Ugrás a tartalomhoz

POLITOLÓGIA - A politika és a modern állam Pártok és ideológiák

Bihari Mihály

Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó Zrt.

A magyarországi pártrendszer a Horthy-korszakban (1920–1944)

A magyarországi pártrendszer a Horthy-korszakban (1920–1944)

A magyarországi pártrendszer az 1918–19-es „parlament nélküli” időszak átmeneti pártrendszere, majd a Tanácsköztársaság totalitárius egypártrendszere után 1920–22-re stabilizálódott, és lényegileg 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig, illetve az 1944. október 16-i Nyilaskeresztes totalitárius egypártrendszerig tartott.

A Horthy-korszak pártrendszere tehát lényegileg az első kommunista totalitárius egypártrendszertől a nyilaskeresztes-nemzetiszocialista egypártrendszerig tartott.

A gróf Teleki Pál rövid (1920. július 19-től 1921. április 14-ig tartó) miniszterelnöksége után – a Telekit váltó – gróf Bethlen István – mintegy tízéves – miniszterelnökségének elején, 1922-ben alakult ki az a pártrendszer, amely azután 1944 tavaszáig lényegét tekintve fennmaradt. Ennek alapja két, a kialakuló pártrendszert alapvetően meghatározó politikai lépés és döntés volt, egyrészt az Egyesült Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának a részbeni felbomlása, majd a két párt egyesítése. A Bethlen által létrehozott Egységes Párt az 1922-es választásokon a mandátumok abszolút többségét szerezte meg (58%-ot).

A pártrendszert meghatározó második politikai döntés a választójog rendeleti úton való módosítása, amelynek következtében a szavazásra jogosultak száma és aránya – az összlakossághoz viszonyítva – az 1917–20-as évekhez képest 29%-ra csökkent.

A szavazati joggal rendelkezők számának drasztikus csökkentése mellett, Nagy-Budapest és a törvényhatósági jogú városok kivételével visszaállították a dualizmusbeli nyílt szavazás intézményét. A 245 képviselőből 199-et nyílt szavazással választottak meg, a szavazóknak valamivel több mint 20%-a szavazhatott titkosan.

A korszak – egymást követő – három kormányzó pártja 1922-től 1939-ig mind az öt választáson megszerezte a parlamenti mandátumok abszolút többségét.

1. táblázat - A kormányzó pártok mandátumai

1922-ben a mandátumok

58%-át

az Egységes Párt (EP)

1926-ban a mandátumok

69%-át

az Egységes Párt (EP)

1931-ben a mandátumok

64%-át

a Gömbös Gyula-féle Nemzeti Egység Pártja (NEP)

1935-ben a mandátumok

69%-át

a NEP

1939-ben a mandátumok

73%-át

a Magyar Élet Pártja (MÉP) szerezte meg


A három kormányzó párt lényegileg ugyanazt az ideológiát és értékrendet képviselte, tehát az egymásból egymásba átalakuló kormánypártok öt választáson keresztül domináns parlamenti kormánypártokként működtek.

A kormányzó pártok ideológiai, politikai arculata és szervezeti rendszere

Az egymásba „átnövő” kormányzópártok (az Egységes Párt, a Nemzeti Egység Pártja, a Magyar Élet Pártja) politikai érték- és eszmerendszerét, világ- és társadalomképét, majdan programját lényegileg a konzervatív-liberalizmus, a szabadelvű konzervativizmus határozta meg.

A szellemi és politikai elődöket a Felirati, a Deák-párt, a Szabadelvű Párt és a Nemzeti Munkapárt (a dualizmus időszakának szintén „egymásba átnövő” kormányzó pártjai) szellemi vonulatában találjuk meg.

Gróf Bethlen István politikai gondolkodását, társadalomszemléletét és politikai értékrendjét a „szabadelvű konzervativizmus” határozta meg. Felfogása szerint az országot a kellő vagyoni alappal és ehhez fűződő felelősséggel, továbbá „fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel rendelkező” rétegek hivatottak vezetni.

