Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ÚJ ELMÉLETI ORIENTÁCIÓK AZ 1980-AS ÉS 1990-ES ÉVEKBEN

ÚJ ELMÉLETI ORIENTÁCIÓK AZ 1980-AS ÉS 1990-ES ÉVEKBEN

Az elmúlt tíz-tizenöt évben a szociológiában új orientációk látszanak kibontakozni. A változások talán leglényegesebb elemét Jürgen Habermas (1982) foglalta össze nagyon szemléletesen: „Vége van a forradalmi önbizalomnak és az elméleti magabiztosságnak.” Annak érzékeltetésére, hogy ez mekkora fordulatot jelent, emlékeztetek M. Bradbury A történelem bizalmasa (1979) című regényére. Az abban bemutatott szociológus meg van győződve arról, hogy ismeri a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, s teljesen biztos benne, hogy rövidesen bekövetkezik a nagy forradalom, amely megvalósítja az ő ultrabaloldali eszményeit.

A fordulatot világtörténelmi és társadalmi változások okozták: a marxizmus hitelvesztése és az európai szocialista rendszer összeomlása, ezzel párhuzamosan a dogmatikus antimarxista tudományos irányzatok feleslegessé válása és hanyatlása, valamint a kétpólusú világpolitikai rendszer megszűnése. E folyamatok csírái az 1956-os magyar forradalom után jelentek meg, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, valamint a hetvenes és a következő évek ultrabaloldali mozgalmainak hanyatlása után erősödtek igazán meg, a végső lökést azonban az európai „létező” szocialista gazdasági-társadalmi-po- litikai rendszerek összeomlása adta. Azóta szinte valamennyi nyugati szociológus majdnem mindent másképpen lát.

1. A legalapvetőbb változás talán az egyén és a társadalom, az egyéni cselekvés és a társadalmi struktúrák viszonyának megítélésében következett be. Az 1960-as években nemcsak a kelet-európai marxista elméletben, hanem a nyugat-európai és az amerikai szociológiában is az a felfogás uralkodott, hogy a társadalmi struktúrák döntően meghatározzák az egyén viselkedését és gondolkodását. Akár az egyén életszínvonalát, karrierjét, gyermekszámát, vallásosságát, politikai nézeteit, akár annak valószínűségét vizsgálták, hogy bűnöző, alkoholista vagy elmebeteg lesz az élete folyamán, elsősorban a társadalmi helyzetére, származására utaltak. Más szóval úgy gondolták, hogy az egyes ember alig tudja befolyásolni a nagy társadalmi folyamatokat és struktúrákat, mert azok determinisztikus törvényeket követnek.

Ez a felfogás Marx elméletének, elsősorban időskori gondolatainak kimondott vagy hallgatólagos hatására terjedt el. Lukács György (1971) 1923-ban megjelent Történelem és osztálytudat című művének, majd Gramsci munkásságának korabeli jelentőségét, amelyet ma már nehéz megérteni, éppen az adta, hogy – mint Kolakowski (1978) mondja – megkérdőjelezték ezt a determinizmust. Ennek természetesen igen nagy fontossága van a politikai cselekvésben: csak akkor van értelme az egyéni politikai aktivitásnak, a forradalmi tettnek – így az 1968-as diákfelkeléseknek is -, ha ezzel befolyásolható a történelem menete. A sztálini totalitárius rendszerben viszont a hatalmi elitnek az volt az érdeke, hogy az állampolgárok ne legyenek politikailag aktívak, bízzanak mindent a történelem vastörvényeire (és a hatalmon lévők döntéseire). Ezért célszerű volt a vulgáris determinizmust hirdetni. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy az Émile Durkheim munkáiig visszanyúló nyugati funkcionalista elmélet is azt sugallta: a társadalom az egyénektől függetlenül létezik, az egyes emberek adottságként fogadják el a fennálló struktúrákat, intézményeket, sőt a kollektív reprezentációkat és a kultúrát is. Lévi- Strauss (1958) strukturális antropológiája is azt a véleményt erősítette, hogy minden emberi társadalomban és a gondolkodásban mélyen meggyökerezett, tartós struktúrák uralkodnak.

Az utolsó húsz-huszonöt évben ebben a kérdésben alapvető változás ment végbe. Ezt a legszemléletesebben a rendkívül termékeny Anthony Giddens (1973; 1979; 1984; 1995) egymást követő könyveiben követhetjük nyomon: egyre nagyobb súlyt helyez arra, hogy az egyének cselekedetei („action”) alakítják ki a társadalmi struktúrát, amely, persze, visszahat az egyénre, de a struktúrák valójában csak azért léteznek, mert az egyének azoknak megfelelően cselekszenek.

E szemléletváltozásnak igen messzemenő következményei vannak. Nemcsak azt sugallja, hogy az egyén igenis képes társadalmi környezetét alakítani, megváltoztatni, így tehát felelős azért, ami az őt körülvevő társadalomban történik, hanem azt is, hogy nincsenek determinisztikus fejlődési törvények, tehát a jövő nem látható előre, annak alakulása nagyon is tőlünk függ.

