Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

AZ „ALAPÍTÓ ATYÁK”

AZ „ALAPÍTÓ ATYÁK”

Karl Marx (1818-1883) és munkatársa, Friedrich Engels (1820-1895) köztudottan nemcsak tudósok voltak, hanem egy, már életük folyamán nagy jelentőségű politikai mozgalmat is szerveztek. Tudományos munkásságuk nem korlátozódott a szociológiára, hanem kiterjedt a közgazdaságtanra és a filozófiára is. A későbbi marxisták általában nagy hangsúlyt helyeztek Marx és Engels életművének egységességére, ezzel szemben indokolt külön-külön vizsgálni politikai tevékenységüket, továbbá filozófiai, közgazdaságtani és szociológiai gondolataikat, mert azok nem szükségképpen tartoznak össze. Itt természetesen nem vállalkozhatunk Marx és Engels egész politikai és tudományos munkásságának értékelésére, csupán szociológiai munkáik olyan gondolatait emeljük ki, amelyek a mai napig tovább élnek tudományunkban.

Szociológiai jellegű munkáikat három csoportba sorolhatjuk:

1. Az egy-egy társadalom meghatározott történeti időszakát elemző művek, mint a Munkásosztály Angliában, a Brumaire 18, az Osztályharcok Franciaországban, a Parasztháború Németországban és a Forradalom és ellenforradalom Németországban.

2. A kapitalista társadalom működését elemző A tőke.

3. Az egész történeti fejlődést átfogó történelemfilozófiai művek, mint a Kommunista kiáltvány.

A németországi Trierben élő zsidó polgári (ügyvéd) családból származott, amely Marx születése elõtt tért át a protestáns hitre. A berlini egyetemen Hegel követõjévé vált, majd az „ifjú hegeliánusokhoz” csatlakozott, akik egyre fokozottabban bírálták Hegel egyes tanításait. Késõbb a Rheinische Zeitung című kölni lapban társadalomkritikus cikkeket írt. A lap betiltása után 1843-ban Marx családjával Párizsba költözött, itt került közelebbi kapcsolatba szocialistákkal, valamint itt kezdődött életre szóló barátsága Engelsszel. Engels egy gazdag Ruhr-vidéki gyáros fia volt, s apja manchesteri gyárát vezette. Fontos könyvet írt az angol munkásosztály helyzetéről, a későbbiekben Marx több munkájának szerzõtársa, s Marx halála után A tőke harmadik kötetének sajtó alá rendezője volt. 1848 elején együtt írták a Kommunista kiáltványt. Marx az 1848-as francia forradalom bukása után élete nagy részét Londonban töltötte, meglehetősen nyomorúságos anyagi viszonyok között. Tudományos munkája nagy részét a British Mu- seum könyvtárában végezte. Olvasottsága rendkívül széles körű volt nemcsak a társadalomtudományokban, hanem a kapitalista viszonyokról képet adó levéltári jellegű anyagokban is. Ennek a munkának alapján született élete fő műve, A tőke három kötete (1867; 1885; 1894). Marx 1864-ben részt vett az I. Internacionálé megalakításában. Az Internacionálé többé-kevés- bé titkos társulás volt, amelynek célja a kapitalizmus megdöntése és egy igazságosabb társadalmi rendszerrel való felváltása volt. Marx arra törekedett, hogy az Internacionáléban az ő gondolatait, programját fogadják el, szemben a reformerekkel és a Bakunyint követő anarchistákkal, a francia Blanqui és Proudhon követőivel, valamint a Lassalle-t követő német szocialistákkal. Amikor Németországban Lassalle követői és a marxisták együtt létrehozták az egyesült szocialista pártot, Marx A gothai program kritikája című munkájában bírálta őket. Ebben fejtette ki a legrészletesebben, hogyan képzeli el a szocializmust. 1876-ban az I. Internacionálé feloszlott. Ha konkrét politikai tevékenysége így meg is szűnt, Marx élete végéig nagy tekintélynek számított az európai országokban működő szocialista mozgalmakban. Az a társadalmi rendszer, amely Oroszországban és Kelet-Európában, valamint a világ más részeiben magát szocialistának nevező rendszerként megvalósult, meglehetősen távol állt attól, amit Marx elképzelt a szocializmusról. A marxizmusból kiinduló szociáldemokrata pártok pedig fokozatosan szakítottak a marxizmus tételeivel. Mégis elmondhatjuk, hogy alig volt olyan társadalomtudós, akinek akkora hatása volt a tényleges történelmi folyamatokra, mint Marxnak. Az egy másik – itt nyilván nem eldönthető – kérdés, hogy e hatás az emberiség sorsának javulását vagy pedig szenvedését eredményezte.

Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ezekben a különböző művekben ugyanazt a kérdést, például a társadalmi szerkezetet, továbbá a különböző osztályokat eltérően tárgyalják.

Marx és Engels legfontosabb szociológiai gondolatait és azoknak a mai szociológiára való hatását a következőképpen foglalhatjuk össze: Munkásságuk középpontjában a kapitalista rendszer elemzése, ellentmondásainak feltárása, valamint a kapitalizmus szükségszerű összeomlása és a szocializmus szükségszerű eljövetele állt. Szerintük a kapitalista társadalom alapvető jellemzője az, hogy a tőkésosztály áll a munkásosztállyal szemben, a tőkések kizsákmányolják a munkásokat. A munkások személyileg szabadok, de megélhetésük érdekében kénytelenek bérmunkásként eladni munkájukat a tőkéseknek, akik a termelőeszközök birtokában vannak. A Marx által leírt kapitalista rendszer többé-kevésbé megfelelt annak, amit ő saját korában Angliában látott. A mai fejlett piacgazdaságok társadalmi viszonyai azonban sok tekintetben eltérnek a Marx által leírt kapitalista rendszertől. A nyugat-európai szociális piacgazdaság annyira különbözik a XIX. századi kapitalizmustól, hogy kérdéses, indokolt-e még kapitalizmusnak nevezni. Ennek ellenére a kapitalizmus fogalmát messzemenően használják a szociológiában a termelőeszközök többségének magántulajdonán alapuló fejlett piacgazdaságokra.

