Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke

Az egyenlőtlenség témakörében az egyik elméleti, nem is annyira szociológiai, mint inkább társadalomfilozófiai kérdés, hogy mennyire indokoltak, szükségesek, elfogadhatóak az egyenlőtlenségek, azokon belül is a jövedelmi egyenlőtlenségek. Három álláspontot szokás megkülönböztetni (McCord-McCord 1977).

1. Az egyenlőtlenségek szükségszerűek, sőt kívánatosak. Ez a felfogás a XIX. századi szociáldarwinizmusra nyúlik vissza, amely szerint kívánatos, hogy a legrátermettebb emberek (akik ezáltal a legmagasabb jövedelmeket szerzik) minél sikeresebbek legyenek, és így mintegy természetesen kiválasztódjanak. Ennek az álláspontnak ma háromféle indoklását találhatjuk meg a szakirodalomban: a) A társadalomban szűk elitek állnak szemben a tömegekkel, ezek az elitek az átlagnál tehetségesebbek, intelligensebbek, ők viszik előre a gazdaság, a társadalom, a kultúra fejlődését, ezért magas jövedelmeket érdemelnek. Ezt nevezhetjük elitista álláspontnak. b) Minden társadalmi beavatkozás a fennálló jövedelemeloszlásba a szegényebbek érdekében sérti a gazdagok szabadságjogait, így végső soron szolgasághoz, diktatúrához vezet (Nozick 1974; Hayek 1995). Ezt nevezhetjük libertariánus álláspontnak. c) A fennálló jövedelemeloszlás pontosan azt tükrözi, hogy a társadalom tagjai mennyire hasznos funkciót töltenek be a társadalom számára. Ez a funkcionalista szociológiai iskola álláspontja (Davis-Moore 1945).

2. Mérsékelt egyenlőtlenség elfogadható, de az esélyek legyenek egyenlőek. Ezt az álláspontot a XIX. századi nagy liberális társadalomfilozófus és közgazdász, J. S. Mill képviselte. Azokat, akik erre az álláspontra helyezkednek, Amerikában liberálisnak, Európában szociáldemokratáknak nevezik. Eszerint méltányos jövedelemkülönbségek elfogadhatóak, amennyiben azok a társadalomnak nyújtott szolgálatok különbségét tükrözik. Az egyenlőtlenség azonban csak addig a határig fogadható el, amíg elősegíti a gazdaság és a társadalom fejlődését azáltal, hogy a társadalom tagjait nagyobb teljesítményre ösztönzi. John Rawls (1972) fogalmazta meg legvilágosabban az igazságos társadalom két fő elvét. Ezek szerint:

a) A társadalom minden tagjának egyenlő joga van az alapvető szabadságjogok legteljesebb körére addig a határig, amely összeegyeztethető a társadalom többi tagjának hasonló teljes körű szabadságával.

b) A társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok hosszabb távon a legszegényebbek helyzetét is javítsák, továbbá a társadalom minden tagjának egyenlő esélye legyen a kedvező pozíciókba való bejutásra.

3. A fentiekkel ellentétben a teljes egyenlőség kívánatos. Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak. E nézet fő képviselői Karl Marx és Friedrich Engels. Az általuk felvázolt jövőkép a kommunista társadalomról valóban ilyen teljes egyenlőséget tartalmazott. A szocializmust illetően azonban sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tartották a teljes egyenlőséget, hanem helyette a munka szerinti elosztást hirdették. Azokban a társadalmakban, amelyek magukat szocialistának nevezték, többnyire nem jelentéktelen egyenlőtlenségek fordultak elő. A teljes egyenlőség követelése valójában a marxistáknál tisztábban jelent meg Proudhon műveiben Franciaországban, a Webb házaspár munkáiban Angliában, valamint az angol fabianus szocialistáknál (Tawney 1948).

Az 1945-től az 1970-es évekig terjedő korszakban a gazdaságilag fejlett demokratikus társadalmakban többé-kevésbé többségi egyetértés alakult ki a mérsékelt egyenlőtlenségek elfogadása, az esélyek egyenlőtlenségének csökkentése és – mindennek érdekében – a jóléti rendszerek kiterjesztése körül. A jobbközép pártjaitól (például a kereszténydemokratáktól) a balközép pártokig (például a szociáldemokratákig) minden kormányra kerülő párt ezekre az értékekre hivatkozva alakította társadalom- és gazdaságpolitikáját. Az 1970-es évek közepétől kezdve azonban kezdett ez a Dahrendorf által szociáldemokrata konszenzusnak nevezett széles körű egyetértés megbomlani. Míg korábban az egali- tárius álláspont volt elterjedtebb, most az egyenlőtlenség szükségességét vagy kívánatosságát képviselő álláspont híveinek száma szaporodott meg.

