Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Urbanizáció

Az elmúlt évszázadok európai és az elmúlt évtizedek világméretű rohamos városodási folyamatának korában a városszociológiának – de a várostervezésnek, az államigazgatásnak, a gazdaságpolitikának és a környezetvédelemnek is – alapvető kérdése, hogy meddig folytatódhat ez az urbanizációs tendencia. Az egyik szélső álláspontot többek között Arnold Toynbee (1971) angol történész fogalmazta meg: néhány évtizeden belül a fejlett országok népességének túlnyomó többsége néhány nagy „megalopoliszban”, azaz egymással összefüggő, sokmilliós városok övezetében fog élni. Ilyen megalopolisz például az Egyesült Államok keleti partvidékének Boston és Washington közötti része.

Egy másik felfogás szerint a „szolgáltatási társadalomban” a technika lehetővé teszi a munkahelyek nagyfokú decentralizációját, emellett tökéletesedik a közlekedés és a távközlés, és ezek hatására a lakosság kisebb településeken fog szétszóródni, mert a nagyvárosi lakóhely jelenlegi előnyeit majd ugyanúgy élvezheti, viszont elkerülheti a nagyvárosok nyilvánvaló hátrányait. Enyedi György (1984) ezt a modern urbanizáció ciklikus elméletében fogalmazta meg. Eszerint a ciklus első, „városrobbanás" szakaszában rohamosan nő a városok népessége. A második szakaszát a relatív dekoncentráció jellemzi: a városnövekedés lefékeződik, a nagyvárosok központjaiban helyenként már csökken a népesség, viszont gyorsan fejlődnek az elővárosok, s a falvak között elválnak a dinamikusan növekvők és a hanyatlók. A harmadik a dekoncentráció vagy dezurbanizáció szakasza. Ekkor a városnövekedés megáll, a falusi népesség száma és aránya nőni kezd. Hazánk jelenleg a második szakaszban van. A településfejlesztésnek azonban fel kell készülnie a minden bizonnyal bekövetkező harmadik szakaszra is. Ebből a szempontból különösen fontos azzal tisztában lenni, hogy teljesen elnéptelenedett falvak, továbbá olyanok, ahol már az alapvető ellátás is hiányzik, nem élednek újjá, ilyen helyre városi lakosok nem költöznek.

A városiasodás, illetve annak lelassulása és a dekoncentráció, vagyis a falvak újabb fejlődésnek indulása természetesen szorosan függ a városi és a falusi jövedelem-színvonal különbségétől, az életkörülmények egyenlőtlenségeitől is. Tisztázatlan kérdés, hogy van-e olyan törvényszerűség, hogy a város-falu különbségek e vonatkozásokban csökkennek-e a fejlődés során.

A városi és a falusi életmód különbségei

A másik alapvető elméleti kérdés, hogy miben különbözik egymástól a városi és a falusi életmód, továbbá a városi életmód jobb-e, mint a falusi.

A középkor óta uralkodott az a felfogás, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”, mert a városi önkormányzatok többé-kevésbé függetlenedni tudtak a feudális földesurak elnyomó hatalmától. Tocqueville (1983) viszont az 1830-as években azt állapította meg az Egyesült Államokról, hogy a demokratikus intézmények fenntartását elsősorban az segíti elő, hogy nincs egyetlen nagy főváros, amely az egész országot befolyásolni tudná. L. Mumford (1985) könyvében, amelyben a városok több ezer éves történetét és jövő perspektíváit áttekinti, mindkét oldal érveit és meglátásait megtalálhatjuk: egyrészt a városoknak a műszaki, gazdasági és kulturális fejlődést előmozdító szerepét, másrészt a városi központok szerepét a politikai elnyomásban és a háborúk kirobbantásában.

A városi és falusi életmód megkülönböztetése terén klasszikusnak számít Tönnies (1983) 1887-ben megjelent könyve, amely szerint a falvakra a „közösség” (Gemein- schaft) a jellemző, a városokra a „társadalom” (Gesellschaft). A közösségben a személyes kapcsolatok uralkodnak, azok szabályozzák a társadalmi életet, a társadalmakban viszont a személytelen cserekapcsolatok uralkodnak, s szerződések szabályozzák a társadalmi életet.

A chicagói városszociológiai iskolához tartozó L. Wirth (1938) Urbanizmus mint életmód című munkájában a nagyváros lényegét találóan egy különleges életmódban látja.