Marx és Engels sokkal kevesebbet írtak a kapitalizmust követő szocialista rendszerről, illetve az azt majdan felváltó kommunista rendszerről, amelyekben megszűnik a kizsákmányolás. E kettőt egy helyütt úgy különböztették meg egymástól, hogy a szocializmusban a jövedelmeket a végzett munka arányában osztják el, a kommunizmusbanmindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból. A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételében látták a szocialista rendszer másik fő jellemzőjét. Ehhez kapcsolódik az ország összes gazdasági tevékenységére kiterjedő tervezés, valamint a munkásosztály uralma és – átmeneti időre – a proletárdiktatúra. Mivel mindezek megvalósultak a Szovjetunióban, majd a második világháború után a szovjet hadsereg által megszállt országokban, továbbá néhány fejlődő országban, ezeket a társadalmakat szocialistának szokták nevezni. Vannak azonban olyan szociológusok, akik szerint létezhet másfajta szocializmus is, például demokratikus (proletárdiktatúra nélküli) szocializmus. Ezért az előbb említett rendszereket „megvalósult szocializmusnak”, „államszocializmusnak” nevezik, vagy egyenesen kétségbe vonják ezen társadalmak szocialista jellegét. Ismét mások szocialista helyett kommunista társadalomról beszélnek. A különféle kifejezések használatának nyilvánvalóan politikai tartalma van. Nem lenne itt értelme terminológiai vitába bocsátkozni. Ebben a tankönyvben azokat a rendszereket nevezem szocialistának, ahol a termelőeszközök nagy többsége állami tulajdonban van, és ahol központi gazdasági tervezés folyik, így például a magyarországi rendszer 1990-ig joggal nevezhető szocialistának. Bármennyire sok probléma vetődik is fel a kapitalizmus és a szocializmus fogalmával kapcsolatban, a mai szociológiában igen gyakran használják őket.

2. A kapitalista és a szocialista rendszer fogalma egy nagy történelmi fejlődési elméletbe, az úgynevezett formációelméletbe illeszkedik. Eszerint az emberiség az ősközösségi társadalom után a rabszolgatartó, a feudális, a kapitalista és a szocialista rendszeren megy keresztül, míg végül a fejlődés a kommunista társadalomban csúcsosodik ki, a történelem itt ér véget. A rabszolgatartó társadalomtól a kapitalista társadalomig a kizsákmányolás jellemezte a rendszert, a kizsákmányolást megvalósító gazdasági és jogi mechanizmus azonban eltérő volt. A rabszolgatartó társadalomban a rabszolga a rabszolgatartó tulajdona, így munkára kényszeríthető. A feudális társadalomban a földesúr a földet jobbágybirtokként parasztoknak adja használatba, kik ezért különféle szolgáltatásokat kötelesek teljesíteni. A kapitalista társadalomban a bérmunkásnak nincs jogi kötelezettsége, de megélhetése érdekében kénytelen bérmunkát vállalni a tőkés üzemében. A feudális és a rabszolgatartó társadalom elemzése kevésbé kidolgozott, mint a kapitalista társadalomé. A feudális rendszer fogalmát mégis széles körben használják a szociológiában, hozzátéve, hogy ebben a társadalomban a termelési viszonyok változatosabbak voltak, mint ahogyan Marx leírta őket. Problematikusabb a rabszolgatartó társadalom fogalma. Ma sokan kétségbe vonják, hogy voltak-e egyáltalán olyan társadalmak, ahol a termelőmunkát végzők többsége rabszolga volt. Egyiptomban, amelyet a rabszolgatartó rendszer iskolapéldájaként tartottak számon, mindenesetre a parasztok és a piramisépítő munkások nagy többsége szabad ember volt.

Már Marx is megkérdőjelezte formációelméletének általános érvényét, amikor arról írt, hogy létezett ázsiai termelési mód is. Ennek lényege, hogy a rabszolgák nem egyéni tulajdonosok tulajdonai, a jobbágyok nem egyéni földesurak földjein dolgoznak, hanem az állam tulajdonában vannak a termelőeszközök, s az állam szervezi a termelést. Ez a rendszer elsősorban olyan régiókban fordult elő, ahol nagy öntözőrendszereket kellett működtetni, amihez szükséges volt az állam hatalma. Ha a történeti fejlődés egyes országokban a rabszolgatartó és feudális társadalom helyett az ázsiai termelési módon keresztül haladt, akkor a formációelméletben leírt út nem szükségszerű. Ezért a marxi formációelméletet ma ritkán használják a szociológiában a történeti fejlődés leírására. Ugyanakkor a Marx által leírt egyes kategóriákat széles körben alkalmazzák különböző társadalmakra.

3. A korábban nagy hatású marxizmus hanyatlását elsősorban kétségtelenül az a marxi jóslat okozta, hogy a kapitalista társadalom után szükségszerűen következik a szocialista társadalom. Némileg ironikusan azt szokták mondani, hogy megfordítva – a szocializmus után szükségképpen következik a kapitalizmus. Tény, hogy a szocialista rendszer – Marx jóslatával ellentétben, hogy tudniillik a gazdaságilag legfejlettebb társadalomban fog először megvalósulni a szocializmus – külső hatalmi ráhatás nélkül a meglehetősen elmaradott, az iparosodás kezdeti szakaszában lévő társadalmakban valósult meg. Bizonyos idő után, bizonyos fejlettségi szint elérése után a szocialista rendszer rendre összeomlott, és helyén egy kapitalista típusú rendszer valósult meg. Hozzá kell ehhez tenni, hogy Marx elmélete a szocializmusról, bármennyire tudományosnak igyekezett azt beállítani, politikai célokat is szolgált, ezért valójában nem tekinthetjük Marx tudományos munkássága részének. Egyetérthetünk Karl Popperrel (1989), aki éppen Marx elméletét bírálva mondta, hogy a jövőbeli történelmi fejlődés szükségszerű irányának, törvényeinek kutatása nem tudományos feladat.

