Ugrás a tartalomhoz

Természetvédelmi ökológia

Dr. Bihari Zoltán, Dr. Antal Zsuzsanna, Dr. Gyüre Péter (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

5.1. Az ökológiai indikáció

5.1. Az ökológiai indikáció

Valamennyi élőlényfaj jelzi ha valamilyen számára jelentős környezeti változás következik be. Vannak adott környezeti feltételre szűkebb tűrésű fajok, melyek hamarabb jeleznek, míg másoknak kisebb az érzékenységük. Előbbieket indikátor fajoknak nevezhetjük. Az ökológiai indikáció szoros kapcsolatban áll az élőlények ökológiai tűrőképességével (azaz az ökológiai toleranciával).

A környezeti tényezők megváltozása az élővilágban is változást okoz. E változásoknak három alapesetét különböztetjük meg. Első esetben szemmel látható változást nem produkálnak az élő szervezetek a környezeti tényezők változására. Második esetben a környezeti tényező változása már jól látható következménnyel jár, de az adott élőlény nem tűnik el az adott ökológiai rendszerből. A harmadik esetben az élőlény nem bírja tovább elviselni a környezeti tényezők változását, ezért eltűnik az adott ökorendszerből (elpusztul vagy elvándorol). A három eset bekövetkezésének a lehetősége szoros kapcsolatban áll az adott faj egyedeinek ökológiai tűrőképességével, azaz toleranciájával.

17. ábra: A toleranciagörbe (Antal Zs.)

Az egyes ökológiai faktorok mértéke (erőssége) és hatása közötti összefüggést a toleranciagörbe segítségével értelmezhetjük, ahol a vízszintes tengelyen az ökológiai tényező változását, a függőleges tengelyen pedig az erre adott választ ábrázoljuk. A toleranciagörbe kardinális pontjai az optimum, minimum és a maximum pontok. Amennyiben a környezeti tényezők az adott élőlény számára a legmegfelelőbbek, az élőlény minden életfunkciója, egész élettevékenysége tökéletesen működik. Természetesen a környezeti tényezők kismértékű elmozdulása pozitív vagy negatív irányba még nem befolyásolja döntően az élőlény élettevékenységeit, az optimum pontot két irányból övező tartományt tehát optimum tartománynak tekinthetjük. Amennyiben a környezeti tényezők változása bármely irányban meghaladja az élőlények számára optimális feltételeket, az élőlény peiusz állapotba kerül, amelyet rosszabbléti szakaszként is említhetünk. Ebben a tartományban már nem teljesedik ki valamennyi életfunkciója, bekövetkezhet például, hogy csökken a szaporodási ráta. A peiusz szakaszon túlmenően bármelyik irányban pesszimum tartományról beszélünk, melyet esetleg nyugalmi periódus (pl. téli álmot alvó emlősöknél a téli nyugalmi időszak, vagy a kétéltűeknél a téli hibernáció állapota) beiktatásával vagy valamilyen túlélő képlet fejlesztésével (pl. lágyszárú növények áttelelése mag vagy talaj alatti szerv segítségével) képesek elviselni az élőlények. A minimum pont az a legkisebb érték, amely alatt, a maximum pont pedig az, amely felett az élőlény nem bírja tovább elviselni a környezeti tényezők megváltozását, ezért, amennyiben arra testfelépítése és életmódja lehetőséget teremt, elvándorol az adott ökorendszerből (pl. vándormadarak), egyéb esetben elpusztul.

Az ökológiai indikáció megértéséhez hozzásegít bennünket az egyes toleranciatípusok megértése. Alapvetően tágtűrésű (euriök) és szűktűrésű (sztenök) fajokat különböztetünk meg. A tágtűrésűek adott környezeti hatótényező szélesebb spektrumát, a szűktűrésűek viszont keskenyebb spektrumát képesek elviselni, azaz tolerálni. Mind a két alaptípuson belül további csoportosítás lehetséges, beszélünk kis (oligo), közepes (mezo) és nagy (poli) euriök és sztenoök fajokról. A három alkategória közötti különbség mindkét alaptípusban az, hogy alapvető tűrőképességi jellemzőik mellett az egyes fajok adott környezeti tényezőnek inkább az alacsonyabb, vagy magasabb értékeit képesek elviselni, esetleg éppen a szélsőségektől mentesen, a középső intervallumban érzik a legjobban magukat.