Még tovább megy az utolsó években a nyugati szociológiában elterjedt racionális választás elmélete (Coleman 1990; Coleman-Fararo 1992). Ez az irányzat teljesen egyértelműen a metodológiai individualizmus álláspontjára helyezkedik: az egyes emberek különféle módokon döntenek és cselekszenek, s ezeknek összegződése az, amit társadalmi jelenségnek, folyamatnak látunk. A racionális döntés elmélete a klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan felfogását ülteti át a szociológiába, azaz az egyes emberek racionális megfontolásaik alapján, érdekeik figyelembevételével, a hasznok és költségek összemérésére támaszkodva döntenek. A társadalomban elfoglalt pozíciójuk, a társadalom kultúrája, normái és értékei nem játszanak szerepet. Szélsőséges esetben ez afelfogás odáigmegy, hogy-mint Hayek (1973) korábban hirdette – ez így is van jól, az egyes emberek döntéseiből összeálló spontán társadalmi rend jobb eredményekre vezet, mint ha társadalmi szervezetek, intézmények, közös értékek adnak keretet (és ezzel korlátokat) az egyéni cselekvéshez.

Lényegében ugyanezt a közgazdaságtani megközelítést alkalmazta Anthony Downs (1957) a demokratikus politikára: mind a politikusok, mind az állampolgárok a hasznukat akarják maximalizálni, amikor részt vesznek a politikai életben, magasabb értékek, világnézetek, közösségi elkötelezettségek nem játszanak szerepet ebben.

Az említett elméletek legkiválóbb képviselői egyáltalán nem mentek ilyen messzire. James Coleman (1991) egyik legújabb tanulmányában éppen azt hangsúlyozta (Hayekkel ellentétben), hogy a modern társadalmakban egyre nagyobb szerepet játszanak az ember alkotta társadalmi szervezetek, s az ezekben felmerülő elosztási (egyenlőtlenség) és kontroll- (a potyautas-magatartás kivédése) problémák kezeléséhez újfajta közösségek és szabályok szükségesek. Downs (1991) pedig a híres munkája megjelenésének harmadik évfordulóján rendezett konferencián azt fejtette ki, hogy egy hatékony demokráciában az önérdek nem lehet az egyetlen érték a politikai életben, hanem a társadalom tagjai által elfogadott pozitív morális értékekre is szükség van.

A szélsőséges individualizmus reakciójaként jelent meg az igen sokszínű kommuni- tarizmus, vagyis a „közösségiesség” irányzata (Walzer 1980; Etzioni 1988; Bellah et al. 1991; Honneth 1993). Ez az elmélet két ponton mond ellent a fent jellemzett vulgarizált individualizmusnak: az egyes emberek jóléte és a társadalom működése érdekében szükség van közösségekre; továbbá az erkölcs és azt alátámasztó értékek nélkül a modern gazdaság és a politikai demokrácia nem képes hatékonyan működni.

2. Összefügg ezzel az a kérdés, hogy a modern társadalomban lehetséges-e egyetértés a normákat és az értékeket illetően. Néhány évtizeddel ezelőtt meglehetősen általános volt az a felfogás, hogy ilyen konszenzus nemcsak lehetséges, hanem feltétlenül szükséges is. Mind Durkheim, mind Parsons és őt követően a funkcionalisták úgy gondolták, hogy a társadalom működése szinte elképzelhetetlen a közös normák és a mögöttük álló értékek hiányában. Ha egy-egy adott személy megszegi ezeket a normákat, akkor deviánsnak minősül, ha pedig az egész társadalomban meggyengülnek a normák és az értékek, akkor bekövetkezik az anómia állapota, amely a társadalom egészét veszélyezteti. Még a Frankfurti Iskola második és harmadik nemzedékéhez tartozó Jürgen Haber- mas (1973) és Claus Offe (1972) is az egész rendszerre nézve veszélyesnek látta, ha az alapelveket illető konszenzus megszűnik, mert ezáltal a legitimáció vész el.

A mai nyugati társadalmak azonban, különösképpen az amerikai, egyre inkább multikulturálissá váltak, vagyis egyre nagyobb számú, a többségtől eltérő nemzeti és vallási kultúrájú ember él bennük. Ez a tény az alapja annak a liberális társadalomfilozófusok egy része által vallott felfogásnak, hogy nem lehet és nem szabad norma- és értékkonszenzusra törekedni, ezeknek hiányában kell a modern társadalom intézményeit alakítani úgy, hogy azok működésképesek legyenek. A közöttük legkiemelkedőbb John Rawls (1972; 1993) elméleti fejlődésén lehet ezt az álláspontot talán a legjobban bemutatni. Több mint két évtizede írt első nagy művében, Az igazság elméletében egy fiktív állapotból indul ki, amelyben a jövendőbeli társadalom tagjai összejönnek, s közösen eldöntik, hogyan kívánják azt igazságosan berendezni. Rawls az igazságosság két elvét fogalmazza meg: mindenkinek joga van teljes szabadságra addig a határig, amíg mások szabadságát nem sérti; továbbá a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell kialakítani, hogy azok hosszabb távon mindenkinek, ezen belül a legszegényebbeknek is javítsák a helyzetét, és mindenkinek egyenlő esélye legyen bármely – jobb vagy rosszabb – társadalmi pozícióba jutni. Rawls ebben a munkájában tehát abból indul ki, hogy létrehozható az egyetértés az alapvető kérdésekben, s hallgatólagosan feltételezi, hogy a két fő érték a szabadság és az egyenlőség.