A városi életre a kifinomultság, a változatosság, a szabadság és a tolerancia jellemző. Ennek okát abban véli felfedezni, hogy a városi lakosok sokféle életstílussal találkoznak, ezért elfogadóbbak, toleránsabbak az övéktől eltérő nézetekkel, életstílusokkal szemben, azaz kevésbé etnocentrikusak, mint a kisvárosok és a falvak lakói. A városi életmód ezen előnyeinek azonban nem jelentéktelen költségeit is látta: az emberi kapcsolatok elszemélytelenednek, a városi lakosok jellegzetes attitűdje a közömbösség, a csömör (a „blazírt” attitűd). A városi lakosok nem teljes személyiségükkel vesznek részt az emberi kapcsolatokban, hanem csak személyiségük egy részével, egy szeletével. Mereven elváló szerepek szerint érintkeznek egymással. Egy falusi boltban például a vevő és az eladó vásárlás alkalmával elbeszélget egymással, viszont a városi boltokban érintkezésük csak az adásvételre korlátozódik. Az ilyen részleges emberi kapcsolatok és a szerepek azért kell hogy uralkodjanak a nagyvárosokban, mert az egyes ember számára lehetetlen személyes kapcsolatot kialakítani azzal az igen nagyszámú emberrel, akivel a nagyvárosban érintkezésbe kerül. S. Milgram ezen továbbmenve úgy magyarázta a nagyvárosi kapcsolatok felszínességét, hogy a nagyvárosi emberre pszichológiai túlterhelés nehezedik a környezetből érkező nagyszámú kihívás miatt, és e túlterhelés ellen csak úgy tud védekezni, ha kapcsolatai felszínesek és rövid távúak. Más szociológusok azt emelték ki, hogy a városokban nagyobb fokú az elidegenedés, az anómia, ennek következtében gyakoribb mindenféle deviáns viselkedés és társadalmi dezorganizáció.

Egyes empirikus vizsgálatok azonban azt mutatták ki, hogy a nagyvárosi lakosság életmódja és életfelfogása korántsem egységes, és nem minden része mutatja a Wirth és mások által feltételezett sajátosságokat. H. Gans (1962) amerikai szociológus például „etnikai faluszigeteket” („ethnic villagers”) mutatott ki az amerikai nagyvárosokban, amelyeknek lakói egy-egy etnikumhoz tartoznak (például olaszok), és a nagyvároson belül olyan személyi kapcsolataik vannak, amilyenek a falvak lakóira jellemzők.

A szuburbiákban, vagyis a nagyvárosok körül elhelyezkedő, nagyrészt a városban dolgozóknak lakóhelyéül szolgáló kertes-családiházas övezetekben szintén a családok, barátok, lakóhelyi közösségek közötti intenzív személyes kapcsolatok a jellemzőek (Gans 1967).

Városökológiai elméletek

A városszociológia egyik klasszikusának számító, de ma is nagyon jól használható elméletét, az úgynevezett humánökológiai vagy városökológiai elméletet a chicagói szociológiai iskola dolgozta ki a két világháború között. Chicago rohamosan fejlődő nagyváros volt ebben az időszakban, de a gyors városnövekedéssel együtt súlyos urbanizációs problémák is jelentkeztek, mint a bűnözés, szegénység stb. Ezeknek felismerése ösztönözte a chicagói szociológusokat arra, hogy kifejlesszék a nagyvárosok szociológiai kutatását, és megpróbálják a városi bajok okait megtalálni, továbbá az orvoslás lehetőségeit megmutatni.

A városökológiai elmélet abból indult ki, hogy a növény- és az állatvilág területi elhelyezkedéséhez hasonlóan a nagyvárosokban is bizonyos városrészekhez kapcsolódnak különféle tevékenységek, és bizonyos városrészekben koncentrálódnak a lakosság különböző rétegei. Különösen a deviáns viselkedéseknek és bizonyos társadalmi problémáknak, mint a szegénységnek egyes városrészekbe koncentrálódása érdekelte őket. Azt találták, hogy Chicagóban mindezek a város meghatározott, úgynevezett átmeneti övezetében különösen gyakoriak.

Park és Burgess (1925) a Chicagóban és más amerikai városokban talált ökológiai elrendeződés alapján a koncentrikus körök elméletét fogalmazta meg. Eszerint a városközpont az üzleti övezet. Itt vannak a nagy áruházak, bankok, szállodák, művelődési és szórakoztató intézmények. Körülötte helyezkedik el az úgynevezett átmeneti övezet. Ez korábban viszonylag jó lakásokat magukban foglaló bérházak területe volt, de fokozatosan leromlott, és ezzel párhuzamosan egyre inkább a szegények, újonnan bevándorlók, Amerikában a színes bőrűek lakóhelyévé vált. Ezzel összefüggésben itt összpontosul az összes társadalmi probléma, mint a szegénység, a prostitúció, az alkoholizmus stb. Az amerikai nagyvárosokban az alkoholisták negyedének külön elnevezése van: Skid Row. A fizikai és társadalmi leromlás mechanizmusa világos: az üzleti negyed közelében lévő bérházakat a tulajdonos nem tartja érdemesnek restaurálni, mert az üzleti negyed fokozatos terjeszkedésével a telekárak hatalmas emelkedésére lehet számítani, viszont a lakóházak értéke minimális marad (mivel lebontják majd őket, hogy helyet adjanak a felhőkarcolóknak). A leromlott városrészeket és nyomornegyedeket nevezzük angol szóval „slum”-nak.