Az egyes élőlények toleranciaspektrumai között jelentős különbségek is adódhatnak. Azok lehetnek jó indikátor szervezetek, amelyek a környezeti tényezők szűk intervallumához alkalmazkodtak. Jelenlétükkel vagy hiányukkal jelzik a környezeti tényezők bizonyos intervallumát, eltűnésükből, szaporodásukból, viselkedésük, vagy élettani jellemzőik megváltozásából következtethetünk a környezeti változásokra, emiatt az ökoszisztéma egyes tulajdonságainak (pl. pH, a talaj nehézfémtartalma stb.) megbízható jelzői.

Az ökológiai (vagy bio-) indikátorok olyan fajok egyedei, illetve társulások, melyek életfunkciói adott környezeti faktorokkal szoros korrelációban állnak, így ezek kimutatására alkalmazhatóak. Mivel a környezetet károsító anyagok hatására jól látható változással reagálnak, az ún. passzív vagy aktív monitoring vizsgálatokban a gyakorlatban alkalmazzák őket. A passzív monitoringnál egy adott terület élővilágából választják ki a tesztpéldányokat. Ennek előnye, hogy így a helyspecifikus flóra illetve fauna vizsgálható, míg az aktív monitoring alkalmával bizonyos kritériumok alapján kiválasztott pontokra adott időtartamra indikátor élőlényeket helyeznek ki. Ez a módszer a mérési körülmények jobb szabványosítását teszi lehetővé, mivel a különböző talajadottságból, fajtabeli, illetve vízellátottsági különbségből adódó, az eredményeket befolyásoló hatásokat kizárja, ezzel javítva a megfigyelési helyek eredményeinek jobb összehasonlíthatóságát.

Az aktív monitoringnál alkalmazott tesztélőlényeknél annak alapján, hogy azok az adott környezeti tényező szennyezésére külső, jól látható elváltozással (pl. levél foltosodással), vagy bizonyos anyagoknak saját szervezetükben történő felhalmozásával reagálnak, beszélhetünk reakciós- vagy hatásindikátorokról és akkumulációs indikátorokról.

A különböző fizikai-kémiai (elsősorban műszeres) mérési módszerekkel pontos adatokat kaphatunk az egyes szennyező anyagok koncentrációjáról, a bioindikátorok alkalmazásával azonban egyenesen a hatást vizsgálhatjuk, az élőlényt vagy társulást érő összes terhelést, és az azt jelző károsodásokat. A bioindikátorok további előnye, hogy bizonyos karakterisztikus elváltozásokkal, a szennyező anyagok immisszióméréssel nem kimutatható, a teljes társulásra gyakorolt veszélyét mutatják, illetve hogy a drága és ezért csak pontszerű monitoros vizsgálattal szemben lehetőséget nyújtanak egy területet lefedő, kis raszteros immissziós hatásvizsgálatra. A bioindikátor fajok egyedi folyamatosan a vizsgált területen tartózkodnak, ezért alkalmasak arra is, hogy alkalmi szennyezésekre felfigyeljünk, melyet folyamataos jelentés hiányában műszerekkel nem mérhetnénk (pl. egy patakba ritkán, de mérgező anyagot engednek). Alkalmazásuk hátránya azonban, hogy a segítségükkel végzett vizsgálat a előrejelzésre nem alkalmas, mivel a kapott értékek a megelőző időszakra vonatkoznak. Nehézséget jelenthetnek továbbá a meteorológiai adottságokból, és a szervezeti fejlettségből eredő, az élőlény érzékenységét befolyásoló különbségek.

A bioindikátorokkal szemben támasztott leggyakoribb követelmények a genetikai egységesség, a megfelelő érzékenység, a specifikusság, a mérhető reakció, valamint az, hogy a segítségükkel elvégzett eljárás könnyen kivitelezhető és reprodukálható legyen. A növények gyakran jó bioindikátorok, mivel helyhez kötöttek, és gyakran nagy számban fordulnak elő. Az állatok ezzel szemben éppen mozgásuk, illetve táplálékfelvételük révén nagyobb ökoszisztéma-részletekről adnak felvilágosítást.