Politikai liberalizmus című újabb művében lényegében megtagadja ezt az álláspontot, mert azt mondja, hogy az értékekben nem lehet megegyezni, csak a demokratikus eljárási szabályokban. Aki ezeket elfogadja, annak eltérő értékeit és normáit a társadalomnak tolerálnia kell. Úgy gondolom azonban, hogy Rawls ezzel nem oldotta meg a konszenzus nélküli modern társadalom berendezésének problémáját, csupán eggyel hátrább, a demokratikus viselkedési szabályok területére tolta a konszenzus létrehozásának szükségességét.

Mások, akik a kommunitárius irányzathoz állnak közelebb, változatlanul hangsúlyozzák, hogy a közös értékek és általánosan elfogadott viselkedési normák nélkül sem a gazdaság, sem a társadalom, sem pedig a demokratikus politikai intézmények nem működőképesek. Kérdés azonban, hogy hol keressük ezeket az értékeket és viselkedési szabályokat. Charles Taylor (1989) a modern európai-amerikai identitás forrásainál, a zsidó-keresztény vallásban, a felvilágosodás filozófiájában és a romantikában látja ezeket. Robert Bellah és szerzőtársai (1991), úgy látszik, az Egyesült Államok hőskorának hitéhez, erkölcséhez, közösségi szolidaritásához és a politikai felelősségvállalásához való visszatérést tartják kívánatosnak.

3. A cselekvés-struktúra ellentétpárhoz némileg hasonló, sőt azzal rokon az úgynevezett mikro-makro dilemma. A hatvanas években a makrotársadalmi problémák iránti érdeklődés uralkodott a szociológiában, a gazdasági-társadalmi rendszerek, világrendszerek, társadalmi struktúrák, az állam, a gazdaság és a társadalom viszonya területén helyezkedtek el a fő kutatási témák. Itt is Marxnak, az ő formációelméletének, elsősorban a kapitalizmusból a szocializmusba vezető forradalmak kérdéseinek volt nagy hatásuk. A funkcionalistákat, Talcott Parsonst (1951) és a közelmúltban Niklas Luhmannt (1984) is a „nagy” társadalom működése, az annak alrendszerei közötti összefüggés érdekelte, de nem a forradalmi változás, hanem a stabilitás és a fokozatos evolúció nézőpontjából. A legújabb és egyben leginkább „makro” megközelítést Immanuel Wallerstein (1974; 1980; 1989) négykötetesre tervezett világméretű gazdaság-és társadalomtörténeti művében találhatjuk meg. Üzenete számunkra nagyon világos és egyben nagyon lehangoló: Magyarország mindig a kapitalista világrendszer perifériájához tartozott, fejlődését, pontosabban elmaradását a világrendszer nagy erői határozták meg; a periferiális helyzetből kitörni csak akkor lehet, ha a világrendszer központja vagy magja közelebb kerül az adott országhoz, jelenleg azonban éppen távolodik tőlünk a Csendes-óceán partvidékeire.

A világ szociológiai érdeklődésének átváltását a makrotémákról a mikrotémákra talán semmi sem érzékelteti jobban, mint Wallerstein egymást követő köteteinek fogadtatása. Első, 1974-ben megjelent könyve, amely a XVI. századdal foglalkozott, hatalmas visszhangot váltott ki. Az 1980-ban megjelent, a XVII. századdal foglalkozó kötet iránt már mérséklődött az érdeklődés. A XVIII-XIX. századot tárgyaló harmadik kötetet pedig alig vették észre. Érdeklődéssel várjuk, milyen lesz a fogadtatása az 1850 óta eltelt korszakkal foglalkozó negyedik kötetnek.

A mikrovilág, az egyének, a családok, a személyes ismeretségen alapuló kisközösségek, a mindennapi élet iránti érdeklődésnek természetesen szintén régi hagyománya van a szociológiában, például George H. Mead (1973) szociálpszichológiájában, a szimbolikus interakcionizmusban (Blumer 1969; Goffman 1981), amely az emberek közötti kommunikációt és az abban használt szimbólumokat kutatta, végül a fenomenológiai irányzatban (Hernádi 1984). Jellemző azonban, hogy a legeredetibb fenomenológus szociológusnak, Alfred Schütznek a munkáit valójában csak a halála, 1959 után fedezte fel a világ. Hasonlóképpen csak jóval nyugdíjba vonulása után, az 1970-es évek második felében figyeltek fel Norbert Elias (1987) rendkívül eredeti civilizációfejlődési munkáira, amelyekben igen nagy súlyt helyezett a mindennapi életben, az étkezési, tisztálkodási, udvariassági szabályokban bekövetkezett változásokra, általában a viselkedési szabályok, tiltások, korlátozások szigorodására és egyidejű „interiorizálására”, vagyis önkéntes kényszerré válására.