4. Marx több, a korabeli kapitalista társadalmakban megfigyelt tendenciára alapozta azt a jóslatát, hogy a kapitalizmust felváltja a szocializmus. Ilyen a gazdasági válságok ismétlődő megjelenése. Kétségtelen, hogy a válságok ma sem tűntek el a kapitalista gazdasági rendszerből. Voltak igen súlyos válságok, mint az 1929-et követő évek világgazdasági válsága, amikor sok társadalomtudós úgy gondolta, hogy a kapitalista rendszer nem maradhat fenn, és voltak viszonylag válságmentes időszakok, mint az 1950-től 1973-ig tartó évek Amerikában és Nyugat-Európában. Ekkor viszont sokan úgy vélték, hogy rátaláltak a sikeres gazdaságpolitikára. Az utolsó 20 évben viszont ismét súlyosabbakká váltak a gazdasági visszaesések. Semmi jel sem mutat azonban arra, hogy a gazdasági válságok miatt a kapitalista gazdasági rendszer összeomlik. Ugyanakkor a válságok megismétlődése, a velük járó magas munkanélküliség (amely egyes fejlett országokban jelenleg már tartósan magas) és a leküzdésükre irányuló gazdaságpolitikának legalább részleges sikertelensége ma is aktuálissá teszi Marx egyes kérdésfeltevéseit.

5. A másik fontos tendencia, amelyet Marx megfigyelt a korabeli kapitalista gazdaságokban és amelyek erősödésére számított, a munkásosztály elnyomorodása. Az elnyomoro- dásról kétféle értelemben is beszélt. Az abszolút elnyomorodás elmélete szerint a munkások életszínvonala abszolút értelemben egyre mélyebbre süllyed, vagyis egyre kisebb bérből egyre kevesebbet tudnak élelmiszerre, ruházkodásra, lakásra fordítani. A relatív elnyomorodás elmélete szerint a munkások életszínvonala nem szükségképpen süllyed abszolút értelemben, de a tőkések és a munkások jövedelme közötti rés egyre nagyobbá válik. Az elnyomorodáselméletnek alapja az értéktöbblet-elmélet. Az értéktöbblet-elmélet a klasszikus polgári közgazdaságtan munkaérték-elméletén alapul, amely szerint minden áru értéke az előállításra fordított munkával arányos. Az áru ára ezen értékkel azonos vagy afelé közeledett. Marx szerint a munkaerő az egyetlen áru, amelynek két eltérő értéke van: a használati értéke egyenlő az általa előállítható áruk értékével, az értéke pedig egyenlő azzal az árumennyiséggel, pontosabban munkával, amelyet a reprodukcióra (létfenntartásra, a megfelelő számú utód felnevelésére) kell fordítani. Mivel a használati értéke nagyobb, mint az értéke, a tőkés a különbözetet elsajátítja. Ezt nevezi kizsákmányolásnak. A munkabér azért nem emelkedhet a munkaerő értéke fölé, mert a kapitalizmusban állandóan jelen lévő munkanélküli-tartaléksereg leszorítja a bérszínvonalat. A Marx óta eltelt évszázad rácáfolt az abszolút elnyomorodás elméletére. A munkások bére a gazdasági fejlődés előrehaladásával emelkedni kezdett. Ebben lényeges szerepe volt az ún. osztályharcnak, a szakszervezeti mozgalomnak, amely részben a Marx által megindított politikai mozgalomból fejlődött ki. A munkások, valamint a tőkések és más privilegizált osztályok jövedelme közötti relatív különbség korszakonként eltérően alakult. A kezdeti nagy különbség erősen csökkent, az utolsó egy-másfél évtizedben azonban több fejlett kapitalista országban ismét folyamatosan nőnek a jövedelmi különbségek. Ezért a jövedelemeloszlásnak Marx által megfogalmazott problémái – ha kevésbé élesen is, de – ma is fennállnak.

6. Marxnak az a tétele, hogy a társadalmak osztályokból állnak és ezek között konfliktus van vagy legalábbis lehet, talán minden más gondolatánál jobban megtermékenyítette a szociológiai gondolkodást. Az osztály Marx szerint azon egyének csoportja, akik a termelőeszközökhöz való viszony tekintetében azonos helyzetben vannak. A termelőeszközök a tőkések tulajdonában vannak, a munkásoknak viszont nincsenek termelőeszközei. Ez határozza meg helyzetüket, az érdekeiket, a társadalmi tudatukat. A tudati tényező megléte szempontjából Marx két osztályfogalmat használt. Elnevezésük némileg különleges. A magának való osztály (Klasse an sich) tagjai azonos helyzetben vannak, de ez nem tudatosul bennük, és ezért nem folytatnak osztályharcot. A magáért való osztály (Klasse für sich) tagjai tisztában vannak azzal, hogy azonos helyzetben vannak, tudják, hogy más osztályokkal ellentétesek az érdekeik. Az érdekeik érvényesítéséért osztályharcot folytatnak, amely végső esetben forradalmat jelent. Az osztály a szociológia egyik központi fogalmává vált mind a Marxot követő, mind pedig a Marxot bíráló szociológusok körében. Jellemző ebből a szempontból, hogy milyen széles körű vita alakult ki az utolsó években arról, hogy a mai fejlett kapitalista társadalmakban vannak-e még osztályok (osztálytudatos és érdekeikért harcoló osztályok).

Marx nagy elméleti sémáiban, a formációelméletben és a tőkés társadalomnak A tőkében leírt elemzésében csak két osztályt különböztetett meg, a kizsákmányolókat és ki- zsákmányoltakat, a tőkéseket és bérmunkásokat. Az egy-egy konkrét társadalmat elemző munkáiban azonban ennél sokkal részletesebb képet adott e társadalmakról, például a nagy-, közép- és kisparasztságról, a kispolgárságról, a lumpenproletariátusról. Nem vitás, hogy az ilyen tagoltabb társadalomszerkezeti modell sokkal jobban használható a XIX. századi, de még inkább a XX. század végi társadalmak leírására. A kétosztályos modellt Marx nagy történelmi fejlődési víziójában használta, azt sugallva, hogy ez a lényeg, ebben az irányban polarizálódik a kapitalista társadalom, s ebből következik az, hogy a kapitalizmust fel fogja váltani a szocializmus. Észak-Amerikában és Nyugat-Amerikában ez a polarizálódás nem következett be, ellenkezőleg, a középrétegek erősödtek meg.

