Ugrás a tartalomhoz

Environmental management

Prof. Tamás János, Prof. Blaskó Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

11.10. Szennyvíziszap mezőgazdasági elhelyezése

11.10. Szennyvíziszap mezőgazdasági elhelyezése

A hazai szennyvíztisztítási és iszap elhelyezési gyakorlat ma még nem helyezi központba a befogadó terület tulajdonságait, hanem azt egy passzív "elhelyezési" folyamat utolsó állomásának tekinti, amelynek ökológiai adottságai nem befolyásolják lényegesen az eljárást. Jelenleg gyakorlatban nem létezik olyan szennyvíztisztítási koncepció, amelyik a szennyvíz

keletkezésétől, annak elhelyezéséig egységes rendszer kialakítására törekszik, és amelynek elemei állandóan visszahatnak egymásra. A jelenlegi tisztítási koncepció általában nem számol a befogadó farmer érdekeivel. A tisztítási fokozatott csak a befogadó által megkívánt értékig és általa megkívánt módon kell és szabad elvinni.

A szükséges mechanikai tisztítás után már megfontolandó lenne olyan tisztítási eljárások favorizálása, ahol csak a különösen veszélyes szerves mikro szennyezők eltávolítása a cél, speciális tiszta vagy kevert mikrobiális populációkkal.

Olyan tisztítási eljárásokat kell kiválasztani, illetve kidolgozni, amelyek az elhelyező terület tulajdonságait maximálisan figyelembe veszik, javítják (pl. savanyú talajokon nagy dózisú meszes iszapkondicionálás; a kívánt talajtípusra kedvező tápanyag arány kialakítása műtrágya bekeveréssel; melioratív hatású anyagok bekeverése,stb),ugyanakkor a káros hatásokat kiszűrik. E technológiai lépcsőnél mindenképpen a szennyvíztisztításban kellő ismeretekkel rendelkező mezőgazdasági szakembert kell bevonni már a szennyvíztisztító telepen. A szállítási és tárolási folyamatban a már kialakított kedvező tulajdonságok megóvására törekedjünk. Az iszap elhelyezésnél, hasznosításnál a befogadó tulajdonságait a talaj típusa, a növény faja és az állat faja szerint kell differenciálni, az elhelyezhető határértékeket. A számítógéppel támogatott irányítástechnikai fejlesztéseket ki kell terjeszteni a szennyvíztisztító telepekről a természetes szennyvíziszap elhelyező rendszerekre is. Azokon a területeken ahol várható, vagy jelenleg is meglevő nehézfém terheléssel kell számolni, alkalmazni, kellene a talajok környezetvédelmi tompító hatásának vizsgálati és számítási eljárását (Vermes és Takács, 1997).

A mezőgazdasági hasznosításnál „hasznosuló” nitrogénből hektáronként és évenként maximálisan jelenleg már csak 170 kg adagolható ki, míg szerves anyagból ennek 1520-szorosát is ki lehet a talajra helyezni. (A nitrogénre vonatkozó tápanyag hasznosulási tényező homokon 0,5; vályogtalajon 0,6; agyagtalajon 0,7). A két fenti komponens ilyen aránya biztosítja, hogy a talajban a természetes biológiai folyamatok ugyan azt a terméket állítsák elő, mint a komposztálásé.

A kész komposzt kezelhetősége (rostálás, osztályozás, további adalékolás), szállíthatósága annak víztartalmától függ. Lényeges, hogy a kész komposzt víztartalma ne haladja meg az 50 százalékot (W  50 %). A szállításnál, tárolásnál kisebb víztartalom kedvezőbb. Zsákolás esetén a W  20 % lehet irányadó

A szennyvízbe kerülő lakossági szennyezés szerves anyag: nitrogén aránya a komposztált iszapénál lényegesen nagyobb (110/12 - 10). Az ezzel közel egyező C:N arány a szennyvíztisztítás, ill. iszapkezelés hatékonyságának növekedésével a szilárd maradékban folyamatosan nő, azaz a nyers és rothasztott iszap esetében átlagosan 15, a komposztálás után pedig 25 körüli érték. Az arányokból látható, hogy a szennyvíz vagy nyers iszapjainak elhelyezése esetén azok nitrogén tartalma lesz az elhelyezés terület-igényének meghatározó paramétere. A jó komposzt előállításhoz a szén/nitrogén arányt be kell állítani. Az az eredetileg általában szűk C:N arányú iszaphoz szénforrásként egyéb adalékanyagot kell keverünk a megfelelő mértékben. Adalékanyagként a gyakorlatban üzemelő iszapkomposztáló telepeken a leggyakrabban szalmát használnak, de szóba kerülhetnek más, természetes eredetű melléktermékek és hulladék anyagok is. Ezeknek a felhasználása bővítheti az iszaphoz keverendő adalékanyagok körét. Esetenként a szalma beszerzése nehézkes a magas beszerzési ár miatt. Lehetőség van városi egyéb zöldhulladékkal, fahulladékkal, vagy háztartási szerves hulladékkal együttes komposztálásra. Az alkalmazott melléktermékek közül különösen a települési zöldhulladék helyettesítheti jól a szalmát, de megfelelő arányú keverés esetén a kukoricaszár és a fűrészpor is elfogadható adalékanyag lehet. A keverési arány megállapításakor azonban a kívánatos szárazanyag tartalom elérése mellett nagyobb figyelmet kell fordítani a kialakítandó keverék optimális szén:nitrogén arányára is (Juhász, 1987).

A rothasztás után történő közvetlen elhelyezéskor, amikor az iszap szárazanyagának mintegy 2 %-a is lehet még a nitrogéntartalom, még mindig a nitrogén marad a limitáló komponens. Ezzel szemben a komposztálást követően a nitrogén és szerves anyag egyformán limitáló komponensek. Valójában az utóbbi esetben is a nitrogén, vagy foszfortartalom lesz a limitáló, ugyanis a komposztnál a szerves anyag dózisára már célszerűtlen különösebb kikötést alkalmazni, a komposzt maga is talaj. Ettől függetlenül a hektáronként és évente 1015 tonna szárazanyagnál nagyobb dózis alkalmazása a mezőgazdaság szempontjából felesleges. Más kérdés, hogy az üzemeltetők a „bérleti díj” miatt a hektáronkénti maximális iszapkihelyezésre törekednek.