A szociológia egyik legizgalmasabb elméleti kérdése a mikro- és a makrovilág közötti kapcsolat, vagyis az, hogyan befolyásolják a makrotársadalmi feltételek a mikroszintű társadalmi életet, s hogyan hat a mikrovilág a makrofolyamatok alakulására. Ennek a sokat emlegetett „mikro-makro” problémának egyelőre nem látom elméleti megoldását, de két kiemelkedő szociológus példáján tudom szemléltetni, milyen kérdések merülnek itt fel.

Pierre Bourdieu (1979; 1980) egész munkásságán végighúzódik az egyéni viselkedés és a makrostruktúrák közötti kölcsönös kapcsolat vizsgálata. Szerinte a cselekvő emberek hozzák létre a struktúrákat, az egyénnek a struktúrában elfoglalt helyzete azonban nagyon erősen befolyásolja az egyének cselekvését, gondolkodását és ízlését. Az összekötő kapocs a habitus fogalma, amely életmódot, attitűdöket, ízlést és gondolkodási sémákat jelent. Egy konkrét példán lehet ezt legjobban érzékeltetni. Az 1960-as években Franciaországban Bourdieu szerint a gazdasági tőkét birtokló felső osztály habitusához többek között az is hozzátartozott, hogy az impresszionista festőket illik kedvelni, a kulturális tőkét birtokló felső osztályban viszont az absztrakt festészetet. Ezeket az ízléspreferenciákat nyilvánvalóan nem valamilyen objektív szükségszerűség alakította ki, hanem az illető osztályok tagjainak szubjektív értékítéletei, annál is inkább, mert ezek egy-két évtizedenként változtak is. Ugyanakkor ezek kézzelfogható következményekkel jártak: az osztályokhoz való tartozás belépőjegyei voltak. Ahhoz, hogy ezek az osztályok befogadjanak valakit, el kellett sajátítani a habitusukat. Ugyanilyen szerepük volt az étkezési szokásoknak, a sportnak, a hobbinak.

Jürgen Habermas (1971; 1973; 1981) tudományos pályája kezdetén makrokérdésekre összpontosította a figyelmét, a késői kapitalizmus legitimációs válságáról írt, vagyis arról, hogy a kapitalista rendszer olyan igényeket ébresztett a társadalom tagjaiban, egyebek között a jóléti rendszer kiépítése révén, amelyeket a lassuló gazdasági növekedés feltételei között nem tud kielégíteni. 1980 körül azonban egy tipikus mikrojelenségre, a kommunikációra fordította figyelmét. Már nem a makrostruktúra változásaitól várja a társadalom jobbulását, hanem a társadalom tagjai közötti szabad, hatalommentes eszmecserétől, attól tehát, hogy közös problémáinkat együttesen meg tudjuk beszélni.

4. A társadalomról való gondolkodásban legalább az írásbeliség kezdetei óta alapvető kérdés, hogy a társadalom, amelyben élünk – amelyben kénytelenek vagyunk élni, mert a társadalmon kívül emberi lét egyszerűen nem lehetséges -, igazságos-e vagy igazságtalan, tudományosabb nyelven a konfliktus vagy a harmónia-e az emberi társadalom alapvető jellemzője. A konfliktuselmélet fő képviselője Marx, de mások is, mint Max Weber és Pareto is, úgy látták, hogy az emberi társadalmak lényegéhez tartozik a konfliktus. Valójában túl is mentek Marxon, mert nem hitték azt, hogy létre fog jönni egy olyan társadalmi rendszer (Marxnál a kommunizmus), amelyben már nem lesznek társadalmi konfliktusok. A konfliktuselmélet képviselői hajlanak arra is, hogy a konfliktust ne tekintsék problémának, sőt a konfliktusokban lássák a társadalmi haladás fő mozgatóerejét. Ezzel szemben a funkcionalista elmélet előfutárai (mint Durkheim) és képviselői (mint Talcott Parsons) szerint a társadalom lényege az, hogy tagjai mindannyiuk hasznára együttműködnek, s a konfliktusok a társadalom normális működése zavarának, dezintegrációjának a tünetei. A funkcionalista elmélet legszélsőségesebb megfogalmazását a híres-hírhedt Davis-Moore-féle (1945) rétegződésről szóló tanulmányban olvashatjuk. Szerintük a társadalom minden tagja – a politikus, a vállalkozó, a tábornok és az orvos ugyanúgy, mint a segédmunkás, a paraszt és az utcaseprő – annyi jövedelmet és megbecsülést, presztízst kap a társadalomtól, amennyit megérdemel, amennyit az általa végzett munka, betöltött funkció a társadalom számára megér. Nem szükséges bizonyítani, hogy a konfliktuselmélet képviselői társadalmukkal szemben kritikusak voltak, s hajlottak arra, hogy annak megváltoztatását kívánják, a harmóniaelmélet képviselői viszont ellene voltak a fennálló társadalmi viszonyok radikális és erőszakos megváltoztatásának.

Az 1960-as években a világ szociológiájában a konfliktuselmélet volt túlsúlyban, mert a szociológusok többsége marxista és weberiánus volt, s főként a társadalmi rétegződés és mobilitás kutatásában ennek a két elméleti irányzatnak valamilyen ötvözete szolgáltatta az elméleti hátteret (Erikson-Goldthorpe 1992).