Gyakorlatilag minden taxon egyedei alkalmasak lehetnek valamilyen indikációra. A gyakorlatban leginkább az algákat, a zuzmókat használják. Az algákat könnyű tenyészthetőségük és genetikai egyöntetűségük miatt elsősorban laboratóriumi tesztek során alkalmazzák, többek között vízminőség, gyomirtószer-maradványok, ivóvíz-vizsgálatok elvégzésére. A zuzmók előnye a bioindikáció szempontjából, hogy testüket nem borítja kutikula, így a különböző károsító anyagok könnyen behatolhatnak és kiválasztási lehetőség híján felhalmozódhatnak szervezetükben. A különböző zuzmófajok a környezeti savasodás megbízható jelzői, a magasabb rendű növényeknél érzékenyebben reagálnak a légköri SO2 mennyiségének változásaira. A zuzmókat inkább a passzív monitoring során alkalmazzák. A levegőminőség-vizsgálatok történhetnek zuzmótérkép alapján, melynek készítése a zuzmóskála ismeretén alapszik. A zuzmóskála az egyes fajokat SO2-érzékenységük alapján rangsorolja, és az egyes szintekhez megbízható SO2 értékeket, pontosabban tartományokat rendel. Amennyiben a levegő SO2-tartalma 170 μg/m3, vagy a fölötti, zuzmóélet egyáltalán nem képes kialakulni. Még 170 μg/m3 ≥ SO2 ≥ 150 μg/m3 érték között is csak algák jelennek meg, ezt a szintet tehát zuzmósivatagnak tekintjük. Az ún. küzdőzónában 150 μg/m3 ≥ SO2 ≥ 70 μg/m3 érték között a kéregzuzmók már megjelennek. A kevésbé szennyezett (szabad) zónában 70 μg/m3 ≥ SO2 ≥ 50 μg/m3 érték között már leveles zuzmók, 50 (40) μg/m3 ≥ SO2 érték alatt pedig már az igen érzékeny bokros zuzmók jelenlétére is lehet számítani.

A magasabb rendű növények közül a dohány az alacsony légköri (troposzférikus) ózonterhelésre reagál igen érzékenyen, már alacsony ózonterhelésnél (40 ppb-s koncentráció esetén is) klorózis tünetei jelennek meg a növényen (világos színű foltok a leveleken), míg magas ózonterhelésnél a levélszövet elhal, amelyet sötét színű nekrózis jelez számunkra. A károsodás elsőként az idősebb leveleken jelenik meg, majd a felsőbb, fiatalabb levelekre is kiterjed.

Az indikátornövények közül több nem kizárólag egy szennyező anyagra érzékeny. A Pinto bab, vagy bokorbab akkor reagál érzékenyen az ózonra, ha az nitrogénoxidokkal keveredett. Érdekessége, hogy tisztán nitrogénoxidokra egyáltalán nem reagál és tisztán ózonra is jóval kevésbé, mint azok keverékére. A kis csalán ózonra és peroxiacetylnitrátra, a vörös here pedig ózonra és kéndioxidra érzékeny. Ezen növények kombinációjával akár a teljes légszennyezettségi szituációra is következtethetni lehet. Szabad szemmel is jól látható reakciójuk a dohányéhoz hasonló, a növényeken nekrotikus foltok jelennek meg.

Az eddig említett növényi szervezetek kivétel nélkül a hatásindikátorok csoportjába sorolhatók, míg a lombos és tűlevelű fás szárú növények akkumulációs indikátoroknak tekinthetők. Leveleikben, ágaikban, évgyűrűikben halmozzák fel a szennyező anyagokat. A tűlevelű fákat jobban éri a légszennyezés, mint a lomblevelűeket, mivel leveleik 3-7 évig élnek, ezért jobban felhalmozzák a szennyező anyagokat. Amennyiben várható élettartamuknál hamarabb lehullnak, ez megbízható jelzés számunkra az élőhely környezeti viszonyainak megváltozásáról. A fa szövetének analízise ugyancsak megbízható eredményeket produkál a fás szárú növények törzsében felhalmozódott szerves anyagokról.

A növényeken kívül az állatvilágban is találunk indikátor fajokat. A tengeri korallok, mivel több tényezőre (pl. vízhőmérséklet, fény, vízmélység, víztisztaság) is érzékenyek, a legérzékenyebb tengeri élőlényeknek tekinthetőek. A kagylók a vizek nehézfém-szennyezésének, illetve a környezeti savasodásnak a jelzésére alkalmasak. A barlangi élőlények gyakran a megfelelő mikroklímára érzékenyek, de pl. a barlangi vakgőte érzékeny a mikroklímán túl a vízminőségre, vízhőmérsékletre, páratartalomra egyaránt. A gyűrűsférgek és a csigák nehézfémek akkumulációs indikátorai, a madarak közül pedig a szarka, héja, vagy macskabagoly ismert akkumulációs indikátorok. E madárfajok csontjaikban, tollaikban, májukban és veséjükben nehézfémeket, zsírszövetükben pedig klórozott szénhidrogéneket halmoznak fel.