A harmadik gyűrűben valamivel jobb helyzetű munkások élnek bérházakban, a negyedik övezet a munkások családi házainak területe, az ötödik övezetben új bérházak állnak. Végül a nagyváros körül van az ingázók lakásainak övezete. Itt alakultak ki a kertes, családiházas külvárosi területek, a „szuburbiák".

Egy másik városökológiai elmélet szerint nem koncentrikus körökre, hanem a központtól a város határáig kinyúló szektorokra lehet a városokat felosztani. Így vannak ipari szektorok, kereskedelmi szektorok és lakóterületi szektorok. A szektorok kialakulásában szerepet játszanak a fő közlekedési utak. Megfigyelték, hogy a nyugat-európai városokban a központtól északnyugat felé elhelyezkedő területen állnak a legjobb módú rétegek lakóépületei, mert – az uralkodó északnyugati szél következtében – itt a legjobb a levegő. A domborzat is befolyásolja a város szerkezetét: a dombokon és a nagyobb folyók partján jobb lakónegyedek helyezkednek el.

Egy harmadik városökológiai elmélet szerint a nagyvárosokon belül több városmag van, ezek köré egymástól többé-kevésbé független városrészek szerveződnek.

A városi övezetek elkülönülése együtt jár lakosságuk erős szegregációjával. Az amerikai városszociológia figyelmének középpontjában a bőrszín szerinti szegregáció áll, azaz elsősorban a szegény fekete lakosság elkülönülése egyes városrészekben, főképpen az átmeneti övezet egyes részeiben. A megismétlődő zavargások ezekben a városrészekben (legutóbb például Los Angelesben), az igen rossz közbiztonság, az „egy szülő – gyermek” összetételű családok igen magas aránya, a nagyon magas házasságon kívüli születési arány és más problémák egyre több gondot okoznak az amerikai társadalomnak. Az elmúlt évtizedek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ezeken a problémákon úrrá lenni. Ezekből a leromlott városrészekből ugyanis nemcsak a fehér lakosság menekül el, hanem a szegénységből kiemelkedő feketék is igyekeznek azokat elhagyni. Ezért leromlik bennük a kereskedelmi hálózat, az oktatás, az egészségi ellátás stb. Ezek a népmozgások inváziós és szukcessziós folyamatokkal járnak: beáramlik a szegény lakosság, és elfoglalja a távozó jobb módú lakosság helyét. Közben maga az átmeneti övezet elhelyezkedése is lassan megváltozhat: a városközpont, ha növekszik, lassan kijjebb szoríthatja az átmeneti övezet belső határát, viszont az átmeneti övezet is terjeszkedhet a munkások lakta bérházak felé.

Az invázió és szukcesszió kísérőjelensége a lakások vonatkozásában a filtráció. A filt- ráció következtében, de ettől függetlenül egyszerűen a fizikai elhasználódás következtében is, a lakások állapota és minősége többé-kevésbé szükségszerűen romlik. Így a régi lakóházak övezete lassan halad a „slumosodás” felé.

Végül a városok és falvak szociológiájának kérdésköréhez közel áll a regionális különbségek kérdése. Régóta felismerték, hogy egy-egy országon belül vannak az átlagosnál sokkal fejlettebb és gazdagabb régiók, és sokkal elmaradottabb, szegényebb régiók. A fejlett régiót szokás centrumnak vagy magnak (core) nevezni, a fejletleneket pedig, mivel többnyire a magtól távolabb helyezkednek el, perifériának. A centrum és a periféria között helyezkedik el a „félperiféria”.

Érdekes elméleti kérdés, hogy ezeknek a regionális egyenlőtlenségeknek a léte mennyire szükségszerű, illetve mennyire változik az egyenlőtlenség a gazdasági és társadalmi fejlődés során. Van a regionális szociológiában olyan hipotézis is, amely szerint a modern gazdasági fejlődés kezdeti szakaszában erősen megnőnek a regionális különbségek, mert a fejlődés a magrégióban indul meg, és a periferiális régiók csak lassan vagy egy ideig egyáltalán nem követik azt. A fejlődés későbbi szakaszaiban viszont feltételezik a regionális különbségek mérséklődését azzal párhuzamosan, hogy a gazdasági fejlődés az ország minden részére kiterjed.

Enyedi György (1996) szerint a tömegtermelés korszakát (1920-1970) felváltó poszt- fordista gazdaság korszakában (1970-től) a fejlett országok regionális különbségei megváltoznak. Egyes hagyományos ipari – jelentős részben nehézipari – régiók hanyatlásnak indulnak, viszont korábban elmaradott falusi körzetek sok esetben rugalmasan képesek az újfajta gazdasági fejlődés követelményeinek megfelelni, és így fellendülnek. Lehetővé válik a gazdasági tevékenységek földrajzi dekoncentrálása, ezáltal megerősödnek a kis- és középvállalatok. Mindez összefügg az előbbiekben tárgyalt dezurbanizá- cióval. Ugyanakkor néhány nagyváros, főleg a nemzetközi metropolisok szerepe megerősödik, a metropolisok között szoros kapcsolatok alakulnak ki.