Úgy gondolom, hogy a mai magyar társadalomban két alapelvet lehet elfogadni az egyenlőtlenségek és a szegénység kívánatos alakulását illetően: kívánatos a társadalmi egyenlőtlenségek minden olyan csökkenése, amely a gazdasági fejlődést nem hátráltatja, és nem jár az egyéni szabadság elfogadhatatlan korlátozásával; továbbá a magyar társadalom jelenlegi fejlettségi viszonyai között középtávon arra kellene törekedni, hogy senki se kényszerüljön a létminimumnál kisebb jövedelemből megélni, és senki se szenvedjen egyéb tényezők miatt súlyos hátrányokat.

Egyenlőtlenség a történelemben

Az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy miként alakult az egyenlőtlenség az emberiség történelme folyamán. Gerhard Lenski (1966) szerint a vadá- szó-gyűjtögető társadalmaktól az ipari társadalmakig az egyenlőtlenség állandóan és fokozatosan nőtt. Az ipari társadalom kezdeti szakasza után azonban megfordult ez a tendencia, s ezután a jövedelem egyenlőtlensége lassan mérséklődni kezdett. Egészen az 1970-es évekig úgy tűnt, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban ez az egyenlőtlenségcsökkenési tendencia érvényesül. Ekkor azonban – legalábbis egyes országokban, így például Amerikában és Angliában – a jövedelemegyenlőtlenségek újra nőni kezdtek.

Az egyenlőtlenség és a szegénység okai

A harmadik elméleti kérdés az egyenlőtlenségek és a szegénység okaira vonatkozik. Ez a társadalomtudományokban az egyik legszenvedélyesebb vitákat kiváltó kérdés. Az egyik álláspont szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak. Az emberek közötti alapvető egyenlőtlenségek okát sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé öröklődnek. Jellemző elméleti tételük volt például az 1960-as években (amikor a szegény fekete gyermekek számára a fehér gyermekekével azonos oktatási feltételeket kívánt az amerikai kormányzat teremteni), hogy az amerikai fehérek és feketék intelligenciaszintje genetikai meghatározottság miatt különbözik, ezért semmilyen oktatási erőfeszítésekkel sem fog

sikerülni a feketék intelligenciaszintjét a fehérek átlagára emelni. Eddig azonban senki sem tudta azt meggyőzően bizonyítani, hogy az intelligencia szintjét valóban döntően az öröklött génállomány határozza meg.

Radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása.

E két szélsőséges álláspont között számos egyéb elméletet lehet a szociológiai irodalomban találni.

Az 1960-as években és az 1970-es évek elején sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység fő okát. Eszerint az iparosodott társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok menthetetlenül hátrányos helyzetbe kerülnek a jövedelemszerzés területén, és ennek következtében minden más területen is. Ezért az oktatást látják annak a területnek, ahol a szegények gyermekeinek speciális támogatásával a legeredményesebben lehet a szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni.

Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek – egyebek között rokkantak, leépült, de kórházban tartást nem igénylő elmebetegek, alkoholisták – egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres munkavégzésre.

Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka – egyszülős – családok válnak szegénnyé, és képtelenek ebből a helyzetből kiemelkedni. Ezek a családok azután a gyermekeikre is átörökítik a szegénységi állapotot, sőt az egyszülős családtípusminta is öröklődik nemzedékről nemzedékre.

Az előbb említett három elméleti magyarázatot némileg ötvözi a „szegénység kultú- rája”-elmélet. Egyik vezető képviselője Amerikában Oscar Lewis (1968) volt, Sanchez gyermekei című könyvét magyarul is olvashatjuk. Hasonló módszerrel írta le a szegénységet Budapesten Fábián Katalin (1977) A Makoldi család című könyvében. Eszerint a szegény rétegbe tartozóknak egy egészen különös viselkedési norma- és értékrendszere, vagyis „kultúrája” van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységből kiemelkedjenek, viszont megkönnyíti számukra, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék. Amerikai szociálpszichiáter szerzők azt a tételt is megfogalmazták, hogy a szegénység kultúrájának e védő funkciója nélkül a szegények nem lennének képesek mentális egészségüket fenntartani ezen életkörülmények nyomása alatt.

Empirikus vizsgálatok alapján megfogalmazták azt a hipotézist is, hogy a szegénység elsősorban életciklus-jelenség. Angliai vizsgálatok azt találták, hogy a századfordulón a munkáscsaládok először a házasságkötés után, a gyermekek megszületését követően válnak szegényekké, majd amikor a gyermekek már felnőnek és keresőkké válnak, kiemelkednek a szegénységből. A gyermek családalapítása és eltávozása, valamint a szülők megöregedése után azonban egy újabb szegénységszakasz következik az utóbbiak számára. Más vizsgálatok kimutatták, hogy különféle demográfiai események is – özvegyülés, válás, az átlagosnál több gyermek születése stb. – a szegénységi küszöb alá süllyedést okozhatnak.