7. Az osztályfogalomnál is erősebben hatott és hat ma is a szociológiára Marx azon tétele, hogy a konfliktus az emberi társadalmak lényegéhez tartozik, sőt a konfliktus a társadalmak fejlődésének egyik mozgatóereje. Marx víziója szerint persze a szocialista társadalomban eltűnik a konfliktus, s a kommunizmusban teljes lesz a társadalmi harmónia. A mai szociológia úgynevezett konfliktuselméleti irányzata túlmegy Marxon, és azt állítja, hogy minden emberi társadalomban voltak, vannak és lesznek konfliktusok. Ezen irányzat szerint a konfliktus pozitív szerepet játszik, ha a társadalom intézményei azt megfelelően tudják kezelni, de súlyosan veszélyeztetheti is a társadalom integrációját és ezáltal fennmaradását is, ha kezelhetetlenné válik. A konfliktus legélesebb formája a forradalom. Marx egyértelműen pozitívnak ítélte a forradalmakat, mert ezek valósítják meg az egyik társadalmi formációból a másik, haladóbb formációba való átlépést. Ennek megfelelően pozitív történelmi eseményként értékelte a nagy francia forradalmat, mert szerinte az a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetet valósította meg. Ma a történészek, társadalomtudósok felfogása a forradalmakról általában – és különösen a nagy francia forradalomról – sokkal kevésbé egységes. Sokak szerint a nagy francia forradalom egyáltalán nem a polgárság forradalma volt a feudális osztályok ellen, továbbá a kapitalizmus forradalom nélkül, békés úton sokkal gyorsabban és gazdaságilag sikeresebben valósult volna meg Franciaországban, így az Angliával szembeni lemaradás a kapitalista fejlődésben és iparosodásban sokkal kisebb lett volna.

A szociológia konfliktuselméleti irányzatával szemben áll a funkcionalista irányzat vagy harmóniaelmélet, amely a társadalmak lényegét az együttműködésben látja, és a konfliktusban társadalmi problémát lát. Ez az irányzat igen kritikus Marxszal szemben.

8. Marx főleg korai, filozófiai műveiben foglalkozott az elidegenedés jelenségével. Szerinte az elidegenedés elsősorban a munkaviszonyokban jelentkezik, a bérmunkás ugyanis nem érzi sajátjának munkája termékeit. Ennek az az oka, hogy a termelőeszközök a tőkés tulajdonában vannak, és a munka terméke is a tőkés tulajdonává válik. Az elidegenedést azonban ennél sokkal tágabban is lehet értelmezni: a társadalom tagjai idegenül érzik magukat saját társadalmukban, nemcsak munkájuknak, hanem egész életüknek sem látják értelmét, s úgy érzik, hogy ki vannak szolgáltatva nagyobb és sokszor nehezen személyesíthető társadalmi erőknek, tehetetlenek azokkal szemben, s nem képesek saját sorsukat maguk alakítani. Ezt a tágabb elidegenedésfogalmat a mai szociológusok közül igen sokan használják, közöttük legtöbben korántsem identifikálják magukat marxistaként, elismerve ugyanakkor Marx tudománytörténeti szerepét az elidegenedésfogalom bevezetésében.

9. Végül Marx egész filozófiai és társadalomtudományi munkásságának alapja az a tétel, hogy a gazdasági alap a történelem döntő mozgatóereje; a politika, a tudás, a művészet, a tudomány, a vallás mind csak a gazdasági viszonyok felépítményei. Mint maga állította, ezzel „talpára állította” Hegel történelemfelfogását, amely szerint az eszmék viszik előre a társadalomfejlődést. Hozzá kell ehhez tenni, hogy Marx műveiben nem vonta kétségbe, hogy a felépítmény visszahat az alapra. Marx szerint a gazdasági alap két részből áll: a termelőerőkből (technológia, a munkaerő ismeretei, szakképzettsége) és a termelési viszonyokból (a termelést szabályozó hatalmi és jogi feltételek, például a tőkés-bérmunkás viszony). A termelőerők fejlettségétől függ, hogy milyen termelési viszonyok felelnek meg azoknak a legjobban (például az ipar fejlődésének már nem feleltek meg a feudális földesúr-jobbágy viszonyok), ezért – többnyire forradalmak útján – megvalósulnak a nekik megfelelő társadalmi viszonyok. Ezek a termelési viszonyok határozzák meg azután a felépítményt, így azt, hogy az államhatalom kinek a kezében van, és melyik osztály érdekeit szolgálja, vagy például hogy a vallások mit tanítanak.

Ennek a tételnek van egy nagyon világos tudásszociológiai következménye is: a polgári osztályhoz tartozó társadalomtudósok vagy a hozzájuk csatlakozó értelmiségiek nem ismerhetik meg a társadalmi valóságot, mert a burzsoázia érdekei vezetik őket tudományos munkásságukban, ezért nyilvánvalóan nem ismerhetik fel a kapitalista társadalom ellentmondásait és azok következményeit. Csak a munkásosztályhoz tartozók és a hozzájuk csatlakozó tudósok (mint természetesen Marx és Engels) képesek a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére. A marxista irányzathoz tartozó társadalomtudósok egészen a közelmúltig hirdették ezt a tételt, és ezzel elzárkóztak a más irányzatokhoz tartozó tudósokkal való termékeny tudományos vitától.

Ma a szociológusok túlnyomó része erősen túlzottnak tekinti Marx felfogását a gazdasági alap meghatározó szerepéről. Általánosan elfogadott az a nézet, hogy a Marx által a felépítményhez sorolt jelenségeknek nagy a befolyásuk a társadalom sajátosságaira, azok alakulására. Például, hogy a vallás igen erősen befolyásolja a politikai rendszert (a demokráciát vagy annak hiányát), sőt a gazdasági intézményeket (a vállalkozókészséget vagy a kooperációra való hajlandóságot). Az azonban tagadhatatlan, hogy Marx a gazdasági viszonyok, valamint a velük szorosan összefüggő társadalmi viszonyok fontosságának kiemelésével, a szellemi szféra túlsúlyának (gondoljunk Hegelre, de Comte-ra is) megkérdőjelezésével nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szociológia a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális stb. szférák, alrendszerek kölcsönös összefüggéseit világosabban lássa. Nem kétséges, hogy a társadalmi viszonyoknak a gazdaságiaktól elszakított vizsgálata tévútra vezetheti a szociológust.