Ma a nyugati szociológiában a funkcionalista elmélet a másodvirágzását éli (Luhmann 1984; Alexander 1982; Münch 1984). Ennek legszélsőségesebb megfogalmazását az 1994-es bielefeldi szociológiai világkongresszuson Luhmann mondta el az egyik fő előadásban: a szociológiai kutatás elsőrendű témája ma már nem a rétegződés, az egyenlőtlenségek kell hogy legyenek, hanem a társadalom funkcionális differenciálódása. Utalni kell azonban arra is, hogy a racionális választás elmélete és a mikrovilágra koncentráló fenomenológiai megközelítés sem szentel nagy figyelmet a társadalmi konfliktusoknak.

A konfliktusok léte azonban tagadhatatlan, sőt teljesen negatívnak sem lenne helyes tekinteni azokat. A konfliktusok előrevihetik a társadalmat, ha – Dahrendorf (1994) kifejezésével élve – sikerül domesztikálni, vagyis kezelni, megszelídíteni azokat. Nagy kérdés továbbá, hogy a mai konfliktusok milyen választóvonalak mentén feszülnek, azaz hogyan osztják meg a társadalmat.

5. Nagy forrongás látszik a szociológiai irodalomban abban a kérdésben is, hogy mi ma a társadalmi változások iránya. Ezzel a korábbi évtizedekben leginkább a marxista formációelmélet képviselői foglalkoztak, s a kapitalizmusból a szocializmusba irányuló fejlődési tendenciát látták szükségszerűnek. Azok, akik nem fogadták el ezt a marxista jóslatot, legtöbbször az ipari társadalom sokkal lazább elméletének talaján álltak, s feltételezték, hogy az iparosodás szükségszerűen maga után von bizonyos társadalmi változásokat. Az utóbbi elmélet keretei között azt is lehetett állítani, hogy a kapitalista és a szocialista rendszer az ipari társadalom két változata, megvalósításának két útja, s a két rendszer „konvergálni” fog.

A marxizmus befolyásának hanyatlása és a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása kihúzta a talajt ezeknek az elméleteknek a lába alól. Ezzel kapcsolatban két új, egymással ellentétes elméleti koncepció jelent meg. Francis Fukuyama (1994) azt a tanulságot vonta le, hogy az emberiség egyenes vonalú fejlődése – legalábbis az európai országokban – elérkezett a végpontjához, itt a „történelem vége”, mert végérvényesen győzött a liberális piacgazdaság és a liberális demokrácia. Vége a politikai és társadalmi küzdelmeknek, ezért a jövőben kényelmesen, de kissé unalmasan fogunk élni. Fu- kuyama társadalmifejlődés-elmélete számomra sokkal szimpatikusabb, mint Marxé, de ugyanolyan doktriner, s éppoly távol áll attól, amit tudományos elméletnek lehet nevezni, mint amaz.

A másik új elméleti koncepció a posztmodern irányzaté. Eszerint egyáltalán nem állapíthatók meg nagy fejlődési tendenciák, fel kell hagyni a tudományosságra igényt tartó nagy narratívákkal, vagyis mesékkel (Lyotard 1979). Másképpen megfogalmazva: ugyanarról a történelmi folyamatról vagy társadalmi jelenségről nagyon különféle narratívá- kat mondhatunk el, de egyik sem lesz közelebb a valósághoz, mint a többi. Ha erre az álláspontra helyezkedünk, akkor természetesen lemondunk arról, hogy a társadalmi folyamatokat megpróbáljuk megismerni, ez tehát a szociológia tudományának a végét jelenti.

Az utolsó években, különösen az európai szocialista rendszerek összeomlása óta reneszánszát éli a modernizációs elmélet (Zapf 1991; 1994; Habermas 1990; Münch 1984; 1993). Tiryakian fogalmazta meg nagyon találóan – Wallerstein egy korábbi cikkének címére utalva: modernisation theory: requiescat in pace -, hogy fel kell támasztani a modernizációs elméletet: modernisation theory: exhumetur in pace (1991). Ez az elmélet valójában az iparitársadalom-elmélet gazdasági determinizmusának kritikájaként jött létre. A modern társadalom nemcsak a fejlett technológiát és az ipari termelés túlsúlyát jelenti a mezőgazdasággal szemben, hanem hatékony piacgazdaságot, politikai demokráciát, és nem utolsósorban modern kultúrát és mentalitást is, tehát a gazdasági újítási készséget, kockázatvállalást, felelősségérzetet, udvarias (civil) és toleráns társadalmi kapcsolatokat, részvételt a politikai életben, kompromisszumkészséget a politikában. Zapf ide sorolja a jól kiépített jóléti rendszert is.

A mai modernizációelméletek magukban foglalják a különféle modernizációs utak lehetőségét, tehát elhatárolják magukat attól, amiért a régi modernizációelméletet bírálták, nevezetesen, hogy a modernizációt egyértelműnek tekintették az amerikanizálódással. Továbbá egyáltalán nem zárják ki azt, hogy egyes modernizációs kísérletek, nekifutások sikertelenek lehetnek, sőt teljes kudarcba fulladhatnak (Müller 1992; Srubar 1994).