Elvetette a bal- és jobboldali radikalizmusokat egyaránt, így: a szociáldemokráciát és a mögötte levő kommunizmust, a nemzetiszocialista radikalizmust és a liberális radikalizmust. A „tömegdemokrácia” helyett az „irányított demokrácia” híve volt, a „konzervatív demokráciát” és a jól ismert „fontolva haladás” politikáját vallotta magáénak.

A kormányzó pártok alapeszméje és értékrendje

A predomináns pártrendszer egymásba átnövő „túlsúlyos” kormányzó pártjait, amelyek mégiscsak valódi versengő pártrendszerben és versengő (még ha korlátozott) választásokon, valódi, kétoldalú parlamenti ellenzék mellett kormányozták huszonkét éven át az országot és határozták meg a magyarországi pártrendszert – politikai, ideológiai érték- és eszmerendszerét illetően –, a következőkkel jellemezhetjük:

  • alapeszméje és értékrendje: a szabadelvű konzervativizmus,

  • meghatározó szellemisége: a keresztény hit és világnézet,

  • aktív nacionalizmus, vagyis megkérdőjelezhetetlen elkötelezettség a nemzeti érdek képviselete és védelme mellett,

  • a trianoni békediktátum elfogadhatatlansága és annak revíziójára törekvés,

  • a mindenféle radikalizmust – a szociáldemokrata-kommunista radikalizmust, a nemzetiszocialista radikalizmust és a polgári-liberális radikalizmust – elutasító

„fontolva haladás” politikája.

  • A politikai párt feje a miniszterelnök, aki egyúttal – a dualizmus kori örökségnek megfelelően – a párt elnöke is. A kormányzó pártok lényegileg kormányfői-pártelnöki pártszervezetként, képviselői és lazán szervezett támogató-mozgalmi pártokként működtek.

  • A párt politikáját a kormányfői program határozta meg, a párt programpártként működött. (Lásd például Gömbös Gyula 95 pontból álló kormányprogramját, amelyet 1932. október 1-jei miniszterelnöki kinevezése után a párt hivatalos programjává nyilvánított.)

  • A pártot laza szervezeti keretek jellemezték, a kormányzó párt vezetése tekintélyelvű és monokratikus jellegű volt. A pártvezérkar a kormányfő bizalmasaiból került ki, ugyanígy a kormánytagok.

  • Szervezett és nyilvántartott párttagság lényegileg nem létezett.

  • A párt szervezeti rendszerének gerincét az állam szervezeti-intézményi rendszere adta, vagyis: a minisztertanács, a miniszterelnöki és a miniszteri kabinetek, a választókörzetek rendszere, a fő- és alispáni közigazgatási rendszer, a parlamenti képviselők frakciója, a parlamenti szervezeti (elnöki, bizottsági) rendszer.

  • A predomináns pártrendszerben a parlamenti többséget és a viszonylag szilárd és kontinuus kormányzati rendszert az „előre szavatolt és domináns” kormánypárti túlsúly garantálta.

  • A predomináns helyzetben lévő kormányzópárt – a mindenkitől megkövetelt és nem ritkán látványos külsőségekben is megmutatkozó – tekintély és tradíciótisztelet (a tekintélyelvűség) alapján működött.[133]

A magyarországi domináns pártrendszer

A pártrendszerek típusait vizsgáló tudományos irodalom alapján – lásd Giovanni Sartori pártrendszer-tipológiáját tankönyvünk XI. fejezetében – az 1867–1918 és az 1920 –1944 közötti magyarországi pártrendszerteket predomináns vagy egyszerűen domináns pártrendszereknek nevezhetjük.[134]