A szociológia két másik klasszikusa, Durkheim és Weber a közel fél évszázaddal későbbi nemzedékhez tartozik. Munkásságuk Marx halála és az első világháború vége közötti időszakra esik. Mindkettőjük gondolatait felfoghatjuk úgy is, mint válaszokat a Marx által felvetett kérdésekre, amelyekkel a saját kisebb vagy nagyobb mértékben eltérő álláspontjukat próbálták megfogalmazni. Durkheim és Weber munkásságát tehát alapvetően befolyásolták Marx gondolatai.

Émile Durkheim (1858–1917) ismerte Marx munkáit, kurzust tartott a szocializmusról, amelyet halála után könyv alakban is publikáltak, azonban nem a marxista, hanem a Jaures-féle szocializmus állt hozzá közel. A társadalom iránti érdeklődésében teljesen ellentétes nézőpont vezette, mint Marxot. Míg Marxot az érdekelte legjobban, hogy mikor és milyen tényezők hatására robban majd ki a szocialista forradalom, amely elsöpri a kapitalista rendszert, Durkheimet az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezt elkerülni, nehogy a számára oly nagyon kedves liberális demokrata polgári francia köztársaság összeroppanjon a gyors társadalmi változások okozta konfliktusok következtében. Elméleti síkon megfogalmazva, Durkheim a társadalmi integráció feltételeit kereste. Úgy látta, hogy ehhez közös hiedelmek, érzések, értékek, „kollektív tudat”, a társadalom tagjait összekötő szolidaritás szükséges.

A szolidaritásnak két fajtáját különböztette meg: a mechanikus és a szerves vagy organikus szolidaritást. A mechanikus szolidaritás alapja, hogy a társadalom tagjai egymáshoz hasonlítanak, hasonló munkát végeznek, hasonlóképpen gondolkodnak. A szerves szolidaritás pedig a társadalmi munkamegosztáson alapul, azon a tényen, hogy a társadalom különféle munkát végző tagjainak együtt kell működniük. A társadalmi fejlődés fő mozgatóereje a növekvő munkamegosztás. Ennek következtében a társadalom differenciálódik, ugyanakkor a társadalom tagjai egyre jobban egymásra vannak utalva, ezért szükségképpen szolidaritást kell egymás iránt érezniük (Durkheim 1986; 2003).

Ugyanakkor szemmel láthatóan nyugtalanította mindaz, amit a korabeli társadalomban látott, például a munkások nyomora, a munkások lakta városrészekben eluralkodó bűnözés, alkoholizmus, öngyilkosság. Ennek okát az anómiában látta. Az anómia fogalmát Durkheim dolgozta ki és vezette be a szociológiába. Továbbfejlesztett formájában az anómia ma is a szociológia egyik legtöbbet használt fogalma. Durkheim az anómián a társadalom normáinak meggyengülését értette. A társadalmi együttéléshez az szükséges, hogy a társadalom tagjai egyetértsenek bizonyos viselkedési szabályokban, és azoknak megfelelően viselkedjenek. Ha a normákban való egyetértés meggyengül, megnő a különféle társadalmi problémák gyakorisága. Ezt a tételét az öngyilkosságról írott könyvével illusztrálta. Bár háromféle öngyilkosságtípust különböztet meg, az egoista, az alt- ruista és az anómiás öngyilkosságot, ezek közül majdnem kizárólag az anómiás öngyilkossággal foglalkozott, és azt próbálta bizonyítani, hogy az öngyilkosság gyakorisága ott és akkor magas, illetve akkor nő, ahol elterjedtebb az anómia (Durkheim 1967).

Az École Normale Supérieure-ön, a legnagyobb presztízsű franciaországi társadalom- és szellemtudományi intézményben végezte egyetemi tanulmányait. 1887-ben professzor lett Bordeaux-ban, itt többek között egy társadalomtudományi kurzust tartott, az első ilyen témájú elő- DURKHEIM.TIF adás-sorozatot Franciaországban. 1902-ben hívták meg a párizsi Sor- bonne-ra, itt hamarosan a szociológiai tanszék vezetője lett.

Ha intellektuális képét akarjuk megrajzolni, akkor sajátos ellentmondásokat fedezünk fel. Lotaringia tartományban született, amelyet később az 1870–1872-es porosz-francia háború után Németországhoz csatoltak. Édesapja tudós rabbi volt. Így sem születési helye, sem pedig vallása alapján nem számított „igazán” franciának. Viszont nagy igyekezettel próbált a legjobb francia hazafi lenni, a korabeli francia politikai rendszert például igen sokra értékelte. Egész szociológiai munkásságával tulajdonképpen ezt a Franciaországot akarta szolgálni, erősíteni. A Franciaországért hozott családi áldozat, fia halála az első világháborúban, végül őt magát teljesen összetörte, röviddel ezután meghalt. Egész életében a liberálisokat támogatta a politikában, a hírhedt Dreyfus-ügyben például a kémkedéssel vádolt zsidó származású katonatiszt mellett állt ki, ugyanakkor a szociológiai elméleteiből levonható következtetéseket inkább konzervatívaknak mondhatjuk, mintsem liberálisnak, továbbá élesen bírálta a felvilágosodást és az individualizmust.

A társadalmon belüli konszenzus és szolidaritás megteremtésében nagy jelentőséget tulajdonított a vallásnak. Vallásszociológiai könyvében nem a modern társadalmak vallásait vizsgálta, hanem az ún. primitív társadalmakban előforduló totemizmust, vagyis egy totemállat tiszteletét, amelyet tilos bántani, és amelyről sokszor úgy gondolják, hogy a törzs őse (lásd az ősmagyar turulmondákat). Durkheim szerint a társadalmak a totemállatban valójában magát a társadalmat imádják, azt tartják szentnek. A társadalmi szolidaritást alátámasztják a vallási rítusok és a nagy lelkesedést kiváltó kollektív megmozdulások, ünnepségek is (Durkheim 1925). Durkheim szerint a modern társadalmak vallásai – az istenhívő vallások ugyanúgy, mint a jakobinusok észvallása, Saint-Simon „új kereszténysége” és Comte „emberiségvallása” – ugyanazt a funkciót látják el. Bár Durkheim kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy a vallás fontosságát a szociológiában elfogadtassa, a vallásról adott leírása annyira leegyszerűsített, hogy a mai szociológiában nem az ő vallásfogalmát használják. Raymond Aronnak igaza van, amikor azt mondja, hogy a durkheimi vallásfogalomnak megfelel a nemzetiszocializmus is, mert a társadalom, illetve a nemzet önimádatát írja elő, sokféle rítust alkalmaz (zászlók, felvonulások), és tömeggyűléseken tüzeli fel a párttagokat a lelkesedés állapotába.