Hogyan érintik ezek az új elméleti orientációk a szociológia társadalmi szerepét és elismertségét? Nem vitás, hogy a szociológia elméletének ezek a változásai időben egybeestek a szociológia elismertségének, népszerűségének csökkenésével. 1968 körül a szociológia rendkívül népszerű tudomány volt Nyugaton. Ez megmutatkozott a szociológushallgatók számában, a szociológiai munkák olvasottságában és a szociológusok tekintélyében. A szociológiától sokan azt várták, hogy meg tudja magyarázni, sőt meg tudja jósolni a társadalmi fejlődés tendenciáit. Ez a várakozás nyilvánvalóan eltúlzott volt, s óriási kiábrándulást okozott. Az elméleti orientáció változása, a kutatási módszerek tökéletesedése és a kutatások szakszerűbbé válása azonban az 1980-as évekre a legtöbb országban megállította a válság mélyülését, így mára a szociológia visszanyerte szerepét, s ismét komoly szaktudománynak tekintik. Túlzott ambícióiról azonban egyszer s mindenkorra lemondott, mint azt a bevezetésben Habermastól vett idézet mutatja.

A MAGYAR SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE

A magyar szociológia fejlődését háromszor törte derékba a történelem, ezért a szociológia tudományának a XX. század eleji megszületése után még háromszor kellett szinte a semmiből újjászületnie Magyarországon. A három „derékbatörés” a polgári köztársaság, majd a Tanácsköztársaság bukása, szimbolikusan Buday Dezső felakasztása Orgo- ványban; a társadalomkritikus szociográfiai irányzat elhallgatása 1945 után; továbbá az ELTE Szociológiai Tanszékének feloszlatása, Szalai Sándor letartóztatása 1950-ben.

Mindhárom eseményt követően megszűnt a szociológiai kutatás és oktatás. A magyar szociológia történetének ezekre a viszontagságaira azért is érdemes külön felfigyelni, mert a sok vonatkozásban hasonló helyzetű Lengyelországban sem a két világháború közt, a Piisudski-féle rendszerben, sem az ötvenes évek elején, a sztálinista időszakban nem szűnt meg a szociológiai oktatás és kutatás.

A századfordulón a Huszadik Század című folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság körül egy szociológiai iskola alakult ki, amely igyekezett megismertetni és értékelni Magyarországon a korabeli külföldi szociológiai irodalmat, a Magyarországon látott társadalmi problémákat empirikus eszközökkel vizsgálni, és ennek alapján társadalmi reformelgondolásokat megfogalmazni (Litván-Szűcs 1973).

Ennek a szociológuscsoportnak az elméleti háttere a marxizmustól nagyjából a Spencer-féle liberalizmusig terjedt, politikai állásfoglalásai pedig a kommunista mozgalomtól a polgári liberális baloldalig.

A csoport vezetője, Jászi Oszkár inkább politológusnak, mint szociológusnak mondható, a Monarchia politikai erőiről és a nemzetiségi viszonyokról írott elemzései azonban igen sok fontos szociológiai felismerést is tartalmaznak.

Szabó Ervin is inkább marxista nézőpontú társadalomtörténésznek, mint szociológusnak tekinthető, az 1848-49-es magyar forradalom társadalmi és pártharcairól írott elemzése azonban a szociológiai nézőpontok felhasználásának kiváló korai példája.

Teljes egészükben szociológiai kutatómunkának tekinthetjük Braun Róbert faluszociológiai vizsgálatait és Leopold Lajos könyvét a presztízsről. Buday Dezső kitűnő könyve a dél-dunántúli egykerendszerről a szociológiai megközelítés demográfiai alkalmazásának példája.

1919 után ez az iskola nem működött tovább Magyarországon, tagjainak jó része külföldre távozott.

A két világháború között nem volt Magyarországon olyan oktatás és kutatás, amelyet szociológiainak lehetne tekinteni. (Az 1930 után Dékány István vezetésével létrehozott szociológia tanszék tevékenységének alig maradt nyoma.) Voltak azonban az 1930-as években olyan – magukat nem szociológiainak nevező – kezdeményezések, amelyek a szociológia kifejlődése irányában haladtak. Ilyen volt Hajnal István törekvése arra, hogy a szociológiai nézőpontokat érvényesítse történelmi műveiben, valamint a Magyary Zoltán Közigazgatástudományi Intézete által végzett közigazgatás-kutatás. Ennek keretében készült el a tatai járás közigazgatásának és társadalmi viszonyainak részletes leírása.

Az 1930-as évek legfontosabb ilyen irányú kezdeményezése a falukutató vagy más néven a szociográfiai irányzat volt. A falukutató írók, társadalomtudósok a magyar társadalomnak, azon belül is elsősorban a magyar falvaknak és a parasztságnak súlyos társadalmi problémáit kívánták feltárni. Ehhez szépirodalmi vagy ehhez közel álló (Illyés Gyula, Darvas József), újságírói riporthoz közel álló (Kovács Imre, Féja Géza) és tudományos módszereket (Erdei Ferenc) használtak fel. Eredeti tervük szerint az ország különböző részeit felosztották egymás között: Erdei Ferenc a Duna-Tisza közéről, Veres Péter a Hajdúságról, Féja Géza a Viharsarokról, Szabó Zoltán az Északi-középhegység területéről (a mai Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéről), Illyés Gyula a Dunántúlról írt. Készültek falumonográfiák is, mint Szabó Zoltán munkája Tardról és Darvas Józsefé Orosházáról, valamint a több szerző közreműködésével Kemséről írt munka. Néhány szerző, elsősorban Fülep Lajos, Kodolányi János, Kovács Imre és Kiss Géza a dél-dunántúli egyke jelenségéről írt.

