nógrád megyében.

Az ország különösen elmaradt régiói azonban nem követik a megyehatárokat. Ha finom módszerekkel településenként próbálják meghatározni különböző mutatók alapján az elmaradottságot, akkor az így meghatározott elmaradott régiók hátrányai még lényegesebbeknek látszanak. Ezek a különösen elmaradt mikrorégiók elsősorban Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megye keleti részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye északkeleti részén, Nógrád és Heves megye északi részén, Jász-Nagykun-Szolnok megye északkeleti részén, továbbá Baranya, Somogy és Zala megye határ menti kisfalvas részein találhatók meg. Összefoglalóan és hosszabb történeti korszakra visszatekintve kétféle regionális egyenlőtlenséget lehet Magyarországon megállapítani:

1. Budapest és a körülötte lévő megyék lényeges előnyét a központtól távol fekvő megyékhez viszonyítva. Ez tehát egy centrum-periféria jellegű egyenlőtlenség, és valószínűleg az iparosodás kezdetén alakult ki.

2. Az északnyugati országrész előnyét a keleti-délkeleti országrészekkel szemben. Azt gyaníthatjuk, hogy ez az egyenlőtlenség sokkal távolabbi múltban gyökerezik, és azzal függ össze, hogy a nyugat-európai hatások előbb érték el a Kisalföldet, és az Európával való kapcsolatok évszázadokon keresztül (amikor például az ország többi része a Török Birodalomhoz tartozott) erősebbek voltak, mint a keleti országrészekben.

Budapest városökológiai övezetei

Budapest kerületeinek összehasonlításakor azonnal szembetűnik, hogy mennyire lényeges különbségek vannak közöttük a társadalmi összetétel, az életszínvonal és az életkörülmények tekintetében. Elég utalni Józan Péter (1986) azon megállapítására, hogy 1980-1983-ban Budapestnek négy kerületében (I., II., XI., XII.) a férfiak születéskor várható élettartama 68 évnél hosszabb, ezzel szemben hat kerületben (VI., VII., VIII., IX., XVIII., XX.) 65 évnél rövidebb, tehát három évnél nagyobb volt a különbség. Józan Péter szerint a „legjobb” kerületekben a halandóság szintje eléri a nyugat-németországi férfiak átlagos halandóságát, míg a „legrosszabbakban” Szíria halandósági szintjén áll. Mivel a halandóságot felfoghatjuk az életszínvonal és életkörülmények összefoglaló mutatójaként, ezek az adatok szemléletesen érzékeltetik, hogy mekkora különbségek vannak az egyes kerületek lakosságának körülményeiben.

A szociológiai szakirodalomban leírt városökológiai mintákat azonban csak részben találhatjuk meg Budapesten. A budai kerületek nagy része a legjobb társadalmi helyzetű rétegek lakóhelye, így – elsősorban a domborzati viszonyok miatt – a más nagyvárosok külső övezeteiben megfigyelt kertvárosok, villás lakónegyedek, szuburbán övezetek szerepét töltik be. Az V. kerület, vagyis a Belváros kormányzati és üzleti központ szerepet játszik, de ma már nem a privilegizált rétegek preferált lakóhelye. A Belváros körül, a VI. kerülettől a IX. kerületig fel lehet ismerni a koncentrikus körök elméletének átmeneti övezetére jellemző sajátosságokat. A VII. és VIII. kerületben a legelterjedtebb a szegénység. A pesti oldalon lévő szuburbán övezetek, valamint Óbuda és Budafok-Albertfalva nagy része csak olyan értelemben szuburbán területek, hogy sok családi házat találunk bennük, ezekben azonban nagyrészt munkások laknak. A budai oldalon a városhatáron kívül fekvő települések egy része (például Budakeszi) az utolsó években kezd „előkelő” szuburbán övezetté válni.

Csanádi Gábor és Ladányi János (1992) több évtizedre visszamenően és a kerületeknél kisebb területi egységek adatai alapján vizsgálták Budapest városszerkezetét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kerületeken belül is lényeges különbségek vannak, a szegénység különösen egy-egy kisebb területen összpontosul. Míg a VI. kerületben például az Andrássy út és néhány annak közelében lévő utca a privilegizált rétegek lakóhelye, a messzebb fekvő mellékutcákban helyenként a szegénység tömörülését lehet megállapítani. Sőt, ennél is továbbmenve azt állapították meg, hogy hagyományosan még egy-egy lakóházon belül is meg lehet figyelni a szegregációt: az utcai oldalon lévő nagyobb és komfortos lakásokban a privilegizáltabbak, az udvarra néző kis és komfort nélküli lakásokban a szegény rétegek laktak.

Szirmai Viktória (1988) Dunaújvárosban végzett hasonló ökológiai vizsgálatot, és azt találta, hogy bár Dunaújváros igazi „szocialista” város volt abban az értelemben, hogy majdnem teljes mértékben 1950 után épült, tehát érvényesíteni lehetett a szocialista városépítési elveket, a társadalmi rétegek szegregációja az egyes városrészekben ott is kialakult.

Lakásviszonyok

Magyarországon az elmúlt évtizedekben igen alapos lakásszociológiai kutatásokat végeztek. Különlegessé tette a hazai lakásviszonyokat az a tény, hogy két élesen elkülönülő lakáshoz jutási rendszer élt egymás mellett: a magántulajdonban lévő lakások vásárlásának és építésének piaca és az állami (tanácsi, vállalati) lakáskiutalás.