Durkheim tudománytörténeti jelentőségét sokan elsősorban abban látják, hogy a francia tudományos és egyetemi életben elfogadtatta a szociológiát mint tudományt. Ezért módszertani munkáiban azt hangsúlyozta, hogy a szociológia társadalmi tényeket vizsgál, amelyek a fizikai „dolgokkal” analógok, és elemzési módszereiben a természettudományokhoz hasonlóan jár el, tehát megfigyel, mér, összefüggéseket keres, és ennek alapján fogalmazza meg tudományos megállapításait (Durkheim 1978). Fontos tétele, hogy társadalmi tényeket csak más társadalmi tényekkel lehet magyarázni. Az öngyilkosság ugyan egyéni cselekedet, de az öngyilkosság gyakorisága társadalmi tény, ezért nem magyarázható az egyének tulajdonságaival, például azok pszichológiai jellemzőivel, hanem csakis társadalmi tényekkel; Durkheimnél az anómiával, amelyet ő nem az egyén, hanem a társadalom jellemzőjének mond. Durkheim kezdett egzakt statisztikai módszereket használni a szociológiai összefüggések elemzésére. Ez a módszertani felfogás, amely a későbbiekben a pozitivizmushoz vezetett, nemcsak a francia szociológia korabeli elfogadását segítette, hanem mind a mai napig erősen befolyásolja a szociológia módszertanát. Ugyancsak nála jelentkezik először az a gondolat, hogy a társadalmi jelenségek (például a bűnözés) társadalmi funkcióit kell feltárni. Ezáltal Durkheim a funkcionalista irányzat előfutára is volt.

Max Weber (1864-1920) hatalmas és szerteágazó tudományos életművét sokféleképpen lehet értelmezni, egyebek között úgy, hogy Marx elméleteire, gondolataira reagált. Ezért a marxisták, közöttük például Lukács György, antimarxistának tartották, és súlyosan elítélték. Inkább azokkal a nyugati szociológiatörténészekkel érthetünk egyet, akik szerint Weber gondolatai azt a sémát követik, hogy „nagyjából igaza van ugyan Marxnak ebben és ebben a kérdésben, de hozzá kell tennem, hogy...” Az alábbiakban is ezen séma szerint próbálom bemutatni Weber munkásságának néhány legfontosabb elemét.

Weber a társadalmi rend és harmónia, valamint a társadalmi konfliktus ellentmondásának kérdésében Marx és Durkheim között állt, elismerte a konfliktusok elterjedt voltát, kisebb jelentőséget tulajdonított a társadalmi rend fenntartásának, inkább a társadalmi változások érdekelték, de e változásokban Marxnál kisebb jelentőséget tulajdonított a forradalmaknak.

Marx társadalmiszerkezet-felfogását két további dimenzió bevonásával egészítette ki. Ezek szerint a társadalmi szerkezet differenciálódik a gazdaság (ez a marxi „osztály”), a hatalom, az életmód és a megbecsültség dimenzióban (az utóbbit nevezte Weber „rendnek”). Ezért hozzá nyúlnak vissza mindazok a mai társadalmiszerkezet-elméletek, amelyeket „hatalomelméleteknek” szoktunk nevezni, továbbá azok a szociológusok is, akik szerint egyrészt az életmód, az életstílus, a műveltség, másrészt a presztízs a társadalmi differenciálódás lényeges tényezői. (Lásd erről részletesebben az 5. fejezetet!)

Weber a hatalomnak és ezáltal a politikának sokkal több figyelmet szentel, mint Marx.

Marxszal ellentétben nem állította, hogy a kormányzat szükségképpen mindig az uralkodó osztály érdekeit szolgálja. Megkülönböztette a hatalmat, amely a fizikai kényszer fenyegetésén alapul, és az uralmat, amelynek alapja a társadalom tagjainak az a meggyőződése, hogy a kormányzat jogos, vagyis legitim. A legitimitás háromfajtáját különböztette meg: a tradicionális (például királyi), a karizmatikus (például népvezérek) és a racionális (választásokon alapuló, jogszabályokat követő) uralom legitimitását. Weber a történeti fejlődésben mintha a racionális uralom térhódítását látta volna, nem egészen egyértelmű azonban, hogy ezt jónak gondolta-e. Némelykor úgy tűnik, szükségesnek látta, hogy a vezető politikusoknak karizmájuk legyen, vagyis hogy meg tudják győzni a társadalom tagjait, hogy ők a legalkalmasabb vezetők, ők hivatottak az államot kormányozni. A racionális és a karizmatikus uralom fogalompárját a politikai szociológia ma is messzemenően használja, és ma is eldöntetlen kérdés, jó-e, ha a politikai demokráciában a politikai vezetőknek karizmájuk van. (Karizmatikus vezető volt például Churchill és De Gaulle, de Hitler, sőt Sztálin is.)

A modern gazdasági, társadalmi és politikai fejlődés lényegét a racionalitás terjedésében látta. Ez a racionalitás, a gazdasági kalkuláció a kapitalista gazdaság lényege (nem a tőkés és a bérmunkás közötti viszony). A racionalitás, vagy ahogy máskor mondja, a „varázstalanítás” egyre inkább kiterjed a társadalmi viszonyokra és a politikára is. Nem állítja azonban azt, hogy ez a tendencia a korabelinél jobb társadalmi viszonyokhoz fog elvezetni.

Ehhez kapcsolódik a társadalmi cselekvés négyfajta típusának weberi megkülönböztetése. Ezek: a tradicionális (hagyományos normákat követő), az érzelmileg motivált, az értékracionális és a célracionális cselekvés. Az értékracionális viselkedés esetében a cselekvő személyt az a cél vezeti, hogy valamilyen értékeknek (például az igazságosságnak) megfeleljen, a célracionális viselkedés esetében viszont kizárólag az vezeti őt, hogy valamilyen célt (például üzleti nyereséget, a politikai hatalom megszerzését stb.) elérjen. Weber szerint a modern társadalomban uralkodóvá válik a célracionális cselekvés, de műveinek olvasásakor némelykor úgy tűnik, hogy ő maga valójában az értékracionális viselkedést tartotta magasabb rendűnek. Így érthetjük a tudós és a politikus egymástól eltérő etikájáról kifejtett gondolatait (lásd az 1. fejezetet), nevezetesen: a tudós az érzületetikát (vagy abszolút értékeket és morális elveket), a politikus a következményetikát követi (vagyis mindig azt mérlegeli, cselekedeteinek milyen következményei lehetnek az elérni kívánt célokra nézve).