A tények feltárásán túlmenő, tudományos igényű műveket elsősorban Erdei Ferenc írt: a magyar városról, faluról és tanyáról írt trilógiát, valamint a magyar parasztságról és paraszttársadalomról írt könyveket. O írta meg a szociográfiai mozgalom eredményeinek az egész magyar társadalomra kiterjesztett összefoglalását a „kettős társadalomról” szóló tanulmányában, ez azonban csak 1976-ban jelent meg a Valóságban, majd műveinek gyűjteményes kiadásában.

Közel álltak a falukutatók témáihoz Györffy István társadalom-néprajzi munkái. A falukutatásokkal párhuzamosan születtek – sokkal rövidebb lélegzetű – városi és munkásszociográfiák is, többek közt Jahn Ferenc, Boldizsár Iván és Németh László (A Medve utcai polgári) tollából.

1945 után a szociográfiai irányzat elhalt, mert a totalitárius rendszer kifejezetten ellenséges tevékenységnek tekintette a társadalom problémáinak feltárását.

A második világháború után a koncentrációs táborból hazaérkezett Szalai Sándor lett az ELTE Szociológiai Tanszékének vezetője. Bevezetés a társadalomtudományba címen írt könyve (1948) képet ad a szociológia nézőpontjairól és történetéről. Szalai Sándort 1950 elején letartóztatták, alig kerülte el a kivégzést. A tanszék körül kialakult szociológuscsoport is szétszóródott.

Nem tartozik a szó szoros értelmében vett szociológia területéhez, hanem inkább a politikai elmélet területéhez Bibó István munkássága, de nagy hatása volt az 1960-as évektől kezdve a hazai szociológiára. Fő műveit a kelet-európai államok nyomorúságáról, az eltorzult magyar alkatról és a zsidókérdésről 1945 és 1949 között írta. Ezután lényegében hallgatásra kényszerült, az 1956-os forradalom után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után újra több fontos művet írt, többek között az európai társadalomfejlődésről.

Az 1960-as évek első felében, a politikai enyhüléssel párhuzamosan szélesebb körben hangot kapott az az igény, hogy szükség lenne Magyarországon szociológiára, vagyis a valóságot feltáró tudományra. Jelentékeny ellenállás leküzdése után a magyar szociológia újjászületett. Első műhelyei a következők voltak: a Központi Statisztikai Hivatal, az MTA Szociológiai Kutató Intézete, az ELTE-n és a Közgazdaságtudományi Egyetemen működő szociológiai csoportok, tanszékek, a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutató Csoportja.

Az első nagyobb szociológiai kutatások a következő jelenségekről folytak: jövedelemkülönbségek, társadalmi mobilitás, időmérleg, az idős népesség helyzete, a város- és faluszociológia, az új lakótelepek, öngyilkosság, alkoholizmus stb.

Az 1970-es évek első felében, az MSZMP konzervatív szárnyáról a gazdasági reform ellen indított ellentámadás keretei között a magyar szociológiát is több súlyos csapás érte: Hegedűs András eltávolítása az MTA Szociológiai Intézet igazgatóságából, majd nyugdíjaztatása; Lukács György több tanítványának nézeteit elítélő párthatározat, a Lukács-tanítványok egy részének szociológiai kutatóhelyekről való elbocsátása, végül külföldi munkavállalásuk és kivándorlásuk; az úgynevezett Konrád-Szelényi-ügy, letartóztatásuk, amely végül Szelényi Iván külföldi munkavállalásához és kivándorlásához vezetett; a teljes publikációs tilalom egyes témakörökben (elsősorban a szegénység témakörében, ezzel összefüggésben Kemény István kivándorlása), a kutatás erős korlátozása más témakörökben (például a deviáns viselkedések).

A magyar szociológia ezekre a lépésekre úgy reagált, hogy visszahúzódott az elméleti kérdések tárgyalásától; nem próbálkozott a rendszer egészének bírálatával; a magyar valóság különböző – elsősorban a problematikus – jelenségeinek empirikus vizsgálatára összpontosította a figyelmét; végül a professzionalizálódás igényét hangsúlyozta, vagyis módszertani igényességre és szakszerűségre törekedett.

A magyar szociológia – a fent említett veszteségek ellenére – életben tudott maradni, sőt tovább tudott fejlődni.

Az 1970-es évek első fele óta elért eredményeket a következőképpen lehet összefoglalni:

1. Több nagyméretű valóságfeltáró adatfelvételre és kutatássorozatra került sor, jelentős részben az úgynevezett középtávú (ötéves) országos kutatási tervek keretében, többek között a társadalmi rétegződés és mobilitás, az életmód és időmérleg, a város-, falu- és lakásszociológia, az oktatásszociológia, az egészségszociológia, a munka- és üzemszociológia, a deviáns viselkedés témakörében.