Az egymásba átalakuló, lényegileg azonos és folytonos ideológiával és értékrenddel rendelkező és azonos hatalmi-politikai elitekből kikerülő magyar kormányzó pártok (az EP, a NEP, a MÉP) és a 10%-os vagy az az alatti parlamenti kispártok (amelyek együttesen is csak a parlamenti mandátumok maximum egyharmadát képviselték), a nagyszámú, a parlamentbe be- és kilépő kispártokkal együtt, tipikus domináns pártrendszerként határozhatók meg. Ezt támasztják alá a következő pártrendszerismérvek:

  • a Horthy-korszak pártrendszere valódi versengő többpártrendszer volt, még ha a választójoggal rendelkezők száma nem is volt túl magas és a választási eljárás sok tekintetben befolyásolt és anakronisztikus volt is.

  • A magyar kormányzó pártok abszolút többsége és parlamenten belüli túlsúlya (58–73%) öt választáson keresztül megmaradt.

  • A parlamentben valódi ellenzék, sőt a rendszert elutasító (ún. rendszerellenes) párt/pártok is legálisan működtek, így az MSZDP, a Nyilaskeresztes Párt 1939-től stb.

  • Kétoldalú ellenzéke volt majdnem végig a kormányzó pártoknak.

  • Az ellenzéki pártok egyikének sem, de együttesen sem volt esélyük a kormányzó pártok leváltására, illetve parlamenti túlsúlyuk csökkentésére.

2. ábra - Történelmi kontinuitás az egymásba „átnövő” domináns parlamenti (képviselőházi) kormányzó pártok rendszerében 1867 és 1944 között

kepek/40137_12_2tabla.jpg


A Horthy-korszak pártrendszerének struktúrája: kormányzó párti/ellenzéki párti megosztottság és az ideológiai csoportosítás alapján

A Horthy-korszak pártrendszerét alkotó pártokat, pártcsaládokat a kormányzó párt/ellenzéki párt és a párt ideológiája alapján a következőképpen írhatjuk le:

Parlamenti pártok

  1. A kormánypártok (nemzeti, konzervatív szabadelvű pártok):

Egységes Párt (1922–1932)

Nemzeti Egység Pártja (1935–1939) Magyar Élet Pártja (1939-től)

Keresztény Gazdasági és Szociális Párt (kormánypárt volt 1931-ig)

  1. Ellenzéki parlamenti pártok:

    1. Baloldali ellenzéki pártok

Magyarországi Szociáldemokrata Párt

  1. Liberális pártok

A „Rassay” Párt (Vázsonyi Vilmos tekintélyes liberális politikus halála után) Rassay Károly ügyvéd által vezetett, többféle néven működő pártok (Nemzeti Szabadelvű Párt, Polgári Szabadság Párt).

Függetlenségi és 48-as Kossuth Párt

  1. Agrárpártok

Független Kisgazdapárt (1930)

  1. Jobboldali ellenzéki pártok

Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt

Keresztényszocialista Párt (1923-as újjáalakításától)

Egyesült Keresztény Párt

Ellenzéki Keresztény Párt

  1. Nemzetiszocialista pártok

Többségük 1931 és 1936 között alakult meg. 1939-től több nemzetiszocialista párt bekerült a parlamentbe.

Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (1931), 1933-tól Kaszáskeresztes Párt (Böszörmény Zoltán vezetésével).

Nemzeti Szocialista Magyar Földműves és Munkáspárt (Meskó Zoltán vezetésével parlamenti pártként alakult meg). Betiltása után a nyilaskereszt lett a párt jelvénye, és ettől kezdve nevezték Nemzeti Szocialista Pártnak.

Egyesült Nemzeti Szocialista Párt, majd (egyesülés után) Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt. 1939-ben a parlamentbe is bejutva rövid ideig egyesült Szálasi és Hubay Nyilaskeresztes Pártjával.

Szálasi Ferenc által alapított első pártalakulat a Nemzeti Akarat Pártja (NAP) volt (1936).