A racionalizálódás megnyilvánulása a gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekben a bürokratizálódás. A bürokráciának Weber műveiben egyáltalán nincs az a kizárólag negatív felhangja, amely a magyar köznyelvben hozzá kapcsolódik. Webernél a bürokrácia azt jelenti, hogy a szervezetek az ügyeket pontosan meghatározott szabályok szerint intézik. A bürokraták között pontos munkamegosztás érvényesül. Szakismereteik, pontosan megfogalmazott követelmények (például iskolai végzettség) alapján választják ki őket. Előléptetésük pontosan megfogalmazott elvek szerint történik. A bürokrácia működése tehát kiszámítható. Ezt állítja szembe a feudális ügyintézéssel, ahol a hatalmi pozícióban lévő személy rokoni és más kapcsolatai, esetleg anyagi érdekei (megvesztegetés) alapján döntötték el az eléjük kerülő ügyeket, a hatalmi pozíció birtokosai egyszerűen a számukra lekötelezettek (hűbéresek) közül választották ki az alacso nyabb hatalmi pozíciókat betöltőket, ezért az ügyintézés kiszámíthatatlan, de ugyanakkor személyesebb volt.

Weber a bürokratikus racionalizációban látja a modern gazdasági, társadalmi és politikai változások lényegét, ennél sokkal kevésbé fontos számára az, hogy a termelőeszközök magántulajdonban vagy állami tulajdonban vannak-e. Weber szerint a bürokrácia a szocializmusban is, sőt az állam nagyobb szerepe miatt ott még inkább kiteljesedik. Weber a bürokratizálódást elkerülhetetlennek tartotta, de annak negatív következményeit is hangsúlyozta. A bürokrácia „vasketrecéről” ír, amely korlátozza az egyéni szabadságot, s kiszolgáltatja a társadalom tagját a személytelen bürokratikus ügyintézésnek.

Itt szükséges rámutatni Weber, illetve a Weber korabeli szociológusok többsége közötti lényeges szemléletbeli különbségre. Míg az utóbbiaknak optimista jövőképük volt, azaz úgy látták – a felvilágosodás kori filozófusok meggyőződését követve -, hogy a társadalom egy jobb, boldogabb, igazságosabb, szabadabb jövő irányában fejlődik, Max Webernél nyomát sem látjuk ennek az optimizmusnak: elemzi a társadalmi változásokat, de nem hirdeti, hogy azok szükségképpen egy jobb társadalom irányában haladnak.

Német protestáns nagypolgári családból származott. Apja a német állam magas rangú tisztviselője, tipikus nemzeti liberális (mai fogalmaink szerint inkább konzervatívnak mondható) volt. Anyja jómódú gyáros gyermeke volt, ellentétben a vallásilag meglehetősen közömbös apával az anya a protestáns pietizmus odaadó híve volt. Az apa és az anya eltérő világnézete nagymértékben befolyásolta Webert: egyrészt maga nem volt vallásos, másrészt nagyon érdeklődött a vallásszociológia iránt. Felnőtt élete kezdetén apja nézeteivel azonosult, később azonban súlyos személyi konfliktusba került apjával, és élesen szembefordult politikai nézeteivel. Az apjával való konfliktust követően süllyedt abba a lelki betegségbe, amelynek következtében több mint hét évig szinte teljesen munkaképtelen volt. Egy 1904. évi amerikai utazást követően, ugyanolyan megmagyarázhatatlanul, mint ahogy a betegsége kialakult, teljesen felgyógyult, és újra nagy tudományos teljesítményt ért el. Korai halála egy, a tudományos produktivitás csúcspontján lévő életpályát szakított meg. Weber halála után felesége, Marianne közreműködött kiadatlan kéziratainak megjelentetésében, és egy széles körben ismert, Webert erősen idealizáló életrajzot írt férjéről. Weber élete nagy részében Heidelbergben volt professzor. Betegségének évei kivételével a heidelbergi tudományos élet középpontja volt. Szalonjában, amelyet felesége szervezett, jöttek össze rendszeresen a heidelbergi professzorok és az ott tartózkodó tudósok, közöttük Lukács György. Lukács később, amikor marxista és kommunista lett, súlyosan összekülönbözött We- berrel, és Az ész trónfosztása című munkájában igazságtalanul negatívan ítélte meg őt, s ezzel sokáig befolyásolta a magyar marxista

filozófusokat Weber megítélésében.

Weber érdeklődése és tudományos művei igen széles témakörre, a szociológia mellett a történettudományra, a közgazdaságtanra és a pszichológiára is kiterjedt. Az itt bemutatott kutatásokon kívül foglalkozott a római agrártörténettel, a mezőgazdasági munkások helyzetével az Elbától keletre fekvő német tartományokban, az ókor gazdaság- és társadalomtörténetével, az oktatásüggyel, zeneszociológiával, s az 1904-1905-ös orosz forradalommal. Műveinek folyamatban lévő német nyelvű összkiadását 22 kötetre tervezik, ehhez járul még további tízkötetnyi levelezés és kétkötetnyi előadásjegyzet.

Ebből a hatalmas életműből csak egy kis rész olvasható magyarul. A magyarországi publikációkhoz érdemes az olvasónak némi eligazítást nyújtani. Először – jelentős politikai ellenállással szemben – két tanulmánygyűjtemény jelent meg (1967; 1970), amelyek nagyrészt a Gazdaság és társadalom című többkötetes műből kiválasztott tanulmányokat, részleteket tartalmaznak. A Gazdaság és társadalomban Weber szociológiájának elméleti alapfogalmait tisztázta. Az 1980-as évek második felében a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó hozzákezdett a teljes Gazdaság és társadalom kiadásához, (1987; 1992; 1995). Még ezt megelőzően megjelent a híres Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1982) és a Gazdaságtörténet (1979), az utóbbi Weber e tárgyú előadásainak jegyzete, továbbá néhány kisebb írása. Az egész weberi életművet bemutató és értékelő szociológiatörténeti mű magyar szerző tollából még várat magára. Kemény István előszava az első tanulmánygyűjteményhez (1967) azonban jó és pozitív képet ad róla. Keménynek nyilvánvaló szándéka volt a Lukács György által megfogalmazott és akkor a hivatalos tudományos körökben uralkodó értékítélettel való szembefordulás.