Szelényi Iván (1972; 1990) a két rendszeren belül is megkülönböztetett lakásosztályokat a lakások jellege és minősége szerint. Az állami bérlakásokban lakók között megkülönböztette: az új állami bérlakásokban élőket, továbbá a régi állami tulajdonú bérlakások lakóit. Mindkét bérlakás-kategóriában a lakók a reális piaci árnál sokkal alacsonyabb lakbéreket fizettek.

A magántulajdonban lévő lakásokban lakók között megkülönböztette: a nagyobb lakóépületekben lévő öröklakások tulajdonosait, az új családi házak tulajdonosait, továbbá a régi családi házak, parasztházak tulajdonosait.

A magántulajdonban lévő lakáshoz jutás az építés vagy vásárlás alkalmával egyszeri igen nagy kiadásokkal járt. Végül külön osztályba sorolta a lakással nem rendelkezőket.

A különböző társadalmi rétegeknek az ezekben a lakásosztályokban való megoszlása és a közöttük való mozgása nagyon eltérő. Az átlagosnál magasabb jövedelműek elsősorban az új állami bérlakás és az új öröklakás osztályba tartoznak. A legszegényebb rétegek viszont vagy a régi állami bérlakás-, vagy a parasztház-kategóriában laknak.

Ez már eleve jelzi, hogy az elvben az egyenlőséget megvalósítani kívánó lakáspolitika oda vezetett, hogy a legjobb módú réteg élt legnagyobb arányban a legjobb minőségű és viszonylag alacsony lakbérű első lakásosztályban.

Még nagyobb egyenlőtlenségeket okoz a lakáshoz jutás módjainak társadalmi differenciálódása: a legjobb módú rétegek tagjainak van a legnagyobb esélyük arra, hogy új állami bérlakáshoz jussanak, tehát az első osztályba lépjenek be. Viszont a legszegényebb rétegek tagjai igen nagy arányban arra kényszerülnek, hogy magánerőből építsenek lakást.

Az egyenlőségi elven alapuló lakáspolitika azért vezetett ilyen fokú egyenlőtlenséghez, mert az általános lakáshiány következtében (és mert az állami lakásépítés egyre inkább visszaesett) az új állami bérlakások elosztásánál kimondottan vagy ki nem mondva érvényesült a lakásigénylők „társadalmi hasznosságának” mérlegelése, és ennek keretében a nagyobb képzettségű, magasabb beosztást betöltő személyeket ítélték hasznosabbnak és ezért érdemesebbeknek az állami bérlakáshoz jutásra.

A szocialista korszak lakásviszonyainak és lakáspolitikájának ez az elemzése Konrád György és Szelényi Iván (1969) korábbi lakótelep-vizsgálatára támaszkodott, amely az 1960-as években újjászületett magyar szociológia egyik első korszerű szociológiai adatfelvétele volt. Négy magyar városban négy új lakótelepet vizsgáltak meg. Megállapították, hogy a lakótelepek egyáltalán nem felelnek meg azoknak a reményeknek, amelyeket hozzájuk fűztek, többek között, mert

1. a lakótelepeken élő népesség a társadalmi szerkezetben túlnyomórészt középső helyzetben van, tehát nem a leginkább rászorult rétegek jutottak ezen a viszonylag erősen támogatott módon lakáshoz;

2. a lakótelepek lakóinak nagy része elégedetlen a lakásával; ebben lényeges szerepet játszik, hogy a lakások kicsik, pontosabban a lakások nagyság szerinti megoszlása erősen koncentrált, így a nagyobb létszámú családok számára szükségképpen szűkek;

3. a lakótelepek ugyan viszonylag kényelmes életkörülményeket biztosítanak, de nem képesek a belső meggyökerezettségnek, a személyessé vált sokoldalú emberi kapcsolatoknak élményét nyújtani az ott lakóknak, ebben a tekintetben lemaradnak még az elavult városrészek mögött is;

4. ezért az új lakótelepeken lakáshoz jutottak jelentős része a következő években el akar onnan költözni.

A rendszerváltás gyökeresen megváltoztatta a lakásviszonyokat. Az állami tulajdonban lévő lakásállománynak nagyobb – minőségileg jobb – részét eladták a lakóknak, mégpedig igen kedvező áron. A vevők nagyrészt a társadalom magasabb jövedelmű rétegeihez tartoztak, mivel a jobb minőségű lakásokban már eleve a jobb módúak laktak, továbbá a magasabb jövedelműeknek volt annyi megtakarított pénzük, hogy lakásukat meg tudták vásárolni. Többnyire a nagyobb és régebbi bérházak maradtak önkormányzati tulajdonban. 1995-ben már csak a lakásállomány 9,1 százaléka volt állami (önkormányzati) tulajdonban. Ezek jelentős részben a városok leromlás felé tartó kerületeiben helyezkednek el. Az önkormányzatok a lakbéreket nem emelték fel a piaci ár színvonalára, mivel a nagyrészt alacsony jövedelmű lakók képtelenek lennének ezt a lakbért megfizetni. Ezáltal azonban a nagyobb bérházak építése nyilvánvalóan gazdaságtalan vállalkozás maradt. Ezért magánszemélyek nem építenek nagyobb többlakásos bérházakat, az önkormányzatoknak pedig nincsenek meg ehhez az anyagi eszközeik. Így a lakásépítés nagymértékben csökkent, és az épülő új lakások túlnyomó része családi ház vagy kisebb magántulajdonú társasház. Jelenleg 1996-ban még egyáltalán nem látszik, hogyan fog a lakáspiac és a lakásépítés a jövőben alakulni.