Ugrás a tartalomhoz

Szarvasmarhatenyésztés

Holló István, Szabó Ferenc (2011)

Kaposvári Egyetem; Pannon Egyetem

Kettőshasznosítású fajták

Kettőshasznosítású fajták

Hegyi tarka fajtacsoport

A világon számon tartott kettőshasznosítású fajtakörön belül létszámánál fogva a legjelentősebb. Európán kívül általában szimentáli elnevezéssel illetik.

A fajtakör névadója a szimentáli fajta, amely a svájci Simme-folyó völgyéből származik. A XIX. Század végére Európa-szerte elterjedt, a XX. század közepétől pedig a tengerentúlon is megkezdődött a tenyésztése. A tenyészcél azonban más volt Európában, s megint más Amerikában. A tradicionális európai irány mindkét haszonvételt (tej- és hústermelés) szem előtt tartotta, az igényeknek megfelelő súllyal. A tejtermelő képesség javítását kiemelten kezelték, s a vörös holstein-frízzel történő keresztezés révén jelentős genetikai előrehaladást értek el. Ugyanakkor az eredeti tisztavérű állomány létszáma jelentősen lecsökkent, nem véletlen, hogy a svájci tenyésztők a max. 75 % red-holstein génhányadot tartalmazó egyedeket svájci tarkaként tartják nyilván.

A szimentáli fajta színe szabálytalan, különböző árnyalatú vörös, illetve sárgatarka. A fej, a lábvégek, a has alja általában fehér, de az ettől eltérő színeződés nem fajtakizáró ok. A tehenek élősúlya 650-750 kg, a bikáké 1100-1300 kg. Tejtermelése 5.500-6.000 kg, 3,8-4,0 % tejzsírtartalommal. Középkorán érő, 16-18 hónapos életkorban vehető tenyésztésbe. Gépi fejhetősége a holstein-fríz vért tartalmazó állományokban jelentősen javult. Az eredeti szimentáli hústermelőképessége kiváló, a hízóbikák 550-600 kg-ig hizlalhatók, nem ritka az 1300-1500 g közötti súlygyarapodás , húsa jól márványozott, a vágási kihozatal 60 % körüli.

Az alpesi (Ausztria, Németország, Franciaország, Olaszország) és közép-európai országok mindegyike rendelkezik egy önálló hegyitarka fajtával. Ezek közül a német (bajor) tarka, az osztrák tarka és a francia montbeliarde fajták jelentősek tenyésztési szempontból.

A bajor- vagy újabban német tarka Németország alpesi régióiban terjedt el. A tehenek kiváló tejtermelőképessége (6.000-6.500 kg) mellett a fajta hústermelőképessége is kiemelkedő. Sokan példaként emlegetik, hogy a kiváló hústermelés összeegyeztethető – meghatározott szintig – a magas színvonalú tejtermeléssel. Az osztrák tarka tenyésztése Ausztriában mintegy 100 éves tenyésztői múltra tekint vissza. Az utóbbi évtizedekben a bajor tarka tenyészbikák kiterjedt használata révén a fajta élősúlya nőtt, tejtermelése javult. Ma a bajor- illetve osztrák tarka tulajdonságaiban nagyon hasonló.

A montbeliarde-t Kelet-Franciaország hegyi területein tenyésztik. A hegyi tarka fajtakör legtejelékenyebb fajtája, a tehenek átlagos tejtermelése meghaladja a 7.000 kg-ot. Ez elsősorban a kiváló tenyésztésszervezési háttér mellett a vörös holstein-fríz kiterjedt használatának is köszönhető. A fajta gépi fejhetősége, tőgyalakulása is jelentős mértékben javult, a tejének zsírtartalma némileg csökkent, a húsformák, vágóérték pedig egyértelműen romlott a tejirányú szelekció hatására. A magyartarka tenyésztésben is kipróbálásra került a fajta.

Az európai irányvonallal szemben a tengerentúlon, elsősorban az USA-ban a hegyitarkát (szimentálit) egyértelműen fejés nélkül húsfajtaként tenyésztik. Ma már a fajta hústermelésére egyébként jellemző kiváló tulajdonságok – nagy növekedési erély, jó húsformák és vágóérték, szilárd szervezet, jó legelőkészség – mellett a genetikailag szarvatlan vonalak egyre nagyobb aránya és a relative könnyű ellés is jellemző a hústípusú változatnak. A mérsékelt éghajlatú országok mellett a szavannákon és a félsivatagos régiókban is megtalálható akár tisztavérben, akár keresztezésekben (USA, Brazília, Kenya, Namíbia, Dél-Afrika, Ausztrália). A zebu keresztezéssel kialakított simbrah hőtűrőképessége kiváló, a trópusi területeken is nagy létszámban tenyésztik.

A húshasznú változat Európában is egyre növekvő létszámú, s gyakran a tengerentúli, elsősorban amerikai bikákat is felhasználnak a tehénállomány termékenyítésére.

A bemutatott fajtákon túlmenően jelentősnek mondható a cseh tarka, a szlovák tarka, az olasz tarka, de jelentős állományok vannak Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, illetve Romániában is. A fontosabb hegyitarka fajták tulajdonságairól a 9. táblázat ad áttekintést

A lapály fajtacsoport

A kombinált, vagy kettőshasznosítású fajtákon belül a lapály fajtacsoportnak Magyarországon mind a múltban, mind pedig napjainkban alárendelt jelentősége volt, illetve van - de nemzetközi szinten figyelemre méltó elterjedtséggel bírnak az ide tartozó fajták, illetve a belőlük kitenyésztett változatok.