1938-tól Szálasi pártja a Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom volt.

1939-től Nyilaskeresztes Párt. Az időnként együttműködő majd szétváló nemzetiszocialista pártok 1939-től 49 mandátummal rendelkeztek, ebből 31 képviselő Szálasi Ferenc pártjának volt a tagja.

A Horthy-korszak elején stabilizálódott predomináns pártrendszer lényegileg 1944. március 19-éig maradt fenn. A parlamentbe – a kormányzó párton kívül – általában öt-hat ellenzéki párt került be.

4. ábra - A Horthy-korszak domináns pártrendszere

kepek/40137_12_004.jpg


Nagy volt a parlamentbe mindössze egy-egy ciklusra bekerülő – nemegyszer egy személyből álló –, ki- és belépő pártok száma.

Az ellenzéki pártcsaládok – mind a parlamenti, de még inkább a parlamenten kívüliek – szélsőségesen polarizált, négy-öt egymástól szélsőségesen eltérő nézeteket, ideológiákat valló pártokból álltak.

A pártokat elválasztó fő törésvonalak

A pártok közötti legfontosabb és egyúttal a pártokat leginkább elválasztó törésvonalak a következő kérdésekben alakultak ki és maradtak meg tartósan a pártrendszerben:

  • a földreform kérdése,

  • a közjogi kérdések (a királykérdés, a közigazgatás rendszere, a felsőház megszervezése, a kormányzó jogköre),

  • a trianoni békéhez és annak következményeihez való viszony,

  • a választójog és a politikai szabadságjogok kérdése,

  • a zsidókérdés, a numerus clausus és a zsidótörvények,

  • a közigazgatás rendszere és annak megreformálása,

  • a szociális problémák, különösen a munkások védelme és a szegényparasztok helyzete,

  • 1939 szeptembere után Magyarország viszonya szövetségeseihez és a II. világháborúhoz.



[133] A fejezetben foglaltak részletes feldolgozásához lásd:

Boros Zsuzsanna – Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon (1867–1944). Korona Kiadó, Budapest, 1999. Különösen a 49–86. oldal: Pártok (a dualizmus idején) című részt és a 164–225. oldal: Politikai pártok – pártrendszer (a két világháború közötti pártrendszerről) című részt.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. Különösen a Politikai rendszer jellege című fejezet a 220–233. oldalon.

Pölöskei Ferenc: A magyarországi pártstruktúra és főbb jellemzői (1867–1990). Bevezető tanulmány a Magyarországi pártprogramok 1867–1919 című kötethez. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003. 5–36. A kötetet szerkesztette: Mérei Gyula és Pölöskei Ferenc.

Kozári Monika: A dualista rendszer (1867–1918). Pannonica Kiadó, 2005, 134–151.

[134] A korszakkal és a korszak pártrendszerével foglalkozó történettudományi irodalomban többen (Boros Zsuzsanna, Pölöskei Ferenc, Romsics Ignác) hegemonista pártrendszernek nevezik – ketten kifejezetten G. Sartorira hivatkozva – a Horthy-korszak magyar pártrendszerét. A fő különbség a hegemonista és a predomináns vagy domináns pártrendszerek között – lásd tankönyvünk XI. fejezetében – az, hogy a hegemonista pártrendszerek nem versengő pártrendszerek, a pártok között nincs sem formális, sem valódi versengés a hatalomért, a hatalmi harc nem engedélyezett, nem érvényesül a hatalom megosztása, az ún. másodosztályú pártok nem veszélyeztetik a hatalmon lévő párt pozícióját. Sartori a szocialista Lengyelországot hozza föl példaként, amit kiterjeszthetünk a szocialista NDK, Bulgária pártrendszereire is – írja Sartori. Láthatjuk tehát, hogy a predomináns vagy domináns pártrendszerek és a hegemón pártrendszerek között alapvető különbség van.