Max Weber tudós volt és erősen törekedett arra, hogy tudományos megállapításait függetlenítse a politikától. Ugyanakkor azt lehet sejteni, hogy életpályája során újra és újra felmerült az a gondolat, hogy aktív politikus legyen. Fiatalkorában a bismarcki Németországgal szimpatizált, legalábbis annak nagyságát kívánta. Hamar szembefordult azonban ennek a Németországnak uralkodó osztályával, az arisztokráciával és a junkerekkel, s később polgári Németországot kívánt. Az első világháború végzetes következményeit hamar felismerte, és próbálta volna a német kormányt a háború kiterjesztésétől visszatartani. Élete utolsó éveiben a német szociáldemokrácia felé közeledett, viszont a kommunizmust és az 1917-es orosz bolsevik forradalmat határozottan elítélte. Közeli barátja volt Friedrich Naumann, aki a liberalizmust és a társadalmi reformot próbálta összekapcsolni.

Weber tudományos munkásságának igen jelentős részét alkotják a vallásszociológiai kutatások. Ezek közül a legtöbben csak A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művet (Weber 1982) ismerik, pedig a protestantizmuson kívül külön-külön kötetet szentelt a kínai, az indiai vallásoknak és az ókori judaizmusnak. Korai halála akadályozta meg abban, hogy a mohamedanizmusról, az újkori judaizmusról, valamint az ókori és középkori kereszténységről is hasonló műveket alkosson. E kutatásainak alapkérdése az volt, hogyan hatottak a különböző vallások a társadalomra, politikára és különösen a gazdaságra. Ezzel tulajdonképpen megfordította Marx tételét a vallás és a gazdaság kapcsolatáról: míg Marxnál a vallás függ a gazdaságtól, pontosabban a termelési viszonyoktól, Webernél a gazdaság, különösen a kapitalista gazdaság kifejlődése, a modern gazdaság kialakulása függ az adott társadalom vallási nézeteitől. Persze Webernek ez a tétele – hasonlóan Weber minden más tudományos megállapításához – korántsem ilyen egyértelmű és kizárólagos. Weber valójában csak azt állítja, hogy a vallásnak láthatóan erős hatása van vagy lehet a társadalom tagjainak gazdasági viselkedésére.

A mai napig tart a vita a szociológiában a vallás jelentőségéről a tudatosan vagy öntudatlanul Marxot követő szociológusok és Weber követői között. Az előbbiek szerint a vallás lényegtelen jelenség, különös tekintettel arra, hogy a szekularizáció megfordíthatatlan tendenciája következtében a vallás hatása az egyes emberek viselkedésére folyamatosan csökken, a Webert követők szerint – noha Weber maga is úgy látta, hogy a „varázstalanítás” következtében a vallás befolyása gyengül – a vallás változatlanul erősen befolyásolja a társadalmakat.

Végül szólni kell Max Weber tudományfelfogásáról, hiszen az eltér mind Marx, mind Durkheim felfogásától. Weberre mint német társadalomtudósra érthetően hatott a német idealista filozófia és a német historizmus. Ezért elutasította azt a pozitivista tételt, hogy a természettudományok és a szociológia azonos módszerekkel ismerhetik meg a valóságot. Így kell érteni a „megértő" szociológia fogalmát Webernél: a szociológusnak törekednie kell megértenie a társadalom tagjai cselekedeteinek és szavainak, gondolatainak motívumait, meg kell értenie azokat a szubjektív értelmeket, amelyeket a cselekvők saját és mások viselkedésével összekapcsolnak. Nem elég tehát megismerni, mit cselekszenek, hanem azt is meg kell érteni, miért cselekszenek az adott módon. Nem elég például megállapítani, hogy a tőkés a nyereség maximalizálására törekszik, hanem azt is meg kell érteni, hogy miért törekszik erre. (A protestáns etika szerint – némileg leegyszerűsítve – azért, mert az evilági siker az Isten általi kiválasztottság bizonyítéka.)

Weber ugyanakkor elutasítja a német historizmus képviselőinek azon állítását, hogy a kultúra és a szellemi élet területén nem lehet általánosítható törvényszerűségeket megállapítani, csupán az egyedi történeti eseményeket leírni és magyarázni.

Az ideáltípus fogalmának a megalkotása Webernél is a megértésnek és a törvényszerűségek megismerésének egyik eszköze. Az ideáltípus valamely jelenség – például a protestáns etika, a bürokrácia, a karizmatikus uralom – lényeges jellemzőinek összefoglalása. Weber szerint a klasszikus közgazdaságtan elmélete csupa ilyen ideáltípusból áll. A valóság sohasem felel meg teljesen az ideáltípusnak, de az ideáltípusok segítségével Weber szerint jobban megérthetjük az összefüggéseket. Végül ki kell emelni, hogy kortársaival – különösen Marxszal – ellentétben Weber szerint a társadalomban és a történelemben nem determinisztikus törvények, hanem valószínűségi jellegű összefüggések érvényesülnek.

Weber szociológiai munkásságának csak egy részét mutattuk be a fentiekben. E könyv olvasója újra és újra találkozni fog Weber ezen és más gondolataival a későbbi fejezetekben. Ez is azt bizonyítja, hogy a három klasszikus közül – legalábbis véleményem szerint – Weber hatása a legerősebb a mai szociológiában. Ennek okát talán nemcsak abban kereshetjük, hogy Webernek valóban mély gondolatai voltak, hanem abban is, hogy ő sohasem vált dogmatikussá. Ennek persze az is következménye, hogy Weber gondolatait különbözőképpen lehet értelmezni, és hogy nem volt és ma sincs olyan zárt weberiá- nus iskola, mint amilyen a marxizmus volt.