2. Míg az 1960-as években a magyar szociológusok elsősorban a Lazarsfeld és Blalock nevével fémjelzett szociológiai-módszertani gondolkodást vették át és alkalmazták a magyar szociológiai kutatásban, az 1970-es években fokozatosan bevezetik a magyar szociológiába a legújabb sokváltozós matematikai-statisztikai módszereket.

3. A magyar szociológia bekapcsolódott a nemzetközi szociológiai tudományos életbe. Egyre több magyar szociológus töltött hosszabb időt külföldön, nemcsak ösztöndíjasként, hanem oktatóként is. Egyre több magyar szociológus vett részt nemzetközi szociológiai konferenciákon. Magyar adatfelvételek és elemzések részévé váltak számos nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálatnak, például az időmérleg, a társadalmi rétegződés, a társadalmi mobilitás, a család, a gazdaság, a tömegkommunikáció, a vallás és a jogviszonyok nemzetközi összehasonlításának.

4. 1978-ban megalakult a Magyar Szociológiai Társaság.

5. Az ELTE-n, majd az MKKE-n megindult a szociológus-szakképzés. A többi egyetemen és főiskolán szociológiai tanszékek és csoportok létesültek, a szociológiát önálló tantárgyként oktatták az egyetemeken és főiskolákon, a szociológia helyet kapott a vezetőképzésben.

6. Megalakult nagyszámú szakszociológiai intézet, továbbá egy-egy speciális területtel foglalkozó intézeten belül szociológiai kutatórészlegek jöttek létre.

7. Létrejött a Társadalomkutatási Informatikai Társulás (TÁRKI). Ez a műhely egyrészt összegyűjti a társulásban részt vevő kutatóintézmények adatfelvételeinek egyedi szintű adatait, és ezeket másodelemzésre hozzáférhetővé teszi, másrészt évente kétszer megrendelésre adatfelvételeket végez szociológiai kérdésekről, végül fejleszti a szociológia módszertanát, elsősorban a számítógépes elemzési módszereket.

Az 1990-es rendszerváltás lényegesen megváltozott feltételeket teremtett a szociológia számára:

1. Megszűntek az úgynevezett „tabutémák”, az elméleti munkával szembeni ideológiai akadályok, megszűnt a kapott eredmények publikálásának akadályozása.

2. Semmilyen akadálya sincs a külföldi kutatókkal és intézményekkel való együttműködésnek, közös kutatásnak.

3. Csökkentek a kutatásra fordítható erőforrások, amelyek végső soron az állami költségvetésből származtak. A magánszervezetektől jövő megrendelések eddig közel sem tudták az így keletkezett hiányt pótolni.

4. Az állami költségvetési kiadások csökkentése egyes kutatóintézetek teljes megszüntetéséhez vezethet.

5. A tudományos könyvek és folyóiratok publikálásának visszaesése következtében nehezebb (és hosszabb időt vesz igénybe) a kutatási eredmények publikálása.

6. Számos szociológus kutató elhagyta ezt a pályát a politika, az államigazgatás, az üzleti élet és az újságírás kedvéért.

A szociológia külső feltételei tehát egyrészt nagymértékben javultak, másrészt több vonatkozásban romlottak. Ebben a helyzetben kellene a magyar szociológiának számos olyan kihívásnak megfelelnie, amely a rendszerváltásból adódik.

Ilyen kihívásoknak a következőket tekintem:

1. A politikai-gazdasági-társadalmi rendszerváltozás olyan kivételes folyamat, amelynek szociológiai vizsgálata nemcsak a magyar, hanem a világ szociológiája számára is fontos új ismereteket adhat.

2. A jelenleg folyó rendszerváltozás megértéséhez alaposan értékelni kellene az 1945 óta eltelt időszak, vagy azt mondhatnánk, az 1918 óta eltelt időszak gazdasági és társadalmi változásait, azt, hogy milyen mértékben segítették elő a modernizációt, és ugyanakkor milyen társadalmi és gazdasági károkat okoztak az 1918 óta Magyarországon uralmon lévő rendszerek.

3. Tisztázni kellene a különböző szociológiai elméletekkel szembeni viszonyunkat. A marxizmusról a magyar szociológia az 1960-as évek óta lényegében hallgatott, szinte nem vett róla tudomást. Ma azonban megvan arra a lehetőség, hogy kritikailag átgondoljuk a marxizmus értékeit és tévedéseit. Nem lenne helyes a következőkben Marxot és a marxizmust orwelli módon „nem emberként” (un-person) elfelejteni. Hallgatólagosan a weberianizmus volt uralkodó helyzetben a magyar szociológiában. Szükség volna azonban arra, hogy a fentiekben leírt többi szociológiai elméletet is alaposan átgondoljuk, és értékeljük használhatóságukat a magyar társadalom vizsgálatában.

4. Eközben a magyarországi szociológiai adatfelvételeket olyan módszertani igényességgel kellene megtervezni, végrehajtani, feldolgozni, elemezni és közzétenni, amelyeket a nálunk fejlettebb szociológiájú országokban végeznek, mert csak ebben az esetben tudnak a magyar szociológusok egyenrangúként fellépni a világ szociológusainak körében.