Az európai lapály fajtakör Északnyugat-Európa tengermelléki területein, főleg az Északi-tenger és Balti (Keleti) tenger partjain otthonos szarvasmarhafajták csoportja, amelyek kiváló tejelőképességükkel tűnnek ki. Köszönhető ez a csapadékos és kevéssé szélsőséges hőmérsékletű klímának (Golf-áramlat), amely dús füvű legelők kialakulását tette lehetővé. A tehenek szinte egész éven át legelőn tarthatók, amely ugyan valamelyest limitálja a megtermelt tej mennyiségét, de a takarmányozást mégis olcsóvá teszi.

Az Európában tenyésztett fajtacsoportot ma a szín alapján különítik el. Jelenleg három színváltozatban tenyésztik: a feketetarka részaránya 80-85 %, a vöröstarkáé 10-15 %, az egyszínű vörös kb. 5 %-ot képvisel.

A feketetarka lapály az Északi tenger partvidékéről származik - Németország, illetve Hollandia északi részén, valamint Dániában alakult ki.

A fajta jellegzetessége között felsorolható a túlnyomóan fekete fej és a tarkázottság. Nagy kiterjedésű fekete részekkel borított a nyak a has felé a szegyig, a mar, a hát és a far. A has alja, a tőgy és a farok általában fehér. A törzs kevésbé hosszú, viszont a közepes izmoltság - főleg a bikákon - feltűnőbb. A törzs alsó és felső vonala csaknem párhuzamos egymással, a tehenek gömbtőggyel rendelkeznek. Az állatok többnyire szarvaltak. A tehenek tejtermelése 6.000-7.000 kg, de ahol legelőre alapozzák a termelést, ott ez csak kiegészítő takarmányozással lehetséges. Az üszőket középkorán, 16-18 hónapos korban veszik tenyésztésbe. A fajtaváltozat inkább a tej-hústípusba tartozik.

A vöröstarka lapály a szarvasmarha szín öröklésmenetéből fakadóan már régóta előfordul a németalföldi régióban. Az állatok szabálytalan vöröstarka színeződésűek, a jobb izmoltságból fakadóan a vöröstarka lapály övmérete és mellkas-mélysége is nagyobb a feketetarkáénál. A növekedési erélyben is felülmúlja (az eredeti színváltozatot) a feketetarkát viszonyt tejmennyiségben a vöröstarka lapály mintegy 1.500 kg-mal elmarad a feketetarkától - gyakorlatilag ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a holstein-fríz két színváltozata vonatkozásában. Az üszők tenyésztésbevételi ideje 16-18 hónap.

Az egyszínű vörös lapály fajták közé tartozik az angelni fajta, ma már Németországban csupán 20-25.000 nőivarú egyetem számlál, s létszáma, jelentősége csökken (5.500-6.000 kg-os koncentrált tejtermelés, jó termékenység, közepes hústermelés jellemzi.

A dán vörös fajta a múlt század első felében lett ismert, fénykorát az ’50-es években élte a fajta, amikor a dán populáció hetven százalékát tette ki. Ez az arány napjainkra 20 %-ra csökkent, ami nagymértékben köszönhető a holstein-fríz térnyerésének. A ’70-es években a tenyésztő szövetség feladta a korábbi fajtatiszta tenyésztésre vonatkozó elképzeléseit és azóta megindult a fajta átkeresztezése elsősorban az amerikai Brown-Swiss fajtával.

Jó tejtermelőnek tartják, nagyobb hasznosanyag-tartalommal rendelkező teje miatt. A tenyésztő szövetség megemlíti még a tehenek könnyű ellését, illetve a borjak nagy vitalitását. A tehenek is jó ellenálló-képességgel rendelkeznek, emiatt kisebb a tőgygyulladásra és egyéb betegségekre való hajlam. A többi fajtához képest gyakoribb az ikerellések aránya is. Bár kettőshasznosítású fajtaként tartjuk nyilván, hústermelőképessége közepes, növekedési erélyben, vágóértékben is elmarad a másik két színváltozattól. Az 1950-es években hazánkban is kipróbálták, a magyartarka x dán vörös keresztezés azonban nem hozott számottevő javulást. A fontosabb lapály fajták tulajdonságairól a 10. táblázat ad áttekintést.

A borzderes fajtacsoport

A svájci borzderes, az egyik legismertebb kettőshasznosítású világfajta Svájcban alakult ki, zord környezeti feltételek és a hegyvidéki tartásmód mellett. A természetes szelekció és a céltudatos tenyésztői munka révén egy szilárd szervezetű, kiváló alkalmazkodóképességű fajta alakult ki.

A tehenek átlagosan 5.500 kg tejet termelnek, 3,8-4,0 % zsír, illetve 3,4-3,5 % fehérjetartalommal. A géppel való fejhetősége jónak mondható. Közepes növekedési eréllyel jellemezhető, az üszők 18 hónaposan vehetők tenyésztésbe. A szimentálinál könnyebben ellik, viszont valamelyest gyengébb az izmoltsága. A hízóbikák 60 % körül vágódnak, húsa örökletesen sötétebb vörös, ami az értékesítéskor hátrányt jelent.

A svájci borzderes tenyésztők ma is ragaszkodnak a kettőshasznosítású fajta tenyésztési elveihez. Ezzel együtt ma már hazájában is csak mintegy 10.000 tehén tartozik az eredeti vérvonalba. Több, mint 200.000 tehén viszont át lett keresztezve az amerikai változattal. Magyarországon az 1950-es években kiváló borzderes tenyészetek voltak, amelyek később megszűntek, ma kislétszámú, amerikai borzderessel keresztezett állomány található az országban. Emellett kísérleti céltól a hostein-frízzel is keresztezik néhány üzemben.